Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-04 / 54. szám

Filmjegyzet Modern térplassstíkák ' Kflfiünös fejlődést példáz Kecskeméti Sándornak a So­mogyi Képtárban tegnap megnyílt kerámiakiállítása. A fiatal művész — Kaposváron, a Balázs János képzőművé­szeti körben, majd a Fazekas Háziipari Szövetkeeetben sa­játította el a keramikusmyn- ka alapvető fogásait és ismer­kedett meg a népi alkotómű­vészet hagyományaival. Ké­sőbb a Képzőművészet; Főis­kolán tökéletesítette tudását — érdeklődése nyilvánvalóan a legmodernebb, a tradicionális esztétika fogalmaival megkö­zelíthetetlen áramlatok felé fordult: a vizuális, tapaszta­lati úton felfoghatótól a sza­bad képzelet világába. E vál­tozás azonban korántsem járt együtt a természetes formák megtagadásával. Az »ősforrás« iránti vonza­lom mind a tárgyak kialakí­tásában, mind a témaválasz­tásban megnyilvánul, amiben feltételezhetően nagy szerepet játszanak a művésznek a sik­lósi kerámia-számpozlonokon szerzett tapasztalatai. E hatás jelenléte mutatható ki például a Bokrok és a Levél című da­rabok naturális anyagkezelé­sén, vagy a Szárnyak című alkotáson. Mégis jellemzőbb­nek érezzük a művész érzé­kenységét a modern formák iránt. A kubizmus hatására utalnak a gömbökből épített' formák, a lapokból hajtoga­tott plasztikák, az áttört ha­sábok és a lépten-nyomon fól- lelhető oszlopformák. Ritmu­sukban, lüktető dinamikájuk­ban legmeglepőbbek, leghatá­sosabbak a mértani testekből összerakott »erődalákzatok«. Természetesen nem tudhat­juk, továbbra is a művész »credója« marad-e a képze­letre építő, az empirikusan nem felfogható világot nonfi­guratív úton megközelítő áb­rázolásmód, vagy e formák csupán előtanulmányok egy majdani figurális alkotói mód­szerhez. Ám mindenképpen nagy művészi tudatosságra vall a jelenleg mindössze nar- mmcesztendős művésztől, hogy sem a »tematikus«, sem a csupán szabad formaalk rtás felé irányuló utat nem zárja el önmaga előL (Az előbbire bi­zonyság még az a szív alak, amelyen kétségtelenül Gorka Lívia alkotói módszerének ha­tását érezzük.) Kecskeméti Sándor kiállítá­sa naponta 10—13 óra közt te­kinthető meg a Somogyi Kép­tár kiállítótermében. Jó nagy játék Több fordulós, színes, játé­kos vetélkedőt hirdetett Ka­posvár úttörőőrseinek a váro­si úttörőelnökség és a Killián György Ifjúsági és Úttörő Mű­velődési Központ. A VIT-ek- ről és a nemzetközi gyermek- szervezet — a CIMEA — tör­ténetéről kell anyagot gyűjte­ni a verseny során. , A titkosírással kiküldött fel­ín vásra a 64 őrs válaszolt, 1000 gyerek rievezett a ver­senyre. Az indulás föltétele volt, hogy menetlevéllel je­lentkezzenek az ifjúsági ház­ban az őrsök futárai. Jobbnál jobb, ötletes, szép »útiokmá- nyokat« készítettek az úttö­rők. A nyolcfordulős játék so­rán kevés »hivataloskodással« dolgoznak a kisdiákok. A já­tékon, a szórakozáson van a hangsúly, minden feladatot különleges formában — rejt- vényszerűen, közös gondolko­dásra késztetően — kapnak meg hetenként a »VIT köz­pontba« érkező kengyelfutók. Az első »próbát« már meg­kezdték a gyerekek. Ebben a CIMEA történetéről kell be­számolniuk, írásban, rajzban, tablón vagy bármivel. Meg Kell