Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Igali váltósatok Összeérnek a kerítések? Kint ragyog a nap. Fiatal anya gyerekkocsit tol az ut­cán. Rügyek pöttyözik a fa­ágakat. Minden a hirtelen ta­vaszt ünnepli, megújulással. S itt bent a régmúltról beszél­getünk, egy csöppet sem szinkronban a kinti derűs vi­lággal. A tekintélyrendszerről, az egykori falusi hierarchiá­ról esik szó. — A «-Föld a földhöz!« ci­nikus jelszó nemcsak azt je­lentette: módos fiú módos lányt választott, de a barát­ságokban, az érintkezésben is ez játszotta a szerepet. Te­kintélynek az számított, aki­nek több földje volt. Az ér­tékrendszer csúcsát ez képez­te. Az »első gazda« fogalma az­óta eltűnt, feledésbe halt. Ki A moszkvai 710-es számú is­kolában azt vizsgálják, hogyan hat a tanulók teljesítményére az egésznapos iskolai benntar- tózkodás. A kísérleti iskolában tudo­mányos alapon igyekeznek megszervezni a személyiség harmonikus fejlesztését. A gyerekek ebben az iskolatípus­ban este hatig vannak, ám itt nincs házi feladat. A tanárok szerint ugyanis nem szabad addig házi feladatot adni a ta­nulóknak, amíg meg nem ta­nították őket az önálló mun­kára. Délelőtt matematikát, orosz nyelvet, olvasást, termé­szetrajzot tanulnak a gyere­kek, míg a délutánt zenetanu­lással, testneveléssel, sétával, rajzolással töltik. A pedagógusok régóta tud­ják. hogy a hagyományos, negyvenöt perces órából a ta­nulók alig húsz percig képe­sek aktívan figyelni. Ennek megfelelően a kísérleti iskolá­ma a tekintély Igáiban és társközségeiben? Miért tekin­tély? Igáit mondunk, de a kép, amely kibontakozik, ta­lán máshol is érvényes. Egy I fiatal lány, Brányik Mariann T9 éves népművelő, nagyon összefogottan,, tömören fejti ki véleményét. — Ügy gondolom, a köz­ségben egyfajta,tekintélye ma az elöljáróknak van. Akik hi­vatalt viselnek. De azt hi­szem : a tekintélynek csak a felét adja az a pozíció, amely­re kinevezték, y agy választot­ták őket; a másik felét az em­berekhez való viszonyuk ad­ja, ha adja. — Szűkítsük a kérdést sze­mélyre! Kit tisztel és miért? — Akit példaképnek vá­lasztok, annak ismérve a be­ban az órák csupán harminc­öt percesek. A tanulók kevés­bé fáradnak, az órák hatéko­nyabbak lettek. A kísérleti iskolában a gye­rekek múzeum- és színházlá­togatásokon, sétákon vesznek részt, tanulmányi kiránduláso­kat szerveznek, hetente két­szer pedig szakkörökben dol­goznak. Az egész napos benn- tartózkodás lehetővé teszi, hogy nagyobb gondot fordítsa­nak a tanulók fizikai nevelé­sére, zenei képzésére és az idegen nyelv oktatására. A kísérletben a pedagógiai határtudományok —„ pszicho­lógia, fiziológia, orvostudo­mány — képviselői is részt vesznek. Az eredményeket két-három év múlva foglalják össze. Annyi azonban már ma is bizonyos, hogy a kísérlet rész- eredményeiből sok mindent felhasználnak majd a jövő iskolatípusának kialakításakor. I csületesség, a közéleti tiszta­ság kell legyen. S lehet az il­lető tsz-tag, tanító, munkás, nem a foglalkozás szabja meg ezt. Személy szerint számítha­tok az iskola-igazgatónő. Ber- náth Jenöné vagy Budai Já­nosáé és Károly János fő­könyvelő segítségére a mun­kámban. Egy jellemző példa: a kórus vezetője megbetege­dett, János bácsi, az áfész fő­könyvelője azonnal