Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

lámkjása Mgy (ReMM, ki­mondhatatlanul nyugodt bol­dogságot érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű kö­zül felkelt a nap — amely- lyel már találkoztunk, ame­lyet már láttunk valahol, amikor sókáig utaztunk va­lahová. De hová? O lyfcne megpróbáló# visszaemlékezni els< érintkezéseimre a vi­lággal, azzal a reménnyé próbálok emlékezni rá, hogj az a boldog csodálkozások, £ kusza elragadtatás és az else szerelem naív idejébe röpít­het vissza, s felidézheti azt, amit később, már érett em­berként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen Hány éves koromból van­nak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az lírái­ban, az arenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékeze­tembe idézni réges-régi gyer­mekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb bol­dogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatévő érintke­zése volt a jelennel, az örök­re elveszítette az örökkévaló sá igazi szépségével, a gyer­mekié a felnőttel, mint aho­gyan a pompás álom egyesi! a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdu­lása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél szá­guldozott a sztyeppék fö­lött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékes szürke hold- fényben, s poros utakon ha­ladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi ciripelésével ke­veredett, amelynek kísérőze­néje roppant térségeket töl­tött be, s nappal a tájat ad­dig perzselte a gonosz nap„ míg izzón száraz lett a ló­szaggal átjárt levegő. Az első, amire emlékszem, egy párás, üde kora reggel, a harmattól roskadozó, har- sogón zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihen­tünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg, puha holmi­ba, valószínűleg báránybőr- bundálba bugyolálva. Ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csa­patában (nem is volt test­vérem), mellettük pedig, szin­tén. valami sötét ruhába bu­gyolálva (csak falusi fejken­dőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ÜL K issé fölénk hajol. Mintha régóta melen­getne és védelmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamen­nyien megbüvölten bámul­juk a túlsó parton a fű kö­zül felkelő hatalmas, égővö­rös napkorongot, amely va- lószínűtlenül lángol, sugár- permetet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz ró­zsás mozdulatlanságában, és mi valamennyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reg­geli melegével, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves part­ján. És csodák csodája — mint a moziban vagy álmomban ■ magas dombot, füvet, folyót ’átok, fölötte a napot, és ma­gunkat azon a dombon, va- amennyi ünket, balról jobb­ra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben bá- ránybőrbundába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként lá­tom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos fol­tot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom ma­gam meg furcsa, meghatott szeretetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagy­anyó vagy dédanyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébren­lét—fél álom e parányi szi­Mezey Katalin TENGER kékrecés kristályüveg a felszíne és partján havas homokot csiszol kis barokk kagylóhéjakat . és tiszta mint a jég mint vastag falu pohár üvege kék szürke zöld sötétsárga homokra vékony ereket ír Jurij Bondarev A SZTYEPP Kétszeresen furcsa: em­lékszem az útszakaszok meg­világítására, szagára, emlék- [ szem, mennyi idő alatt tet­tük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sohasem látott és isme­retlen szépséghez, az ígé­ret földjéhez. E mlékeztem zugaiból elő­bukkan egy szürke, esős nap, és egy nagy fehér ház a széles folyón át­vivő rév közelében, s a fo­lyón túl, a dombon, valami­lyen elmosódó körvonalú vá­ros tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgya­kat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagyváros. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhá­nyást, a faragott ablakto­kokat és a paták által kita­posott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, kö­rülöttem pedig a nyirkos le­vegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg sza­ga — ezek a csodálatos sza­gok, amelyek olyan örökké­valók, akár az. élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének fel­buzdulása? Már felnőtt ko­romban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pe­dig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik — ő nem emlékezett arra a nap­ra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjsza­kára, amely örökre megma­radt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sö­tétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, méz­édes illata volt, hogy kó­válygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég fé­lelmetesén óriási meg egy­A kis házinyúl mindgyárt nagyonmegtetszett, amikor a konyhába tették: buta, ked­ves kis feje, ijedt szemei és lágy sima szőre. Azt a jellem­ző, gyöngéd, pártoló szerete­tet éreztem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskeszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg aka­rom simogatni fehér bundá­dat hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek és a kis fejedet si­mogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonság­ban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül felolvadva eb­ben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy meg­simogassam. A kis nyúl azon­ban ijedt, kis dög, riadtan la­ben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan vil- 1 ództak, mozogták, izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és ért­hetetlen történt a sötét égi magasságban... De idelent a szekerünk ; lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól el­szoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Ki­mondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek odafönt kitárulkozó egész fekete, csil­lagos térséget és a fekete nyári sztyeppét fémes tü­csökciripelés töltötte be; fék­telen, szenvedélyes, pillanat­ra sem szűnő ének, és ne­kem úgy tűnt, mintha a szik- . rázó Tejút fenséges csillogá- " sa ezüstösen fúródna a fü­lembe. .. Én alattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgott és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az odalent cam­mogó láthatatlan lovak halk. nedves prüszkölése hallat­szott, széna és kellemes ló­szag érződött. Ezek a meg­szokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megma- | gyarázhatatlan csillagtitkai- I val magába szívó égtől, s j miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetelen, gyönyörűséges világ miatt. .»■Én mindeníkit szeletek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.« Azután megmozdult mel­lettem az apám, hallottam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájának is­merős és fanyar szagát — alakja homályosan feketélett —, felült a szénán, körülné­zett, a halványan fehérlő út­ra pillantott, óvatosan föl­vette a puskáját, és könnyed vaskoppanással elhúzta a závárí, kivette a tárat és új­ra bekattintotta, s kabátja Ujjúval „megtörül^e a tölté­nyeket. Azután fojtott han­gon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozák falu van, és ott rendbontás is elő­fordul : három hónappal ez­előtt megöltek valakit. E r n mozdulatlanná der­medtem, lehunytam a szememet. Csak évek­kel később fejeztem ki sza­vakkal a megbomlott egyen­súlynak azt a pillanatát,- s akkor megkérdeztem apám­tól, hogy ölt-e valaha is em­bert. És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni va­lakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból haza­jöttem, már nem tettem föl apámnak ezt a kérdést De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragodtatást- minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Çrellért György fordítása Szlrmay Endre Szemben a messzeséggel Ne csak újévkor — naponta kezdjünk el újra mindent, az évek konok szikláiból véssük ki emlékeinket, akaratunkból és hitünkből építsünk biztos sáncokat, hámozzuk ki szemünk késével a kevésből az elég sokat; aztán a testvériség melegével osszuk szét, ami majd elég, hogy emberek maradjunk mindig, s ne nyeljen el a messzeség! Kelemen Lajos Magányos autóutak Magányos autóutak a hajnali derengésben, szétkapcsolt pályák siklanak az űr folyosóin, a lusta homály arcokat sodor, rázza a várost a földalatti, vagy önnön teljében tantorul, csak füst legel a sétányokon, lágy falán fény-nyomok. Formátlan lüktetés: kabátok, ingek hullámzónak az utcán. Felülről látom a várost, koromfödte szökőkútjai némák — elszakadt beszéd a forrásoké. Dübörgő virradat figyeli: megyek az úton, a rohanás közelében, házad felé. összetartozás. (Domokos Béla fafaragása) Ódor László Paul Eugen Riedel Dlliterációk Ólomöntés Tölgyek törzsén koppan a kéreg; fejszirommá fordul a forgács, nyílik is nyomban, röppen a hóval! Zúzmara zizzen, csikkan a csizma, süpped a sarka; szélre sziszegve fárad a fűrész. R őzserakásról lendül a lángnyelv; száll a szalonna illata, illan; mozdul a „makkász”, ujjai újra pírba puhulnak. Rókaravaszság szúr a szeméből, — estig az erdőt, így igaz, irtja. Fejszeszirommá fordul a forgács, zúzmara zizzen tűzteli télben, s reccsen a csernek rönktöve törten. Meleget jósol jövő januárra erdész apám hővert homloka, míg híven kíséri a koronazuhanás súlya-szabta kilencven fokát. A még mindig vonzó kül­sejű özvegy, Petra Sibelius, saját bevallása szerint mind­össze harminc tavaszt ért meg Életvidám teremtés lé­vén, vágyódott arra, hogy mielőbb ismét férjhez men­jen. De az Igazi még nem került az útjába. — Kérdezd meg a sorso­dat! — tanácsolta barátnője, Herta, önts ólmot... a meg­olvasztott ólom hideg vízbe öntve megdermed, és a jö­vendőbelid alakját fogja ■megmutatni neked. Persze, miniatűr, liliputi kiadásban ! — Ez pompás ötlet, kö­szönöm neked, drágám ! — hálálkodott Petra. Aztán együtt öntötték ki az ólmot és kíváncsian lesték az edény vízben az ólom alakját. — Várj, amíg egy kicsit lehűl, különben megégeted a kezedet — óvatoskodott a barátnője. Kis idő múltán Petra ki­halászta a megdermedt ólom­figurát. — Ez olyan, mint egy ke­selyű, nagy karmokkal — kiáltott föl bosszúsan Pet­ra. — Dehogyis! — ellenke­zett Herta. — Ez egy tiszt­viselő, egyenruhában és ezüst gombokkal a kabátján! Ha pedig azt akarod, hogy most már valóságban, testben és erőben is meielenjék neked, dob ki az ablakon, a titok­zatos sötét éjszakába ... És Petra teljes erővel ki­hajította az ablakon az ólom homunkulust. — Természetesen lehet, hogy vámod kell, amíg a sorsod beteljesül. Talán órá­kat, napokat, heteket vagy esetleg hónapokat is... kellett ilyen sokáig várnia.’ Petrának azonban nem kellett ilyen sokáig várnia, öt perc sem telt el, csönget­tek. Petra várakozással tel­ve nyitott ajtót Odakint egy rendőr állt, szolgálati sapkában, és sok ezüst gomb­bal az egyenruháján. — Lépjen be, kérem, és szeretettel üdvözöljük! Ez valóságos csoda, hiszen ép­pen most dobtam ki... — lelkendezett Petra. — Mint­ha hívtuk volna, s ön már­is itt van ! — Természetesen, hogy itt vagyok. A nevem Keselyű, és az ötös körzet ügyeletes rendőre vagyok. Szolgálati ügyben jöttem. Kérem a személyi adatait... — Ó, valóban? — suttog­ta szerelmesen Petra. — Ilyen hamar?... — Igen, természetesen. Följelentést kívánok tenni ön ellen garázdaság és testi sértés miatt. Ön ugyanis ezt az ólomdarabot teljes erővel kidobta az ablakon, és en­gem talált, el, pontosabban a szolgálati sisakomat, és ami az alatt van, a fejemet! Ezáltal ott egy ieen tekin­télyes daganat, úgynevezett szarv nőtt! És az ólom homunkulust a tenyerén tartva, Petra felé nyújtotta... Anfalfy István fordítása Karinthy Frigyes HÁZINYÚ L lapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyh .ekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te. Hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, meg­fogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erő­sebb vagyok nálad? De értsd meg, hogy szó sincsen mind­éről! Hát persze, hogy erő­sebb vagyok nálad, és mind­ezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni. Sőt: gyön­géd és kedves akarok . lenni, meg akarlak simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyu­godjon, és jól érezd magadat. Ezt gondolom megindult lé-» lekkel, és egy piszkafávai piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől; orrcimpái ide­gesen, rémülten táncolnak, az­tán usgyi: kiugrik, átfut a konyhába, bebújik egy sarok­ba. Utána megyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen os­toba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, ami­vel utánad jövök, csak vé­rengző vadállatok mohósága rejthetik és amely nem tudja megérteni az erősebbek fej­lettebb erkölcsi érzését és alt­ruizmusát. No, most már az­tán csakugyan meg kell hogy fogjalak, meg kell hogy simo­gassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s mely vérszopó tigrisnek lát­tat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak ma­gadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire téved­tél ... Óvatosan kinyújtom a ke­zem, s már a nyakán vannak újjaim, mikor egy kétségbe­esett ugrással kirántja magát, fuldokolva nyifog, és szétter­pesztett lábakkal, lihegve, ha­lálos félelemben bebújik a kályha alá. Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butaság­gal van dolgom. Most mit te­gyek? Abbahagyjam? De ak­kor azt fogja hinni, hogy ne­ki volt igaza: hogy csakugyan meg akartam enni, és most kifáradva, egyelőre lemond­tam szándékomról. A kályha alá fekszem, és benézek a kályha alá. Ott ku­corog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondha­tatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel talál­kozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hi­szel az önzetlenségben, a gyöngédségemben, hát nem hi­szel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizo­nyítsam be neked, szerencsét­len, hogy milyen alan'.osan, milyen megvetésreméltóan gondolkozol? ! Persze, a te bu­ta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, hara­pásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztít­ja a gyöngéket.. ■ Te, te undok kis féreg, hát nem akarod el­hinni nekem, hogy van har­mónia, van bensőséges, köny- nyes megindulás, mely a gyöngeséget, szegénység, tehe­tetlenség láttán elfogja a lel­keket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van! Most már nem hirtelen és mérgesen kapok utána, eről­ködöm, kivörösödöm, a nyel­vem kilóg; megbotlom, le- ese/n, négykézláb futok utána — be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az aj- -f élfába, kiszakad a kabá­tom; a fogam csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ö lihegve, most már hangosan makogva kité­pi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is! Szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és a falhoz vágom, és szétloccsan­tom a fejét, azt az ostoba, ma­kacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni!

Next

/
Thumbnails
Contents