tanulniuk a gyermekszer­vezet dalát, s tovább is kell adniuk tudományukat egy kis­dobosőrsnek. Az éneklésről a helyi rajtitkároktól visznek igazolást. A többi feladatot is zárt bo­rítékban, »meglepetésként« adják át az őrsök küldötted­nek, így a »szigorú titkosság« miatt nem tudunk beszámol­ni róluk. Annyi bizonyos, hogy az utolsó forduló egy nagy szabadtéri akadályver­seny lesz valamelyik Kapos­vár környéki parkerdőben, és a többi versenyszakaszhoz is nagy találékonyságra, gyorsa­ságra lesz szükség. A jutalmak csábítóak. Az első két helyezett őrs egyhe­tes nyári vándortáborozásra indul, a harmadik helyezet­tek ma még szintén titkos tartalmú VIT-csomagot kap­nak. Még a tizedik őrs is kap ajándékot A verseny szervezői »külön­leges újdonságot« nem kíván­tak a gyerekektől. Jó nagy já­ték legyen a dologból, ez volt a jelszó. Az őrsök önállóan neveztek a versenyre, az út­törőcsapatok felnőtt vezetőit csupán a hírverésre kérték föl. Sajnos ez nem mindenütt si­került a legjobban, csak a szerencsének köszönhető, hogy mégis rengeteg gyerek lesz a nyolchetes vidám, nagyszerű program részvevője Ezúttal a gyerekek valóban maguk dön­töttek, talán ezért is ilyen nagy a lelkesedés. A versenyzők az Ifjúsági házban kifüggesztett nagy ér­tékelő táblán a jövő héttől fi­gyelemmel kísérhetik egymást, megtudhatják, ki hány pontot ért el, 'melyik őrs nyomába kell eredni. L. P. Balassi Bálint múzsájának éuekeskönyve Ritka, XVII. századi iroda­lomtörténeti emlék került elő a Vas megyei Levéltárban. Az ismert magyar főúri család, az Erdődyek levéltáráinak rende­zése során bukkant rá dr. Kiss Mária főlevéltáros. Az alig te- riyérnyi,. nyolc lapból álló, megsárgult. kis füzet tíz ma­gyar nyelvű verset tartalmaz: három Balassi Bálint, kettő Rimay János műve. Ötnek is­meretlen a szerzője. A költemények másolásának ideje a XVII. század első fe­lére tehető. Erre utalnak a betűtípusok, s egyúttal azt mutatják, hogy két személy írhatott a füzetbe. Eredetileg több vers lehetett benne, mert a tartalommutatóban 28 vers kezdősora szerepel. Az énekeskönyv minden bi­zonnyal az Erdődy-család egyik tagja, Erdődy Tamás há­zassága révén juthatott a fa­mília birtokába. Ö horvát bán, a török elleni harc egyik ki­váló vezére, később tárnok- mester volt Ungnád Anna Máriát vette feleségül, akinek édesanyja — Losonczy Anna — azonos Balassi Bálint Jú­liájával. Ungnád Anna Mária hozományához — a kor szo­kása szerint — hozzá tarto­zott a birtokokra vonatkozó levéltári anyag. így kerülhet­tek Losonczy Anna személyes iratai is az Erdődyek levéltá­rába, _Ii __ ^ . A központi iroda udvarán Zsuk gépkocsira rakják a ki- ürült söröspalackokat. A ta­karítónőnek itt-ott le kell ha­jolnia, mert sok a törött üveg, össze kell szednie. Az udvar­ral szembeni irodahelyiség­ben, a pénztárablaknál fiatal­ember áll, kezében pénzköteg, vele szemben pedig fejkendős, öreg néni hajol az eléje kite­rített papírlapra, tollal a ke­zében. Orrára akasztja pápa­szemét, már igazítaná is a betűt, de kiegyenesíti ma­gát: — Hol írjam alá, tessék mondani? — A fiatalember az if ész pénztárosa. Mennyi munka vár még rá: összesíteni kell a külső munkások bérjegyzékét, hogy átadhassa a könyvelés­nek, meg kell gépelnie a pos­tautalványokat, a postára is el kell szaladnia, a betét­könyvből pénzt kell kivenni, és ráadásul éppen most tudja mérgesíteni ez a vénasszony. Méghogy hol írja alá. — Hát hol írná alá? Ott alul, ni! — Azzal ujjával a bérjegyzék alsó felére mutat. A néni újra igazítaná a betűt, a toll már éri is a pa­pírt, de megint kiegyenesíti a derekát: — Az én nevemet, tessék mondani? Naiv a kérdés, de termé­szetesnek tartja a mama. Nem tudja, hogy Vajon az ő nevét írja-e alá, vagy azét, aki a pénzért megdolgozott, vagyis a fia nevét illessze-e oda? Mert ugye ő nem jogos s pénzre. De a fia küldte, nem ért rá eljönni, a szőlőt per­metezi most otthon, szabad szombaton. Ezért tette föl a kérdést: — Az én nevemet, tessék mondani? A fiatal pénztáros már az előbb is alig várta, hogy oda- pöttyentse nevét ez a vénasz- szony, átadja neki a pénzt, aztán hadd menjen, ő is vé­gezhesse dolgát, s most újra kezdi Magából kikelve vála­szol: — Hogy a maga nevét-e? Na nem, majd Tizenkettedik Pius pápáét! — Aztán oda­gondolja, de nem mondja ki: — Hogy ezek a vén banyák mért zavarják az embert a munkájában. A néni szépen aláírja. 'A fiú átnyújtja neki a 365 forintot, aztán a bérjegyzéket össze­hajtja, és bevágja a százával sorakozó többi bizonylat kö­zé. Két hét sem teliz el, kipil­lant az ablakon. A lélegzete is majd eláll: duzzadtra tö­mött aktatáskával két embert lát közeledni. Jól ismeri őket. A MESZÖV-től jönnek. Nincs bűne, félnivalója, munkáját tisztességgel elvégzi, az el­nök, az igazgatóság megelége­désére, mégis oly félelmetes még kiejteni is azt a szót, hogy: revizorok. Mosolyt eről­tet magára, hellyel kínálja a MAGYAROK 1975-ben egy ismeretlen, fia­tal író első, könyv alakban megjelent művével jogos nagy sikert aratott, olvasónak és kritikusnak egyaránt a felfe­dezés örömét biztosítva. Ba­lázs Józsefről és a Magyarok című regényről van szó Még ugyanabban az évben napvi­lágot látott két másik könyve is, s ez szinte példátlan jelen­kori irodalmunk történetében. Megrendítően őszinte és fel- emelően tiszta szavú író je­lentkezett olyan témával, mely úttörőjellegű a maga ne­mében. A második világhábo­rú véres éveinek egyikén né­met ügynökök mezőgazdasági munkára toboroznak egy sza­bolcsi kis faluban. Sánta Fe­renc-! meghatározással »sem- mitlen semmivel« rendelkező szegényemberek indulnak út­ra, egy porosz gazda tanyájá­ra. Ennek a maroknyi ma­gyarnak egyévnyi életét; mun­káját írta meg Balázs József olyan szinten, mely a hivata­los elismerést is kiérdemelte: a SZOT- és a József Attila- díjat. Fábri Zoltán háromszoros Kossuth-díjas, kiváló művész — ha szabad így mondani : hi­vatásos humanista — megfele­lő alapanyagnak érezte a mű­vet ahhoz, hogy filmet készít­sen belőle. Ez önmagában is megtiszteltetés, hiszen a hu­szonötödik alkotói évét élő nagy művész a magyar film­gyártás, s az egyetemes film­művészet alapembere. A hu­szonöt év alatt nem alkotott olyan művet, melyet ne vál­lalhatna. Elkötelezett, tiszta eszmeiségű rendező aki ennek szellemében alkot: »Abban a bonyolult korban, amelyben élünk, amikor soha nem ta­pasztalt feszültségek lappan­gónak a világban, úgg ér­zem, az embertelenség elleni tiltakozás olyan ügy, amiről mindig szükségszerű és kell beszélni, s nem lehet eleget beszélni...