Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
M égis le kéne ülni. Lábam a betonba gyökerezne* Későn érek haza. Pejemben óla ketyeg. Megvaíoaroim sörényemet és a sötét égre nézek. Sötét felhők gördülnek, s amikor egymáshoz érnek, olyan csönd van, hogy mennydörgésnél hangosabb. Rákospalota, Újpest határa; vörös fákkal szegett forró táj. Valamikor ketten jöttünk haza ezen az úton. Üres nélküle a város. Úgy visz hazafelé a lábam, mintha sírba vinne. Ahová lépek, nem nő többet virág. Hangosan sírok, az önsajnálat köruiyeit sírom. Szívem ritmust vált; szembejön egy ember. Aktatáska van a kezében, talán éjjeli műszakba hajt. Abbahagyom a sírást & átvillan agyamon, hogy csak hisztériázok. Ha igazán sírnék, akkor most nem hagynám abba. A férfi elmegy mellettem, épp egy villanyoszlop szétfolyó fénye alatt. Hajában mintha vasreszelék csillogna. A hatalmas, szürke falhoz húzódom. Hallgatom a távolodó lépteket Ha valaki elmegy mellettem, egy idő óta mindig hallgatom a lépéseit, így állapítom meg, hova megy, ki megy, s milyen hangulatban. A következő emberig csak arra gondolok, aki az előbb elment. Ezen az utcán sokára találkozom megint valakivel, van időm gondolkozni. A belvárosban más. Ott csak bámulok; nincs időm, nem is merek gondolkozni. Zsúfolt villamos, zsúfolt földalatti Háromnegyed nyolc. Karórám csatja le fog esni Meg kell feszíteni a csuklómat, .hogy feszesen tartson. Ázottan érek haza. Kabátban leülök az ablak elé. Esőcsepp ereszkedik alá az üvegen. Néha másodpercekig mozdulatlan, aztán hanyatt- homlok bukik alá, hogy lejjebb ismét megálljon. Az esőcseppeken keresztül a távoli lények olyanok, mint a csillagok a halottaknapi gyertyás- dobozon. Barna fény van a szobában. Kabátom is barnának látszik, pedig szürke. Piszkosszürke. A legolcsóbb. Lezökkenek az ágyra. Riasztóan nyugodt vagyok. Olyankor szoktam ilyen lenni, amikor játszom. Nagyapával voltam ilyen... Két éve halt meg. Nem kártyázunk többé... Én nem játszom. Túlóráztam. Délután négytől duplán fizetik. Hát óra alvás nem elegendő az embernek. Beázott a cipőm, pedig reggel delhiit volt az ég. Odafent is csalnak? Leérettségiztem, egy évet jártam főiskolára és most segédmunkás vagyok... G yermekkoromban mindig a cirkuszos szakmáról álmodoztam. Egyszer, amikor falunkban az AEROS cirkusz járt és a díszelőadás után feltörültük íűrészporral a placcot, fél tizenkettőkor mentem haza éjjel. Apám nagyon megvert. Akkor jöttem rá, hogy fakir teszek. Nem fájt a verés, csak a fényre és a közönségre meg a zenekarra gondoltam. Ma elköltöttem az új százforintosomat. Maradt egy tízesem. A legjobb tízest félretettem, de ez is nemsokára ragadni fog a piszoktól. Lacinak megyek kétszázzal ebben a hónapban... Le kéne ugrani a kocsmába, meginni egy pohár sört. Végeredményben mindegy. Beviszek valamit a Bizományiba. Ólomlábakon, de ijesztő biztonsággal lépek be a kocsmába. Fáj a fejem. Minden esőcsepp úgy koppant rajta, mintha tízkilós súly lett volna. A dobhártyáim majd kiVnkacftak. Hős« Rt «er zöld. műanyag átsétálnál. A víz átmelegszik a cipőmben. Nagynak és dagadtnak érzem a talpam. Hazafelé legalább nem kell majd kerülgetni a tócsákat. Otthon gatyára vetkőzöm és készítek magamnak egy jó forró teát, citrompótlóval. Az asztalon kék vázában sárga műanyag virág. Zö'd-kék-sárga böfö gő virágok. A pultnál emberek beszélgetnek, s fél szemmel mindig a belépőre pillantanak. Kolbászt esznek, Varga Rudolf Levél . az ajtó alatt börtönben ragasztott papírzacskókból. Mélyeket lélegzőnek. Levegő van bőven. A sarokban egy hatvan év körüli ember sír. Teljes erőből, mint egy kisbaba. Böm- böL Néha majdnem nekidől a forró kályhának... A szomszéd asztal körül hat férfi és egy szőke nő ül. Elől hiányzik a szemfoga, de nem saégyelli. Még két