Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

E

gy végre verőfényes nyári napon ismerkedtünk össze Bolmá- nyi Bertalannal. A volt becsüs és még voltabb színesfémügynök (ha Bolmányi van, színesfémügynök is van) megjelent jelenlegi tehertaxi- ján, és beállt portámra (ő hívta így), ameayet csaknem maga alá temetett az építőanyag.

Vigyük már .mondotta idegesen, azokat az eterniteket és fazsalukat kifelé Verőcére, nehogy az a vacak ház (az én készülő faházam) pa- pírgaiacsinná ázzon. (Készülő íaházam egy része valóban papír.) Megjegyzem, a szét- azás veszéiyet ő maga (Bol- jnányi) hozta létre és fokozta végsőkig. Az esős koranyárban három hétig hitegetett és fújta le a naíáriuőket.

Szóval: őszimén és fogcsikorgatva örültem, amisor Bolmányi belámított Megittuk a felest, földobtam a cuccot a platóra (szakértőén irányított), s indultunk. Azt mondja a Nyugatinál, úgy mellesleg — addig hallgattunk —, neki már kilencedik éve van háza Sződiigeten vagy hol. Csónakkikötője is van. Saját kibetonozású. Kell az, mert horgászni ha nem is mindig, de csónakázni annál jobban szeret.

— Keli — hagyom helyben irigység nélkül. Bár, ugye, mikor lesz nekem saját kibetonozott csónakkikötőm? Kilenc év múlva még biztos nem.

A szemét villantja elégül- ten (érzi, hogy szíven talált.) Bs máris nyomja belém az újabb kábító szöveget.

— A gyeppázsitom olyan sima — jelenti be ■—, mint ez az asztal.

— Csodájára jár az egész környék. Mindenki azt kérdezi, mitől?

— Mitől? — kérdezem én Is. Bár föltehető, hogy én leszek az utolsó, aki antoak a pázsitgyepnek a csodájára beregi ik.

— Elmondom — csap le

8. B. — van időnk...

Hogy a .nyírással szerencsére végeztünk, cigarettával kínálom.

— Nem dohányzom.

— Csak fűnyírás közben? — ütődök meg.

— Akkor se — közli komoran —; nem cigarettázni köll ott, hanem nyírni, amíg tükörsima nem lesz. Akkor a magáénak is csodájára járnak.

Szégyenkezve kifújom a füstömet az ablakon.

— És a ház? — kottyantam ki vesztemre. — Ki építette? — Mondtam: a matrózok. Rábámulok. Esküdni mernék, hogy nem említette.

— A matrózok? Mennyi ideig hajózott?

— Én? — és néz, oldalvást, mint egy gyöngeelméjű. — Volt is nekem arra időm. De az öregúr, az igen. A sztaripapa. Negyven évig volt uszálykapitány a Dunán. Még hadifogoly is ott volt. Azóta hívják sztaripa- pának a matrózok. Különben megvan most is. A hajó hófehér, az ember nem is gondolná.

— Mit? — vakkantom begerjedve. — Mit?

De B. B. nyugodt:

— Azt, hogy olyan öreg, mint amilyen fehér a haja.

— Ja — esik • le bennem őrült dörejjel a tantusz. — A haja.

B

olmányi, úgy látszik, bel emel egedett,

— Nyugdíjba ment Hatvannégyben, vagy nem: hatvanötben.

— Több, mint tíz éve?

— Várjunk csak! Lehet, hogy több. De az is lehet, hogy kevesebb.

— Vagy éppen annyi.

— Az öreg el volt kenőd- ve. Azt mondta, mikor a szeme miatt nyugdíjazták: ha el kell szakadnom a víztől, felakasztom magamat Vagy vízbe ölöm.

— Kiúszott volna —' kockáztatom meg.

B. B, legyint. Hallotta már ő ezt a viccet.

— Akkor a matrózok.

— Igen.

— A matrózok elhatározták, hogy meglepik az öreget Fölmentek a tanácshoz, kértek neki egy tanácsi bérleményt, vízparton.

— Megadták?

— Próbálták volna nem Ezen lakom!

— És meglepték? — próbálom maradék lélekjelenlétemet összeszedve utánozni fölöttébb kihagyása* elbeszélő stílusát

Iszlai Zoltán*

• A Központi Sajtószolgálat bo* yeUapályázatának első díjasa.

Legenda

a

sztaripapáról

— Meg. Kiselejteztelek egy tolóhajót. Odakötötték a telken egy marhanagy fűzfához. Le is horgonyozták. Nyugdíjaztatása alkalmával pedig megrendezték a pikniket. Halleves, miegymás. Érti?

— Persze, értem.

— Mindegy.

— Hát ez voltam én Bol- mányinak.

— Na most. Az öreg egy

évig bütykölt a gépen. Mert kazángépész is volt a szakmája, és kijavította. Két évig furikázott még le-föl, azon a szakaszon. Forgalmi engedély persze nuku, a szeme miatt, de mindenki ismerte, nem is kérték tőle sohasem.

— Honnan? — kérdeztem. Ûgytetszik, a megfelelő helyen.

— A fehér hajáról. Volt úgy, hogy egyszerre harminc utast is szállított

— Harmincat?

— Vagy negyvenet Mit gondol, egy olyan hajóra sokan fölmehetnek.

— Maga is ott lak'k?

— Hová sietünk? Nyugalom. Ez ment két évig. Erre az öreg tengeribetegséget kapott az örökös himbál ózástól és végleg elhagyta a hajót Mire a matrózok...

— A matrózok erre rámentek a tolóhajóra, szétdobták az egészet. A felét földobták a betonalapra, alápincézett A többi anyagot be, a pincébe: Én meg... hagyom. Ott rohad most is, szép rendben. Még a bicajt meg az esz- cájgot is megvettem az öregtől.

— Az esz.:: Mikor?

Ismételt újkapibámulás értelmetlenségemen.

— Amikor megvettem.

C

ondoltam: ezt azért

nem hagyom A végére járok, ha már meghulyitett — Mikor?

— Pontosan megmondhatom — várja rá, várakozásommal ellentétben rendkívül szívélyesen. — Szent István napján.

— Vértanú?

— Az, az — hagyja rám nagylelkűen. — Augusztusban. Akkor már két esztendeje kerestem vlzparti telket. Mondta is Cicurkám: sose nem lesz minekünk vízparti telkünk, nem érem meg.

Cic, ele. Az Isten nem bottal, de új családtagokkal ver. — A kedves lánya?

— Hová gondol? — egyszerűen kikacag. — A kislányom különben is Micurka.

— Micur? — éreztem, hogy előbb-utóbb félre nyelek.

. — Persze. Ha egyszer CÎ- eurka az anyja, akkor a lánya vajon mi lehetne?

Tényleg, mi? Ha az egyéb lehetőségeket is megtudom, kinyúvadok.

— Szegény Micurka egyébként nem is mondhatta volna.

Jézusisten, sflketnéma ïeánygyerek. Hát ezért olyan furcsa ez a szegény Bolrriá- nyi is.

— Hogy is mondhatta volna szegénykém, amikor távol volt tőlünk. Amerikában, Bandi sógoromnál, Cicurka bátyjánál. Na, érti, nem?

Kandúr Bandi és egy süketnéma Micur Amerikában. Értem. _

— A ruhatárban naol huszonkettő-huszonöt dollár átlagot is megkeresett. Direkt odatette a Bandi, hogy tanulja a nyelvet. A mulatóban megmondta előre mindenkinek, hogy mindenfélét beszélten vele angolul.

— A japán matrózoknak Is?

Szelíden csóvába » fejét elmeállapotom felett

— Na nem egészen — Javít ki kegyesen —. csak azt, hogy az öreg kapitány újabban kocsit szeretne venni,

meg pénzt is akar a lányának lakásra, mert válik, de az asszony nem akarja.

— Nem, a vén kuport

— Az ő dolga. Igaz? Nekem azonban akkor volt az az 1500-as Fiatom, Bandi vette, mikor Bécsben találkoztunk, kétéves. Lekanyarodtam a főúttól jobbra, a telekre. Rámegyek, megállók. Horgászik az öreg. Amúgy a jobb szemén se látszik, hogy nem lát, mert úgy néz vele, mintha látna. Mondom, csak úgy halkan, hogy tetszik-e a kocsi. Mert beszámítanánk, ha még mindig úgy gondolja.

— A Fiatot?

— Miért? Maga már egy Fiatot be se számolna? Jól mehet.

— Az nem szó. De azért beszámítanám.

— Ugye! De az asszony, az nem volt benne. Mire én: adják csak meg a lakcímüket, ha máma bejönnek Pestre. Bejöttek. Még vacsora után elmentünk.

— Micurkával.

— CicurkávaL

— Pardon.

■— De ez volt a pláne. Mert én már előre elterveztem, hogy azt a házat jó olcsón megveszem. Mondjanak, közöltem, valami kis össze» get. Cicurka már azért is megvette volna, nem mondom, hallottam én már pimaszabb ajánlatokat is.

— Akkor még dohányzott?

— Én ? Soha életemben. Csak Cicurka otthagyta a tárcáját, hogy az öregeknél ne a magunkét szívjuk. Visz- szamentem, addigra már sírt egy jó sort, hogy sose lesz nekünk házunk a vízparton, de még családi életünk se; Puhák voltak, mint a mosogatórongy. Cicurkát haza- küldtem. Leültem. Tudja, hogy van ez, A szakmát ismerni kell. Huszonhárom ezret faragtam le. Azóta enyém a házzal együtt a telek, a sztaripapáé meg a kocsi.

— A kocsi. És ki vezeti, a lánya?

— Az öreg.

— De hát fél vak! Hogy vezethet? *

— Tudja, hogy van ez. Nem adhatnak neki jogsit. Ö meg csak arra jár, ahol mindenki ismeri.

— A fehér hajáról.

B olmányi rábólint, s elmereng. Kisvártatva újabb történetbe kezd. Vagy még mindig ezt folytatja?

Tudj isten, én úgyis álmodozom.

Vezeti a sztaripapa a nyugati Fiatot, hófehér haja lobog a langyos szélben, száguld, jogsi nélkül a vízkék június hullámzó országútjain, előre, föl, mindig magasabbra. Mellette pomponos sapkában csivitelnek: Micurka, Kandúr Bandi meg a japán matrózok. A parton Cicurka hullatja örömköny- nyeit és mindegyikből egy- . egy Bolmányi lesz. Ülnek a kibetonozott csónakkikötőben, nemdohányozva szívják- a bagót, és én vidáman, újra meg újra a horgaikra akadok.

SZOLNOK 75 ÉVE

A szolnoki müvésztelep hetvenöt éve címmel kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, Képeink a kiállításon készültek.

Jobbra (fent): Perlmutter Izsák festménye, a sárgakendős asszony.

Alatta: Bényi László »Szolnoki Tabán-« című

alkotása.

A legalsó kép: Feleségem. Zádor István festménye.

[Polyvás Béla és Danis Barna (MTI) felvételei]

Marafkó László

Oláh János

Két barát

Hajborzasztó bokorerdő Sűrűjében jár a szél Váltadra üt vén tekergő Sálad 3 földig leér

1,megpihenni itt is ott is Lángot gyújt alád a fű Ez marasztal ez meg elvis* Beléd fészkel a tetű

Jártam én is álltam ültén.

Bokros sáros part felén Kukoricán hegedültem Fejen állt elém a rém

Gazdag este sül a nyárson Üres erszény énekel Kelmed velem ne vitázzon Nekem minden szó teher

Loi az erdő hol a tarló

Köpönyegéből a bél Bárhova lépsz ott van alvó Nyomodban a hó a dér

i foglalkozás

Az »őrs« a »lordok házában« ülésezett, ahol a pultra borulva lopva el-elszunyő- káltak a nyugdíjas csavargóik.

— Ma nincs meccs? ■— kérdezte Kokó.

— Nincs — válaszolta Beü- ami, miközben lencsefőzeléket evett hús nélkül, élvezettel. örült, hogy ő válaszolhatott, ráadásul imádta a lencsefőzeléket, tehát minden együtt volt a teljes boldogsághoz.

— Pedig szeretem elnézni, mikor meccs után osztanak a népnek ■— mondta Kokó. — Az olyan megnyugtató, ugye, Tu ja?

— Talán inni kéne — mondta Tuja, a megfontolt

— Tessék — mondta Laja, s eléje tette a rózsaszínűre festett ecetet.

Tuja elgondolkodott. Nem mindig értette Kokót Igaz, az érettségizett is. Az elnevezés — »őrs« is tőle származott

Laja megfogta Beäami letá- masztertt mankóit és átült egy másik asztalihoz. Intett Tujánakt

— Ülj ide!

Tuja fölkászálódott a másik székre.

Belami zavartan átpislogott a többiekhez és gondosan tö- rölgette a tányért. Amikor befejezte, megszólalt:

■— Ne hülyéskedjetek !

A többiek hallgattak. Belami nehézkesen lejcsusszant a magas székről, lába meg- nyeklett, úgy nézett ki, mint egy két lábra állt kecskelábú asztak Billegve elindult pró- baútjára. Tenyerével a székekre csapott, mintha meg akarta volna számolni őket.

— Részeg disznó! Már megint alig tud járni — mondta Laja jó hangosan, hogy mindenki hallja. Belami elvágódott. Egy szempillantás alatt Ugyanolyan gyorsan próbált fölkelni, de az eséstől láthatóan elfelejtette, hogy paralizises lába van. Aztán sikerült. Megkezdődött a második próbaút

— Nézzék a részeg disznót! — mondta Laja.

A hangra fölébredt egy »lord« és ösztönös mozdulatot maga elé húzott egy üreg

tányért — alibinek. Majd látva, hogy különös esemény nem történt, újra elaludt

Mikor Belami másodszor zuhant el, a kasszírnő — akinek remegő melle alapján a kakaót kellett volna osztania, Kokó szerint — megszólalt:

— Azért ezt mégsem kellene!

Laja fölnézett.

— Csak viccelnek —mondta Belami, s a földön fekve is kinyomott egy mosolyt

Nyílt az ajtó, hűvösség csapott be a gőzbe és bejött egy szikkadt öregasszony.

— Virágot tessék! “mondta.

— Mennyi az egész? — kérdezte Laja.

— A hóvirág négy, a szek- fű tíz.

— Az egészet kérdeztem.

— Ne vicceljen velem a fiatalúr! — mondta az öregasszony, de azért a nagy üzlet lehetősége föKüzelte a szemét.

— Egy százas elég lesz? — Laja nyújtotta is feléje. Az öregasszony legszívesebben

már ott sem lett vofaia, remegő kézzel pakolta ki a csokrot.

•—No, azért nem kell elsietni, csak mindent rendben —- mondta Laja, de a virágárusnő már iszkolt is kifelé. Laja fölnyaiábolta az egészet és odavitte Kokó elé. Néhány menet közben lepoty- tyant a kőre. Kokó kivett egy hosszú szárú, fehér szegfűt.

— Mind a magáé, csak egyet én hadd tűzzek ki — mondta Kokó és odament a kasszírnőhöz. Nézte az asz- szony haját, mintha helyet keresne a virágnak, aztán egy gyors mozdulattal betűzte a nő hatalmas mellei közé. Az asszony visszafojtott egy csiklandós sikolyt.

Laja intett Tujának; fölemelték Belamit.

— Most utoljára még hazaviszünk téged, de ha még egyszer berúgsz...

A hóna alatt fogták meg és húzták magukkal.

— Milyen kedves fiúk, csak egy kicsit csintalanok — mondta zavartan a kasszírnő egy szemüveges férfinak, aki flekként és két kenyeret kért.

A férfi nem válaszolt.

I