« A Magyarok té­mája, megvalósítása is ennek szellemében fogant. Balázs és Fábri hősei olya­nok, mint — s csak első neki­futásra lehet furcsa a képze­lettársítás — Beckett véglé­nyei. De amíg Beckettnél le­épülnek a személyiségek a semmi szintjére, itt ennél to­vább nem volt lehetőségük emelkedni. Vak eszközök a történelem szorításában. Ala­csony szellemi nívójú sze­gényemberek kerülnek törté­nelmi forgószélbe. Olvashat­tunk kritikákat arról: meny­nyire nem reális az, hogy ezek az isten háta mögöttről érke­zett, szinte állati sorban élő emberek nem hallottak Hit­lerről, egyes háborút viselő országokról stb. Ajánlom fi­gyelmükbe azt a ma élő réte­get, mely aprófalvakban, pusztákon még ma sem ren­delkezik ismeretekkel történe­lemről, társadalomról, vezető államférfiakról. Szász Imre írta valahol, hogy Balázs műveiben a leg­fontosabb az, ami a szavak mögött van. Éppen emiatt nagy, szinte lehetetlenségig nehéz feladatra vállalkozik az, aki más műfajban megvaló­sítani igyekszik ezeket az írá­sokat Fábri — hangsúlyo­zom: jó — filmjében a mö­göttes tartományt nem sike­rült mindenütt egyforma erő­vel megvilágítani. Azt, ami a lélekben végberdegy. Néha enyhe zavar is fölébe kereke­dik a műnek, mint például a Párizsba utazási jelenetsorok­ban. Párizst emlegetnek, ho­lott német városban vannak. A film másik gyengéje a szereplőválasztás. Molnár Ti* bor, Solti Bertalan, Ambrus András sokadik parasztszere­pét játssza el, filmjeinkből már-már úgy tetszik: ők — kiegészülve Bihary Józseffel, Siménfalvy Sándorral, Horváth Sándorral — voltak az egyko­ri parasztság. Éppen emiatt növik túl őket azok, akik kevésbé ismertek filmvászonról. Holl István a félnótás Anton kocsis szerepé­ben, Muszte Anna, Papp Éva. Tételekre bontott, évszako­kat követő film a Magyarok. Kérészéleteket ábrázol, olyan — felnőtt tudattal szinte nem is rendelkező — embereket, akik belehullanak a háború­ba és ottpusztulnak. »Mi kö­zünk hozzá ?«-életet élnek, s egyszer csak kiderül, hogy na­gyon is sok közük kellene le­gyen hozzá. Jeltelenül pusz­tulnak. Drámai erejű jelene­tek ragadnak meg bennünk: a lengyel—magyar és a ma­gyar—franciá nyomorultak egymásrautaltsága, szép szo­lidaritása. Kondor Ábris ha­lállal jegyes sorsa: O. Szabó István nagy felfedezés ebben a szerepben! Más jelenetek viszont túl direktek; így a menekülő német őr lelövése, vagy a 141 perc a Befejezet­len mondatból című filmet idéző, „ott jogos álomsnittek, melyek itt a csináltság érze­tét keltik a nézőben. Szép film született tehát azoknak állítva emléket, akik élő ágyútöltelékké váltak egy értelmetlen háborúban. Még akkor is jó film, ha némi hi­ányérzetünk maradt-... Leskő László jövevényeket, akik nem sokat teketóriáznak: nekiesnek a pénztári bizonylatoknak, haj­togatják, szétszedik, összerak­ják, kék-pirossal kipipálják, majd alulról fölfelé összeke­verik. A soványabb alig fog hozzá, felhúzza homlokára fe­kete keretes szemüvegét, és a bérjegyzék aljára mutat: — Mi volna ez? Milyen