odaállt a helyébe, átvett“e és sikerre vezényelte a kórust. Hogyne tisztelném! — Igái különleges helyzet­ben van: melegvizű fürdőjé­hez más vidékekről, sőt or­szágokból is érkeznek. Befo­lyásolja-e a kapcsolatokat, az életmódot ez a tényező? —• Ügy érzem, hogy feltét­lenül. Főként a fiatalokat érinti ez, ahogy tapasztalom. Hat az öltözködésre, a gon­dolkodásra, s jó kapcsolat ala­kult ki az idegen és a hely­beli fiatalság között. — A városi minták meny­nyire hatnak Igáiban, azaz tapasztalható-e elidegenedés községen belül? — Munkáscsaládban szület­tem. Apámék barátai között a legkülönbözőbb típusú embe­rek vannak. De nem is lehet ez másként, hiszen itt falun összeérnek a kerítések... A közös községi tanács el­nöke szintén fiatalember: Ta­kács János. — Ügy látom, hogy ma el­sősorban az tekintély, aki el­sőként teszi azt, ami az em­berek nagy többségének el­képzelésével találkozik. Van­nak ilyen tanácsi dolgozók, vöröskeresztes aktívák így Károly Jánosné, a helyi tit­kár), a népfront cselekvői stb. Somogyszilban például egyet­len délután nyolcszáz fenyő­fát ültettek el a község csi- nosabbá tételére. Ott dr. Ko­vács János, a körzeti orvos ilyen tekintély. — Lehet-e idegen környék­ről ide költöző ember tekin­tély? — Mindig felvetődik a kér­dés : »Miért hem a községből választanak vagy neveznek ki egy-egy hivatalba vezetőt?« Így azután nagy munka elfo­gadtatnia magát az új és ide­gen embernek. De nem lehe­tetlen, még akkor 6em, ha úgy érzem: a régi tekintély- tisztelet megkopóban van. S én bizony befeléfordulást is tapasztalok, amely olykor-oly­kor közönnyel társul. Való­sággal felüdülés, szívet melen­gető élmény, amikor egy-egy alkalomra mégis összeszerve­ződik egy lelkes emberközös­ség, mint most, a helyi kul­turális bemutatón. Magyar László áruházveze­tő, a községi pártalapszerve- zet titkára új színekkel gazda­gítja a témát. — Sokszor átnéznek a he­lyi vezető feje fölött, s a já­rásiakra bízzák ügyes-bajos dolgaikat az emberek. Ott re­mélik a megoldást. S ez ter­mészetesen tanulság nekünk. Mert itt hamar megmondják: »Te ne ugrálj, előbb bizo­nyíts!« Ügy gondolom, a régi hierarchiával szemben ma az új kialakulásában nagy sze­repet játszik az, hogy sokan járnak el kaposvári munka­helyekre dolgozni. Egy részük tekintélyt szerzett, mert látó­köre szélesebbé vált. Igaz, a kapcsolat afféle vasárnapi ba­rátsággá módosult: akkor ta­lálkoznak sporteseményeken, összejöveteleken az emberek. Köztiszteletben ma is az áll, akihez bátran fordulhatnak gondjukkal-bajukkal. Tóth József Mihály nyugdíjas ta­nár ilyen, a régi mesterekre emlékeztető tekintély. Vélemények. Sokban külön­böznek, sokban egyeznek. Az azonban bizonyos: a cselekvő emberhez vonzódnak a töb­biek. L. I­Egésznapos iskola Törhetetlenül Egy jó hete a mosdósi sza­natórium lakója. Az ablakból a parkra lát, a ragyogó nap­sütésben a hatalmas fenyőfá­ban gyönyörködik. Szokatlan ez nekem, hiszen mindig te­vékenynek ismertem, olyan­nak, aki nyugdíjazása után sem ült otthon tétlenül. Ott voltam tizenegy évvel ezelőtt, amikor Vörös József igazgatót búcsúztatták a Faipari Válla­latnál. Ez volt az utolsó előtti munkanapja. Tizenkét évig állt a vállalat élén. A búcsú perceiben sem magáról be­szélt, hanem a vállalatról, an­nak kért nagyobb segítséget, hogy megállhassa a helyét. — Hát 0\z idei tél megkín­zott — mondja. — Megkín­zott, s lám lefektetett. Kezdő­dött a tüdőgyulladással, aztán az influenza ... izomszalag- gyulladás és így tovább. Most itt vagyok kivizsgáláson. Hiá­ba, megy az idő, hetvenhárom éves vagyok. Ennyi év után nyugodtan leírhatom, hogy csupaszív igazgatóként emlegetik ma. is. A tizenkét év alatt jót, rosz- szat, sikert és kudarcot együtt élt át a munkásokkal. Soha­sem felejtette el, hogy a gya- lupad mellől került az igazga­tói székbe. Ajtaja mindig nyitva állt az emberek előtt, mindig számíthattak" rá. Egy­szer megemlítették neki: Vö­rös elvtárs, maga mindig a munkások pártján áll. Azt fe­lelte erre: a munkás csak azt követed, amit megkeresett, amiért megdolgozott S aki be­csületesen helytáll, az mindig számíthat a támogatásomra. Vörös Józseffel gyakran ta­lálkoztam a nyugdíjazása után is, mivel az SZMT közgaz­dasági osztályán dolgozott, fá­radhatatlanul járta a megyét, foglalkozott a kereskedelmi társadalmi ellenőrökkel. Két éve hagyta abba, -már fárasz­tó volt, hiszen ezenkívül még a városi pártfegyelmi bizott­ságban is tevékenykedik. Életeleme a közért végzett munka. Negyvenötben lett párttag, s egyik megbízatás kö­vette a másikat. — Mindig emberekkel fog­lalkoztam a felszabadulás óta. Szívesen dolgoztam itthon, Ka­posváron, s ha kellett, vidé­ken is. Emlékszem, hogy negy­venöt után nemegyszer a dió- f<..: alatt' »népneveltünk« a Kecel-hegyen, gazdagyűlése­ket tartottunk a Cserben. Meg­esik, hogy ma már tsz-nyug- dijasként összetalálkozok egyi- kükkel-másikukkai. Tréfásan odaböknek nekeái, hogy a mi szavunkra léptek be a szövet­kezetbe. »Jól van, majd intéz- kedek, hogy kapd vissza a föl­det« — felelek vissza, de er­re aztán jön a tiltakozás, hogy neki ugyan mu-r nem kellene, jo igy, ahogy van. — Jó, hogy nem szakadt meg a kapcsolatom a pártbizottság­gal — mondja. — Sok tisztsé­get töltöttem be életemben: voltam tanácstag, öt évig párt­titkár a vasműben, aztán pártbizottsági tag. Az igazi területem azonban a fegyelmi munka. — Sa régi vállalat? — Rendszeresen elmegyek ho_ zajuk ... Ott vagyok párt­tag, ismerem a változásokat. Most sokkal jobb a helyzetük, mint az én időmben. Csak ámulok, milyen nagy a fejlő­dés, milyen gépeket kaptak. — Hogyan lehetne még több embert közéleti érdeklődésűvé nevelni? — Amikor igazgató voltam, mindig figyeltem a tehetséges munkásokra. Került tőlünk a HVDSZ-hez is vezető. A mos­tani párttitkárt annak idején még én javasoltam a pártisko­lára. Az a legnagyobb hiba, hogy nem mindig kapnak ko­moly megbízatást a fiatalok. Ha pedig van valamilyen fel­adatuk, nem kérik számon, mit végeztek, s elmarad a di­cséret Küzdelmes volt az élete a .hőskorban. Sohasem vesztette el a hitét, mindig volt ereje újrakezdeni. Az ellenforrada­lom után ott volt a párt újjá­szervezői között, és most het- venhárom évesen is tevékeny­kedik. A hét végére »kime­nőt« kapott a szanatóriumból: a Munka Érdemrend arany fokozatát vette át, gazdag élet­pályája elismeréseként. la. a Nagy nehezen jegygyűrűt Is szereztek — zsírért —, és így 1946-ban sor kerülhetett a fiatalok mennyegzőjére. A két névrokon zimányi család egye­sült. A . szülők