Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-06 / 105. szám
Oyorgy-napon született Császármetszés 'Amikor megláttam, már ott feküdt békésen a műtőben. Hatalmas teste ernyedten hevert a fekete gumilapon. Mozdulatlanul feküdt irdatlan tömegével> izmait elzsibbasztotta az érzéstelenítő injekció. Tekintete azonban éber maradt. Nagy szemével rémül— Nehéz szülési — fogadott az ügyeletes orvos. Néhány órája szállították be a mágo- csi termelőszövetkezetből. — Baranyából? — kérdeztem csodálkozva. — Jó hírünk van — felelte. — Hoznak messzebbről is beteg állatot hozzánk. Pár perc, és kezdjük a műtétet! Már mindent előkészítettünk. Az orvosi szobában beszélgetünk. Várni kell, míg teljesen felszívódik az injekció. Ma dr. Kurdi György állatorvos az ügyeletes a kaposvári állatkórházban, de itt vannak még a kollégák is. Három orvos látja el a megyei és a környező gazdaságok állatait, ha súlyosabb dologról van szó. Hoztak ide már Szekszárdról, sót Villányból is beteg állatot. Pedig tulajdonképpen nem is nevezhető kórháznak a földszintes, hosszú épület. Inkább kisebbfajta istállónak vélné az ember. De hát a külső alapján nemigen szabad ítélni. Itt — a forgalmat tekintve — meg különösen nem. A tervek közt szerepel egy új kórház- épület felépítése, s eggyel több orvos lesz akkor. Egy ízben, úgy háromnegyed éve már találkoztunk, akkor derült ki. hogy látszólagos kicsisége ellenére a kaposvári az ország egyik legnagyobb betegforgalmú kórháza. A mai műtét rutinfeladat. Van. úgy. hogy hármat is meg kell csinálnia az orvosnak — egyedül, mert éjszaka csak az ügyeletes marad bent. Persze egy műtét sem nevezhető rutinnak, különösen az nem, amelyik épp soron következik — az mindig mindennél fontosabb. Letelt az idő, kezdődhet az operáció. A műtőben már steril szövettel körülhatárolva- megmosva várja a »páciens« a doktort. Pirosbarna tehén. Szép, kövér állat, lehet vagy nyolc mázsa, véli az egyik asszisztens. — A körzeti kolléga megvizsgálta, s megállapította, hogy farral jönne ki. de nem tud. mert már túl nagy a borjú. Operálni kell. A műtét nehéznek látszik, itt vannak a kollégák is, ha kell, segítenek. — Él? — kérdd a főorvos. — Él, érzem! — hangzik a felelet. Gyorsan az órámra pillantok, fél három múlt hét pereién meredt a műtő csupasz falára — talán félelemmel töltötték el a soha nem látott műszerek, berendezések, a fehér köpenybe öltözött emberek; az a különös varázs, amely valamennyi beteget — legyen ember vagy állat — áthat, ha kórházba kerül. cel: a napvilágra bukkant a borjú feje. Ringlónyi fekete szeme kábán homályos még. Nagyot szusszant, nincs Ínyére a dolog. Csak néhány másodperc kell. hogy ott feküdjön végre a műtő szőnyegén a szép, fekete-fehér jószág. Csupa csatak, fejét imbolyogva emeli, liheg, nézeget maga körül. Az emberek elégedetten nevetik. Üsző. Örülhet a tsz, egy tehénnel szaporodni fog a holstein—frízzel keresztezett állomány. — A kolléga otthon jól diagnosztizált — mondja dr. Kurdi György. — Nem csinált hiúsági kérdést a műtétből. Ezt asszisztencia nélkül nehéz lett volna megcsinálni. Az eredmény igazolta őt. Az állat egészséges- s nem lesz baja az anyjának sem. A borjú közben mindjobban magára talál, kisvártatva már a hangját is hallatja. Rezeg a műtő fala az erős, mély hangtól. Neon várná az ember egy pár perces újszülöttől. De ezzel sem elégszik meg, s próbál lábra állni. A gumiszőnyeg azonban csúszós ügyetlen lábainak. Az asszisztensek óva.tosan kicipelik az istállóba. A friss szalmán biztonságban lesz, amíg az anyja