szá­mok ezek itt a bérjegyzéken, az aláírás helyén? A fiatal pénztáros készsége­sen magyarázna, de csak eny- nyit bír eldadogni: — Ez. kérem szépen egy .. izé!.,. — Áhá! Izé! Nagyon érde­kes. Ki gondolná, hogy ez egy VALÓDI izé. Fiatal bará­tom, ez így, ahogy nézem, nem is izé, hanem sikkasztás. Mert azt nem hiszem el, hogy bárki is rejtjelezve, számok­kal írja alá a nevét. Es a bérjegyzékre hajolva betűzni kezdi: — Ti-zen-ket-te-dik Pi-us...! Hahaha! Tehát az elhunyt Pius pápa itt járt... 365 forint szerelési díjat vett föl. Drága barátom, mi lesz, ha ez a Berta Miklós, akinek a pénz jár, azt vallja majd, hogy ö nem kapta meg a pénzt? Akkor biztosan nem Piust, hanem magát vonjuk fegyelmi felelősségre. — Sa revizor keze alatt máris ser- ceg a golyóstoll: »Alapos ok forog fenn a sikkasztásra ill érdekében állt a január havi bérjegyzéken aláírást ha­misítani, és saját céljaira jog­talanul 365 forintot eltulajdo­nítani. Javaslatot teszek hiva­talból fegyelmi felelősségre vonásra.« Fegyelmi! Hát olyan nagy vétek az, ha idegességében azt mondta annak az öregasszony­nak, hogy XII. Pvust írjon alá? Helytelen volt azt mon­dania, de az öregasszony ii hogy kérdezhetett olyan mar­haságot? — írja alá a jegyzőkönyvet! — hallja a parancsoló, hangot. Ráhajol a jegyzőkönyvre,' az­után fölegyenesedik, mert 6 rriég ilyet soha nem irt ala, azt sem tudja, hol kell oda­rajzolnia a nevét: — Hol írjam alá? — kérde­zi reszkető hangon. — Még azt sem tudja? Ott lent, ni! Üjra ráhajol a papírra, ke­zében reszket a toll. Szegény öregasszony is ilyenkor kér­dezte meg, hogy az ő nevét írja-e alá. — Nem, nem írom alá, nem bírom aláírni. — Az ajtóhoz ugrik. — Fél órán be­lül visszajövök. Mindent tisz­tázni fogok. — S az ajtón ki­lépve eltűnik, a revizorok nagy ámulatára. — Ez egyszer megérdemli a fiú! — mondja a főkönyvelő. — Aki ilyen durván bánik az öregekkel, az most hadd iz­zadjon. Elmondom az egész esetet, hogyan történt. Alig végzett, már nyílt is az ajtó, betipegett a néni, mellet­te a fiatal pénztáros készsí- geskedett: — Tessék csak, mamácska, tessék helyet foglalni... Az úgy volt, revizor kartársak, hogy... — Már tudjuk, hogy volt. A néni aláírja így utólag is a saját nevét? Elismeri, hogy fölvette a 365 forint szerelési díjat a fia helyett? A mama vizenyős szemét hol 2 revizorokra, hol a fia­talemberre fordítja: — Már hogyne ismerném el. lelteim, mikor én vettem föl. Csak hát a fiatal pénztáros úr olyan ideges volt szegény­ét kém, és azt mondta, hogy ... hát én meg odaírtam. Mit tud­tam én, mit tesz az, meg az­tán gondoltam, hátha ez is valamiféle új szabály. Felterül a szemére a nagy pápaszem, s a bérjegyzéken kialakul a nagy terek meg szögletes betűkből: özv. Ber­ta Miklósné. A fiatal pénztá­rosfiú megragadja a néni ke­zét, meg is csókolja: — Nagyon köszönöm, drága mama. A revizor markában zörög a jegyzőkönyv, majd nagy ív­ben repül a papírkosárba: — Na, fiatal barátom, így kellene bánni örökké az ügy­felekkel. Ez jó lecke volt ma­gának. Ezentúl mindig ilyen kedves, előzékeny legyen, ne csak akkor, amikor bajban van! Dénes Gém

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents