Somogyi Néplap, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-22 / 45. szám

TANÁCSTAGI BESZÁMOLÓN

Igaz volt a legenda

l

Hiányérzet és segítőkészség

À T—34-es áttöri a megszállt városon

Egy gimnáziumi isfcolatár- sam arról volt híres az osztályban, hogy táskájában állandóan cipőtisztító rongyot hordott. Természetesen »rászálltunk«, sokat hallgatott szegény. De nem törődött vele: ha beért az iskolába, elsőként a cipőjét törölte le. A Bem utcában lakott. S ha olvadt, ha esett az eső, ez a környék úszott a sárban.

Ez tizenöt éve volt Az osztálytársam azóta megbecsült dolgozója a postának, családapa. Csak a Bem utca nem változott. Ha olvad, ha esik, vastagon borítja a sár. Mindez hétíön este jutott eszembe, amikor a Kisfaludy utcai általános iskolában tanácstagi beszámolón voltam. Sokan jöttek eh

Előzetesen annyit jegyzőnk meg, hogy ezek a beszámolók ma már sokkal inkább lakóhelyi fórumoknak nevezhetők, ahol a választók és a tanácsi tisztségviselők kölcsönösen tájékoztatják egymást, beszélgetnek a helyi gondokról, tapasztala tokról. Meglepő, hogy milyen gondosan készülnek föl a választók egy-egy ilyen fórumra. A hétfő estin például sokan notesszel a kezükben . emelkedtek hozzászólásra.

Kaposvár lakóinak száma =— az 1978, • január 1-i adat szerint — 72 400. A város lakossága évente átlagosan 1300 •—1500 emberrel gyarapszik. A növekvő igények kielégítése a városi tanács gondja és feladata. Ezekben az években a jövő megalapozása a cél. Utak, víz- és gázvezetékek, villamos hálózat épül. amelyek ellátják a várost az ezredfordulóig.

Érdekli ez a választókat? Nagyon is. De legalább anynyira figyelik: mit tesz a tanács abban a körzetben, ahol a felszólalásra emelkedő lakik? A hétfői tanácstagi beszámolón ez nagyon jól tükröződött, hiszen legtöbben így kezdték: elismerés a tanácsnak a szép eredményekért, de... - *

Kaposvár egész településszerkezete átalakulóban van. így lett a város egyik legfontosabb, legforgalmasabb ütőere a Honvéd utca és annak

folytatása, a Kisfaludy utca. Ezt — Horváth László általános tanácselnök-helyettes oeszámolójáool kiderült —. teljes mértékben felújítják, még ebben az évben elkezdik. A munka 8 millió forintba kerül. Bizonyára nagyon örülnek ennek a környék lakói. Ám fölvetették a kérdést: mi lesz azokkal az utcákkal, amelyek évtizedek óta várnak a szilárd burkolatra? Mi lesz a szennyvízcsatornákkal, hogy ne kelljen a mosóvizet, a konyhamaradékot az utcára önteni? Jogos a kérdés, még akkor is, ha figyelembe vesz- szük: a megyeszékhelynek jelenleg mindössze 50 százaléka ellátott szenny vízcsa tornákkal. A nemrég megépült tisztítómű már átadásakor kicsinek bizonyult Naponta hét és fél ezer köbméteres kapacitásra tervezték, de eredményesen csak négy és fél ezer köbmétert tud megtisztítani. Ugyanakkor a vezetékekből naponta 13 ezer köbméter szennyvíz zúdul a tisztítóműre. Halaszthatatlan az új megépítése.

Felvetődött: miért nem

épülnek kellő ütemben a lakótelepeken a különböző csatlakozó létesítmények? Miért kell a tanácstagi beszámolón kérni a közvilágítás mego'dá- sát? A választ a tanácselnökhelyettes adta meg: a különböző létesítmények, beruházások között rangsorolni kelL A választók ezt valószínűleg belátják, a hiányérzetük azonban megmarad. Pedig nemcsak kérnek. A felszólalók közül többen fejezték be ezzel: felajánlják társadalmi munkájukat. Csak már legyen valami ...

Nos, erre meglesz ebben a

körzetben is a lehetőség. A Kisfaludy utcára csatlakozó utcák egy részében elkészült a szilárd burkolat, úgynevezett csökkentett paraméterű kivitelezésben. Minden bizonnyal segítenek a körzet lakói, mert a felszólalásokból érezhető volt: nemcsak azért néznek körbe nyitott szemmel lakóhelyükön, hogy legyen mit szóvá tenni, hanem mert maguk is készek a közreműködésre. Ez pedig a tanácsra nézve kötelezettséget jelent.

M. A,

Néhány évvel ezelőtt ott voltain Kaiinyinoan, amikor a területi székhely lakossága a győzelem napját ünnepelte. A Lenin-szobor mögötti park márvány emléktáblájára borulva egy fekete ruhás asz- szonyt pillantottam meg. Kísérőim elmondták, hogy az egyik hősi halált halt komisszár özvegye, s az ország másik végéből utazik Kalinyinba minden évben. így emlékezik bős férjére.

Az emlékezés egy egész népé. Minden ünnepségen elhangzik ma is: Semmit nem felejtünk, senkit nem felejtünk! S ez így van. Aki hősként harcolt, azt hősként tisztelik, tetteit a fiatalok már pionírkorban megismerik.

A szovjet fegyveres erők létrehozásában. megerősítésében, a haza védelmében többen kiemelkedő szerepet játszottak a Kaiinyin területiek közül is. A történelemkönyvek megemlékeznek például Va- szilij Ivanovics Sorinról, Alek- szandr Ivanovics Todorszkij- ról és másokról. A Nagy Honvédő Háború idején sokan kitűntek, s tehetséges hadvezérként tevékenykedtek. A Kaiinyin terület lakói büszkék a földijeikre: Matvej Vaszilje- vics Zaharov marsallra, Pavel Alekszejevics Rotmisztrovra, a harckocsizó csapatok íő- marsalljára, Paoel Fjodoro- vics Scseglovra, a légierők íő- marsalljára, Filipp Szergeje- vics Oktyabrszkij admirálisra és társaikra.

Mindegyiküket nagy szeretet övezi testvérmegyénkben. P. A. Rotmisztrov főmarsallt másfél évvel ezelőtt Moszicvá- ban kereste föl a Kalinyinsz- kaja Pravda munkatársa, s egész oldalas fényképes riportban elevenítette föl katonai pályafutását Az októberi forradalom után került el a tveri kormányzóságból ima Kaiinyin terület), addig ott élt szülőfalujában, Szkovorová- ban. Belépett a Vörös Hadseregbe, a pártba, négy év múlva hattmal iskolát végzett, s ezze* kezdődött katonai pálcája. A Nagy Honvédő Háború idején lett hadvezér. 1941 szeptemberéi >en felállította a

8. hari-kocsidandárt, s haccott az északnyugati, azután a kalinyim fronton. O kapta a megbízatást később a harckocsi-hadsereg felállítására. A kurszki csata volt a tűzkeresztségük. A Nagy Honvédő Háború legnagyobb tankcsatájában ezerkétszáz harckocsi vett részt.

Amikor megkérdezték a főmarsallt, hogy mire emlékszik szívesen ebből az időszakból, akkor a moszkvai csatát említette. Sikerült megoltalmazniuk a haza szívét a német fasisztáktól, s felszabadult a szülőföldje, a Kaiinyin terület is. O nem vált ott személyesen a szülőfalujában, a dandár egyik szakasza azonban részt vett a felszabadításában.

— A 8. harckocsidandár 1941. október 15-én ért Kaiinyin körzetébe. A napi 240 kilométeres menetből találkozóharcba mentünk át a túlerőben lévő fasiszta páncélosokkal. Három nap múlva a dandárt előrevetették a lenin- grádi műút és a kalinyini Görbe-híd körzetébe. Azután egyesültünk Vatulin tábornok egységeivel, és megállítottuk az ellenséget. Csaknem tíz napig vívtuk az elkeseredett harcot a Kalinyinba vezető utakárt a tú’erőben levő ellenséggel. Sikerült birtokunkba vennünk a leningrádi műutat, és a fasisztákat nem engedtük tovább Torzsok irányálja.

Érdekes legendákat suttogtak Kaiinyin felszabadítása előtt a németek megszállta városban és a környéken egy T—34-es harckocsiról, ameiy pánikot keltve az Utcákon, lövéseket adott le a német törzs székházára, s áttörve a területi székhelyen, eljutott az övéihez. A híres haditudósító Borisz Polevoj nem tudott e harckocsizok nyomára bukkanni. A város felszabadulásának 25. évfordulóján ismerte meg testvérmegyénk e legendás harckocsi ma is élő vezetőjét, Fjodor Ivanovics Li- tovesenkót, s a 3. sz. harckocsi hősi halált halt parancsnokáról is akkor hallottak először. Pavel Ivanov könyvben is megírta ezt a rendkívüli hőstettet, ök szintén Rotmiszt- rov dandárjának harckocsizói voltak.

Diákok a gyárban

Úgy nekifekszik a részeiének Ferencsics József hatodik osztályos, hogy igyekezetében a nyelvét is ‘kint felejti. A világért nem cserélné másra a hétfő délutáni programját; tizedmagával rendszeresen fúr-farag a Finommechanikai Vállalát 3. számú gyárában.

Molnár Lászlóné a gyár oktatási előadója:

— Több iskolával rendszeres kapcsolatunk van, de a legjobb a Vörös Hadsereg úti általános iskolával alakult ki. Szocialista szerződést kötőt. tünk: a diákjaikat láthatja a satupad mögött.

Már harmadik esztendeje fogadják a diákokat Abban bíznak: sikerül megszerettetni velük az üzemet.

Ferencsics Jóska szilárdan állítja, hogy 5 bizony esztergályos lesz.

— Miért?

— Engem Bérdi Laci, a barátom hozott ide. Neki az apukája és az anyukája is itt dolgozik, a bátyja pedig ebben a gyárban esztergályostanuló. Tőle tudom, milyen szép dolog fémekkel dolgozni, meg látom is.

A gyár szakszervezeti bizottságának titkára mesélte, hogy az a szakmunkás, aki a gyerekeket a vasasszakma rejtelmeibe igyekszik bevezetni, szinte sajátjaként bánik már velük. »A múltkor is rohan az szb-írodába, te Tibi, adj már valamit. Vettem ezeknek a srácoknak egy-egy szelet csokit, de csak úgy magában nem adhatom oda nekik ...«

Akivel ez megesett: Németh

Lajos. Na^vot nevet a történeten, majd hozzáteszi:

— Hát persze, hogy szaladtam, hiszen Mikulás-nap vblt éppen.

Társadalmi munkában foglalkozik a gyerekekkel. Szerszámkészítő a mestersége, négy évvel ezelőtt nevezték ki a sajtolóüzem művezetőjévé. Amikor a fia öthónapos volt, parányi fakalapácsot készített neki, s akkor volt a legboldogabb, amikor a csemete már olyan »mesterien« kezelte azt, hogy sikerült vele levernie a radiátor zománcát

— Ô, barátom, ez kicsit szédeleg... no nem baj, adok neked egy másik lemezt — fordul az egyik nebulóhoz; aki leendő névtáblájára rajztűvel ákomhákomozza a nevét Szomszédja, Dömötör Jóska nevének kezdőbetűit üti pontozóval a hulladék fémlapba.

— Nyolcadikos vagyok, esztergályos vagy marós szeretnék lenni. Lehet, hogy éppen ide jövök dolgozni.

Németh Lajostól megtudom: a gyerekek annyira ragaszkodnak a műhelyhez, hogy az év első munkanapján is beállítottak, amikor a nagy leltározás folyt.

— Miért szerettek ide járni? — kérdezem tőlük.

— Nagyon érdekesek a szerszámok és jól látni, ahogy az anyagból kikerekedik valami. Otthon is hagynak bütykölni — válaszol egyikük —, de nincs annyi szerszámunk, amennyit itt találunk,

A fémipari szakkörben három lány is van. Káplár Tünde nagy figyelemmel pörgeti a satu karját, ó tanár szeretne lenni.

— Persze, hogy wem fölösleges dolog. Hogyan fogok

majd a tanítványaimnak a gyári munkáról beszélni, ha azt sens tudom, mi fán terem? — mondja, és nagy büszkén elém teszi a dobókockát, amelyet nemrégiben Önállóan készített

Minden tanév végén kiállítást rendeznek a szakkör munkáiból. Biztosan ez is ott lesz;

G. J,

A kalinylniak hősiesen védték Moszkvát, közülük három- száztizenrégyen kapták meg a Szovjetunió Hőse címet V. Dolgov A kalinylniak arany csillagai című könyvében két- százkilencvenhatuk hőstettét megírta. S a többiekről sem feledkeztek meg. Most amikor a szovjet hadsereg megszületésének 60. évfordulójára emlékeznek a testvérmegyénkben, e hősök Is ott vannak az ünnepségeken, s újra fölcle- venítik harcukat

Ix G,

A Danuvia tanműhelyében

Korszerűen fölszerelt tanműhelyben képezi ki forgácsoló és lakatos szakmunkástanulóit a Danuvia nagyatádi gyáregysége. Ebben az évben harmincnyolc fiatal kapja meg » szafcsiísaitás-bizonyít ványt

Utak - jelképek

M

a egy jelképes úthoz szeretném elkísérni önöket; kérem, tartsanak velem. De nem jól mondom: végtére is valóságos útról van szó. Csak azért látok benne jelképet, mert gyakran járok arra, és megfigyeltem: ez az út képzettársítások sorozatára ad álltaimat. Talán még arra is, hogy általa némiképp áttételesen fejezzem ki a mondanivalómat Kezdjük azzal, hogy hetenkint többször is _ legyen bármilyen évszak — átsétálok vagy inkább átmegyek a Szabadság parkon, a kővel szegélyezett, murvával borított utakon. Az egyik elágazásnál — egy fa tövében — nemrégiben *új útra« leltem. Sietős emberek taposták ki, átlépve a kőszegélyt, kiirtva a pázsitot. Tettüket célszerűnek vélhették, hiszen a kereszteződés előtt levágtak egy sarkot, rövidítették útjukat. Az egykori pázsit helye tele van lapos és magas sarkú cipők, gumicsizmáit nyomaival. Akik arra jártak, sárosak lettek. Nem képletesen mondom ezt hiszen senki sem büntette meg őket azért mert átléptek a »korlátokon«, mert sok pénz és erőfeszítés eredményét, taposták semmivé. Tehették — és tehetik —, hiszen az önfegyelem hiányát semmi mással — legfeljebb szavakkal, felszólító mondatokkal — igyekszünk pótolni.

A

zóta, hogy témát fedeztem föl e rendhagyó út láttán, lelkiismeret-furdalisom van. Egyszer én is végigjártam ezt az utat csak azért, hogy lemérjem • a különbséget. Pontosan öt lépéssel kellett kevesebbet megtennem ahhoz, hogy odaérjek, ahova száraz lábbal is eljuthattam volna a kijelölt úton. öt lépés, öt másodperc. Megéri? Lehet, hogy ellentmondást látnak benne, először mégis arra gondoltam: köz- területeken, új városrészek és lakótelepek házai között nem is szabadna utat tervezni. Meg kellene várni, amíg sietős emberek tapossák ki a legrövidebbet, a célhoz vezetőt, s csak azután építeni a sártenger helyén. Jobban megbecsülnék. Az emberek — egyéni életükben — általában nem szeretik a kitérőket. Igazodni kell hozzájuk. Csakhogy az előbbi út egy parkot tett tönkre, amelyet sétára, pihenésre szántak. Nem a rohanás színtere ez. Lehet, hogy még nem tud» juk eldönteni: hol tilos átlépni a kiépített út kőszegélyeit, s hol kellene letaposni a kiégett, gyökerét vesztett »pá-. zsitot«?

Az útnak Is van dialektikája. Legutóbb arról hallottam, hogy egy meglehetősen nagy embercsoport — száznál is többen voltak — megfontolatlanul választotta a hosszabb utat. A régit, a húsz év előttit taposták, pedig megmutatták nekik az újat. Világosabban? Egyhetes tanfolyamot rendeztek a tsz-elnökök számára. Költségeiket a közös gazdaságok fizették, személyenként kétszázötven forintot naponta« Amikor fórumra mentek hozzájuk a megye vezetői, vala» mennyien ott ültek a széksorokban. (Volt, aki »arcvizitnek« nevezte ezt az aktust) S amikor a közművelődésről hallhattak volna előadást, alig jelentek meg harmincán a százból. Hol voltak a többiek? A régi, az elavult, a buktatóktól terhes utat járták, amelyen még lehetett »hinni«, hogy áz eredmények függetlenek a kultúrától, a ísz-vezetők és tagok felkészültségétől. Az a gyanúm, ők a parkiban sem taposnának új utat Ezért dicsérni, az előbbiért csak elma- rasz‘. nini lehet a hosszabb utat választókat...

A jelképes útról egyébként sok ismerősömmel beszélgettem. Egyikük azt mondta: e hegyre csak kacs- Icaringós szerpentinen vezethet föl az út. Ebben is sok az igazság. Ámbár a viadukt sem napjaink találmánya. S az ember arra termett, hogy mindig az egyenesebb, a célhoz vezető utat válassza. A mi utunkat — hogy mérnöki kifejezéssel éljek — már kitűzték az elődeink. Jártak rajta, ha néha botladozva is. A szegélyek mentén —- nem kétséges — „hagytak göröngyöket, s néha új sziklatömbök is .aláhullanak a hegy oldalából. Gödrök, sártócsák, bukkanok tarkítják még ezt az utat, s csak az a kérdés: hogyan akar közlelcedni rajta napjaink embere? Ha kényelmes, éa kikerüli a rögöket; ha megbotolva elvágódik, föláll, dühösen hátrapillant és megy tovább — nem vét hibát. Még azt is mondhatják róla, hogy tiszteli az előtte járót. Csakhogy amannak úttalan utakon kellett előretörnie; sziklát robbantott és életveszélyt vállalt; zsombékos, lapos talajra hordta a követ, és megfeszített izommunkával egyengette a talajt. Elég-e, ha tisztelem érte? Ha csak a nyomába szegődöm, és önfeledten megyek tovább? Vagy cselekednem is kell azért, hogy simább, szélesebb és teherbíróbb legyen az út?

Miért emlegetem a dialektikát? Mert azt tapasztalom: gyakran szívfájdalom nélkül, az önfegyelem, a belső tartás legcsekélyebb jele nélkül szaggatjuk a korlátoltat, »rövidítjük-* az utat ott, ahol nem volna szabad; és másutt gyermeteg belenyugvással, kényelmesen sétálgatva tiszteljük azokat a korlátokat is, amelyeket már rég megrágott a szú, vagy kikezdett az idő. Nom hiszem, hogy különösebb példákkal kellene bizonyítanom a fentiek igazságtartalmát. Da ha van ember, aki ’ oly mértékben öntett és elvakult lett, hogy azt hiszi: saját zsebéből osztogat a fejlesztésre és ném s közösség vagyonából, az menthetetlenül letapossa a pázsitot Aki görcsösen ragaszkodik egykor hasznosnak ítélt módszerekhez, és közben képtelen észrevenni, hogy az' élet minősége, az emberek gondolkodása, cselekvőkészsége is megváltozott körülötte, az nem »törvénytisztelő«, hanem makacs, magánakvaló, gátakat építő ember. Aki évtizedekig ugyanazt a személyes »hitvallást« hajtogatja, s szinte önvédelemből fékezi a többet, jobbat akarók szándékát, az nem öntöz életrevaló pázsitot, de a gyökérvesztettre sem tapos. De aki érzi és tudja — bármilyen poszton strázsál- jon is —, hogy szolgálatvállalása nem kinyilatkoztatás, hanem a közösség megbízásából való, annak léptei mellett élénken zöldellhet a fű...

Aligha kell valamiféle forradalmi változás ahhoz, hogy ostorcsapással illessük az elavult szokásjogot, a kapkodást, az előrelátás hiányát, az egyes ügyekben még föllelhető — »emberséges« álarcba bújt — embertelenséget; és megpróbáljuk ledönteni az emberi butaság korlátáit. Úgy gondolom: erre az az örök igazság is késztet — a napokban olvastam valahol —, hogy a nemzedékek nem egymás nyomaiba lépve, hanem egymás vállán haladnak előre. A célt jól kell ismerniük az utánunk jövőknek (talán még jobban, vonzóbban is megmutathatnánk), s akkor bizonyára ugyanazt fogják közelíteni, mint amit elődeink, és amit mi magunk. De bizonyos vagyok afelől, hogy nem ugyanúgy, ahogy mi tettük és tesszük.

fi testületi, választott tagként ízlelgeti a ve” zetés gondját, gyötrelmét Elmarasztalta, mert úgymond: »Szegénykém még nem tudja, hogy hol, milyen körben, mikor és mit lehet elmondani.« Arra gondoltam- milyen jó, hogy nem tudja még. Bár sohase tudná meg, hogy — a szocialista demokráciát hangoztatva — sokan még milyen nagy ügybuzgalommal próbálják fékezni azt, aki semmi mast nem akar, csak tisztán, őszintén elmondani, amit gondol ami a véleménye. Megjegyeztem magamnak ezt az epizódot, mert féltem a »szenvedő alanyt«. Az ilyen »útmutatás-« görcsbe zsugoríthatja a fiatalember szándékát s nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy talpon maradjon, -ogy később ot lépéssé! rövidebb úton juthasson el a célig.

A Szabadság parkban újra megnéztem azt a jelképes utat Nem is tudom: talán intézményesen kellene 'evágni a sarkot De ha ott nem is, legalább társadalmi életünk ék, kerasztezodeseibem, Jávori Béte