Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
Péntek Imre A SMgyesíertB ismeri nagyvállalatáéi is megkezdődtek az előkészületek a jelentős évfordulóra. Lajtos, az igazgató — jó darab, kissé felpuhult testű, ötvenes férfi — megnyomta a távrecsegő gombját. — Icuka! Küldje be Kisírni, nyok.it. Fontos! Á köpcös, izgő-mozgó emberke szinte futva érkezett Az üzemi konyha főnöke tudta, komoly oka van, ha a ve- az előtérbe nyitott, néhány zér azt üzeni: fontos. Amint hangulatbemérő kérdést akart föltenni Icukának, de a csinos, szőke aszszony a fejét _________ rázta torok- ................. k öszörülésre, jelezve, hogy erre nincs idő. Az üzletvezető némi habozás után nekifohászkodott a belépésnek. Kopo- ____________ g ott. I I Belülről türelmetlen »■szabad« kiál tás hallatszott — Negyvenszemélyes fogadás — nyitott az igazgató. — és figyelő tartást vett föL Tehát... — A szokásos — vágott közbe igyekvőén Kismányoki. — Nem! — hangzott a szigorú válasz. — Nem? — bizonytalankodott el az üzletvezető. — Nem. Évforduló, de rendkívüli — nyomott meg minden szótagot Lajtos. Kismányoki a homlokát ráncolta. — Szóval valami különleges ... — Erről van szó — nyugtázta a vezér megkönnyebbülten. Nem akarta éreztetni Kismányokival a felfogásáról kialakult véleményét, nem olyan típus volt A jót is meglátta beosztottjában. — Igen. Ez egy jelentős évforduló, Kismányoki elvtárs. — Persze, persze! Valami különleges hidegtál összeállítás ... — Marhanyelv aszpikban. — Miért nem borjú? — Borjú lesz... Aztán Csekonics-saláta. — Nem valami grófi kaja az? — emelte föl az ujját Lajtos. — Libamájjal töltött sonkatekercs. — No, látja, már közelit..! — Süllőtekercs fonyódi módra. / 1 — Helyes. Ápoljuk a helyi ízeket is! — Kocsonyázott ponty. — Filézve. —- Természetesen. — Ennivaló nem lesz? — Hideg angol bélszín, salátával ... — Valami édességet is tálaljanak: sok nőre számítunk. — Igen, a nőknek. Akkor... ha ' más nincs... — Hangsúlyozom: jelentős évforduló. Jelentős! Kismányoki biccentett, mint aki ért a szóból. Kifelé menet a titkárnő szerette volna hallani a menüt, de most az üzletvezető tárta szét a karját: Ezer a dolgom, máris késtem ,.és kisietett väJaamak, már à megasrfeff- tetás mfett is, hogy végre 6 is megmutathatja, mire képes— Ezzel megvolnánk. Mindenki mehet a dolgára. Kismányoki az íróasztalán matatott egy szállítólevelet keresett amivel beolvashat a nagykernek,, hogy már megint késtek... A csoszogásra fölnézett. Czirákovics még mindig ott toporgott az asztala előtt — Lajos bácsi! — nézett rá szenvedve az üzletvezető. — Áz emelés ügyében... — mutogatta rossz fogait Fogadás 40 személyre K ismányoki behívatta a szakácsokat. S amire eddig nem volt példa, Czirákovicsot, a cukrászt is bevonták a készülődésbe — Nézzék — feszengett az íróasztal mögé szorítva az alacsony, köpcös ember, — ez egy jelentős évforduló. Ki kell tennünk magunkért. »Fülest« kaptam: a legfelsőbb helyről is kijönnek. A »vezérkar« sápadtan, magába roskadva ült — A tökéletes ebben az esetben kevés. Ha bármilyen segítségre szükségük van, most szóljanak. Laci! A hallal akkor megleszünk? A főszakács fehér kabátja gombját csavargatta. — Egyet, mondok, főnök. Én a felelősséget csak úgy vállalom, ha a szállítással kapcsolatban megoldódnak a problémák. Se túl későn, se túl korán ... — Ezért én felelek. Ibolya, a sültek, saláták... — fordult az idős asszonyhoz Kismányoki. —■ Nyugodjon meg, főnök . 1. —, Szalainé! A tálalás a maga dolga. — Kiállításra vihetik, úgy meg lesz csinálva... Utoljára maradt a cukrász, Czirákovics Lajos. — Lajos bácsi! Aprósüteményt Sokfélét Az idős ember hosszan, körülményesen készülődött a Czirákovies, és émelyítő krémszagot árasztott maga körül. — Meg lett beszélve... Kismányoki az égre emelte tekintetét. — Máskor, Lajos bácsi, máskor! — Megegyezés történt hogy ebben a hónapban. — Nézze, ha meg leszek magával elégedve, nem bánom. Czirákovics felvidult : — Majd azt nézze meg, Kismányoki elvtárs, apait én az asztalra teszek! » * * FSlvlrradt a nagy nap. Az üzemi kultúrház nagytermében elhangzott az ünnepi beszéd: Lajtos olvasta föl hosz- szan, terjengősen, kiteregetve a papírjait A főmérnök és a párttitkár izgultak a legjobban, nehogy fölcserélje a lapokat. Simán, bakizás nélkül jutott a végére. Az emelvényen mozgolódás támadt. A magas vendég emelkedett szólásra; röviden, közvetlen mondatokkal méltatta az évfordulót Óvott attól, hogy az ünnepségcent- rizmus háttérbe szorítsa azt ami a lényeg: a mindennapi termelőmunkát. Papír nélkül, könnyedén fogalmazva, határozottan, fordulatosán beszélt. Lajtos kicsit irigykedve figyelte, »Ja, ha nékém is volna annyi szabad időm, hogy szónokképzőbe járjak ...« Aztán minden haladt a megszokott mf'-'hpn A díszteremben villogott a fényes teríték, a kikeményített fehér abroszok szinte ropogtak. A protokolísorrend szerint elfoglalták helyüket a vendégek. Az ajtóban pincérek jelentek meg, remekül földíszített hidegtálakkal. Pár perc múlva Kismányoki diszkrét pohárcsengetéssel adott jelt — Kedves vendégeink! Engedjék meg, hogy az évforduló alkalmából szocialista brigádunk ajándékát átadjam Tornyos elvtársnak. Kinyílt a forgóajtó, és Czirákovics hozta szalagos tálcán az alkotását: egy hatalmas tortát, amelyen a nagy emb<*r képmása volt látható. Cukormáz arcvonásain meg-megcsillant a fény, az ízes dió- és mandulareszelék tömörségét sugallva formázta ki a hajat, bajuszt, szakállt. A maga nemében páratlan ajándék a vendég előtt ékeskedett teljes pompájában. Az öreg cukrász egy ideig meghatottan bámulta élete legtöbbet ígérő munkáját, és az emelés járt a fejében, amit most halál- biztosan megkap. Keveset időzött itt persze, csak az illendőség kedvéért, hogy tudják meg: kié a mestermunka. A vendégek önkéntelenül tapsban törtek ki. No, nem egészen önkéntelenül. Kismányoki verte össze legelőször a tenyerét. Tornyos elvtárs meglepetésében tüdőre nyelt néhány finom falatot, és letette az evőeszközöket Az arca bíborszínűre, vésztjóslóra változott — Kinek az ötlete volt ez az ízléstelenség? — fordult Lajtoshoz. Most Lajtosra jött rá az. ijedelem. — Kinek az ötlete volt? — Ismételte jó hangosan, hogy ő fedve legyen; talán így még kimászhat ebből a sla- masztikából. Munkatársai és a vendégek halkan és hangosan ismétel- gettékg _ . . — Ének az ötlete voR? Tornyos elvtárs intett a sofőrjének. Szép lassan felállt — így még szörnyűbbnek hatott a jelenet —, és ment a kijárat felé. \ *■ Kismányoki rémülten nézte. A szívét jeges kéz szorította össze. — Ha most összeesnék, és elvinne a mentő... — sóvárgott föl benne a megváltó megsemmisülés. De_ngm történt semmi baja. Kimenekült, az irodájába zárkózott, és vizes borogatást tett a mellére. — Az ember kiteszi a lelkét ... Most aztán fuccs a japán psrme____________ tezőnek ! —------------------- borzongott m eg a hideg víztől. Lassan visz- szatért életereje. A bosz- szúvágy kerítette hatalmába »Na, ________ megálljon, La... .. ■ ... ■ jós bácsi!« E gy konyhalányt szalaj- tott az öregért Czirákovics mit sem sejtve tűnt föl. Jókedvűen, kissé spiccesen is, hiszen a nagy munka után kijár néhány kupica Riadtan hőkölt meg, látva a Kismányoki eltorzult arcát. — Lajos bácsi! Maga beszélt rá, a maga ötlete volt! Czirákovics értetlenül hallgatta Nem fért a fejébe: ő remekül dolgozott, és ez itt sértegeti, fenyegeti! Feltolult bennfe is az indulat: — Te... te... ne magázz engem!- — mondta remegő hangon. Kiment, és becsapta az ajtót. Billent körülötte egyet a világ. A terembe keveredett — maga sem tudta, hogyan. Beleesett, már üresen találta a díszesen megterített asztalokat. Néhány pincér hordta le a finom, ínycsiklandó, szinte érintetlen tálakat. Egyikük röhögve markolt bele kézzel a borjúnyelvépít- ménybe: a szájába tömte a csemegét A z asztal főhelyén ott árválkodott — ragyogott — a sértettén, meg sem karcolt torta. A nagy ember képe a hőség ellenére sem oivadozott, élethűsége semmilyen szempontból sem. szenvedett csorbát. Czirákovicsot elöntötte a keserűség Fölkapott egy fél üveg konyakot, és két nyelin- tésre eltüntette. — Hát élet ez? — pillogott a hirtelen kábulattól. Szavait közvetlenül a nagy emberhez intézte. — Hát, kérem, lehet ezt művelni egy dolgozó emberrel? Annyi év után? Tőled, kérdem, öreg harcos! Itten ezt a dolgot valahogy másképp is lehetne intézni? Azt a nyavalyás emelést, azt mért kell ku- nyerálni? Hajnali háromkor kelek... Én a brigádban is ... Olyan ember vagyok... aki megadja a tiszteletet. De meg is követeli! Engem egy Kismányoki ne Lajosbácslzzon ! Igazam van, vagy nincs igazam?! Az öreg cukrász nem akart hinni káprázó szemének: a kép hunyorított egyet, hogy: »Igazad van, Lajos!« Aztán fölállt a tortáról, lerázta magáról a cukormázat, és eltűnt a teremből. Kérik Imre SIN KA 'Arcodig lenyúl a fagyökér, de már nem hallod a fönti szelek zúgását, kaptál Istentől örök tetőt fejed fölé, ki voltál szél ellen futó vándor, hold cselédje, rongyos uraság, sors kezében elfogyó angyal, Zab Mihályok égboltnyi terhével válladon s lettél, ahogy akartad: szikes föld sara, termő porond, népnek madárnak , búzát-nevelő, ki a mesékből nagyfényü holdnál hazabolyong. Szűrödön megfakult a fekete virág. Körötted feküsznek ők is, a hajdani, a kötőjükben hétszínű szivárványt vivő világragyogású lányok. Két bodza gyászol zúzbaöltözötten, szempilláid álól kiköltözött vadmadarak sírják világgá változhatatlan árvaságod. Tankó Sirató Károly Biztató Ne ess kétségbe érjen bármi! Csak egy a törvény: várni. Vár:. Ha reszket alattad a föld: Csak önmagad meg ne öld! Ha egyetlen vagy mint a szálfa: Felvirrad még magányod álma. Minden beérik, révbe fut: S győzött — ki élni s várni tud. Szatmári—németi emlék. Pirk János festménye. (A Festészet *77 című műcsarnokbeli kiállításról) Herceg János Az utolsó mohikán — Nem tudok bánni az emberekkel! — jelentette-ki Leó bácsi olyan magabiztosan, mint akinek minden szava kinyilatkoztatás. — Velem nem fordulhat élő olyasmi, hogy valaki elnéz a fejem fölött, s aztán kénytelen vagyok napokig enni magamat, hogy az illető miért nem köszönt Én ugyanis .mindenkit megelőzök a köszönésben, mert úgy érzem, az udvariassággal magamnak tartozom. »Noblesse oblige!