Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
Köuyyeq ole lalahonnan ismerős Kedves, megkapó rajzok és egyszerű történetek vannak a moszkvai Progressz Kiadó és a Móra Kiadó gondozásában megjelent Vidám mesék című kötetben. V. Szutyejev grafikus a könyv »kutyanyelvén« üzeni apró olvasóinak: balkezes, de jobb kézzel ír; gyerekkorában arra szoktatták. Így könnyű a dolga, mert balkézzel rajzolja a mesét és közben jobb kézzel írja hozzá a történetet ... Lehet, hogy a valóságban ez nem egészen így van, de a köszöntő mégis kedves, talán épp azért, mert ez is mese, gyerekszerető ember füllentése. Sokszor örvendezhettünk az utóbbi időben, hogy milyen jó új mesék jelennek meg, hogy neves íróink, képzőművészeink vállalják a mese- könyvírást, vállalják a gyerekké válást egy időre. Szutyejev könyve viszont nem új könyv. Valahonnan ismerős volt, ahogy belelapoztam. Azután a lomok közül előkotortam két füzetet, szakadozott német, illetve orosz nyelvű vékonyka mesekönyveket. Kto szkazal mjau? (Ki nyávogott?) és»tár- sai«. Igen, három mese a most megjelent könyvből. Két-három éves koromban kaptam őket, a rajzok miatt, de megtaláltam anyám gépelt »műfordítását« is bennük. Akkor csak idegen nyelven lehetett megszerezni ezeket a meséket. De ahogy tovább lapoztam, egy kivételével az összes történet — vagy csak néhány rajz egy-egy meséből — »visz- szaköszönt«. Nem tudom, honnan ... Talán több füzesem is volt és csak ez a kettő maradt meg? Észre sem vettem, hogy megszűnt körülöttem a világ és olvasom a kis hajó történetét, a gőgös liba mérésre tanítását, a holló, a sün és a nyúl vitáját, hogy kié az alma ... Kiderül, hogy a medvét Mihail Ivanovicsnak hívják ... Fiam érdeklődésére ocsúdtam föl és igyekeztem eltávolítani, mert ő még csak a könyvek szakítószilárdságát teszi próbára. Nem akarok hazudni, de ezt nézte is, sőt rámutatott a farkasra és közölte, hogy cica. Vannak még hibák... Köszönjük ezt a kiadást, a gyerekek nevében. És örülünk, annak is, hogy a jó új mesék mellett nem hanyagolják el a régi, de időálló könyveket. Mert a mai gyerekeknek ez is új. És talán mi is szebben olvassuk föl vagy kedvesebben mutatjuk meg nekik a könyvet, mert már rég a szívünkhöz nőtt, L. P. Itthon Valahol ezt írja: szép a tél, csak köd és szél ne volna benne. Köd van. A domb tetejéről lerohan a szél, megdöngeti a kapukat. — Itthon-e a kistanító űr? — kérdezem egy képzeletbeli kántornétól, aki a múlt század nyolcvanas éveiben főzte a töltött káposztát, s ültetett kotlóst a segédtanítók szállásán. »Itthon van« feleli a tekintetes asszony, aki egy barna fényképen áll az ura mellett, földig érő szoknyában, darázsderekúvá fűzve, az ura meg, a vitorlásbajuszú kántortanító egy kicifrázott támlájú széken ül tekintélyesen. — Ha itthon van, meglátogatnám — szólok —, remélhetőleg megkínál egy kis borral. Jólesne ebben a hidegben. »Nem valószínű, hogy meg tudja kínálni? — véli.a tanítónő asszony. Persze, mosolygok magamban, nincs bora a segédtanító úrnak, nem futja a fizetéséből. Ezt a karádiaktól tudom. Mást nem is igen őriz róla a nép emlékezete. Néhány falubeli asszony még tudni véli, melyik úton járt udvarolni — állítólag Tabra — egykoron. Szegény, vékonypénzű legényA tizenhármas nem nyerőszám Vizsgázlak, vizsgálatunk... Vibrál a levegő. Még a portás meg a takarítónő is másként viselkedik, mint »hétköznapokon«. Hogy az utolsó évre meg lehet szokni a vizsgalázat, a drukkot? Mesebeszéd. A harmadévesek ugyanolyan fehér szájjal várnak a sorukra, mint az elsősök, akik életük első szigorlata előtt állnak. A mezőgazdasági főiskola harmadéves üzemszervezői növénytermesztési vizsgára készültek — nyolcnapi kemény, megjeszített munkával. Igaz, közben ünnepek is voltak. — Borzasztó egy vizsga — sóhajtja valamelyik lány. — Három év anyagából vizsgázunk. öt könyvünk volt, több mint ezer oldal... — Nagy részéből egyszer már vizsgáztatok, nem? Csak ezt ne mondtam volna. Mintha más bolygóról érkeztem volna, úgy néznek rám. — Négy tanár ül bent, még csak puskázni sem lehet, de úgyis minek... Csak ezen legyünk túl, akkor a visszalépő négy már semmi... — Mikor kezdődött a vizsga? — Fél kilencre tűzték ki, de csak kilenckor tudták elkezdeni, mert nem jött össze a kezdő négy... — Nem jobb előbb bejutni? — Persze, hogy nem. Az ember mégis tudja, hogy mit kérdeznek, hogy rakják le a tételeket. Meg ha már túl sokat elküldték, akkor talán rám nem kerül sor... Várunk, időnként a szemközti ajtóra sandítunk, hátha kijön már az első. A lányok táskájából előkerülnek a példák. Hálódiagrammák, és az idegen számára furcsa ábrák satírozott és üres négyszögekből. — Ide figyelj: elindul a traktor egy pótkocsival, közben dolgozik a :kombájn. Amire megtelik a pótkocsi, oda kell érnie a majorból a másiknak, ez pedig visszaindul. — De mivel, ha nincs, ami húzza? Körülbelül ilyen párbeszédek zajlanak le, megszakítva nevetéssel. Az ehhez hasonló példák belépők az üzemszervező vizsgájához. Ha úgy tetszik, rejtvények, ha úgy: a szakma alapjai. — Gyerekek, van egy jó könyvem, nem akar valaki olvasni? Az a címe: Életben maradtak! Es ebben a pillanatban kivágódik az ajtó, megjelenik az első vizsgázó. Sápadt. — Kirúgtak. — Ne beszélj! Atyaisten. — Mit húztál? — A hagymát. Hát megáll az ember esze. Utána derült ki, hogy sorban vannak a tételek, egytől huszonegyig. És én hülye. ballal, behúnyt szemmel belenyúltam a közepébe. És hányas tételt húztam, na hányast? A tizenhármait. Mondtam mindent szépen, ami eszembe jutott. A tanárok meg csak néztek, néha bólogattak is... — Gyerekek, ez szigorlat volt? Nem?' Akkor jó. Csak huszonöt forintóa kerül az utóvizsga ... S. M. Rózsa Sándor sírja Szamosújvár helyén, hajdan kis falu, Gerlahi- da állt, a XII. századi okmányok már említik várát is. Ezt a várat Martinuzzi György 1540-ben átépítette. A vár tulajdonosai sorába tartozott az egri^ hős, Dobó István is. A későbbi időkben a Várat fegy- házzá alakították: itt raboskodott másokkal együtt Finta Sándor szobrászművész és Rózsa Sándor. Szamosújvárott a XVII— XVIII. században örmény bevándorlók telepedtek le. A városban lévő három örménytemplom körül voltak a temetők 1863-ig. A városi levéltár 1807-beli följegyzése szerint »A nagytemplom czintermében való temetés taxája nagy emberért 12 forint, gyermekért 6 forint. A cinteremben 1904-ben temetettek utoljára Szongott Kristófot, a magyar—örmény kutatás alapítóját. A fent említett temetőt, amely régen rabtemető volt, a vár korül 1808-ban nyitották meg —ez lett később a városi temető. Ide temették Rózsa Sándort is. Vita Zsigmond Jókai Erdélyben (Kriterien. Bukarest, 1975.) című művében elilíti Jókai találkozását a fegyház- ban raboskodó, akkor 63 éves Rózsa Sándorral, aki e találkozás után három évre meghalt. Ma is látható síremlékének felállíttatását tévesen Móricz Zsigmondnak tulajdonítja A sírt ugyanis Papp István városi tanácselnök-helyettes kezdeményezésére Gabányl János helytörténész vezetésével tárták föl; Gabányi tanár úr nagyszülei elbeszéléseiből és régi fényképek alapján határozta meg a helyét. Ezek után szegélykővel és táblával látták el a sírhantot. A sír 1971. október 17-én nyerte el végleges, mai formáját. Az emléktáblán a halott neve, születési éve és elhalálozásának dátuma szerepel. e a tanító úr? ke tehát néhai Ziegler Sándor Karádon tanítóskodó fia, aki talán azért jött éppen ide, mert közel van Szőlősgyörök, az anyai ház. Es nem is maradt sokáig — alig egy esztendeig —, talán éppen, mert kényelmesebb szállásra, bőségesebb kosztra vágyott, s egy kis bort is szeretett volna néhanapján látni a kalamáris és a papíros mellett. Mégis — miközben az egyre sűrűsödő csendességben sétálok az esti utcán — úgy érzem. Gárdonyi Géza falujában vagyok. Ott, ahol olyan különös jó ízű az esték békessége, ahol tavasz- szal minden bizonnyal a legselymesebb a barka, és a mezítláb járó költészet smaragd- mosolyú gyerekparadicsommá változtatja a libalegelőt, a patakpartot; ahol mind g időben leesik a hó, és a gólyahírrel megérkezik a gólya, ahol a kályában lakó tűznek és a méhesbe tévedt kékpillének is lelke van, akárcsak az embernek. Furcsa. Csak azt tudom, hogy rövid ideig élt itt, de ez el^g ahhoz, hogy az ő szemével lássam a falut, mint gyerekkoromban — amikor először került kezembe könyve — a saját falumat. Mert — emlékszem — annak ideién Az én falum című müvének olvasása közben a jelenetek, a táj, az emberek számomra »ízigvérig« sövényháziak voltaic, bár tudtam, hogy az én községemben sohasem járt Gárdonyi Géza. Mégis; Tabi Jóska csizmája sarka a mi iskolánk küszöbén koppant, a ro- rátéra totyogó öregasszonyok árnya a mi templomutcánk kékes haván imbolygott, s Kevi Pált a nagyapám barna támlájú ágyában láttam haldokolni. Egyszóval az ő szemével néztem a falumat, alakjai sövényházi férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel azonosultak bennem, s jó ideig nem is akartam másként látni sem őket, sem a környezetemet. Később más írók másként mutatták meg nekem is a világot. Sokukért lelkesedtem, vitáztam irodalmár barátokkal, s az ő neve egyre ritkábban került szóba. Róla, a »serdülők írójáról« (mintha ez a cím nem volna megtisztelő), a parasztélet »idilli ábrázolójáról« legföljebb vállveregető stílusban beszélt néhány, a serdülőkorból éppen hogy kinőtt, nagyokos társam. Olyankor, megvallom, én is csak óvatosan ejtettem el egy-egy szót a védelmében, s szégyellem, de volt idő, amikor önmagam előtt is restelltem kicsit, hogy mennyire üdének, élőnek érzem s élvezem mondatait. Az A jubileumi műsor próbáján 25 éves a BM Táncegyüttes A rendszeres próbák sorában új szakasz kezdődött: jubileumi műsorra készül a BM Táncegyüttes, mely 1952-ben alakult és most január 23-án tartja »születésnapját« a Osi- ky Gergely Színházban. Az együttes fennállása óta a legsikeresebb évad 1977 volt. Ennek a sikersorozatnak az állomásairól beszámoltunk. A huszonöt év krónikája is színes, eseményekben gazdag. A korabeli újságokban lapozva önálló BM Táncegyüttesnek nincs nyoma, a kultúr- csoport szerepléseiről szóló írások azonban kiemelik a táncosok sikereit. Szerencsére nem kell válogatva keresni ezeket az emlékeket, a kultúr- csoport, a táncegyüttes alapítói közül megbízható őrzőnek bizonyult Gyarmati János, aki újságok, fényképek, levelek, táviratok özönével idézi a huszonöt év történetét. 1957: megerősödött a tánckar, évente már mintegy harminc-negyven szereplést vállalt. Két év múlva kezdődtek a BM-fesztiválok a fővárosban, ezeknek is szerepük'volt abban, hogy a táncosok komolyan vegyék, amit csinálnak. 1961 óta BM Táncegyüttes néven »futnak« — tegyük hozzá, a hasonlatnál maradva — : erősen igyekezve, mert 1963-ban már a Ki mit tud? győztesei közt érnek célba. Ez a siker nagy jelentőségű volt, s az eredmény kötelezettséggel járt. A régi sárguló fényképek közül írásom mellé tehetném a fekete-tengeri jutalomutazás emlékeit, a táncosok arcán a siker öröme ragyog... A krónika lapjait talán becsukhatom azzal, hogy ki-ki a saját emlékezetét nyissa meg az együttes nyújtotta élmények tárháza előtt. Most Ga- licz Jánossal, a BM Tánc- együttes művészeti vezetőjével beszélgetek, nemcsak a jelenről, hanem múltjukról és jövőjükről is. — Hány táncot tartanak műsoron? — Tizenhetet, köztük azt a hármat, melyet az idén tanultunk. Rábai Miklós emlékére, a neves koreográfus munkásságát idézi Gulyás Szatmári táncok című kompozíciója. Mindig is feladatunknak tartottuk, hogy szű- kebb hazánk néptánckultúráját megismerjük és a hagyományt ápolva másokkal is megismertessük. Páros ver- bunk Somogybái a címe másik új táncunknak, s a harmadik a Madocsai táncok. — Az együttes több koreográfussal dolgozott együtt az elmúlt években. Ezt érdemeik közül külön is kiemelkedőnek tartom. — Ismert koreográfusokat kértünk föl, hogy dolgozzanak velünk. Bodai Józsefet, Kricskovicsné Szilcsanov Máriát, Orsovszki Istvánt, Pé- terffy Attilát, Sajti Sándort, a Zsilai házaspárt említhetem. Együttesünk repertoárját Magyarország legjelentősebb vite eszembe jutott, hogy bizonyára elfogult vagyok, hiszen első olvasmányélményem Gárdonyi regénye volt. Az ötvenes évek elején, miután a falumbeli öreg főtanítóék kiköltöztek a szolgálati lakásból, kicsi parasztházban húzták meg magukat. A földes, nedves hátsó szobában zsúfolták össze porlepte bútoraikat, s egy jókora könyvtárat, amelyben minden Gárdonyi-kötet megvolt. Ide szabadultam be én. Most is látom a féltve kímélt, díszkiadású könyveket, és érzem kellemes dohszagúkat. Egri csillagok. Egymásután tízszer. Az én falum. Legalább annyiszor. Isten rabjai. Láthatatlan ember, Ábel és Eszter stb. Loholtam velük az utcán hazafelé. Elfogult vagyok? Lehet. Bár úgy vélem, az Egri csillagok írója nem szorul az én »elfogultságomra«. Máséra sem. Nemzedékek tanultak tőle hazaszeretet, sok ezer fiatalhoz jutott el tanító szava: »A falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében.« Az egri vár déli bástyáján van a sírja: eszembe jut most a szűkszavú felirat: »Csak a teste.« Jártam a házában is, melyben egykor a csönd rakott fészket. (Amikor Egerbe költözött, édesanyja eladta szőlősgyöröki házát, ennek az árából fedezte a költségek nagy részét.) Az ablakokat elsötétítette, hogy még a fák se láthassanak a szobába. Csak a csillagok tekinthettek a mennyezet ablaküvegén át az íróra. Micsoda szomorúság űzte ide? Vagy önként ment, otthagyva a kávéházi törzsasztalokat, magára kényszerítve egy önmaga alapította szerzetes rend szigorú kötelmeit? Hogy harmincnegyedik életévét betöltve ne akarjon mást, csak idegfeszítő munkát, aszkézist a szavak, a mondatok harmóniájáért; pipafüstös, borongós kutatásokat keleti, nyugati és mindenféle könyvekben, lázas igazságke- resót vallásban, spiritizmus- ban és agyonfárasztott önmagában? Láttam a könyveit, a festőállványát, az íróasztalát. Hálószobájában a puritán rézágyat, a néptanítós bútorokat és édesanyja fejkendős arcképét az ágya fölött. Különcnek, embergyűlölőnek, rideg remetének nevezték. De abban a rideg közegben forrósodott a szíve Bornemissza Gergelynek : Ceeey Évának. Emőkére is ott mosolygott a szerelem, hiába sötétleltek az ablakok és a bőrkötésű szótárak, filozófiák a falak mentén. — Itthon-e a tanító úr? — kérdezem az esti ködbe süppedt Karádtól, s néhány perc múlva a községi' könyvtárban meggyőződöm róla: itthon van. Szapudi András dékeinek a táncanyagával gazdagítottuk. Sárközi, kalocsai, mezőségi, rábaközi, szatmári, szlovén és lakócsai nemzetiségi, székely, valamint somogyi táncokat tanultunk meg és mutattunk be. — Az együttes korábban a kultúrcsoport részeként valán még nem is gondolt arra, hogy később milyen nagy gondja lesz a zenei kíséret. Most új együttessel próbálnak változtatni a helyzeten. A jubileumi műsorban a BM Táncegyüttessel együtt bemutatkozik a Kerékkötő is — a jövő ígérete. De meghívták a Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Duna Művészegyüttes zenekarát is, Mészáros Tivadar vezetésével. — A Duna Művészegyüttes zenekarával nem új keletű a kapcsolatunk. Mivel ők is — ugyan hivatásosként — a BM keretében működnek, testvéri szálak kötnek össze bennünket. A Kerékkötő együttes, mely legutóbbi szovjetunióbeli útunkra elkísért bennünket, jó társnak mutatkozik. Az új stílusú zenei kíséretet színvonalasabban oldják meg, mint az eddigi zenekarok. — Huszonöt éves az együttes. Kik jubilálnak együtt a csoporttal? — Huszonöt éve táncoló tagunk nincs, magam húsz éve kapcsolódtam be a munkába. Tizenöt éve táncol velünk Bors Erzsi, valamint a Balázs házaspár. Tíz éve tagja együttesünknek Harmath Valéria, Weibl Károly. Valamivel kevesebb ideje Svenda Gábor, Kardos Éva, Kiss Zsuzsa, Bende Valéria, Csordás Péter, a Zarka házaspár. Kovács József. — Talán nem árulok el titkot, ha megkérdezem : az együttes miért nem vesz föl »előnevet«? Ügy tudom, a jubileumi műsor után már így szerepelnek mindenütt : Kaposvári BM Táncegyüttes. — fgen. Azzal kell kezdenem, hogy fenntartó szervünk, a BM továbbra is megad '.minden támogatást, de erősen kötődünk a városhoz, ahol élünk és dolgozunk. Ezt szeretnénk kifejezni nevünkben is... — Terveik? — Készülünk a szekszárdi és a balatonföldvári néptáncfesztiválra, Folin Jolán és Novák Ferenc koreográfusokkal dolgozunk együtt a sikeres szereplésért. Ebben az évben mintegy negyven előadást ’ tervezünk, az eddigieknél többször kívánunk falura járni. Az együttes utánpótlását folyamatosan képezzük, négy csoport fiataljai a mi ígéreteink ... Horányi Barna Somogyi Néplap