férfinak hiányzik a szemfoga a talonból. A nő haja könnyűnek és villamosnak látszik a füstben. Kabátban ül. Vihcwá- szik... Más szaga van ilyenkor a kocsmáknak, amikor eső esik, és egy ilyen nő vi- horászik benne. Az ételszag is bent marad, a meleg is. O lmos álmosság. Nem főzök teát. Lefekszem. Kint nagyokat öklen- dezve zuhan le az esővíz. Nem lehet aludni tőle. Az órák éjfélt ütnek. Sör, bor, pálinka... álomfejlesztő. Az arcomon kialszanak a szemek, de tudom, valaiki jön felém. Ez ő. A lépések erősödnek, majd elhalkulnak, végül megállnak. Ügy rémlik, mintha itt lett volna... Föléhredek. Az asztali lámpa ég. Molylepke porzik, csillagzik csupasz égője körül. Nézek a körtébe, lélegzetemet sem szabályozom. Mindketten fekete szemet és halváhy ajkat viseltünk az esküvőnkön. Elkezdek dúdolni, zümmögni. A visszhangok sipító és fenyegető szavakat vernek visz- sza és az igazával ellenkező dallamot énekelnek. Fekszem a dunna alatt és látom, amint felkapom a sapkámat, szaladok az utcán és ólomgolyó a szívem. Az út megállt. Testem alatt a vértócsa csillagalakban olvad meg. Föléhredek. Üjabban nem tudom, hányszor kelek egy reggel. Hány fokozata van az ébredésnek? Este óta semmi , serrt változott. A reggel kiköpi magából az embert, nyolckor visszaszippantja az este. Akkor aztán kezdődik a fel- töltődés. A szobában most még mindig térdig érő a sötétség, de az ajtó előtt fehér folt! Levél... a résen dughatták be. Fel kellene venni. Felkelni Odamenni Lehajolni. Érdekes, hogy este nem vettem észre. Biztosan még délután kézbesítették. Fel kéne bontani. Gyász-szegélyű. Ki tudja, ki halt meg? Talán az anyám. És ha az anyám halt meg?! Elhullajtott hajszálak maradnak ujjaim között. Marhaság. Este meg kellett volna törölni a hnSamsX, m rrtani. Piacos minden törülközőm... Meg kéne házasodni újra... Megint albérleti szobába házasodni? A szoba háromszáz, a koszi ötszáz, az útiköltség kilencven. Ezen kívül fűtés, mosás apró bevásárlások; néhány mozijegy, fekete, s nagyritkán anyámnak is száz forint, haza... Csak nem ő halt meg? Mikor beverték a fejem és vérző homlokkal mentem haza karácsonykor, azt mondta fölém hajolva; »Meg- bibiződtél?« — És megpuszilt. Lehetett látni kék és íe- kete-mályvaszín gondolatait, amint ide-oda jártak csuklójának ereiben. Hazafelé menet a vonatablakból nézve a távíróoszlopok úgy süllyed- nek-emelkednek, mint a hullámok. A pocsolyák ólom- szüi-ke felszíne visszatükrözi a kiáltozásomat, sikoltozásomat. Állok, saját szivárványomban : szempilláim szivárványában. Kisüt a nap is közben, a sár gőzölögni kezd. Az út egyik oldalán fúj a szél, a másikon nem. A teret» sima, töredezett, jól fényképezhető. Az volt a hibája: hagyta, hogy szívja a nap. Most meghalt. Egy reggelre tele lett a tüdeje saját lehelteiével, biztosan azt Szívta vissza. Elhan- tolás végett haza kell mennem? Tudom, hol van az előkészített szemfedője. Azóta biztosan f oszladozik már... Telefonálni kéne a postamesternek, hogy hazamegyek... De minek? Csakhogy tudják, •hogy megyek?... A vonatfülke falai összezsugorodnak. Lépteim nyomán besötétedik majd a falu. Meghalt anyám. Ütiköltség, temetés, virágok. Isten nyugosztalja! A cipőmet el kéne vinni a suszterhoz, mielőtt elindulok. És meg kell borotválkozni. Igaz, az ősmagyarok szakállt növesztették, úgy gyászolták halottaikat. Attila apja is szakállt hordott. De ő bank- tisztviselő. Kinézek az ablakon. A látóhatár hegyesszöge, amely a házak közé szorult, elém rohant A szívem teljesen elfoglalta mellkasomat, de erre csak most jöttem rá. Hogy fog bemenni a ha- lottasnép abba az átkozott kis szobába? Hazafelé mindig ugyanazok a fák, házak, ereszek. Pontosan olyan vagyok, mint anyám. A szemem, homlokom is az övé. A panaszkodásaim is. Szikszói bélyegző. Az öreg Turcsányi ? Hetvenhat éves volt Majd négyszer kitellet- tem volna belőle. Korra is, termetre is. A Hernádnál lakott, a fiával. Béla is jól megtermett ember. Búskomor mindig. Mikor lesz a temetés? Szabadságot kérek a vállalatnál. Nem Turcsányi, hanem a fia?! Árvíz... mentés közben ... Tizenöt embert szedett fel. Három családot Elsüllyedtek. Csónakok. Révész Napsugár grafikája. Kelemen Latos két verse Visszaút Idegenből . Árnyam a kőnyergen már nem billeg, s nem hallgatósom, ott: merről mi dobog; bizonytalanság rossz bűvölete majd, más elé havaz. Rég eltűnt a bomló képzivatar, utcáid szűk járata lehúzódott a pállott domb alá, messzire. A hideg év a satnya fák közé vegyült. Pallókon vezet át, minden ösvény keskeny, mindenik előtt, léckapu, s tudatja: a ház lakatlan okol. Csak füstöd követ szorosan. S dideregve pislog rám tornyod, míg elnyeletik, mint emitt e fakó délután, völgybeli éj. __________________ D élután Árnyak vak karmát, rajzolgatja ki a délután, a szoba teli az évszak foszlányaival, lesoványodok és halk leszek, lassú fűszuszogás árad felém, kések és kulcsok hidege. Az erdő eltörli a vadak halálát, zöld kátrányt lehel. Városom megsüllyedt tornyaiban a harangok összeforrtak a csönddel; városom csupa homok, s szomorúak, kedvetlenek a nők, arcuk szép nyár volt, gyógyíthatatlan éden. Lázár Ervin EJ JELI FUVAR A sofőr akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, már nem túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletár ráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimoshatatlan olajüledék rakódott volna. A szeme pillátlannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, törött fogú fésű nyoma, a zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak a fejebúbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorúságos, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyerekkorában rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek, pléhdara- bok között matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből, s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág pórusú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit — nem többet, mint egy napokkal előbb fölkent kölni ellengő, inkább csak az emlékezetben élő illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd morcán, ellenségesen néz rám. A visszafele-útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer. A katonai repülőtérről visszafele nemigen akad utas. PERSZE MONDHATNÁ azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet birizgálja. »-Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?« — erre gondol majd. Azért, amikor a szavak: »katonai repülőtér« kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást'Semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neonutcái. Egv híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás. — Visszafelé nem lesz utasa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám; most látom először egyszerre mind a két szemét. Ivan Szocsivec v4 munka frontja Madár, N. Vlavianos (Brazília) kis plasztikája. Elsőnek Násztya érkezett a helyszínre. A járókelőktől megkérdezte, hány óra. »Szalad az idő. Munkához kell látnom, különben estig sem teljesítem a normát. De hát hogyan kezdjek hozzá, ha senki sincs itt, aki megmutatná, hol kell kezdeni az ásást?« Aztán megérkezett a mester. — Mi az, te már itt vagy? — kérdezte, és élvezettel cigarettára gyújtott. — Miért kSrdezi? láthatja: itt vagyok. Akár el is kezdhetjük — és megmarkolta a lapátot. — Csak ne olyan hevesen! Mindjárt jön az építésvezető, és kijelöljük a munkaterületedet — intette le a mester. És megjött az építésvezető. — Hol a főnökség? — érdeklődött, és kezet nyújtott a mesternek. — Attól féltem, én leszek az utolsó. Kissé restelltejm volna a dolgot... — Hát a főnökség után jönni sose kellemes ... Addig talán kijelöljük a helyet. — Nem, nem — tiltakozott az építésvezető. — Nem olyan egyszerű az. Inkább várjunk még egy kicsit. Miért vegyünk minden felelősséget a nyakunkba? Majd közösen eldöntjük. Egy óra múlva megjött « főépítésvezető. , — Még nem kezdték el? No, sebaj. Majd nekilátunk, és egykettőre rendbe tesz- szük... Apropó; intézkedtem, hogy itt legyen a főmérnök és a műszakiak csoportja is. És valóban. A hintázva fékező kocsiból kilépett a főmérnök meg a három műszaki. Kis csoportba verődtek. Előszedték a rajzokat, a logarlécet, a körzőt, és elkezdtek valamit számolgatni, méregetni. — Ügy számolom, tizenöt centivel kissé balra kell ásni — jelentette ki a főmérnök. — Szerintem egy milliméterrel sem kell eltérni a tervrajztól — vetette közbe az egyik műszaki. — Ugyan... más a papír és más a helyszín — lőtt vissza a főmérnök. — Ésszel kell csinálni mindent... És maguk hogyan vélekednek? — fordult a főépítésvezető- höz. — Nem is tudom... Hogy egyöntetű legyen a döntés, kérdezzük meg a központot! Mindannyian a telefonfülkéhez indultak... Kis idő múlva szétszéledtek. Csupán Násztya maradt ott a mesterrel. — Na, hál’istennek minden tisztázódott, elrendeződött — szólt megkönnyebbülve a mester. — Csupán az bosz- szant. hogy ezzel a fáradsággal krétát és mérőszalagot is hozhattunk volna. A fene vigye el... E szavak után lábbal kimért körülbelül tíz métert. Aztán keresett valami forgácsdarabot, meghúzott vele két, majdnem párhuzamos vonalat, és ünnepélyesen utasítást adott: — Gyerünk, Násztya, áss! Pontosan a két vonal között! Ez neked mára elég is lesz. Remélem, tudod, hogy a munka eredményességétől függően a prémiumosztás minket is komolyan érint.... Holnap majd gondoskodunk rólad. Majd újra összejövünk, és megtárgyaljuk a további teendőket. (Fordította f Sarat« gozilia) Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most ves.zem észre —■ mintha az egyszerre látott két szem aiiód- és katódsu- gará lámpát villantott volna bennem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca külső rétege mögé. Valami finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdene a görög művészet arányosságáról, a kvantum- mechanikáról vagy a zenbuddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoznék. Lopva a profiljára pillantok. Most nincs rajta semmi fény, semmi ellengő. Düh fog el — magam sem tudom, miért. Valamivel meg kellene bántanom, dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fensőbbségesen ül méllet- tem, mint egy lenyűgöző arányú görög szobor, mint maga a górnyosztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zenbuddhizmus. És hazudni kezdek, — Micsoda ostobaság ez — mondom —; csak rohan, rohan plattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt Ide vagyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás ! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik... Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép fölemelkedett, értelmet nyer a néhány száz méteres földön rohanás — folytatom dühösen, — De így?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, aszfalt, aszfalt.... Megint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy ez is csak érzék- csalódás. Előrehajol. Rátapos a gázra. Az öreg, rozoga Volga nekilendül, a sók vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprót nyög, hátradől, s szép óvatosan elemeli a kocsit az útról. A kerekek sur- rogása megszűnik, sóhajtva ellebegnek mellettünk az út menti fák koronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe,, és. ámulva nézem a város fölszikrázó, elektromos csillagait. Azóta itt keringünk a ki- vénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szólt semmit.