« — mondta szeretett osztályfőnökünk, anno dacu- mál 1917-ben, amikor a kam- pós érettségi bottal elindultunk az életbe, illetve ki a frontra. Ennél többet nem tudott adni szegény tanár úr. Ez volt az én hozományom az iskolától. — Hát nem valami nagy hozomány — jegyezte meg Sári fanyarul, miközben kitöltötte a likőrt, a császárkörtét, amelyet mindenki utál, s csak azokra a ritka alkalmakra tartogatjuk, ha Leó bácsi jön, hogy konzervatív ízlése ebben se szenvedjen hiányt — Tévedsz, kicsikém! — felelte könnyedén. — Én még ma is ebből a hozományból élek, tekintve, hogy szegény Lujzi nénétek nem hozott semmit. Nem mondom, hogy nagyon jól élek belőle, de megvagyok még ma is. És hosszú életem során ez legalább annyit ért, mint tudományom a kettős könyvelésben. . — Jó, jő, de mit ért él Leó bácsi az életben? — feszegette fölöslegesen a kérdést Sári. Mert rossz kedve volt, s Leó bácsi kapóra jött, hogy általános életundorát kitöltse rajta. — Ja, ha te ezzel kezded, drágám, akkor a magam részéről már be is fejezhetném, a vitát. A vicc tudniillik abban van, hogy az én bölcsességem nem váltható aprópénzre. önmagáért van, mint az igazi művészét. — Igen? Az is? — húzta föl a szemöldökét undokul Sári, de Leó bácsit ezzel se tudta kihozni a sodrából, mert a sértődés ellenkezett volna az udvariasságról vallott nézetével. — Egyszer azzal jöttek nekem a bankból — folytatta elnézően —, hogy van valaki a városban, aki köszönés dolgában engem, is kenterbe ver. Kórich volt, az örökös képviselőjelölt, aki azzal akarta megalapozni a karrierjét, hogy széles kalaplen- getéssel üdvözölte az utcán az embereket, az utcaseprőtől kezdve a polgármesterig. De milyen dilettáns módon csinálta ezt, nagy ég! Alázatosan, fakutya vigyorral. Nem mondom, hogy -emiatt bukott meg, hiszen a politikában a szervilizmusra minden időben építeni lehetett. — Tejet kapott ma, Leó bácsi? — próbálta Sári más mederbe terelni az unalmas élőadást. ;— Mert én nem kaptam. Későn mentem érte. Hétkor. Már elfogyott — Én kilenckor. És ott várt a tejecske a pult alatt — dicsekedett Leó bácsi —, s a tejeslány mosolya a pult fö- lött De ez egy külön történet Amikor szegény Lujzi nénétek csípőben eltörte a lábát, mint tudjátok, nekem kellett vállalni a beszerzés csöppet sem könnyű, de roppant érdekes misszióját Ez a téjeslány például kezdetben elmondhatatlanul elutasító volt Tejet eleinte csak a legritkább esetben kaptam. Akkor is rendszerint összement. De aztán egy szép napon kiderült, hogy a tejeslány nem is lány, hanem asz- szony. Gyerekkocsit ringatott egyszer szabad kezével a pult mögött, a másikkal a tejet mérte, s a kicsi mégse hagyta abba a bőgőst. Most jött az én számom! Hátra mentem, odaadtam a gyerek- nők a kalapomat, hadd játsz- szék vele, s elkezdtem hangosan fütyülni neki. Nemcsak a gyerek rossz kedve múlt el, hanem a mamájáé is. Derült rajtam az egész bolt. Azóta van tej. — Hát ebben nem tudom fölvenni a versenyt Leó bácsival ! — sziszegte Sári, mifit akinek végleg elege van- — Fütyülni se tudok. Nekem nevetnem kellett Sári szellemességén, 5 azt vártam, hogy Leó bácsi ugyancsak elmésen riposztozik majd, de tévedtem. Mint a rövidtávfutó. ha kifogyott a szuszból, egyszerre elkezdett hápogni. A mosoiy- nak nyoma se volt az arcán, a hangja is panaszosra fordult: — Ne higgyétek, hogy könnyű játék ez. Utolsó mohikánnak lenni alapjában véve mindig elszomorító szerep volt. Most az vagyok. És tisztán látom magamat a komikum és szánalom megalázó tükrében. Időszerűtlen vagyok, kimentem a divatból a zergetollas kalapommal együtt. Mást most nem mondhatok. A többit képzeljétek hozzá Isten veletek! Mentegetőzni kezdtünk. Sári kezet csókolt neki, amin máskor halálosan megsértődött volna. Most hagyta, de visz- szatartani nem tudtuk. Elment görnyedtem és valóban szánalmasam Öregebb lett, mint amilyen volt. Sári' sfrt, a zsebkendőjét rágta. És alig tudtam magához téríteni. Triptichon (Termékenység, Magvető, Kenyér), Németh József műve, CA Festészet nt títraű mÛesarnokbeSTkîâffitâsrôi) Somogyi Néplap
