Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-27 / 98. szám
Szirmay Endre: Maroknyi sors című verseskötetéröl X költészet napi somogyi költők estjén kaptam kézhez Szirmay Endre Maroknyi sors című kötetét, verseinek és műfordításainak kiadását. A füzet — azt hiszem, ez a formai sajátossága — kiadói vállalása merőben új : a Somogy szerkesztő bizottsága gondozza ania sorozatot, melynek beköszöntője éppen az említett versválogatás. Szíjártó István, a sorozat szerkesztője elmondta, hogy Bellyei László tanulmányainak, Vallató Géza, Horváth Gyula verseinek ez- utáni kiadását tervezik. Tehát javarészt azokét, akik rendszeresen publikálnak a Somogy, hasábjain. A sorozat kapcsán csak azt mondhatjuk: örülünk a kezdeményezésnek, annak, hogy a folyóirat több oldalú- an kíván részt venni a megye közművelődésében. Ám föl kell hívni a figyelmet, hogy a Somogy szerkesztő bizottságának a felelőssége fokozódott ezzel. Nem szabad az igényességet föláldozni. A folyóiratot műhelynek is (kell tekintetnünk; feladata a tehetséggondozás, s örömteli pillanat, amikor új tehetség fölfedezésével büszkélkedhet. A Somogy kiadói tevékenységét á megyénkben sokat publikált Szir- may Endre verseinek és műfordításainak a közreadásával. kezdte. Kötetté rendezett verseit három ciklusba sorolta — itt jegyzem meg, hogy Fodor András lektorként működött közre az összeállításban —, s ehhez járulnak a versfordítások. Ez utóbbiakkal kezdve is megállapítható, hogy Szirmay Endre olyan költészetek felé vonzódik, amelyek elsősorban gondolati töltésnek, filozofikus tartalmúak, s az emberi kiteljesedést a humánum oldaláról közelítik meg. Olasz, cseh és szovjet költők verseit tolmácsolja, többnyire egyidősek Szirmayval. A választás igényességét néhány példa is igazolja: a költő, író, filmrendező Pasolini, Valeri, Giudici, Novomesky, Jevtusenko nevét említhetjük. Szirmay Endre második kötetét tartjuk a kezünkben. (1971-ben jelent meg az első, Arány és mérték címmel — Kaposváron.) Az új kötet nem különbözik az előzőtől, vallomásai továbbra ás emberköz- pontúak. A Maroknyi sors versei szintén azt mutatják, hogy Szirmay irodalmi tájékozottságából, formakultúrájából nőttek ki, s szerveződtek önálló életté. Nem mutatható ki teljességben egyetlen nagy egyéniség hatása sem, hanem a népdaltól Váci Mihályig, Nagy Lászlóig sokfelé tekintett példák után. Népdalos versei a természet és az ember kap.csolatáról szólnak, a külső világba — madár, szél — szinte beépülnek az emberi vágyak, érzések (Az a madár...). Sokszor ól a szép hangzás csillogtatásával is, »dong a darázsló nyári ég...-» (Aranymadár), vagy »dong a duruzsló darázsraj-» (Megfehérszik). Jelzői a tizenkilencedik századi líra sajátját mutatják, »kalácsmeleg mosoly, gyermektiszta béke, ... barmok szelíd szeme ...« (Karácsony). Szirmay Endre szelíd szavú; legtöbbször előforduló jelzője a szelídségre utal. »Szelíd engedetem-», szelíd remény-», szelíd szavú költők...-» De amit mond, tartást, emberi méltóságot fejez ki. S hogy ez nemcsak gesztus lehet, hanem kifejezőképesség is, többet idézhetnénk erre is példát. A Csendvirág természetes hangú, a beszéd egyszerűségével képet és mesét szövő sorait pedig ja pálya magasának tartjuk. »Este van, A gyermek leteszi játékát, homokvárba tündérlányt álmodik révész nélkül a túlsó partról teérted is átjön a ladik.* Horányi Barna Tavaszi madárvonulás az Alföldön öt-hat madárból álló kis csoportokban, százas, ezres, sőt több ezres nagy csapatokban folyik éjjel-nappal a madarak vándorlása. Afrikából, Dél-Európából, telelőhelyéről áramlik a madártömeg észak felé. Közép- és Észak-Európa legkülönbözőbb tájaira, fészkelő területükre igyekeznek, A vándorlás egyik fő útvonala hazánkon át — a Duna, a Tisza és az alföldi tavak láncolata mentén — vezet. A ma már hatalmas halgazdasággá alakított egykori szí- -keséié? < 13 ifiésBgg&fcÁlomé- ‘ té? területű szegedi Fehér-tó az egyik legfontosabb átvonult álé astliesa a szárnyas (Vándoroknak. Ragyogó, derült áprilisi reggelen járjuk a Szegedi-Fehér- tó gátjait A hullámtoarázdák- tól szabdalt víz szürkén csillog. Eles ellentétet alkot a vízszegély avas nádasának ko- pott-szalmasárga színével. A szélben millió és millió nádbuga hajladozik. Élénk szél fúj, és ez rányomja bélyegét a madarak viselkedésére. Az egyik tómeder ben csak tenyérnyi víz van. Sok száz gázlómadár tartózkodik itt. Mindegyik szembefordul a széllel, hogy tollazatát a fel- borzolástól, megtöréstől védje. A mintegy 300 madárból álló godacsapat felvonuló dár- dás sereghez hasonlít. A tö ! megbe zsúfolódott madarak mind egy irányba — szél ellen fordulva — állnak. Hosz- szú csőrüket, a »dárdákat« is szinte egyforma ferdeséggel tartják. Több száz pajzsoscankó kutatja táplálékért az iszapos vízfeneket. Barna seregük között fehéres, nagyobb madarak tűnnek szemünkbe. Távcsövünk közel hozza őket: gulipánok. »Megjöttek a gulipánok!« — hangzik a kiáltás. Olyan kedves szavak ezek a szikes pusztát járó madarász számára, mint amilyen örömmel hallja az erdőket búvó vadász a hírt: »Megjöttek!« (Minden nimród tudja, hogy csakis a nehezen puskavégre kapható erdei szalonkák érkezését jelentheti e tömör megállapítás.) A fekete-fehér tollruhá- jú, felfelé görbülő csőrű gulipánok megérkezése a sokféle, vonuló szikimadár derékhadának érkezését jelzi. Előttünk most 34 példány tapogatja görbe csőrével a víz alját. Csak átmeneti vendégek a Fehértavon. Addig tartózkodnak itt, amíg sekély vizet, tocsogókat találnak. Fészküket majd a Dél-Alföld szikes tavain meg a Hortobágyon építik. Az egyik tó vizéből hosszú, lapos zátony emelkedik ki. Nagy, barna ragadozó madár tartózkodik rajta. Fehér fejéről, világos alsó oldaláról t azonnal felismerjük; halászsas. Dolmányos varjú száll melléje. Törpe az óriás mellett. És mégis: addig futkároz, csapong, károg a nagy madár körül, amíg az, a nyugtalaní- tást megunva, szárnyra kel. Még négy halászsas tartózkodik a tavon. Közép-Európában ma már ritka faj. A Fehér-tavon, vonulási időben, kis számban rendszeresen megjelenik. A szél csendesül. Sok madár jön elő búvóhelyéről, a nádasból. Kialakul a tavaszi vonulás csodálatos kavalkádja: a legkülönfélébb alakú, színű, hangú madarak futnak, úsznak, röpködnek körülöttünk. A tómeder iszapjában bíbicek, partfutók, cankók szedegetnek. Időnként, szinte vezényszóra a pajzsoscankók, godák százas, félezres csapatai kelnek szárnyra, hogy nem messze újra letelepedjenek. A mély vizű tavakban kacsacsapatok tartják nappali pihenőjüket. Még itt látunk néhány fekete-fehér színű —a vonulásban késlelkedő —, nálunk téli vendég kontyos récét, Észak-Európa fészkelő madarát. A barna-fehér barátrécék meg a sokszínű, tarka kanalas récék, böjti récék még csapatban úszkálnak. A tőkés récék már párokra szakadoztak. Itt-ott búbos vöcskök bukdácsolnak a víz alá. A nádszegélyben szárcsák sürgölődnek. A gát alján számos szürke gém és néhány nagy kócsag álldogál. Utóbbi ritka, fehér gázlómadarunk újra fészkel a Fehér-tón. A természetvédelmi szervezet nyugalmat és védelmet biztosít költéséhez. A tó fölött, nyílegyenes alakzatban kanalas gémek húznak. Megkapó kép a kék ég alatt röpülő nagy, fehér madarak látványa. Állandó a madárzsivaj. A nádasok kis énekesei; a cinkék. poszáták, füzikék tavaszi dalukat éneklik. Á víz fölött csapongó csérek, sirályok, bíbicek élesen rikoltoznak, csé- rognak. A godák kerékcsikorgáshoz hasonló hangot adnak. Megnyugtató a piros lábú can- kó dallamos hangja. Riadószerű egy-egy átrepülő zöld küllő fel-felhangzó kiáltása. Mindez együtt a madárvonulás évenként megújuló, szívet melengető »tavaszi zsongása«. Kifelé tartunk a tóról. Gólya repül a fejünk fölött. Méltóságteljes szárnyalással tart fészkére. Ennek tatarozása, fiókái »otthonának« biztosítása a fő feladata most Ez már a nyár ígérete. Dr. Marián Miklós György-napi terefere Amas kígyón lovagoló garabonciásokról Bözsi néni, a mesés. — De jó, hogy Szent György napján jöttek, akkor mutatkozik meg, ki a boszorkány. — Hogyan? — Egy évig a csöpögés alá köllött tenni a kocsi vagy a tragacs fakerekét. Na, ami azon kihajtott, azt György napkor levágtuk. Kendermadzaggal körülkötöttük a kereket, s ezt hajnalban az urammal kihajtottuk a rétre. Amint a szépasszonyokat megpillantottuk. rá köllött állni a kerékre, nehogy rontást tegyenek rajtunk. Szép asszonynak tiszteltük meg a boszorkányokat. Láttuk : melyik szedi a harmatot, az ugye a tejet vette el a jószágtól, az rontó boszorkány voit. Aki meg a füvét szedte, az gyógyító szépasszony. Na. ezenkívül még a karácsonyi éjféli misén vált el, ki a rontó hatalom. Aki Lucsa-széket kötött, az felállott rá az úrfelmutatáskor: látta, hogy a vragoljások fenékkel fordulnak az oltár felé... Vragoljásnak meg az ördön- gösöket nevezi taranyi Kiskó Imréné, Bözsi néni. A Szent István utca 92-es számú öreg házban tereferélünk. A kis konyhában váratlanul kialszik a villanylámpa, odakint idő készül. Kendermagos tyúk kó- ricál be a nyitott ajtón, mintha élő illusztrációja lenne valamely állatalakot öltött rossz léleknek. Nyikorogva fordul befelé látszólag önmagától a vastag fajú, külső ajtó. A szél... — Ez nem erősödik olyanná, mint amikor néhány éve fákat csavart ki, épületeket döntött. Bözsi néni sejtelmesen somolyog: — A Rinya, aki Simongát és Atád között folyik, az adta azt a garabanciást, úgy beszélik. A keletső parti szakadék. Mintha füst indult volna, kiszabadulva onnan. Vizsgája volt a garabanciásnak, mert úgy tartják, azoknak is vizsgát kell tenni: aztán ki megállja a helyét kitűnőre, ki elbukik. Na, ennek kitűnőre sikerülhetett : megtépázta Ka- szót, Atádot. Akkor szokott dühbe gurulni, ha nem kap tejet. Garabanciás, az van! Olyan kígyót lovagol, akinek a feje emberfej. Egy ilyen porontyot találtak egyszer a sín mellett valahol. Megállt a vonat, a mozdonyvezető felvette a pólyást. Csak úgy végigvitte a kocsikon, nincs-e valaki szoptatós asszony, hogy el ne pusztuljon már az istenadta! Hát volt, de ahogy szoptatta volna, az meg beleharapott a mellébe. Kibontották, hát Jézusom, kigyóteste vált Mert van úgy, hogy fajtalan léléktől születik az újszülött, hét hónapra. n* Évszázadokkal ezelőtt vendeket vetett ide a sors Ta- ranyba; ezek a helyiekkel vegyülve emberszigetet alkottak a magyarlakta települések között. Hiedelmek élnek ma is: az ősi magyar hitvilág és a vend mendemondák vegyültek, pogány szokások lettek kiegészítői katolikus, protestáns szertartáselemeknek, házi használatra. Bözsi néni éjfélbama szemű, jóarcű, mesélni tudó asz- szony. Szent György-napkor kedvében kaptuk, nem fukarul méri a szót, hanem bőven, mosolyos teliszájjal. — Nincs ám nálunk se fényesség, de kényesség — szinte énekli, s amikor megdicsérjük érte, így folytatja: — Máriám van, csak áriám nincs. A szám az fut... Háromholdas taranyi szegényember lánya, kilencgyerekes családba született. A kilencből három megélt, hat meghalt A torokgyík szedte áldozatait. Az apa igyekvő ember volt, a háromholdhoz hozzágyűjtött még néhányat így lett tizenkettő. Amikor Bözsi néni — akkor még Bözsike — férjhez ment, született két lányuk. Felnőttek ezek is, jöttek az unokák, dédunokák. Közben megözvegyült a* idén már a hatvannyolcadikat tölti be. Az egészség már nem a régi, baj van a szívévet a cukorbetegség is elérte. Puha, telt arca beszédes: pillanatonként változik. — A fiatalok tisztelnek. Sokszor kopogtatnak az ajtómon. Leskó László Sokszor kopogtatnak az ajtaján. — Szerintem a teherautó vezetője volt az oka az egésznek. Többszörösen is. Olyan helyen állt, ahonnan nem lehet belátná a kanyar teljes ívét. Jó, műszaki hiba miatt állt. De akkor miért nem tette, ki az elakadást jelző háromszöget? Miért nem küldte a kísérőjét a kanyarhoz, hogy jelezzen a járműveknek? Hogy ott volt valaki? Lehet, a mi sofőrünk is mondta, hogy integettek neki, amit ő úgy értelmezett, hogy szabad az út. De — és ezt is a teherautós rovására írom — miért nem ereszkedett vissza az útkereszteződéshez, ahol félreállhatott volna? Fölfelé nem tudott menni, de hátrafelé gurulhatott volna... — Persze, ha a Zsiguli vezetője lassabban jön a kanyarban, akkor nem lódult volna át az árkon... Megijedt, szerintem ez történt. Megijedt, amikor meglátta, hogy a teherautó mögül előbújik a busz. Pedig elfért volna mellettünk. Minek kapkodott? — A busz nem léphette volna át a záróvonalat. — Akkor még most is ott állnánk a teherautó mögött, hiszen látnivaló volt, hogy nem kedvtelésből vesztegel... — Most aztán leshetjük, mikor mehetünk tovább. PeOLDODAS dig ez kórházi busz. úgy mondják. Mert legtöbben azok utaznak rajta, akik a kórházba mennek, beteglátogatóba. Akár vissza is fordulhatnának, mert előbb vége lesz a látogatási időnek, mint ahogyan mi beérünk. — Elég baj az. Ha ez az eset most három maszek személyautóval történik, nincs ilyen huzavona, az biztos. Elintéznék egymás között, a biztosító fizetne és kész. De így? Most alkudoznak, hogy kié a felelősség. Egy kicsit megnyomódott a Zsiguli jobb első sárhányója meg a díszléc. Nem nagy ügy. Csakhogy, tudja, hogy van ez a hivatásosoknál. Ilyenkor is kiszállnak a helyszínelők, a vállalatiak, és megvizsgálják, nem az ö emberük-e a vétkes. Kíváncsi lennék, most mit állapítanak meg. — Csak nem akarja kivárni? Így is késünk már majdnem egy órát. — Pedig biztosan meg kell várpi, amíg kijön egy illetékes. Ez így szokott lenni. Mérnek, vitatkoznak... —- A mi rovásunkra! Ha én nő lennék, már kiálltam volna az út mellé, stoppolni. Csak fölvenne valaki... — Ne mondja még egyszer, láthatja, hogy páran ’ már próbálkoznak vele. — Nekem mindegy, én már úgyis lekéstem a csatlakozást. De azt az asszonyt ott nagyon sajnálom. Az előbb mondta, hogy a kislányához megy a kórházba. Egész eddig egy szót sem szólt, de most nagyon kétségbeesett. Leszállt ő is stoppolni. Kívánom, hogy járjon szerencsével. — Ha tudnák, hogy a kórházba siet, biztosan fölvennék ... .— No. most állt meg egy autó! Látja, néhányan beülnek. Nincs közöttük az az asszony ... Biztosan az ismerőseit vette föl az autós. Azok az elsők, nem az idegenek, ez érthető. — Észrevette, hogy egyre többen beszélnek egymással? Pedig nem egy helyen szálltak föl, tehát idegenek. Mégis. Ha menne a busz, egy szót sem szólnának, nem érdekelne senkit, hogy a másik hova megy. — Van. akt most Is közömbös. Nézze csak azt az öregurai ott, az ajtónál. Az imént fölrezzent álmából, és azt kérdezte: no mi az, elromlott a busz? Es tovább aludt. — Érdekes. Hogy milyen közlékenyek lettek az emberek egyszerre. És kíváncsiak. Meg segítőkészek. Azok ott, nézze csak, azért álltak ki stoppolni, hogy a kislányához a kórházba igyekvő asz- szonynak szerezzenek helyet egy kocsiban. — Én a sofőrünket sajnálom. Szerintem vétlen ebben az egész dologban, és most mégis könnyen bajba kerülhet. Aztán itt vagyunk a nyakán mi is, akiket szeretne mielőbb eljuttatni a végállomásra. — Talán intézkedik odabenn a faluban. Felhívja a központot, és küldenek értünk egy másik buszt. De nemrég még maga is ■hibáztatta a sofőrünket. Amiért átlépte a záróvonalat. — Mi mást tehetett volna, ha egyszer intettek neki. hogy mehet? Vajon meddig állunk még itt? Maga is érzi, hogy kihűlt a kocsi? Nem jár a motor, nem füt. Mégis melegebb van, mint odakint. Akik leszálltak, elszívni egy cigarettát, mór mind itt vannak. — Nicsak! Megállt mellettünk egy üres busz. — Ebből átszállás lesz. Biztosan értünk küldték. Látja, már viszik is a csomagjaikat az asszonyok. — No, egy félórácska mégiscsak jut kórházi látogatásra. Az is valami. Tudja, a beteg nem is szereti, ha sokáig ott ülnek mellette és fárasztják. Kell, hogy látogassák, de ne legyenek a terhére, nem igaz? — Azért az nagyon tud ám fájni, ha vár valakit az ember, de mindhiába... Amikor betódulnak a kórterembe, és az egyik ágyhoz senki se lép oda. Múlnak a percek, és hiába lesi az ajtót. — Különösen a gyereknek fáj, ha nem jönnek hozzá. Most, hogy átszálltunk, az az asszony is megnyugodott, észrevette? — Érthető. Nem várja hiába a lánya. Hogyan is mondta? Mi a bája a gyereknek? No, figyeljen már! Attól, hogy elindultunk, még beszélgethetnénk ... Her nesz Ferenc Tiszta szavak
