Somogyi Néplap, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-15 / 88. szám
KIM 0 ZD ÍTH ATATLAIN OK Régi famívesek A MEUOSZ-ban szerveződött mezőgazdasági dolgozók közül 100-ra öt üdülőjegy jut megyénkben, a tsz-tagok- ra még ennyi sem. Ez nem sok, de megfelel az országos lehetőségeknek. Tavaly a somogyi gazdaságokban dolgozók közül mintegy 1500-an vettek részt szervezett, kedvezményes üdülésben. Vajon kik üdültek? Arányosan oszlottak-e meg a lehetőségek? Ki hogy élt azokkal? Ami a számok mögött van címmel hangzott el nemrég a rádióban az a riportműsor, amelyben a SZOT kutatóintézetének fölmérését idézték. »A vizsgált öt évben a legalább háromszor üdültek közt a legkisebb, az egyszer sem üdültek közt a legnagyobb volt a fizikai dolgozók aránya. A beutalók harmadát kapták fizikai dolgozók.-* A mezőgazdaságban dolgozókról nincs ugyan pontos fölmérés, de a megszólaltatott kutató szerint ott a helyzet még rosszabb. Nem arról van szó, hogy a mezőgazdasági dolgozók »húzzák a rövidebbet«, hogy nekik kevesebb jut a lehetőségekből, mint másoknak. Egyszerűen csak: nem élnek úgy a lehetőségekkel. A visz- szaküldött beutalók persze végül mégis gazdára találnak. Valaki, aki tavaly volt, Idén Is elmehet... Mi a helyzet e téren a megyében? Mikor a Medosz megyei bizottságán és a megyei tsz-szövetségben föltettem ezt a kérdést, már tapasztalatból tudtam: a somogyi falvakban is sok »ki- mozdíthatatlan ember« él. Középkorú vagy idősebb, háztájival is foglalkozó tsz- tagok, akik képtelenek szabadulni önkéntes röghözkötött- ségüktől. Ha tőlük azt kérdezzük, miért nem mennek üdülni, a háztájit említik, az állatokat, amelyeket nem lehet ott hagyni. Tény, hogy a háztáji komoly kötöttség, a lényeg mégsem ez. Ezek az emberek akkor sem hajlandók elfogadni a fölkínált beutalót, ha rokonuk vagy szomszédjuk szívesen helyettesítené őket egy-két hétre. Ügy mondják: haszontalan, elfecsérelt idő és pénz, pedig voltaképpen csak bizalmatlanok, félnek az ismeretlentől. Több ezer ember számára még ma is idegen csengésű ez a szó: üdülés. A 19 ezer Medosz-tag túlnyomó része állami gazdasági dolgozó vagy szövetkezeti alI kalmazott Szerelők, szövetkezeti üzemek munkásai vagy irodai dolgozók. Javarészt fiatalabbak, olyan emberek, akiket nem köt a háztáji meg kevésbé a régi falu beidegződései. A legtöbbjük szívesen fogadja — sőt elvárja — az üdülőbeutalót. Az idén 972-en kapnak ilyet. Figyelemre méltó, hogy a kedvezményben részesülők fele fizikai dolgozó. Ez a 972 kicsi számnak látszott a Medosz megyei bizottságán, ugyanakkor a 200 is túl nagynak a megyei tsz-szövet- ségeklben. Az utóbbi helyen egész köteg visszaküldött beutalót mutattak. Volt köztük Galyatetőre, Visegrádra, Budapestre, Hajdúszoboszlóra és Hévízre szóló... Tsz-tagok üdültetésére a két fő lehetőség: a négy éve érvényben levő TOT—SZOT- alcció és a tsz-ek harkányi közös üdülövállalikozása. Az előbbiben a tsz-szövetség, a gyékényesi, a lábodi és az iha- rosberényi tsz még 1974-ben közösen váltott egy 400 ezer forintos részjegyet. Ennek fejében a gazdaságok az idén is megkapták a részjegy beutalóinak negyedét. Valamennyit visszaküldték! Senkinek sem kellettek a jórészt nyári munkacsúcsok idejére szóló beutalók. Mi lesz a jegyek sorsa? Valaki majd csak elutazik velük, de egy sem- a munkában megőszült »-Jani bácsik« és »-Kati nénik« közül... A másik, a mezőgazdaság menetrendjéhez jobban igazodó, jórészt téü pihenést kínáló harkányi vállalkozás. Ebben az üdülőszövetkezetben mindössze két somogyi tsz •vásárolt részjegyet. Persze volna még jó néhány gazdaság, amelynek lenne e célra 200 ezer forintja, csakhogy a tapasztalatok itt is a befektetés ellen szólnak. A babodi tsz például, önállóan bérelt egy egész éven át üresen álló üdülőt Harkányban. Azóta már igény híján lemondták a szerződést. Az eset, sajnos, nem egyedülálló. Tavaly 200 tsz-tag üdült szervezetten, köztük néhány idősebb is, aki végül hajlott a »gyöngéd erőszakra«. A balatonszabadi tsz kertészetében találkoztam egy asszonynyal, aki túl a negyvenen most először töltött egy hetet üdülőben. Ű mondta: »Ügy engem még életemben nem szolgáltak ki, ilyen kényelmem még sohasem volt. És az a vidám társaság... Ezután, ha csak egy mód lesz, minden évben el szeretnék menni...« Végül is elmarasztalhatnék a kimozdíthatatlanokat — igénytelenségükért, »maradi- ságukért« —, csakhogy ez nagy hiba volna. Életük szigora alakította őket, az tette gondolataik központjává a megélhetést adó gazdaságot, a munkát. Azért voltaképpen csak megbecsülés jár nekik, hogy a megérdemelt pihenés helyett is dolgoznak. Mondom, tiszteletreméltó ez, de nem jó. Senkitől sem várható ugyanis, hogy pihenés nélkül dolgozzon. Az ország — és benne a családok — gyarapodásához az is bőven elég, ha a munka helyett senki sem pihen. A mezőgazdaságban dolgozók igényeihez jobban alkalmazkodó üdülési programok, több figyelmesség az üdülési megbízottak részéről olykor egy kis vezetői jóakarat. .. »Mindössze« ennyi kell, és máris kevesebb lesz a »ki- mozdí thatatlan« ember, és több az olyan falusi, aki megérti, hogy hétköznapi fáradozásával nem csupán gyermekei életét teheti szebbé, gazdagabbá, hanem a sajátját is. Bíró Ferenc Befejeződött a 4. európai Pénteken Budapesten! á Semmelweis Orvostudományi Egyetem Nagyvárad téri elméleti épületében befejeződött a 4. európai immunológiai kongresszus. A háromnapos tanácskozás során a tudományág mintegy másfél ezer hazai és külföldi részvevője nyolc munkacsoportban tekintette át az immunológia időszerű kérdéseit: mintegy iRiMologiai kongresszus 800 tudományos vizsgálat tapasztalatairól számoltak be a kutatók. A kutatások többségével idő híján — a hazai kongresszusok történetében először — úgynevezett pesteteken ismerkedhettek meg a részvevők: az előadások adatait, vázlatait kis plakátokon tették közzé, majd munkacsoportokban folyt róluk a vita. Kész katasztrófa! Az igazgató zsebébe sülylyeszlette fésűjét — ha ideges volt, mindig a haját rendezgette —, leverte a szőke hajszálakat sötétszürke zakójáról, és odaszólt körülötte topogó kollégáihoz: — Szóval minden rendben. Az örökké készséges főkönyvelő szólalt meg először: — Természetesen, igazgató elvtárs. Azt hiszem, semmiről nem feledkeztünk meg. Mindenütt rend, tisztaság, és munkánk jellegéhez méltó, komoly hangulat, — Tíz perc, és ideérnek. A protokollfőnök úgy tájékoztatott: általában pontosait. Kimegyek, még egyszer körülnézek. Alig néhány perc múlva azonban rémülten esett be a szobába. Munkatársai elhűlve sereglettek köréje: — Mi a baj? Megérkeztek? — Pingpongoznak! Értitek? Ütik a labdát. — A miniszter meg a kísérete? ■— A frászt! Valami mun- liásoU. Kitódultak a galériára. Valóban: két fiatal, overállos fiú vígan ugrált a fényesre kent műkőpadozaton. Egy pillanatig döbbenten nézték az önfeledt csatát. Aztán az igazgató intésére visz- szavonultak az irodába. — No? Mit szóltok? __ A jobb oldali srácnak ü gyesek a fonákjai — jegyezte meg a főmérnök. Az igazgató — mintha lőg gyverért nyúlna — előkap- fésűjét. — Arról beszéljetek: most mit tegyünk! — El kell zavarni őket — adta a tippet a főkönyvelő. — Ügy van! — zúgták a többiek, a főmérnök kivételével. Ö ugyanis csak egy ártatlan kérdéssel járult hozzá a kínos ügy megoldásához: — Es akkor hogyan less ebéd? Díszebéd!? — Ebéd? — képeit el az igazgató. — Talán őket fogadtátok meg szakácsnak? — Azt nem, de amint tegnap este már említettem, valami baj van a gáztűzhely- lyel. Nem lehet használni, amíg meg nem javítják, — Te jó ég! Pontosan egy, azaz tizenhárom órára ebédnek kell lenni! És ők meg pingpongoznák. Azonnal intézkedjetek! Valamennyien a főmérnökre néztek, aki szó nélkül indult is. Visszatérve megbízható tájékoztatással szolgált: — Addig nem tudnak dolgozni, amíg harmadik társuk vissza nem érkezik az alkatrésszel. Bármelyik pillanatban itt lehet, — De a miniszter is — vette elő fésűjét az igazgató. — Miért nem zavartad el őket? — pattogott s főkönyvelő, _ Mert altkor ma itt nem sül meg a pulykamell..., hogy a többit ne is említsem. — Katasztrófa7 Kész katasztrófa! — sopánkodott az egyik főosztályvezető, aki egyben a szakszervezeti bizottság titkári tisztét is betöltötte. — Vizsgálatot kell indítani, hogyan kerültek illetéktelenek kezébe az ütők meg a labda. — Jó. Alakítsunk bizottságot — ajánlotta a főmérnök. — Tisztelettel kérlek, legalább ezekre a sorsdöntő percekre tedd félre cinikus modorodat. Inkább győzd meg őket, hogy vonuljanak el békességben! • — Próbáltam javasolni nekik, de azt válaszolták, hogy ez a mozgás nélkülözhetetlen a jó minőségű javításhoz. Mintegy bemelegítő edzés. — Megmondtam, hogy tegyük el innen az asztalt erre a napra — okoskodott a főkönyvelő. — De ti lehurrogtatok: hadd lássa a miniszter, hogy itt nemcsak elmélyült szellemi munka folyik, hanem az intézet dolgozói a testedzésben is példát mutatnak. Hát most tessék! —- öt percünk sincs már. Cselekedni kell — foglalta össze az eddigieket a jeles matematikus, Fából ácsolt harangláb (Nemesnép, Zala ni., 1793) Ludas Matyi tálján ácsokkal találkozik, velük pak- tál . Döbrögi éllen ... Ebből azt hihetnénk, hogy a magyar famívesek messze elmaradtak olasz kollégáik mögött. Bizony ez jókora tévedés ! A fafaragás — a »famí- velés« — a magyar építés történetében mindig jelentős helyet foglalt el. Sőt nemcsak az építés történelemben. Ha csupán a hódoltság korába tekintünk vissza, más lesz a véleményünk az ácsok eleiről. Abban a korban mindenki értett a »faműveléshez«. Ugyanis fából és sárból épült a vár, a ház, a templom, a csűr, a kas, a kerítés, a kastély; á magyar ács még a láncot is fából készítette, s cety- kának vagy cöjtnek nevezte. Vasat keveset lehetett találni abban a korban, a három részf." erádverőcei fejfák — Javaslom, hívjuk ki őket egy páros mérlcőzésre. A tudományos kutatók és a szerelők csapata. Képzeljétek el, milyen hatásos lenne, ha így látná jeles intézetünket a miniszter. Külön dicséretet kapnánk a munkásosztállyal kialakított kapcsolatunkért. — Természetes, hogy ez a megjegyzés u a főmérnöktől származott. — Megjött! — robbant be a közben kisomfordált szak- szervezeti titkár. — A miniszter? — A fenétl A harmadik szerelő. —* Es? Elmentek? — Nem. Az egyik helyett beállt játszani. Többet nem tudott mondani, mert a másik szobából az utcát szemmel tartó gép- írónő beszólt: — Jönnek! Néhány másodperc múlva meleg kézrázással fogadták a minisztert, valamint a megye és a város képviselőit. Az előcsarnokon áthaladó, magas rangú vendég a pingpongasztal felé intett, amelyen ott hevert a két ütő és a kis kaucsuklábda. — Látom, önök rendszeresen sportolnak is. Nagyon helyes. Hiszen ilyen magas szintű szellemi munkát csak kitűnő fizikai kondícióval lehet elérni. Az igazgató boldog mosollyal nyugtázta a dicséretet. Lfefiöé re szakított Magyarországon; a kő kibányászása is vas szerszámot igényelt. Hámoraink nem voltak, az a kevés vas, amihez hozzájutott a magyar, kellett kardra és más háborús eszközre. Tehát, hogy a famí- velés ebben a korban jószerével mindenki szakmája volt, elsősorban a szükségnek köszönhető. Anyag, nád, fa régente bőven volt. Derék elődeink tehát nem estek kétségbe, ha a vízimalmok »vasmacskáját« is faláncon eresztették a Duna vagy a Tisza vizébe. Egy bécsi följegyzés szerint a »házaikban sövénykemencék vannak... Pitvarban vagyon, kémény alatt, fából rakott, földdel töltetett tűzhely, avagy konyha kéménye sövényből, tapaszos«. Az egykori palánk- vagy sövényépítőket néven neveztük. Külföldön az építkezésnek ezt a módját a magyarokról nevezték el. Valószínű, hogy hazánkból terjedt el a hosszú háborúzások idején. Hazánk népei elsősorban a megélhetésüket igyekeztek biztosítani. Aratásidőben még a háborúskodást is beszüntették: a gabonát kellett betakarítani, sőt el is kellett rejteni. Katonák, malefaktorok egyébre sem lestek, mint a betakarított gabonára és a hordóba került borra, A csűrök építésében te (Kiskunfélegyháza, 1889), nagy jártasságra, tett szert a magyar ács. Egy íogarasi csűr leírása a régi időkből: »A csűröskertnek kapubálványa kötött* jő elírás kétrendbeli ga- larobház rajta. Sindelyes kapuja fasarkon forgó... A kisajtó is hasonló. A csűröskertnek egy része a kaputól fogva a szekérszínig deszkás sinde- lyea, A többi rész» pedig a kertnek mind fedeles sövénynyél kerített, támasza*. Vagyon egy nagy, öreg, széles kötés es csűr. A belső két oldala és a két fara is deszkás. Napkeletre való szegletein vagyon színdeszkából csinált rekesz. A csűr tetején gombos vitorla.« Ám a régi — föltehetően kiváló — mesterek munkájában is akadt hiba. Íme, Rákóczi panasza ácsaira: »A sindelyezés miatt vagyon igen nagy kár, mert igen lapos és az eső ál- /talmegy rajta; nyersen verték föl az sindelyt, s most olyan, mintha rostán nézne által az ember.« Még a juhászok is értettek az ácskodáshoz. A juhászlegényeket fejszés címmel titulálták; a havasokban maguk vágták a fát, készítettéle az eszte- náltat. A kalugyerekről is föl- jegyzik, hogy sorsukon ácskodással próbáltak segíteni... A házi eszközöket is fából kerítették. Gyermekkoromban magam is ettem pincehideg aludttejet fakanállal. Régebben pedig jószerével majd minden evőkészség — villa, tányér, kupa fából készült Hordókötő, bognár, kádár, pintér, vedres, csöbörös, kupás, csobölyás — mind, mind fa- mívességet jelentett. S akkor még egy-egy megjelölés több ágra bomlott Például a teknősökből annyi fajta volt, hogy felsorolni is hosszú: tokár, koponyás, kupavéső, esztergályos, kéregvékacsináló, hordófaikészítő. De ide sorolták a s inde ly hasogató kát, a kártosokat, a bölcsöseket, a csertörőket, a hídfoltozókat, az abroncshasítókat, a rostakotő- két... Bizonyos megosztás tapasztalható egy-egy fontos szakmán belül, ám egy bizonyosra vehető: mindegyik jől bánt a bárddaJ, a szekercévek Az ácsok fával adóztak a hódoltsági korban. Boronzó falu mestereinek például 1634-ben élő erdejük után 25—25 öregdézsát, csebret, középdézsát, Vendelt, egyfülű sajtárt, öregkádat és három kádnak való fát kellett adózniuk. Nevüket is mesterségük; után igazították ebben a korban. Roussel Péter (frank volt, de mint magyar vitéz halt meg) jegyezte föl: *A magyarok mód •nélkül kedvelik a mesteremberek, vezetéknevének elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést.. Természetesen mámíel&S nem lehetett ácsmester Magyarországon. Akkor Döbrögi sem tálján mestereket hozat birtokaira. S hogy megkülönácsot a többi, famuveáéshez értő, de a szafemában taeea teljem sen járatos kontártól, hoossá-^ tette a magyar: »csaät raeA» nár«, »csak kártoe«, »«sait teknős«, BaráS« Lajee Szélmalom belső szerkezete, farag »molnárok muekáj& böztessát az ígssá mestert, m Még a láncot is fából készítették