is elégedettek voltak: a 25 holdas, jó nevű gazda fia házasodott össze a 20 holdas bíró lányával... A nagyszülők A férj szülei, Zalavári An­tal és felesége már túl jár­nak a hetvenen. — A faluban figyelték egy­más szántását, vetését... Aki­ben volt büszkeség, megfogta a munka végét... — így az öreg, aki felesége szerint is szigorú, kemény ember volt. — Miért nem engedték ta­nulni a fiúkat? — Az idősebbiket akartuk taníttatni, de a Lacit nem — vallott Nanica néni. — Fél­tünk, hogy ha tanul, elmegy tőlünk. Ugyan ki dolgozta volna meg akkor a gazdasá­got ... Azóta fordult a világ ; ma már bánom, hogy nem ta­nult. Az asszonynak ifi ár csak az apja él. Zalavári Kálmán köz­ségi bíró fontos ember volt. Ma 85 éves. Alig érti a vál­tozásokat, ezekről képet in­kább csak az unokáinak bol­dogulásán keresztül alkot. Bennük és dédunokáiban leli meg élete utolsó örömeit. Gon­dolataiban keverednek a régi es új élmények. Az 1907-es keltezésű vadászengedély csa­varos története és a kis déd­unoka minapi csínye egyetlen mesefonalon rendeződik.., A szülők Zalavári László és felesége fiatal házasokként élték át a bonyolult időket. Három gyer­mekük született: Zoli, Csaba és Agi. — El sem lehet mondani, mit jelentett, hogy három gye­rek mellett a tsz-be jártam. Később sokszor elmeséltem ne­kik: volt, hogy egész héten nem látták a szüleiket. — Életünk fő célja az volt, hogy mindhármukat taníttas­suk — veszi át a szót a fér­fi —, meg hogy egyengessük az útjukat. — Melyik gyereke valósí­totta meg leginkább ólmait? — A Zoli fiam. Ö gépész- mérnök a somogybabodi tsz- ben. De a többiek is megta­lálták a helyüket; mindhár­mukban öröm van. Családo­sak már. A lányomék saját lakásukban, a Zoliék tsz- szolgálati lakásban laknak; a Csaba itt van a faluban az apósáéknál. Zalavári László a' Kapostáj Tsz ágazati agronómusa. Min­denki tudja róla, hogy hat osztályt végzett, s mégis min­denki tiszteli szaktudásáért, szorgalmáért. Háztáji gazda­sága is méltó az apad hagyo­mányokhoz. — Csak a gyerekekért csi­náljuk. Kettőjüknek ruár se­gítettünk a kocsivásárlásban, a íányomékmaK meg a lakás­ban ... — Vannak-e terveik? Mikor voltak üdülni? — Nehéz a háztáji miatt., 1 — Mondd csak el, bogy te Lengyelországba szeretnél menni ... — Ugyan, dehogy. Azt csak úgy mondtam — szabadkozott az asszony, akinek az orvos kereken megmondta: vigyáz­nia kellene a szíve miatt. — Elég öröm az, ha a gyerekek hazajönnek. Amikor együtt vannak, újra gyerekek. Szóba se kerül, hogy kinek mi a fog­lalkozása; sikerült beléjük plántálnunk, hogy az embert magáért becsüljék ... Ma ugyanúgy élnek, mint tíz éve, nem is akarnak vál­tozást. Ügy tartják: elérték, amit csak elérhettek. Egy kicsit bántott ez a bele­nyugvás. A gyerekek Csabával nem találkoztam, mégis róla van a leghitele­sebb képem. Testvérei valami megfoghatatlan tisztelettel be­széltek róla. O az hármójuk közül, aki a szülőd szándék ellenére munkás lett. Állator­vosnak szánták, s mikor a gimnáziumot otthagyta, az egész család fölbolydult Most már valamennyien elismerik : Csaba így találta meg igazán a helyét. Nagyapja régiesen »előmunkásnak« mondja. Nő­véré tői tudom, hogy a Csepel kaposvári egyedi gépgyárának egyik alapító tagjakén* ma is volna lehetősége a