Somogyi Néplap, 1978. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
Váci Mihály L E Q E N D A 'Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az. Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is, majd házról házra jár, ügynökök nélkül is. Dallá válik, mit esténként a puszták szele visz, legenda lesz és népmese, közmondás szava is, jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz. Jövővé lesz a múltja is — várják, majd visszajön, nem ügy hiszik, mint azt, ki volt, de mint ki végre jön, a várva várt öröm, aki minden ablakon beköszön. Hordják foguk között, mint tavaszi füvet, diákok élesztgetik, mint pásztor a tüzet, holtukban is őt éltetik, mint sírok a füzet. Nevét rozstáplákba írják kedves gyalogutak, a lélek szájhoz emeli, ha rándul az ajak, mint vödrüket felemelik a fényre a kutak, kazlak alatt a csólc után majd legénynek a lány, fiú apának, apa a családno.k vacsora után, róla beszél: — volt valami, valami lesz talán...' Katona. Mitz Béla alkotása. (A művésznek a Nemzett Galériában rendezett emlékkiállításáról.) Mészáros István Március 21 (Részlet) Március 21. Rajtunk a sor; munkás—paraszt szövetség! A Párt kimondja: első a rend! Es a géphez, földhöz szokott néphatalom rendet teremt. Álmatlanok a mogorvák; — az utcán dobog egy szakasz, — a nép irányítja sorsát, r? hova jutsz el így, paraszt? Meg se halld a gyávák suttogását! Másképp nem lehet! Hiszen a rész teljes szeretne lenni, nem élhetünk ■üvegbúra-magányban, hát fölfeszítjük börtönünk falát! És nyüzsgő egésszé olvaszt össze, megsokszoroz a győzelem. Csak semmi ellágyult cifraság! Dicsőítés most felesleges, dicsőség nem kell * a nagynak, ünnepelj szívvel és akkor benned az Ember örül! Szerveződik a vidék, november december nagy Somogy lázban ég. Kaposvár és a Visegrádi utca (Pesten) közelednek, határozat születik; — vasfegyelem; a Somogyi Hírlap a szocialisták lapja legyen! Március 10., délelőtt 11; a munkásotthonban bejelentik, hogy háromtagú direktórium alakult. Forradalom! Latinca, Tóth, Peinhoff er és az egész Somogy kitör a gátból... Vörös prófétaként Somogy az élre áll, megindítja a világ új rendjét, ezért köszönet dukál. Köszönet érte, köszönet, hogy termelőszövetkezet ad a Köztársaságnak hitet-kenyeret! A VERS SZÜLETÉSE Nyerges András STAFÉTA Osztojkán Béla Egy fürt szőlő M történet egyszerű. Sze- replője is csak annyi van, amennyi lehet egy egyszerű történetnek: két kisfiú, egy tanító az osztályával, és néhány fürt szőr lő. A tanítónak Meleg Ká- 1 roly a neve. Az egyik kisfiút Bandula Károlynak hívták. A másik gyerek nevét szükségtelen megmondani, mert az én voltam. Énekóra volt. A folyosón végre megszólalt a csengő, de Meleg Károlynál nem lehetett abbahagyni az órát. Harsogva, teletorokból fújtuk. Igazabban tudtak az udvaron énekelni a lányok, és a fiúk arcáról is eltűnt kint a félelem. Alikor tértünk igazán magunkhoz; ha már a tantermen kívül voltunk. Meleg Károly a felgyorsított ütem miatt pálcájával az asztalra csapott. — Mi ez? — üvöltötte. — Tessék újra kezdeni! Megadta a kezdőhangot, aztán intett. Halkan, lassan, tele félelemmel kezdtünk hozzá. Mikorra befejeztük, letelt a szünet. De Meleg Károly felemelte a hangját: — A baloldali padsor kezdi a kivonulást. Szünet lesz. A történet voltaképpen itt kezdődik. Az imént említett két kisfiú, tehát Bandula Karcsi és én, utolsónak hagytuk el a tantermet. Karcsi előkotorászott a táskájából egy papírzacskót, és kivett belőle egy hatalmas fürt szőlőt. Kétfelé tépte, majd az egyik részét átnyújtotta nékem. Egymásra nevettünk, aztán kirohantunk a többiek után. Meleg Károly, aki az asztaláról mindezt végignézte, szótlan csodálkozással bámult utánunk. Tíz perc múlva megint a tanteremben voltunk. — Földrajz helyett osztályfőnöki óra lesz — mondta. — örültünk ennék az órának, mert általáén jobban szerettük a többina. Ilyenkor rendesen beszélgetett velünk. Mesélt, és kedélyeskedett. Most azonban ünnepélyes volt. Összefonta a karját. Sorba végighordozta a tekintetét az osztályon, de az utolsó padnál, ahol Karcsi és én ültem, megakadt. — KI tudja megmondani ■ kezdte szemrebbenés nélkül —, ki tudja megmondani, mi az, hogy összetartás? Pillanatnyi csend után Csernyi Jóska föltette a kezét. — Az összetartás az, amikor két vagy több ember összetartanak. — És mi az, hogy bajtár- siasság? — kérdezte megint. Erre Szilágyi Irma felelt a padsor elejéről: — Azt nevezzük bajtár- siasságnak, amikor két vagy több ember bajban van, és segítenek egymáson. Meleg Károly ismételten végigtekintett az osztályon. — Van itt közületek valaki, aki ezt másképpen gondolja? Nem volt. Senki se merte másképpen gondolni. A tanító elégedetten engedte le a kezét * *|jra kezdte: — Gyéréül kék! Örülök, hogy az iménti fogalmakkal mindenki egyformán tisztában van. Örülök, hogy egyöntetűen gondolkodtok erről a nagyon fontos, mindenki számára elsődleges kérdésről. Ezért, hogy ezt a gyakorlatban is megismerjétek, most látni fogtok egy valóságos szemléltető példát Bandula és a padtársa jöjjenek ki a táblához. Karcsi riadtan rám nézett, én pedig vissza. Kibukdácsoltunk a dobogóhoz és vártunk. Meleg Károly, a pálcájával ránk mutatott — Nézzetek erre a két fiúra. Mindenki tudja róluk, hogy az osztály legrosszabb tanulói. Amikor szüneten voltatok, tanúja lehettem, micsoda összetartással vannak ezek mégis egymás iránt. Ilyet csak ritkán, és csak a filmeken vagy regényekben olvashat, illetve láthat az ember. Most ugyanezt fogják itt nektek megismételni. Tanuljatok belőle. Nem szégyen tanulni a cigányoktól sem. Ezek a cigányok mi voltunk. Én és Bandula Karcsi, a 4/b legrosszabb tanulói. Meleg Károly kibontotta a zacskót. Odaszólt Karcsinak, vegye el, ami benne van, és ossza meg velem. A zacskóban a Karcsiéhoz hasonló óriás fürt szőlő volt. — Vedd el — mondta Karcsinak. — Vedd el, és oszd meg Bélával. Karcsi először nem tudta mire vélni a dolgot. Ám amikor rájött, hogy itt nem lehet szó másról, minthogy még akar szégyeníteni minket, belevörösödött. — Mi vagyok én!.. i — dünnyögte — Kódus?... Nekem nem kell, van nekünk otthon!... A tanító csodálkozással nézett szét. — Ne félj! A tiétek lehet — Egye meg ! — mondta Karcsi fölrántva a vállát — Nekünk nem kell !... A tanító keze remegni kezdett. Nem számolt ezzel a váratlan fordulattal. Lassan a pálcája felé nyúlt — Névelétlén pimasz köly- ke! Mióta divat az iskolában nemet mondani! Karcsi nem válaszolt Az osztály lélegzetvisszafojtva figyelte a jelenetet. — És te? — fordult hozzám. — Te, Béla, okosabb vagy. Mutasd be nekünk, amit a szünetben csináltatok. Ha Bandula nem kér belőle, fogyaszd el egyedül. Nem mozdultam. Nem is válaszoltam. — Megnémultál? — kiáltotta. Eire sem feleltem. Belekapaszkodtam Karcsi karjába, arcomon éreztem tanúlót ár- saim félig riadt, félig kíváncsi tekintetét. Tudtam, a pillám se1 rezdülhet. N incs megalázóbb, mint amikor negyven másik előtt úgy fenekelik el az embert, hogy a pálca rostjaira hullik. Az osztály némán figyelte megvereté- sünket. Szemeikből lázadás és félelem vegyes indulatai tükröződtek. Azt hiszem, szo- lidárisabb kis közösséget még nem láttam így együtt cigányok mellett. Noha sem előtte, sem utána nem tudtak még igazán befogadni minket, az eset után mégis úgy éreztem, könnyebb volt közöttük az életünk. aki futó futhat előbb a kanyarban laza terpeszállás meg a mozdulatlan futás míg váltótársa föltűnik tíz lépés kilenc nyolc hét hat a várakozásban mindjárt robban a tüdő öt négy három kettő egy a beérkezett futó ásót fog gödröt készít beléveti a stafétabotot rászórja a földet elegyengeti keményre tapossa kész lemegy a pályáról váltás irány a gödör tíz köröm kapar a homokban míg idehallik a belső körből a közeledő távolodó lábak könnyed dobbanása tíz év kilenc nyolc hét hat már látni a botot öt négy három kettő egy oki futó futhat Staféta című versem azok közé a ritka írásaim közé tartozik, amelyeknél megállapítható a keletkezés pillanata, körülményei. Emlékszem rá, atlétikai verseny közvetítését néztem a televízióban, s amikor a 4x400 méteres váltóra került a sor, az első váltás után hirtelen felálltam, otthagytam a közvetítést és izgatottan felírtam egy papírra: »staféta«. Azt hittem, rögzítettem a lényeget és visz- szaülhetek tévét nézni, de az első kép, amit megláttam, tudniillik, hogy az egyik futó elejti a botot, megadta az utolsó lökést ahhoz, hogy csak az esetleg megírható verssel foglalkozzam. (Hogy azután hónapokon át csiszolódott a kész írás, kifejezéseket cseréltem és raktam vissza, sorokat töröltem, írtam bele, húzta ki újra — az már minijén versem létrehozásának magától értetődő folyamatához tartozik.) . De mi is történt abban a néhány pillanatban, a tévében látható váltófutás megpillantásakor? Létrejött e«v képzettársítás, amely — úgy éreztem — a maga valóságos mivoltában pontosan kifejezi gondolataimat, s talán olyasmit is közöl, amire nem csupán én Gondolok: amit más is, bárki,- bármely területen átélhet. A váltás számomra a nemzedékek együttélését és egymást váltó, illetve folytató tevékenységét jelentette. Ha úgy tetszik, életünk és munkánk is afféle monumentális futóverseny, amelyen egyszerűen nem boldogulunk, ha nem adják a kezünkbe a stafétabotot akik már megkapták másoktól. Ifjúságunk áz a boldog, iá^a- lommal teli várakozás, a képzeletben már előre átélt, de még meg nem valósított cselekvés (»a mozdulatlan futás«), amely a váltás megtörténte előtti másodpercekkel azonos. Ami a tévében látott futóverseny képeinek egyszerű leírásánál, átértelmezett rögzítésénél talán már több: az a vers közepén bekövetkező, furcsa fordulat. Innentől, az önmaguknál többet is jelenDomján Gábor Versek, a íízeme’eíes épölet korul 'A versek a tízemeletes épület körül csupa szőke Nap. Belobognak az abl'xkon és fölgyújtják bent a világot. Sikolt a poros lámpa örömében, leégetik a polcok rossz könyveit, a szekrényeket teljesen, hogy legyen helyünk mozogni, élni, világosodni. Igaz kicsikém, te teljesíthetetlen óhaj? Világosodni villámlani akarunk jámbor szobánk négyszögében. A versek a tízemeletes épület körül körtáncot járnak. Szétrobbanhat fölöttük a Nap, tíz körmükkel akkor is világosságot vájnak. Ës figyelj oda. Nem csalódhatsz. Muszáj már hinni bennük. Az »Olasz kisvárosok« sorozatból. Makiisz Zizi rajza. tő kifejezésekkel próbáltam meg érzékeltetni, hogy már korántsem a valóságos stafétáról van szó, hanem egy társadalmi problémáról. »A beérkező futó« lehetne bárki: beérkezett író épp úgy, mint beérkezett orvos, esztergályos, agronómus, színész, sportoló — a hangsúly a be- érkezettségen van. Viselkedése különös, szokatlan: emberünk elássa a stafétabotot, sőt, a földét »elegyengeti, keményre tapossa«. Talán nem merész a feltételezés, hogy ilyen magatartással a hétköznapi élet akármely területén találkozhatunk — sajnos. A futás, vagyis az élet folyamata, a cselekvés, az alkotó munka lelassul, megáll, hiszen a váltásnak előbb »irány a gödör«, tíz körmével kell a földből kikaparnia a botot. Atlétikai versenyen ilyesmit még senki sem láthatott, ha ott vetemedne valaki effélére, azonnal diszkvalifikálnák, eltiltanák a versenyzéstől. A hétköznapi valóságban azonban lehetséges az ilyesmi. Közbevetőleg megjegyzem, hogy ez a motívum — szándékom szerint— nemcsak mai jelenségre utal. Azt is kifejezni véltem általa, hogy a színre lépő új nemzedékeknek mindig meg kell kínlódniuk azért, hogy »futhassanak«, sohasem takaríthatják meg magúiknak ezt a gyötrődést. Csakhogy — s erre vonatkoznak a következő sorok — akadnak emberek, akiknek minden könnyen sikerül, akik különböző előnyök révén érdemtelenül is megelőzik azt, aki még a stafétabot kiásásával kínlódik. Ez utóbbi rossz közérzetét növeli, hogy »ide- hall.ik a belső körből« a szerencsések futásának »könnyed dobbanása«. És a »belső« kör kifejezés megint nem véletlen; korántsem csak a pályabeosztást jelzi, hanem a benn-; fenntességet is. A vers lezárása, amikoris a visszafelé számolás már évekkel és nem lépésekkel történik, azt hiszem, világosan kifejezi, hogy miféle stafétát éltünk át. S ami számomra a legfontosabb volt a verset kiváltó gondolatból, az utolsó sorban rejlik. »Aki futó, futhat«. Talán érződik a keserűség ebben a fogalmazásban; annak keserűsége, hogy fölösleges késleltetés, fölösleges erőfeszítések után nyílik rá lehetőségünk, hogy »fussunk«, ha még akkor is futók vagyunk. Azaz: cselekvő, alkotó emberek legyünk, tegyük azt, amire hivatottak vagyunk — föltéve, hogy energiánk, kedvünk, tehetségünk, hitünk el nem fogyott, meg nem csappant e különös váltó közben. S ez már — talán a vers érvényét messze túlnőtt gondolatként — általánosabbá is tágítható, hiszen történelmünk tele van annak szomorú, intő példáival, hogy nagyra hivatott, jó képességű emberek efféle staféta következményeképp csonka, torzóban maradt életművet hoztak létre vagy elsikkadtak, betoko- sodtak, nem lettek azzá, amivé lehettek volna. Leginkább erről akart szólná ez a vers a maga szerény eszközeivel. Nyerges András Bencze József CSEND Üres hordó a csend, nyári abroncs a fény, hő-hite szigorú, napégett homlokon, fáradság vánszorog még a szél is álét, dőlt szerszámlábakon. Izzadság csapzik le Álmodik a kalász, csíra szíve hallgat, fagyot meggyalázva jólakást takargat. Boldog menyegző ez, megérett magerő, megitat mámorral, akár a menyegző. Kalászfátylas tarló iramtól megroppan, égen a holdsarló fáradt szivet koptat.
