Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
A *Ifeptanass« tergalma ugrásszerűen töltendőit S. J. gyilkossága és öngyilkossága óta. Elsősortra*» természetesen szerelmespárcrk keresték föl, s húsa forintot, néha még több borravalót igéitek a o i ncérnek, ha szabaddá teszi számukra azt a bizonyos asztalkát — De legfeljebb fél órára — súgta a pincér, miután ügyetlenül eltüntette a papírpénzt, mintha náthás zsebkendőt gyűrne a zsebébe. Odasietett a bal kettes asztalhoz, diszkrét párbeszéd, s az ott üldögélő szerelmes- pár engedelmesen szedelőz- ködni kezdett A boldog utódok félóra múlva természetesen ugyanerre a sonsra ítéltettek. Az asztal fölött figyelmeztető táblácska lógott, mint 4 vasúti étkezőkocsikban: »Fogyasztási idő 30 nerc!-« — de csak a pincér számára láthatóan. Órabérben árulta az asztalt... Évekig nem tett zsebre annyi borravalót mint szegény megboldogult S. J. jóvoltából. A »Neptunusz-« egyébként szűk, elhanyagolt cukrászda volt olyan száraz és hangulattalan, hogy még lazul leni se tudott A végleges becsu- kástól az mentette meg, hogy két egyetem között éktelenkedett s a diákok vizsgák előtt ide jártak tanulni, akár egy lakatlan szigetre. De évek óta nem fordítottak egy fillért sem a tatarozására, csinosítására. Bármelyik percben várható volt hogy szétmállik az egész helyiség, mint valami öreg múmia. Amikor az esetnek néhány szemfüles riporter útján híre szaladt, a kis cukrászdát elözönlötták sa. egyszerű emberek, akik annyira szeretik a különlegességet a bátorságot és a vért mindent amit csak álmukban mernek elkövetni. S ekkor összeültek az illetékesek, s elhatározták, hogy »élére állnak-« a megindult folyamatnak, s a forgalmat tervszerűen fogják továbbfejleszteni. Kihasználják a konjunktúrát A cukrászdát átalakítják, hozzákapcsolják a szomszédos hús- boltot — a háziasszonyok fél kilométerrel odébb is besze- -razhetik a combot és a panzert —, és kék csempével vfögják beburkolni a falakat. Természetesen zongorát is kap a vendéglátó-ipari egység ... sovány, hosszú hajú, szomorú zongoristával és fölkérnek egy zeneszerzőt — lehetőleg Kossuth-díjast —, hogy komponáljon egy hangulatos, fülbemászó táncolt a szegény, boldogtalan 'szerelmesekről, akik ebben a cukrászdában fejezték be fiatal életüket Hogy tulajdonképpen írd történt nem tudta senki Akkor délután három órakor, bejött egy magas, hihe tétlenül sovány, jól öltözött fiatalember a »Neptunuszba«, amely szokás szerint teljesen üres volt, leült a bal kettes asztalhoz — szemben a kijárattal — és konyakot rendelt A pincér álmosan és rosszkedvűen szolgálta ki. Április volt felhős, tompa idő. az embernek mindenszentek! sírok jutottak az eszébe. A fiú visszaküldte a pincért és kért egy szódavizet is. Elég - gé ingerült volt a hangja: »Maguknál nem szokás kísérőt adni az italhoz?« A pincér egy árnyalattal rosszked- vűbben és lúdtalpasabban kivitte a szódavizet is, aztán visszakönyökölt a pultra, keresztrejtvényt fejteni. Sehogy sem akart kijönni a tej fokmérőjének a neve. A sánta pénztárosnő számolt, minden szabad idejét arra fordította, hogy összeadja a bevételt és megszámolja a pénzt, mert betegesen félt attól, hogy elszámolja magát — Meglátjátok, egyszer száz forint hiányom lesz! — suttogja vésztjóslóan. A kövér, nagyon csúnya kávéfőzőlány, akit csak óriási protekcióval vettek föl a vendéglátóiparba, s örültek, hogy van egy »Neptunusz«, ahol eldughatják, csillogó bár- púitról és toronymagas bár- székekről ábrándozott, ahonnan khaikinattrágos élsportolók és filmszínészek ostromolják epekedve. A valószínűtlenül sovány vendég, akiről közben mindenki megfeledkezett, _ még egy konyakot kért. Míg a pincér az asztalához csoszogott, ő felhívott egy telefon- számot, nem szólt bele semmit, csak hallgatta néhány Benczc József Anyám motoz a néma házban Anyám motoz a néma házban. Élete félő, árva s untatott. Ha sokáig sír, eláll a szava. A szélütött lélek bú-lakott. Az óráját is elhoztam, az idő múlását se tudja. Kakasa régóta nem kukorékol hajnalt. Sorsa ellen lázad megszenteletlen haraggal. Bottal jár, mert szédül. Kezemet nem éri utol. Messzire szakadt fiának, ha megjön, mégis főz. Futkozna izgatottan legjobb falatjaimért. Nincs vízhúzója, favágója, hálótársa. A házra, a kertre jelentkezne eltartó örökös. De anyám nem enné meg a mások főztél. A kórházban is alig evett. Már a templomba se tud elmenni, se a temetőbe. Az ágy szélén ülve imádkozik. A miatyánk végére elalszik. Az Isten is megbocsátja nékL öreganyám sublótját vágom össze a tűzre; szedőlék, gezemice a gyújtás, a hajdani tűz-pusni aranyos szalma- köteg, amióta vedlett tyúk lett a szérű. Az udvaron a boglyák helyén összevasgereblyézett kósza széna tyúkszarosan bűzlik a tűzön. Régen a tehén se ette volna meg. , Alighogy hazahozta a mentő a kórházból, már virágot bújtott. Tyúkjai régen más szakajtóhoz, ólhoz pártoltak. Csirkebecéző hangja is rekedtes. Szerszámai ótvarosan elszéledtek az istállóból — jobb gazdát keresni. Drágdy László: Fej IL Szemérmes krónikák a pillanatról Fodor András: A bábu y éré oTRanattg, tatán visszameat a helyére. Mint a nyomozás később kiderítette, a pontos időt hívta föl. Jó tíz perc múlva egy csinoska, jelentéktelen nő lépett a cukrászdába, s a fiú asztalához ült le. A fiú az ő számára is rendelt konyakot Aztán beszélgettek. Hogy miről, nem hallatszott a pultig, de a mozdulatokból nem észlelt a személyzet semmi gyanúsat; nem volt köztük vita, indulatkitörés, fenyegetés. Olyanok voltaik, mint a többi szerelmespár, akiknek nincs hova menniük, s elrothad a hátuk a Galgóczi Erzsébet fl cukrászda tragédiája presszóiéban. Egyszerre pokoli dörrenés hallatszott, pillanatokig föl sem fogták, honnan jön a hang és mitől eredhet — aztán eldördült a második lövés is. Azt még látták, hogy a fiú pisztolyt fogó keze a homlokáról las-, earn az asztalra hanyatlik, aztán a pisztoly lecsúszott az asztalról, még füstolgöitt a csöve. T elefon, rendőrség, mentők, a nő halott volt már, de a fiúnak még vert a szíve, amikor elszáguldott a mentőkocsi. A rendőrtiszt fölvette a jegyzőkönyvet, s már ő is menni készült, amikor a pincér, akit már percek óta ugyanaz az aggodalom szorongatott, íélszegen elébe állt: — Bocsánat... kapitány úr... három konyakot fogyasztott a megboldogult... Más körülmények között nem hiszem, hogy fizetés nélkül távozott volna. Úriembernek látszott. I A rendőr megnyugtatta, hogy a kárt természetesen megtérítik.. Aztán távozásra szólított föl mindenkit és a cukrászdát bezárták. De csak másnap reggelig. Másnap nyitáskor már olyan tömeg tolongott a járdán, mintha a cukrászda búcsújáróhely lenne, ők pedig hívő zarándokok. A pincért ostromolták a részletek felől, már akik egyáltalán asztalhoz jutottak; az állóvendégek kénytelenek voltak beérni a sánta pénztárosnő és a kövér kávéfőzőlány felvilágosításával. A pénztárosnő a nap folyamán háromszor is mellészámolt — szerencsére mándháromszor a maga javára —, a kávéfőzőiány ragyogott és a pincér mesélt. A nyúlfarknyi történet természetesen bővült, alakult, úgy változtatta formáit, körvonalait, ahogy az igények nőttek iránta. A pincér idővel beleszőtte a napilapokban olvasott adatokat; tudni vélte, hogy a rejtélyes S. J. a Somogyi János nevet takarja, amit azért nem hoznak nyilvánosságra, mert a pisztolyra nagyon is törvényes úton tett szert... Két hét múlva Somogyi urat — a gyilkost — törzsvendéggé léptette elő, egy hónap múlva már csak úgy emlegette: Szegény, Jancsi barátom.., S közben 20—30—50 forintért árulta a bal kettes asztalkát. És akkor a pincért behívták a Központba Az igazgató leültette, feketével, konyakkal kínálta, barátságosan elbeszélgetett vele, mint ember az emberrel és közölte, hogy ők már régen fölfigyeltek a tehetségére, csak ezddeig nem sikerült alkalmas munkakört találni a számára. Most azonban — tekintettel az óriási forgalomra, amit a kis helyiség már nem bír fölszívni — a Nep- tunuszt átépítik, kibővítik, egy osztállyal följebb sorolják, feltöltik a személyzetet és a személyzet élére őt jelölték ki főpincérnek. A vezér meleg kézszorítással búcsúzott tőle, az ajtóig kísérte, s aztán odaszólt a titkárnőjének; Jucika, legyen szíves jegyezze: az átépített Neptunuszba főpincérnek . .. hogy is hívják ezt az alakot? Nézzen utána és majd ne felejtsen el emlékeztetni! 'A pincér; «ft» egyébként Nagy Jánosnak hívtak és mindenki azonnyomban elfelejtette a nevét is, az arcát is, szédelegve támolygott hazafelé. ötvenéves volt kicsi és sovány, agglegény és árva és évek óta nem ihatott egy pohárka szeszt sem a gyomorfekélye miatt. Eddig úgy tudta magáról — mert harmincéves pályája bizonyította —, hogy semminek se lenne jó, de a legrosszabb pincérnek. Csapnivaló memóriája olyan fokú szórakozottsággal párosult, hogy ha rossz volt a lift és gyalog ment föl a lépcsőn harmadik emeleti lakására, következetesen a padlásfeljárónál kötött ki és még visszafelé is ritkán találta el előszörre a harmadik emeletet Olyan ügyetlen szervező volt hogy ha egy asztalnál háromfélét kértek tőle, oda tudta vinni négy-öt részletben. Feledékeny volt, lassú, kétbalkezes, arckifejezése akaratán kívül olyan savanyú, hogy a vendégeket fölingerelte, s nem volt kedvük borravalót adni. Máryrégesrég bele is nyugodott, hogy ő a Neptunuszra van ítélve, innen megy nyugdíjba, s mert a nyugdíja a tejre és a gyógyszerekre sem lesz elég, naponta más vendéglátóipari egységben fog ebédmaradékot kunyerál- nd. amit a seerencsésebb kollégák nem tagadnak meg tőle. Most az örömtől részegen támolygott hazafelé, s gondolatban hálásan szorongatta az ismeretlen gyilkos kezét A Neptunusz átépítése két évig tartott. Ezalatt mindenkielfeledkezett a boldogtalan szerehnespárról, akik a bál kettes asztalnál fejezték be tragikus életüket Minden úi nap megszülte a maga új tragédiáját s az emberek a bűnöket és a vért csak frissen szeretik, minit a gyümölcsöt legföljebb egy-két naposan, romlatlanul. Egy első osztályos kislányt reggel fél nyolckor iskolába menet megöltek, meggyalázták a várhegy oldalában; egy külvárosi OTP-t világos nappal fegyveresek kiraboltak, a két nőd alkalmazottat a WC-ben találták meg, tarkólövés végzett belük; a Lenin körúton fegyveresek rabolták ki a postát és lopott autón elmenekültek. Az emberek a tv előtt ültek, a napilapok hírrovatait bújták és ha nem történt semmi, akkor elmentek színházba, moziba, megnézték a Romeo és Júliát, az Othellót, A sakál napját, a Gyilkosság az Orient ex- presszent, a Bankrablást, a Scotland Yard vendégét A pincért is elfelejtették. Amikor az új Neptunusz megnyílt, kék csempével — nyugatnémet import —, zongorával, szőke zongoristával és saját slágerrel, s Jucika bevitte az igazgatónak az annak idején följegyzett szöveget: »íőpincér Nagy János«, a főnök ingerülten dobta a cetlit a papírkosárba. — Ki ez a Nagy János? Mit zavarnak ilyen hülyeségekkel? Az igazgatóság két hónappal ezelőtt kijelölte az új főpincért, Böröcki elvtárs unokaöccsét K ésőbb az Igazgatót Is leváltották. Minek kellett a , Kutyaszorító utcába tizenhat milliós költséggél ilyen fényes kávéházat építeni, ha abba a kutya se jár? Csakugyan, minek kellett? Senki, de senki nem emlékezett rá. Valami megmagyarázhatatlan, talán csak egy költő- pszichológus ki tudja, hányadik »érzékszervével« földeríthető szemérmességet éreztem Fodor András kedves gesztusai, őszintén előzékeny viselkedése mögött első, és eddig — sajnos — egyetlen találkozásunkkor, a Bajcsy-Zsilinsz- ky úti tágas lakásban, a könyvrengeteg és a Philips lemezjátszó hangszóróinak árnyékában. A huszonéves riporternek akkor nem sikerült föllebbentenie e meglett férfi lelki Salome-fátylát, ám nagyszerű kárpótlást kapott az elmaradt interjúért cserébe: egy hallatlanul érdekes magánbeszélgetést És a legújabb kötetet Az idő foglya címűt. »Ez én magam vagyok* — mutatott vendéglátóm a. címlapra. Amint a most megjelent kötet A bábu vére is bizonyítja, Fodor András azóta sem szűnt meg fogolynak tenni. Foglya az időnek, de foglya a térnek is. Elsősorban saját szülőhazájának, a dimibes- dombos Somogynak. Költészete bölcsőjének körvonalai, bármerre jár is a nagyvilágban, visza-viszaderengnek. Még az indiai Khadzsurahó- ban is. »Korsóval fejükön asszonyok surrannak a sötétben Kordék előtt tántorgó bivalyok, ívjáromrúdon billegő vödör. De hiszen én már jártam itt, hiszen zarándokok között vagyok az andocsi búcsún.« Ez az emlékezés-jelleg, a szűkebb pátria iránti sohasem csillapuló vonzalom Ariande- fonalként húzódik végig az egész köteten. Hol egy, búcsúkor a pázsiton kerengő kislány körvonalai bontakoznak ki, hol a kamaszként átélt háborús zűrzavar idéztetik föl merész metaforákkal, hol a Norvégiában megtalált műfordító-barát, Sulyok Vince személye ad alkalmat a szülőhazával való képzettársításra, Aligha állíthatnánk azonban, hogy Fodor »pannon ecsettel« dolgozik. Az ő tája nem mutatós tabló, nem »önmagáért való«. A színeket rendkívül takarékosan, néha szűkmarkúan adagolja, mert számára nem az »idill« a fontos, hanem a látszólag idilli- t kus háttér előtt kibontakozó emberi sorsok, konfliktushelyzetek. (Nem véletlen a könyv első ciklusának címe: Sors.) Saját személyiségének mikrokozmoszából elindulva a mikrokozmosz, a nagyvilág gondjáig bajáig jut el, rendszerint a másokért való önpusztító lelkiismeretíurdaiás hangján. A társadalmi igazságtalanságok elleni fölháborodás talán legszebb példája a második ciklus címadó verse, a Tanú- vallomás. Fodor — akinek a gyermekek iránti szeretete a kötet számos más darabjában is megnyilvánul — megrendítő képekbe sűríti a kolduló indiai kisgyerek inzultálásá- nak jelenetét, a némán sajnálkozó tömeg látványát, s a töprengésre hajlamos költő személyiség itt hallatlanul határozott csattanóval summáz: »S bennem a szemtanú azóta egyre kérdi; van-e szorongatóbb, mint amikor körénk gyűl robbanásig az alázat és mégse lázad.« Az utolsó rímpár — amelyben. a magánhangzók tökéletes összecsengésén kívül, a mássalhangzók »öss zeszerkesztése« is telitalálat, hiszen a »lázad« d-je saját zöngétlen párjára, az »alázat« t-jé- re rímel — még Fodor gazdag poétikai formaarnezáljában is ritka remeklés. Máskor — mint'flz Ütonálló című költeményben — a felgyorsult idővel visel hadat a költő, az egyéniségre, a lelki- ismeretre, a szépségre nehezedő »objektiv« idővel. Majd — a Diagnózis-ban — végigjárja Thomas Mann Hans Cas- torpjánafe útját, a testi elhalás látásától az újjászületésig, A látszólagos újjászületésig, Mert a legelemibb jog, a kételkedés joga, mely nélkül nem lehetne költő, ismét erőt vesz rajta. »Mi történt vele ilyen hirtelen? Mi történt ott belül? A Doktor egyeneskemény nézése elborul. Idegen hang árnyába takarózva idéz. »Az orvostudomány erre nem tud felelni.« (Ki itt belépsz ...) Somogyi, indiai, skandináviai tájak, barátok, az emlékezet mélyéről olykor fellobbanó szerelmek, az utcán egymás mellett elrohanó közönyösök — íme, Fodor András »jelenségvilága«. No és a leglényegesebb: a pusztulás látványa, amely — a kötetből ez is kiderül — csöppet sem egyszerű költői borzadályon, hanem személyes élményeken alapul S a »lényegvilág«: az érzelmek univerzuma. Ritka dolog mai költészetünkben, hogy egy alkotó nem merevedik az Optimista vagy a Pesz- szimista pózába, hanem vállalja az életérzések, hangulatok sokféleségét, vállalja a változtatás szabadságát, természetesen mindig az Emberért aggódó humanista elkötelezettségével. Nehezen illethetnénk nagyobb dicsérettel egy költőt, mint azzal, hogy — közel az ötvenhez — nincs egyetlen, kizárólag az ő munkásságára jellemző karakté- risztifcuma. Tehát: fejlődésének folyamata nem zárult le. Világa túlságosan tágas ahhoz, hogy valaha is lezárt egységgé válhassék. Lengyel András Etekfy Jenő: Kilátás a várból