is oda kerül. Aztán eltűnnek a kellékek, az orvos megmosakodik, s az immár újra tiszta műtőben csak a tehén marad, míg lábra tud állni. Két kislány kopogtat az ügyeletes szoba ajtaján. Törött lábú kiseicát hoznak, tán háromhetest. Keservesen nyi- vákol az orvos uüai közt — lehet vagy húsz deka. Szerencsére operálni nem kell, állapítják meg a finoman tapogató ujjak. Egyelőre azért itt marad a (kórházban, majd kerítenek neki egy biztonságos dobozt. Búcsúzás közben sivalkodó malacot hoznak. Sérvvel született Éles hangon panaszkodik a világnak- miközben a műtőasztalra kötözik. Ötperces a műtét; pár varrat árulkodik csak a kínokat okozó dudor helyéről. Közben csörög a telefon, ma este még egy császármetszés várható. PANELVÉLEMÉNYEK Bencsik András Vietnami szakmunkasok a Csepel Müvekben Ismerősöm panaszkodik. Jaj tudod, amióta elment a régi főnök, fejreállt itt minden, az emberek zúgolódnak, rossz a hangulat, a vezetők veszekszenek. Milyen jó főnök volt! Pótolhatatlan. Az új diri, nem mondom, rendes embernek néz Iá, csakhát... Szóval új módszerek, változtatások ; akadozik a gépezet. Hiába, a régi főnök nagyszerű vezető volt! Gépiesen bólogatok. Barátom, nem szeretnék a helyetekben lenni... Végig sem gondoltam — erre csak utólag jöttem rá —, s beugrott a jelenetsor: búcsúztatás, bemutatkozás, ösz- szesúgás, nem tud úrrá lenni, betöltetlen űr... Panelképzetek az őrségváltásról. A Csepel Művek Szerszámgépgyárában tizennyolc vietnami szakmunkás és egy mérnök dolgozik. Hanoiból, a Tran Hung Dao Gépgyárból jöttek Csepelre egyéves szakmai továbbképzésre. A vietnami köszörűs, öntő, villanyszerelő, lakatos, szerszámkészítő szakmunkások a napi munka után elméleti képzésen is részt vesznek. Egyszer, hasonló, előre beállított, gondolkozás nélküli gondolatsoron kaptam magam, amikor egy ülésen nagyszerű felső vezetőkről és gyengécske középvezetőkről esett szó. Akkor fölfedeztem a bakit, miként lehet nagyszerű a2 a nagyfőnök, aki ütődött kisfőnököket gyűjt maga köré. A baj persze nem az üléseken kezdődik. A köztudat is átvesz sok ilyen panelt. A mutatós, egyszerű, kevés gondolkodást igénylő, a gondokat látszólag föltáró, valójában azonban közhellyé egyszerűsítő kinyilatkozatatás alattomo- . san átszivárog az emberek í gondolkodásába. És kialakul az általános véleménykonfar- mizmus, amely a fejlődés egyik legfontosabb előremoz- dítóját a haladó közvéleményt sorvasztja. Emlékszünk még az ezek a mai fiatalok kezdetű rosszallásra. Ennek már rég hadat üzentünk, s lassan eltűnik. Viszont leskelőddk a következő, modernebb, korszerűbb »panel«, és megsokszorozódott erővel — álcázva — visszatér benne a régi. A fiatalok. Valamilyennek csak kall lenniük — üti föl a fejét bennünk a skatulyázás szelleme, és mivel évszázadokon keresztül a rosszallás, a fejcsóválás adatott nekik, meg is marad. Tehát a mai fiatalok jóindulatúan forrófe- jűek, dicséretesen igyekvők, és majd ha lehiggadnak, akkor ... Ez a vélemény pedig nem a fiatalokról szól, csupán a változástól való félelmet tükrözi, és a változást a fiatalokban testesíti meg. Közben nem jut eszünkbe, hogy »paneljeink« nemcsak a fiatalokra érvényesek, hanem mindenkire, aki haladni akar, előre akar lépni. Láttam már jóindulatúan forrófejű és H TÓTH BÉLA MÉ Legendák a lóról sas sas Somogyi Néplap igyekvő negyveneseket, ötveneseket is, és abban sem vagyok biztos, hogy feltétlenül le kell higgadniuk. A föltaláló, alkotó — ha úgy tetszik: a zseni — mindig egy kicsit a fellegekben jár. A konformista közvélemény ugyanis le- nyesegetá a lázálmokat, viszont a dolgok magvát — mivel a fejlődés törvényszerű — el kell fogadnia. Furcsamód szükségszerű így a változatlanság pártján állók létezése, de sok baj van velük, mert ha túlsúlyba kerülnek... Az automatikus gondolatsorok bennünk élnek. Elfogadtuk őket. nem törődünk velük különösebben. Kényelmesek, mert a gondolkodás sokszor fárasztó, és kevés olyan ember akad, akit soha sem kísértett meg az agyi elhájaso- dás. De ha valaki megannyira is törekszik az állandó, friss logikára, a mindig kétkedő, ellenőrző, nyílt gondolkodásmódra, még mindig nincs biztonságban. A felületes gondolat általában szép, cifra, »jól szabott« köntösbe bújik, nehéz észrevenni, hogy mindig olyan mint kézelő vagy az ingmell: ahol vége van. ahol hibás, ott a fölötte levő »valami« eltakarja. Az előregyártott gondolatok sokasága elaltatja az éberségünket. Kivédjük az egyiket, fejünkbe lopakodik a másik. A fölgyorsult világ ezernyi-tízezernyi eszmei hatása lassan túlnő az emberi tűrőképességen, az agy védekezik, leáll, és a legegyszerűbbet tartalékolja. A konformista vélemény pedig ezzel az egyszerűnek és nagyszerűnek álcázott megjelenésével hódít. Mivel az igazán nagy gondolatok is egyszerűek és nagyszerűek, ember legyen, aki elválasztja az ocsút a búzától. Érdekes közhely például a »megdolgozik érte«. Vannak ugyanis a megszokottnál jóval nagyobb jövedelmű emberek, akiket — valljuk be — irígylünk. Viszont titkolt vágyainkat kendőzve igyekszünk a józan bölcs kívülálló képében így fogalmazni: hát’igen, rengeteg pénze van, de megdolgozik érte, nem irigylem... Dehogynem. És azt sem veszem észre, hogy a csupán pénzhajhászás miatt végzett munka — igaz, nagy erőfeszítés — inkább káros. mint hasznos. Akadályozza az ember egyéb, szükséges tevékenységét: a pihenést, a művelődést, a szórakozást. Még tömjénezzük is, holott a képünk torz. Elfelejtjük, hogy nem a tisztességes munkát tiszteljük, csak ezt hangoztatjuk, s közben a pénz lebeg előttünk. Hadd szóljak még egy immáron hivatalossá, elfogadottá emelkedett panelről. Ennek is vannak hasonló társai. 1 Nem akarok taneprontó lenni, de el kell mondanom: kétkedem a Vöröskereszt és a népfront által meghirdetett környezetszépítési, fásítási akcióban. Kampánypanelnek neveztem el magamban az üyesmit. A környezet szennyezése bonyolult, hosszan tartó és logikusan végig követhető folyamat során lett katasztrófa. Majdhogynem szükségszerűen következett be, tudati, technikai, biológiai és egyéb okai vannak. Az eredményét tehát ugyanilyen logikusan, tervszerűen, tudományos alapossággal lehet csak fölszámolni. Talán tudjuk ugyan, hogy egy Ilyen akció is ennek a tervszerű felszámolásnak a része, de oly nagy feneket kerítünk neki, hogy lassan túlnő önmagán, és azon a munkán, amelynek csupán apró része lehetne. Viszont úgy jelentkezik: itt a kampány, nem kell tovább gondolkodni, megoldottuk. (Olyan apróságokat félek megemlíteni, hogy csikkdobálóvá. sze- metelővé fejlődött népünket egy akció nemigen szoktatja le. De ez már apróság.) őrségváltás. Egy távozni készülő, szerintem igen jó vezető mondta: »Kicsit félek ettől a változástól. Az új helyemen is bizonyítanom kell, és érzek némi felelősséget tízévi ittlétem után az »elhagyottakért«. Ha arról kapok hírt, hogy távozásom után minden föRxxralt, semmi sem megy, akkor össze fogok omlani, s ne tudom, mit kezdek magammal. Mert akkor semmit sem ért az a tíz év, amit itt töltöttem. Ha olyan pletykát haîlofo — mert az ilyesmi rosszindulatú pletykaként jön vissza —, hogy nélkülem is boldogulnak, minden jól megy, nem is voltam olyan nagyon szükséges, akkor örülni fogok, mert olyan magot vetettem el, amelyből erős, életképes fa nőtt ki.« Talán egy év is eltelt tarn er ősöm panaszai és ez utóbbi beszélgetés között. Ekkor jöttem rá tévedésemre, és arra, hogy elzsírosodott agydarabkámat fogyókúrára foghatom, (Számtalan, az említettekhez, hasonló — sőt nagyobb kárt okozó — panel ugrik elő gondolatainkból. És sajnos, sokszor el is mondjuk őket Beláthatatlan károkat okozhatnak. A »panel« akadályozza a munkát, rontja az emberek hangulatát vagy »elaltatja, rózsaszín álmokba ringatja« őket... A közvélemény eredeti feladatától elszakadva visszahúzó erővé válik. Luthár Péter Tömegközlekedés és tömegsport Aki azt hiszi, hogy csak az esti tv-torna szólítja »egy kicsit mozgásra« az embereket, az nagyon téved. Tévedésének talán az lehet az oka, hogy nem utazik rendszeresen autóbusszal. A különböző tömegsportrendezvények ugyanis messze elmaradnak méreteikben attól a mozgósítástól, melyet a Volán — az autóbuszcsatlakozások összeállításával, illetve össze nem állításával — hív életre. Bizonyításképpen csak szű- kebb környezetem autóbuszmenetrendjéből idézek. Bala- tonboglár vasútállomásra Lengyeltóti felől 06.45-kor érkezik busz. Balatonboglár vasútállomásról Látrány felé 06.40-kor indul. Délután Balatonboglár vasútállomásra Balatonlelle felöl 17.10-kor étkezik, Balatonboglár vasútállomásról Lengyeltóti felé 17.05-kor indul. Az érkezések és az indulások között mínusz 5 perc van, s hogy mi köze ennek a tömegsporthoz? Magyarázat helyett elmondom a reggelente ismétlődő jelenetet. Tehát, ha valaki Lengyeltóti felől érkezve — előre megfontolt ügyeskedéssel — I megpróbálja elérni a 06.40-kor Látrány felé induló buszt, akkor leszáll a balatonboglári postánál. Megspórol így két percet, mivel ennyi a menetidő a postától az állomásig. Ezek után — ha kondíciója engedi — már egy rövid távú (100—150 m) országos csúcsbeállítással elérheti a Kinizsiudvar előtt megálló járatot, amely szintén két perc alatt ér idáig az állomástól. Sokan megpróbálkoznak nap nap után, s bár sikerük nagymértékben függ a vezető jóindulatától, sportsikernek sem utolsó. Délután hasonló a helyzet, igaz a hazautazást már kevesebben bízzák saját gyorsaságukra, inkább a korábbi busz- szal próbálnak átjönni Boglárra. Ez 16.20-kor érkezik, így csak 15 perccel kési le a 16.05- kor induló járatot. Közeledik a május, a menetrendváltozások hónapja. Az új menetrendet talán éppen ezekben a hetekben állítják össze. A mínusz 5—10 perceken — esetleg — lehetne még változtatni, ha mégsem, akkor célszerű volna a jól ismert jelmondatot »Volán a tömegsport szolgálatában«-ra módosítani. Ojvftrj SSffltáa De rág belülről, hogy bűntársai lettem ezeknek a haszontalanoknak. Annál is jobban szaggatott a gond, hogy ezekér a mappákért, úgy lehet sok embernek kell elhajintani az eletet. Ezzel Temesvár megvívására készültek! Három napi forgolódás után, mindenre készültem, Szolnokra indultam. Hátamon vittem a tokot. Nincs rejtegeni valóm, i Adnak az őrkatonák kézről kézre, jutok beljebb; bekötik a szemem is- nem tudhatták, ki vagyok. Végül valamilyen toronyszobában leveszik fejemről a kötést. Karosszékből beszélt velem egy cifra mun- déros tiszt, de fene nagy sar- zsi. Ült a vállai hegyén altkora két aranyrózsa, telirojtoz- va, akár valami napraforgótányér, mikor reggelente kinyitja szirmait. Nem Marsigli volt. Álmosan, németül beszél, fél szemét nyitotta csak ki. Alig értettem. Was ist neues? Deákul motyogom neki a mappát. Kezdett aztán a másik szemével is pislogni, majd a pisztolytáskáját húzta maga mellé, fölrakta csiptetős ókulár- ját, nézegette a térképeket. De ez a behemót nagy ember ordított akkorát, a fél várat fölalarmírozta vele. Itt van Bankó rablótársa, fogjátok meg! Az ajtónállók besűrítettek rögvest, megszorítottak, hogy a hurkám majd kiszakadt. — Tömlőébe vele. tömlöcbe vele! — üvöltözött olyan idegesen, mintha lódarázs szúrt volna a pofaszijába. Hanem, ahogy én magamat szidtam. Kellett énnékem buz- góJkodni, térképet előhozni? Szégyellhetik gyávaságukat, hogy Bankó meglopta őket, most majd szépen felkötnék engem is, hogy a szél hordja el akasztói áj ükről a hajamat! A térképek is meglesznek, s a felsőbbség előtt is rendben lesz a böcsületük... Míg vezettek rengeteges sok kőlépcsőzeteken lefelé a töm- löcnek, nem tudtam, hogy átkozzam el magam. Hát mit vártam én ezektől? Tán aranyakat, hogy előadtam a nekik nagyon fontos okmányokat? Löknek egy pokolsötét kőkutricába, de olyan erővel, hogy a fejem belevertem a falba. Az jót is tett. Elalél- tam m ütéstől. Csak arra ér; zem meg újra magam egy Idő után, hogy fölráncigálnak hadifáklyák mellett, s kétoldal- ról karolva vezetnek a rengeteges lépcsőkön. Siettem elszámolni magammal, vigasztalódva, hogy de hiszen, akár csak egy hónappal ezelőtt is milyen szívesen odaadtam volna a fejem, hogy ne érezzem lassan pusztító bánatbajomat. Most meg, ni, hamarosan vége is lesz minden céltalan bolyongásomnak! Ezek fölrántanak éngem olyan magasra, hogy a kakas nem eszi ki kezemből a kenyeret, annyi bizonyos. De nem az udvar felé kanyarodunk, hanem akkora várterembe, hogy abban egy század katona sva- rumléniába állhat. Teli asztalok végén ül Marsigli, megismerném száz agárképű közül. Ahogy belépek, rám mered. — Ki vagy te? — kérdi latinul. Deákul tudtam a dalmata rúgott baráttól. Néha hónapokat kint bandázott velünk a ménesek körül, mikor nagyon unta az életét. Ilyenkor tanít- gatott bennünket. Letapicskolt sártáblákon írtunk, olvastunk. Tudtunk rajta mindent mondani. csak éppen, káromkodni nem lehetett olyan jóízűen vele, mint magyarul. Mert néha estek olyan bajok, vasvillát köpködtünk mérgünkben. Na, szólít Marsigli, mondjam, hogy kerültek hozzám a papírok? Mondom: a peregi pusztán találtam az odaérkezésem napján. Hogy a betyárokkal találkoztam, arról nem volt kedvem szólni. Mert ha Marsigli is megharagszik, hát éngem nem ment meg az életnek immáron semmi. Magafeledtem, fönnhangon morfondírozott, az ujjain számolva a történések napjait, hogy az ellenséges török hadak nem ismerhetik még ezeket a tervezményeket. Ezen aztán föl is vidámodott, rögvest megkérdezte, mit kívánok szolgálataimért. Mondom én : éppenhogy semmit, vap élésem tisztességes. Ezt szerfölött furcsállta. Hátha valami kitanított spion vagyok, aki azért hozta visz- sza a lekopírozott tervet, hogy a keresztesek majd e szerint indítják Temesvár megvételét, s a törökök tudják az ellenszerét. Két sikertelen visszavételi csatározást már elszenvedtek az évtizedek során, hát nem akarnak harmadszor is csak holmi zsiványi akciók miatt vereséget vállalni. A körülötte álló nehéz ran- gúak figyelték minden rezdü- letét. A szájuk is mozgott, annyira vele éreztek. Súgtak is neki valamit. Megállt, állát vakarászva elgondolkozott, igent intett a fejével. Szemmel való beszédüket nem értettem volna, ha be nem lép erre két piros ruhás kínvallató, de egyenesen nekemállnak, rakják kezeimre az újjszorítót. (folytatjuk)