továbbta­nulásra. Nem teszi. Ö »csu­pán« jp hegesztő akar lenni, és ez nem kis dolog.., Zottánékat somogybabodi otthonukban kerestem meg. A szépen berendezett, háromszo­bás lakás, a ház előtt álló autó sugallta a kérdést: — Nem volt túl egyenes az útjuk? — Szüleim valóban sokat segítettek, de mindig tudtuk becsülni, amit kaptunk. Nem éltünk vissza a lehetőségekkel. Nekem sem rokonszenves az érettségi ajándékként adott autó; a miénkben felerészt a mi munkánk is ott van... — Szülei túl sokat vállalnak magukra. — Engem is bánt ez. Külö­nösen anyám betegsége ag­gaszt. Annyiszor megpróbáltuk meggyőzni őket, hogy menje­nek el valahová. Nem, és nem. ■ — Olykor a különböző útra került testvérek kapcsolata »udvariassá« válik... — Értem, mire gondol, de téved. Csabával nagyon jól megértjük egymást. Sok közös témánk van, és én nagyon szeretem ezeket a beszélgeté­seket. Felesége negyedik éve van gyes-en a két lurkóval. — Szívesen visszamennék már dolgozni. Igaz, a gyere­kek meg a háztartás kitölti a napomat, de nem elégít kd. Sajnos, itt se bölcsőde, se óvoda nincs. Távol van a vá­ros. Ez most csak annyit je­lent, hogy ritkábban jutunk el színházba, de ha a gyerekek nagyobbak lesznek, ha tanul­ni akarnak... Talán egyszer közelebb költözhetünk. Ági, azaz Stein Ervinné anyaggazdálkodási előadó: — Szüleim nagy örömére pedagógusnak készültem. Nem sikerült, és ma már tudom, hogy jobb így. A kislányuk ötéves. Ebből következtettem, hogy nem akarnak második gyereket. — Nagymama korhol is so­kat, hogy egy gyerek nem gyerek. Voltaképpen igaza van, és lehet, hogy egyszer még változik a véleményünk. A munkahelyemen is helyt kell állnom, tanulni is szeret­nék ... Szeretem a gyerekeket, de nem vagyok képes értük annyi áldozatra, mint anyám. — Zoli elmondta: hiábavaló volt minden igyekezett, hogy szüleiket pihenésre bírják... — ök csak így tudnak élni. Sokat gondolok rá: mi lesz, ha egyszer már nem, bírnak dolgozni. Ha egyszer gondo­zásra szorulnak, nekem jut a legnagyobb feladat, mégiscsak én vagyok a lány... Csalá­dunk terveiben apósommal és szüleimmel is számoltunk. Majd eladjuk ezt a lakást, és Toponáron építkezünk, hogy nekik is legyen helyük. — Vannak-e a családnak közös örömeik? — Minden együttsét az. »Emlékszel, mikor...«,_ és persze mindenki emlékszik ... Hogy sírtunk, mikor a Zoli el­ment katonának, ö volt az el­ső, aki saját életet kezdett. És azok a téli esték... Az a fajta melegség ma már igen ritka a családok életében. Az unokák Már«, Zoltán, A®nes és Ri­ta. < „| t ""*¥*»•• — Nekik már születésűk pillanatában több lehetőségük volt, mint nekünk egész gye­rekkorunkban — így az egyik ifjú apuka, Zoltán. — Gimna­zista voltam, mikor először ültem autóban, őket egyhetes korukban autón hoztam haza. Persze nemcsak anyagiakban, törődésben is többet kaphat­nak. Az enyémek mindennap megkövetelik a közös játékot és a mesélést. Kell rájuk időt szakítani... Az apróságok Igényeiről és életviteléről még csak ennyit lehet tudni. Ha jól élnek gaz­dagodó lehetőségeikkel, felnőtt korukra talán megtalálják a nyitját: hogyan térbet viasza a családok életébe az a me­legség, amelyről Ágnes beszélt. Bíró Ferenc Somogyi Néplap NEMZEDÉKEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents