Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
H át a tojásdobáíásr*. emiékszel-e? — kérdezte régi, falubeli ismerősöm, akivel csaknem, húsz éve találkoztunk utoljára. Ö is Pesten éh — Húsz év?! — hitetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra. hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira számunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamaszarcra. Különös, ha együtt jártunk iskolába. — Hogyne emlékeznék; a tojásdobálásra, a húsvéthétfői locsolkodásra ! — mondom, és a vállára ütők. !- A szótól-e vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Nagy- ívben haj igái juk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka szinük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is! — Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? — sa szavakat megnyomja. Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre ? — A negyvenötősre .1: — Szélesen mosolyog, és már én is emlékszem. * — Haha... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét elüt a többitől. Akkor még élt a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott, és a sebtében befödött »bunkerben« őriztük a teheneket, nehogy a németele elhajtsák. Több mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a' nagycsütörtök. Akkor a harangok »nem mentek Rómába«. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A »hegy« Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is fölrobbantoták. Mindenki azt hitte: nagy bare lesz. Két dombsor közötti völgyben, a »Vargyasban« vártuk a; világ változását. Kilenctíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy fölött — csaknem egy napon át — vijjogva szálltak az aknák, s az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdHÚSVéti szertartásra harangoznak a német kisváros templomában. Jámbor polgárok, gőgös arisztokraták sietnek leróni kegyeletüket a feltámadt megváltónak. Az operaszínpadon csupán ketten maradnak: Luisa, a szép, szelíd muzsikuslány és Ferii inánd-Rodolfo, a fejedelemség dúsgazdag miniszterének fia. Mindkettőjük kezében pohár — ám ezúttal nem ösztönöket ingerlő »szerelmi bájttal t«, azaz vörösbort isznak, mint kedélyes olasz »parasztelődeik« Donizetti művében egy gyönyörűséges falusi húsvét alkalmával: a pohárban méreg van. A feltámadás ünnepe számukra a halál napja. A társadalmi előítéletek elől, amelyek megakadályozták frigyre lépésüket, a megsemmisülésben keresnek menedéket. Az ármány megölte a szerelmet Schiller és Verdi színpadán. Harciasabb húsvétban van része a középkori Franciaország operakatonáinak. Madonna-arcú, húszéves parasztlány csatadalára indulnak hadba a hazájukat megszálló angolok ellen. Az allegória jelentése nyilvánvaló: Verdi Jeanne d’Arc-ja az osztrák hódítók ellen szólítja harcba az északolasz tartományok népét. A négynegye- des színpadi húsvét a haza- fiság feltámadásának ünnepe. Ismét Párizs, hatszáz esztendővel később. Fiatal nő levelet olvas, szerelmének megbocsátást kérő sorait. Kétségbeesetten kiált fel: már késő! Az elsötétített .szobába beszüremlő víg húsvéti dalam m hozhat már tek vissza, a három kîïamêterre lévő faluba az emberek. Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lövészárok-ásás- ra akarták elvinni. — Pont egy elsővilágháborús rokkantat, egy hatvanötéves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál — kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében —, amikor tik még pelenkásak voltatok! — A csendőr meg a katona elvörösödött. — Nem úgy van az...! — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkit!... Akkor már a Balaton felől napok óta morgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a vilanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat. — Ö, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak, és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek. Amikor