Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-19 / 91. szám
MESÉLŐ TÁRGYAK À tárgyak, ha ebben tulajdonosaik is segítenek, mesélni tudnak. Történetük olykor többét mond el egy korszakról, mint megannyi visszaemlékezés. pn Az öreg faliórát egy régi rimányi ház legkisebb szobájában láttam. A néhány éve parkettázott, modern bútorokkal berendezett, összkomfortossá tebt lakásban ma ez a legrégebbi tárgy. Az egyetlen, amely 85 éves gazdájának gyerekkorát idézi. Anyja egykor birkanyírással kereste meg az árát. Mikor 1902-ben megvették, még csodájára is járt a falu. A környékről ide jöttek megnézni a pontos időt. Máig is mesélik az esetet, amikor egyszer az egyik szomszéd átküldte, hogy nézze meg az időt, kétségbeesetten futott vissza a lánya, mondván: »»összegabalyodtak a mutatók, nem lehet tudni, hány óra«. Erre már az apja is átment, és látta: épp egy perccel múlt dél. Akkoriban karórájuk csak az »uraknak« volt, de a faliórát is csak afféle csecsebecsének tartották, amely emeli ugyan a berendezés fényét, de egy csöpp haszna sincs. A század elején még nem »gyorsult az idő«, nemhogy a percek, de az órák sem számítottak. Napkel teker jártak dolgozni, delelőn ebédeltek, s alkonyaikor tértek haza. Igazi »úri tempó« volt, hogy az asszony órára pontosan szoptatta a kicsit A szerkezet csak egyszer állt meg a 76 év alatt: amikor meghalt a családfő. íratlan szabály volt, hogy az óráknak ilyenkor a temetésig állniuk kell... Telt az idő, és már egy csöpp rangot sem adott a háznak az óra. A becses darabból hétköznapi iparcikk lett. Aztán két-három évtized múltán újra híre kelt az időjelzőnek: gyújtók jöttek messze vidékről, egyre nagyobb összeget ígérve. A bácsi hallani sein akar az eladásról, p^dig jól tudja, a falióra hamarosan újra megáik Akkor már végleg.;. kecsegtető cserére. 1932-t írtak akkor. Erdélyben is. mélypontjára ért a gazdasági válság. Nehéz volt az élet. Az a Shunda cimbalom azóta többször is gazdát cserélt. Aki eladta, mindig szorultságában tette... A hangszer ma egy kaposvári bérház második emeletén áll : nagy ritkán játszik rajta egy dereserő hajú férfi. Ö az a hatéves 'kisfiú, aki 1932-ben váratlanul cimbalmot kapott — cipő helyett A család először zsémbelt, de amikor a gyerek néhány hét múlva már apja kedvenc nótájának, a »Fényes tükrös kávéházijainak a dallamát is »előcsiholta« a húrokon, nem bánták az alkut A fiúcska kilencéves korában már száznál is több nótát tudott. Akkor történt egy este, hogy a zenekar nélkül maradt bálozofcnak eszükbe jutott az asztalos fia. Este tízkor érte mentek, és fölrázták. Két legény a hangszert a harmadik a gyereket vette a hátára. Jól fogta el a hangokat, vagy tán a közönség nem volt túl igényes, tény, hogy nagy sikert aratott. A férfi ma is úgy tartja: azok voltak élete legboldogabb évei. Olyat tudott akkor, amivel másoknak örömet szerzett. Aztán jött a háború. Az asztalost — volt 19-es vöröskatonát — egyre többször zaklatták a csendőrök. Végül hazajöttek Magyarországra. A fiú a hátán cipelte a cimbalmot — át a határon. Néhány nappal később el kellett adnia. Ennek ára is hiányzott a kis házhoz. Később visszavásárolta, azután az ötvenes évek derekán, mikor