visszaértünk a faluba, nagyapa otthon is ágyba került Nagyszombat volt, és elmaradt a feltámadási körmenet Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt Egy lövés sem hallatszott Dél is elmúlt amikor egy kis tatár meztelen karddal végisétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és lószagúak. Mi, gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi »talicskát« toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek a padlómat! — porolt velük, mert büszke volt a korhadó, hasa- dozott hajópadlóra. A szürkeköpenyesek azonban csak nevettek. Körülvették, és egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. — Tudom is én mit ka- rattyoltok — mondta nagyanyám. Egyikük megfogta, és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona fölkiáltott. Már nem tudom mit, de levette a falról a palacsinta- sütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette, mi akar. — Ááá. 1 ; Palacsinta kell nektek? — Kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz, és sültek a palacsinták. À katonák nevetve ették, dobálták egymásnak a forró tésztát Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágót fa. — Fát! — mondta. —Vágjatok! — és ő Is mutogatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak, amennyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — monda nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok! Fűrészeltek, vágtak. De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz. — Hát hányán vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi. . A fene a hasatokba ! A katonák nevettek, és biztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira fel- boszantottá a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvastagságúakat sütött. A katnáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mi bánom én! Akkor se sütök többet ! Az istenit a hasatoknak !... — odavágta a sütőt, és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta: — Hagyd már. Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma !... — Hát, persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak. — Én is. i. E lgondolkodott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten? — Nem tudom... — válaszoltam, és az jutott eszembe: kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az ottani réteken. Kiss Dénes Húsvéti palacsinta Az ifjú Verdi húsvéti „feltámadásaim Egy szépséges amazon csatadala feltámadást. Violetta Valéry, a Traviata meghal. A szicíliai Palermo harangjai vecsemyére kongatnak. Ám a húsvét itt is halált hoz. Az ifjú nemesi hölgy, Elena csatadal-boleró- jára fellázadt olaszok a nagymisén szabadulnak meg francia elnyomóiktól. Proci- da, a száműzetésből visszatért szabadsághős népének feltámadásáról daloL Nem tudom bizonyítani, hogy Giuseppe Verdi, ez a mezítlábas parasztfiúból lett mediterrán csoda maga kérte volna szövegíróitól a hús- vét-motívum gyakori felhasználását, de tény, hogy ezt a drámai sűrítésre, cselek- mény-ellenpontozásra fölöttébb alkalmas lehetőséget — az említett »alapanyagok« szerzői közül — sem Schiller, sem az ifjabb Dumas nem alkalmazta. A nem túlságosan eredeti tehetségű librettist.ákról pedig aligha feltételezhető ez a leleményesség. Jó okunk van tehát arra gyanakodni, hogy a hús- vét-motívum beépítése magától a zeneszerzőtől származik. Korántsem vallási, egyházi értelemben Illesztette be a témát számos művébe — már-már közmondásosan gyűlölte a túl világi misztikumot és a papokat — s az sem valószínű, hogy egyszerűen a színpadi-zenei hatáskelt és szándékának következményei ezek a — kizárólag lélektani és társadalmi értelemben vett — operai feltámadás-ünnepek. Az okokat egyértelműen az életpályában kell keresnünk. Verdi emberi »feltámadásainak« hosszú sorában, személyes tragédiákban és újjászületéseiben, s ami talán még ennél is lényegesebb: a művészi elkötelezettség állandó »feltámasztó« hatásában. Mert a város világában kezdetben csetlő-botló fiatalember — akit a felvételi vizsgán a milánói konzervatórium tudós professzorai »javíthatatlanul tehetségtelennek«, sőt »botfülűnek« nyilvánítottak, s aki később alig egy esztendő alatt vesztette el feleségét és két kisgyermekét — egy »konszolidált« történelmi korszakban bizonyosan megtört volna, jobb esetben a vígaszkereső misztikus feltámadások dalnokává vált volna. Vagy a naturalista olasz paraszthús- vétoké, mint fél évszázaddal később élt honfitársa, Pietro Mascagni. Hogy mégis, rendszeres Biblia-böngészésével, »túlvilági« hajlamaival felhagyva. népe szabadságküzdelmének szelemi zászlóvivője lett, olyan szilárd jellemre, felülmúlhatatlan emberi nagyságra, magasztosságra vall, amely — azt hiszem — nemcsak példaként állítja «őt minden művész' elé, hanem hallatlan — és folyton-folyvást növekvő — népszerűségét is megmagyarázza. Bach muzsikájáról azt mondják: vigasztal. Mozartéról azt, hogy felvidít. Beethoven hallgatása sokak szerint potenciális hőssé emel. Wagneré állítólag elmélyedésre, »filozofálásra« késztet Verdié — saját tapasztalatom szerint — szenvedélyt kavar, lázit, egyszóval: »feltámaszt«, ám nem egyszerűen érzelmileg: politikailag, közéletileg is. Fentebb kprai alkotásainak húsvet-jeleneteit említettem, hadd »horgonyozzak le« hát továbbra is első alkotói korszakánál, amelyet ő a »rabszolgaság éveinek« nevezett, hadd kíséreljem meg egyre népszerűbbé váló fiatalkori műveivel bizonyítani e társadalmi »feltámasztás«, feleszméltetés mai időszerűségét ! Különös, hogy azok az itáliai művészek — Abbado, Strehler és mások — akik az ifjú Verdi mai reneszánszát megteremtették, szinte valamennyien meggyőződéses baloldaliak, nem kevesen közülük — mint Paolo Grassi, a milánói Scala volt igazgatója — a kommunista párt tagjai. Nem egyszerűen esztétikai szükségszerűség hát, hogy az osztálykorlátok fe A VERS SZÜLETÉSE Tornai /ózsef Mindennapi nyelv tüzes nyelv Kevesen hiszik el, de a versírásban minden lehetséges. Lehet, hogy fejben teljesen kidolgozott szöveget csak leír a költő, mikor papírhoz, tollhoz jut; lehet, hogy hónapokig, évekig javítgatja, kínlódik rajta, míg késznek érzi. Lehet: nyolcvan sor késznek hitt versből egyszercsak nyolc-soros kemény mű marad meg, mint a halom fából maroknyi hamu. Pillanatnyi ötlet kitűnő verset eredményezhet. Sokáig hordott fölismerés talán sose ölt verstestet Lehet, hogy egy megfoghatatlan képet keresünk, s addig üldözzük, míg kiderül a magunk számára is: milyen gondolat, eszme, eszmény üldözött láthatatlanul, érzékelhetetlenül. Mindaz, ami más eszközökkel megfoghatatlan: a vers, a líra formáival napvilágra segíthető. Egy kép időnként elmondhatja, amihez egyébként hosszú, ügyetlen, és nem meggyőző fejtegetésre volna szükség. Néha éppen ezért kételkedek a költészetben. De a nyelvi, formai, költői eszközökben való kételkedés is hozzátartozik a líra örökké újítást kívánó titkához. Egy ideje ez a sajátos hitetlenkedés, kételkedés arra kényszerít, hogy magamnak se engedve, mikor verset kellett volna írnom, csak jegyzete-' két készítettem egy mindenféle följegyzést tartalmazó határidőnaplóba. Ezzel, azt hittem, elintéztem a téma gondját. Csakhogy tévedtem, mert a műanyagfödelű naplót egy idő múlva elő kellett vennem, erre késztetett valami kíváncsiság. Olvasgatni kezdtem a verseket helyettesítő följegyzéseket, és észre se vettem: már írtam is, építettem is a nyersanyagból az új kéziratot. Hogy mennyire nyersanyagból dolgoztam, bizonyíthatja az ide idézett »eredeti« szöveg: leírhatom, hiszen a napló lapjai megőrizték: »Ha fekszem, nem itt fekszem öreg csonttal-bőr- rel a hegyi szobában, ha fekszem, ott heverészek a dombokon, a homokon, ott nyújtózkodom a Duna-parton, a sásban, és ha autóval, hajóval, földgyaluval, szemetes vagonokkal jöttök: az én arcomra, bőrömre öntitek az olajat, üvegcserepet, sósavas masszát, festékmaradékot, nejlonfoszlányt, az én öreg csontom és bőröm szenved a bűzben-mocsokban, az én arcom sír rátok olajjal, kátránnyal isten kertjének végnapjaiból«. Ebből a rögtönzött szövegből csak akkor tűnik ki, hogy mit rejt magában, ha most. aláírom a belőle született verset Bnélkül csak holt jegyzetanyag, értéktelen szóhalmaz maradna. A mesterségbeli munkát, a vers létrehozásának titokzatos, teljesen soha nem elemezhető folyamatát a két szöveg ösz- szevetése leplezi le: Legázolt paradicsommadaraink Ha földgyaluval, szemetes vagonokkal jöttök, az én testemre okádjátok a kormos betondarabokat, üvegpikkelyeket, sósavas pocsolyát, ■ festékmaradékot, nejlon-madárijesztőt, az én öreg csontom-bőrőm mered ki ürülékből, mocsokból tavaszi dombon-homokon az én arcom szakad föl rátok olaj-koronásan, kátrány-véresen legázolt paradicsommadaraink dögéi alól. döntésére felszólító Luisa Miler, az idegen uralom ellen harcra buzdító Nr^ ucco, Attila, Jeanne d’Arc, a népek egyenlőségét hirdető A lom- bardok, s a zsarnokságot ostorozó Macbeth a világ minden jelentős operaszínpadának állandó műsordarabjává vált (Csodálatos véletlen: ahhoz, hogy hozzánk is eljuthassanak ezek a remekművek, szintén egy balodali olasz művészre, Lamberto Gardellire volt szükség.) így váltak régen holtnak vélt művészi értékek a társadalmi szabadságért küzdő plebejus népmozgalom csatadalaivá szerte Európában, így váltak a gyönyörű amazon, Odabella Attiához intézett szavai (»Reszkess, ó zsarnok, ó, bitorló!«) jelszóvá a barcelonai opera, a biienos aire- si Teatro Colon és — mint néhány hete a tévében lát- hattuk-hallhattuk — ( a kolozsvári magyar operaház színpadán. Verdi harcos vagy szomorú, de mindenképpen társadalmi »feltámadást« ígérő húsvét-jelenetei, szabadságküzdelmek, népmozgalmak izgalmától vibráló »feltámadás-himnuszai« talán nem illenek sonkás-tojásos-tor- más-nyuszikás húsvéti szokásaink közé. Nem is szükséges. Elég, ha robbanékony, csupaszív muzsikájától, izzó köz- életiségtől naponta »feltámadunk« és megtisztulunk, mint a húsvétikor halálba menekülő Luisa, Rodolfo és Violetta, vagy egyszerűen hagyjuk önmagunkat tettre serkenteni Johanna és Elena »húsvéti« csatadalától. Jól látható: a jegyzet esetlegességeit a vers céltudatosan szerkesztett véglegessége, befejezettsége váltotta föl. E különbséget a vers mágiájának, mágikusságának szokták nevezni. Ezen a vers va- rázs-szövegszerűségét, hatásosságát, másként el nem mondhatóságát kell érteni. A vers azáltal hat, hogy el kell hinni minden képét, ritmusát, sőt még a célját is, tehát azt, amit eszközeivel mondani akar. Ha egy vers elől ki lehet térni, az olyan, mintha az esőcsináló hiába verné a dóbot, rakná a tüzet, gajdoi- ná a varázsénekeket: az eső nem eredne meg. Amíg egy vers szövege bárhol vitatható, akárcsak mögöttes gondolati anyagában is: nincs meg .a mágiája, a lírai evidencia. Ez a lírai evidencia kinyilattsoztatásként kell, hogy érje az olvasót. Azt mondtam : a versírásban minden lehetséges. A fönnmaradt jegyzet-szöveg véletlenül tettenérhetővé tette az átváltozásnak azt a »pillanatát«, amikor a mindennapi beszéd, a nyelv egyszerű használatából ünnepi nyelv, tüzes nyelv lett. Számomra is meglepetés, hogy a költészetbén még ez is lehetséges. Kerék Imre i Soproni tavasz Még a fás hegyoldal' kopár. De kipp-kopp! — lassan kezdi már asztalosmunkáját a harkály. Kék ibolya, tözike tarkáll bokor tövében, ösvény mentén: új gombok a tavalyi mentén. A völgy ölében lomha, álmos neszekkel nyújtózik a város, halk zsibongásába bele- Lengyel András ' szúr a Tűztorony sípjele!