egyszer nagyon meg voltak szorulva, újra eladta — 500 forintért. Két évtized telt el, s ő egyre többször gondolt a régi barátra. Végül, nyomozni kezdett. Mikor legutóbb — már több ezer forintért — visszavásárolta a berozsdásodott húrú hangszert, vadonatúj fehér Zsiguliján ment érte. A minap — hónapok múltán — újra kézbe vette a verőket és játszott. Csak úgy magánált. Közönsége nincs. Családja nem szereti az avitt, »nagy he'y et foglaló« hangszert Zenélt, zenélt, de már a nyomát sem érezte a gyerekkori boldogságnak. Hl A férfi előrelátóan gyújtott az esküvőre. A ház megvolt, már csak két ágy kellett volna bele. Mikor azután erre is együtt volt a pénz és kitűzték a lagzi napját, nem bútort, hanem — merészet gondolva — egy gyalupadol vett Másnap fát szerzett, ét maga látott neki az ágyak elkészítésének. Nem ez volt a szakmája, mégis egészen csinos fekhelyet fabrikált. Dicsérték is a rokonok életrevalóságát, ügyességét... A megvételkor, 192t-ben ötvenéves alkalmatosság ma a Surján völgyének legmélyén egy kis tanyai ház kamrájában áll. Az öreg most is ezen dolgozik. Malterosteknőket csinál a közeli állami gazdaság részére. Komótosan forgatja a szerszámokat. Hajlott hátú felesége keseredet- ten nézi: — Ügyes ember. Ügyes volt mindig. A padjával szöszmö- tölt, meg muzsikált... Én meg dolgoztam. Szegény anyámmal hajtottuk azt a szalagfűrészt, amin a deszkákat leszabta. Mi, asszonyok, szántottuk-vetettük a földet. Évekig piacoztam, mert abból ugyan nem éltünk volna meg, amit 6 a mesterkedésből meg a zenélésből hazahozott ... Az öreg kellemetlenül hallgatja felesége kifakadását, s ahogy teheti, fordít a beszélgetésen. — Új abban vevőm is van a padra. Háromezret ígért, és én belecsaptam a tenyerébe, azzal a kikötéssel, hogy csak akkor viheti el, ha ïnar az én koporsóm is elkészült rajta ... Ma természetes, sőt rokonszenves, ha valaki a hobbijának él. Csakhogy az öreg olyan korban öt kedvtelésének, amikor szegény ember számára az egyetlen lehetséges és »helyeselt« időtöltés a robot volt. A vén gyalupad ma, a legbecsesebb és egyben léggyűlöltebb tárgy az erdőszéli házikóban. Bíró Ferenc Neandervölgyiek Salzburgban 'E — Kéne nekem egy konyhaszekrény a lányom hozományához, de pénzem már nincs, csak egy cimbalmom — fordult asztalos ismerőséhez a keveresi öreg kovács. — Jó hangja van a fiadnak, biztosan örülne a hangszernek... Az asztalos jól tudta, hogy a kovácsnak három eladósorban levó lánya van, megrendelője meg heteken át egy sincs, ráállt hát a nem éppen Salzburg tartományban (Ausztria), egy Hallein melletti barlangban megmunkált kovadarabot találtak. A kő megmunkálása a »mousté- rien«-re, a neandervölgyi ember kultúrformájárá jellemző. Ez a lelet az első kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Salzburg környékén egykor »nean- dervölgyiek« éltek. A barlang közelében ez a kovakőfajta nem fordul elő, csak a közeli völgyben. A kőszerszámot tehát valószínűleg onnan vitték az 1550 méter magasságban levő barlangba. Az ásatások vezetőjének véleménye szerint az őskori ember a barlangot valószínűleg azért kereste föl, hogy onnan medvevadászatra induljon. Ezt bizonyítja a sok — barlangi medvétől származó — csont és fog is. Legendák a lóról 1 Ahogy fűre állapodtak a lovak, elkezdek én főzni, de betegnek való f ür j esi rkele vest. Akkor olyan az már, mint a gyönge galamb hathetes korában. Zöldségelem, borsolom, kancatejen forralom, fácáinháj adja a zsírját, vékony laska a tésztáját Veszem szőrén lábam alá a lovam, baktatok, még dél sincs az égererdőben. Ahogy este utcájára láttuk, abban a testhelyzetben ül, háta a faderéknak vetve, kalapja a szemére fittyemre, lába közt a duda. Szunnyadóit, de annyira, a ló zajára föl nem neszeit. Mint aki nem aludt három hete. Leteszem mellé a cserépszil- két a jő, forró levessel, közéi a kezeügyébe. Nem érez föl. Jobb Is neld. Az alvásnál nincs jobb orvos ezen a darab földön. Na, visszalábujjazok, főzöm az ebédet magunknak. A lovakat is faggyúzni kéne, járnak az új szúnyogok, ma- rósabbak a nyáriaknál, van dolog a ménes körül örökké. A tavalyi maradék szénát is be kellene hajazni, megbontogatták a böjti szelek. Az öregnek külön főzök : báránymájat tüdővel, abban van az életerő, ahogy a kinti világ tudja. A halálra bicská- zott, vére eleresztett pásztorok is föltámadnak tőle. Fehér boron hagyma rántva, máj, tüdő annak a serco- gásába téve, födő alatt pöszö- gő tűzön párolva, tehéntejjel föl eresztve, juhsajtvagdalékkal megsűrítve. Ennyi a tudomány vele. Veszem lábam alá a lovam, viszem a forró szilkét az égererdőbe. Ahogy délelőtt hagytam, úgy ül a faracsutáján; lába támaszra húzva, duda a lába között, kalapja a szemére fittyemre. Az én fürjesir- kelevesem azon mivoltában mellette, ahogy oda tettem. Tán csak nem váltott partot az öreg? Nézek a képe közepébe. Szedi a levegőt. Él. Elburjánoso- dott bajusza szálai megrezdül- pek % szuszogástól. Másnap, ahogy hajnalodott, közénk erekeszkedett a verembe. Meghalt a szépasszony. Ha él, hogy is hagyhatta volna el az öreget? Erre a szóra bukkan elő Kara Matyi, mintha csak Koko- ra szólította volna. Köszönés helyett messziről kiált ránk vidáman: — Na, leparoláztatok az ostorokkal? — Még nem értünk rá arra — válaszolt Velizár, megrázva kezében a sallangra díszített karikás ostort — De ami késik, nem múlik! — Lesz még arra alkalom, hanem eredj csak Kokora Velizár Csőke után. Hajnalban menesztettem, hogy csapásol ja föl három kóbor birkánk nyomát. Este van; se Csőke, se birka. Tán a nagy lapos pocsolyába ragadtak? Vagy a tatár kapta él őket? Megy is Velizár, kezeügyé- ben lova, egy tekintetet nem veit ránk, úgy olvad el a szürkülettel. A lovak elindulnak a Lencsésnek a vezércsődör csöngője nyomán. Szótlan kullogunk utánuk egymás mellett Matyi bácsival. Rég visszaérünk az éjszakai lóállásba, még nem esik szó közöttünk. Hanem pipa kerül elő, kettő. Egyet idekínál nekem, nézem a kelő hold világánál. Pipa nékem óda- jászságban cgak addig tartózA valóság igaza Meghatóan szép Mácsai István kiállítása Budapesten a Műcsarnokban. Meghatóan? Hadd kételkedjünk e jelző helyénvalóságában. Lehet-e »megható« a mérnöki pontossággal megszerkesztett, megfestett valóság? Ügy látszik, lehet. S mindenesetre valósága válogatja. Ha a festő világunk, lakóhelyünk ama részletét mutatja föl, amely emberi jelenlétünk nélkül is magán viseli emberségünket, akkor — bár Mácsai esetében leheletfinom eszközökkel — életeiről la, Embere és vi* rága egyaránt az életről mesél Hogy mi módon? A festő kicsit melankolikus, töprengő, ám életigenlő módján. Különben Is, hogy ismérvei — naturalista, fényképszerű — közül metettenérhetően hatást gyakorol ránk. Mégpedig jótékony hatást: szép gondolatok elindítója, emberségünk ébresztője lehet. Ugyanezt mondhatjuk Mácsai portréiról, kedvelt csend-* lyik mikor dicséret, mikór elmarasztalás, legjobb,- ha nemigen izgatja az alkotót. Mácsait, szerencsére, a legkeRánki Dezső arcképe. Részlet a műcsarnokbeli kiállításról. vésbé sem lehet az »időszerű« divatirányzat-rnajmolással vádolni. Akkor ragadta őt meg a legapróbb részletekig megfogható valóság varázsa, évtizedekkel ezelőtt, amikor a manapság világszerte elképesztő készséggel »fényképező« festők legtöbbje talán még meg sem született De akkor is tudta: a megragadott tárgyak, képmások, arcok mögé kell hatolnia, s meg is tudta tenni ezt Ha szomorúságra lelt, nem res tollte észrevenni. Vallotta, hogy az is emberi. És ki tudja: vajon a-szomorúság vagy az öröm képe hangol-e bennünket emberi érzésekre? Alighanem csak az igazságé. Ez elment vadászni... — Mióta vár arra, hogy vadász legyen? — Gyermekkorom óta. Csak hát tudja, hogy volt annak idején. A Háború előtt az urak passziója volt a vadászat. A Nagyatád körüli erdőkben á főerdész társaságán meg az annál f öl jebbvalókon kívül nem nagyon vadászott senki. A háború után meg... Nekiálltunk dolgozni a magunkén, házat építettünk. Hol volt nekem időm meg pénzem erre. — Most lett. — Igen. Három éve vagyok tagjelölt a társaságban. Minden vadászaton ott vagyok. Persze egyelőre még csak figyelem a többieket. A zsákmányból is részesülök — csak éppen puskám nem volt eddig. De most, ha sikerül a vizsga, már rendes vadász leszek. A beszélgetés a megyei tanács földszinti kisterme előtt zajlott le, amíg a vizsgát tekodott a kezemben, mfg odébb tettem. Nem is kínálták, nem is kívántam. — Na, tőts rá! Megillet A magad kenyerét eszed! — Nem vagyok ám pipás. — E nélkül nem csikós a legény. A pipásnak az éjszaka úgy száll el, ahogy a füst Észre se venni. A szúnyogságot elűzi. Mindenről jó egy szívat dohány. Én is ilyen koromban akasztottam első ízben agyaramra a csutorát. Ital nem volt a környezetemben, hogy rámszakadtak a bajok. Ott volt az apám pipája, szépen vágott török dohánya. Hát űztem véle a gondom. Attól maradtam meg. Az életben marasztalja az embert Sokszor csak a pipaszárban kapaszkodhat az élő. Hinná köll benne. Meg színi. Még szívod, élsz! — Ez igaz lehet. Mert aki nem él, nem szívja. — Na lásd. Ezért. Gyújtsad! Díszíti is az ember gyerekét, akár a tulipán a ház elejét. Ügy nézem, jól is áll a szádban. — Gondolom. Mint tehénnek a süveg! Hanem Matyi bácsi annyi jóval megtraktál, rá se szolgáltam. Hátha nem válók be! Hogy adom vissza? — Mi, te? Hát örülök, ha bár adhatnék többet !... (Folytatjuk) vő vadászjelöltek az eredményhirdetésre vártak. Beszélgetőtársam ötven körüli, inkább alacsony, mint középmagas férfi volt. Szinte szenvé- déllyel beszélt a vadászairól, de nyoma sem volt benne az évtizedek óta várt, és hamarosan megvalósuló álom beteljesülésének. Valahogy cdyan érzésem volt: már régóta tudja,hogy egyszer ez is bekövetkezik. — A múlt héten lőttem először. — Mit szól a családja, hogy vadász lesz? — A feleségem nagyon örül. Azt mondja, még büszke is lesz rám. Tudja — tette hozzá — a tagjelöltek között volt ám magas beosztású ember is, de itt nem az számít. Az lesz előbb tag, aki jelöltként rendesen jár a vadászatokra. Néhányan még arra vártak az ajtó előtt, hogy bejussanak. Körtük két fiatalember a mezőgazdasági főiskoláról. — Fakultatív tantárgyként tanulunk vadászatot Az iskolai oktatás keretében járunk lőni, így a gyakorlati vizsgán, ami megelőzte az elméletit, nem is kellett részt venni. — Csak ketten járnak fakultatív oktatásra? — Nem. Csak a vizsgára maradtunk ketten. Közben kézről kézre jár a vadászati kézikönyv, amelyben elvileg minden benne foglaltatik, ami a vadászattal kapcsolatos. Bennt a teremben háromtagú zsűri előtt tesznek számot a vizsgázók arról, hogy ismerik a vadászatot — elméletben is. Hány fajtája van a vadkacsának? Mikor van a tilalmi idő, mit kell tenni baleset esetén? — Ezekre a kérdésekre gyors és pontos válaszok születnek. Arra azonban, hogy ki mit olvasott vadászati könyvek íróitól, már csak kevesen tudnak válaszolni. A zsűri elnöke Simon Pál, a megyei tanács vadászati felügyelője. — Amikor elkezdtük szór galmazni, hogy az irodalmat is ismerjék a vadászok, sokan értetlenül néztek ránk. Pedig nagy jelentősége van annak, hogy egy vadász — szépíró által megjelenítve is lássa azt, amit átél. Arról nem is beszélve, hogy sok hasznos gyakorlati tudnivalót is tartalmaznak ezek a könyvek. — Meglehetősen szigorú volt a zsűri. — Ma tizennégyen vágtak neki a vizsgáinak, és tizenhárom jelöltnek sikerült — Mi a véleménye: vajon miért jelentkezik egyre több ember vadásznak? — Megnövekedett a szabad idő, és az emberek jól élnek. Ha úgy tetszik: megengedhetik maguknak, ezt a szórakozások közül is nem a legolcsóbbat. A természet utáni vágy is megnőtt. A lakótelepi élét után igényli az ember a természetet, az élményt, amivel a vadászat jár. Én állítom, hogy a vadászat ősi ösztöne még mindig megvan az emberek többségében. Ez olyan előkészülettel, szertartással, fizikai munkával és természetjárással jár, amely nagyon szép és hasznos elfoglaltság... Ezenkívül ... — Ezenkívül? — Nem lehet eltagadni: a vadász jelöltek egy szűk rétegénél van egy adag sznobság. Bizonyos embereknél státuszszimbólum. De szerencsére kicsi ez a réteg. — Milyenek a vadász jelöltek a gyakorlatban? — Azzal, hogy vadász lesz valaki, még nem szerezte meg a gyakorlatot. Art szorgalmazzuk, hogy minél gyakrabban járjanak a gyakorlópályára, és szerezzék meg a gyakorlatot. Egyébként nem vagyunk egyformák; van olyan vadász, aki élete végéig sem tanul- meg lőni. — Milyen gyakran rendeznek vadászvizsgát? — Ezentúl havonta. — Nem félnek attól, hogy túl sok lesz az »eszkimó«? — 1400 vadász van most a megyében. Somogy köztudottan jó vadas terület. Azt, hogy a társaságok hány tagot vehetnek föl, a Mavosz dönti el. Arra mindig vigyázunk, hogy túl sok ne legyen, Aki végre bizottság elé kerül, a megmondhatója, milyen sokáig várt, hogy bejuthasson ... S. M.
