Somogyi Néplap, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-03 / 2. szám
Thomas Mann és Rippl-ftonai R ippl-Rónai József még párizsi tartózkodása idején, 189ü-ban megismerkedett egy akkor már híres német művészeti íróval, J ulius Meier-Graefevel, a Pan című folyóirat vezető munkatársával. Ettől kezdődően a magyar és a francia literatura mellett érdeklődéssel fordult figyelme a német irodalom felé. S mint olyan embernek, aki Münchenben tanult, itthon később a Világ című lap szerkesztősége többször küldött meghívót programjaira. így volt ez akkor is, amikor Halasi Fischer Ödön újságíró kezdeményezésére felolvasó utat szerveztek Thomas Mann-nak. Erről is szó esik Peter de Mendelssohn német irodalomtörténész hatalmas ívű, több kötetre tervezett monográfiájában. Művének első, Der Zauberer. Das Leben des deutschen Schriftstellers Thomas Mann (A varázsló. Thomas Mann német író élete) című kötete két éve jelent meg a Frankfurt am Main-i S. Fischer Verlag kiadásában. A majdnem 1200 oldalas könyv az író életének 1875 és 1918 közötti szakaszát mutatja be. A biográfus nagy terjedelemben idéz a még kiadatlan Mann-kéziratokból, levelekből, feljegyzésekből. Így kerültek napvilágra 1913. december eleji budapesti felolvasó útjáról készített jegyzetei a könyv 949—950. oldalain. December 5-től 8-ig írt »slág- vort«-okat, s ezekből számunkra a 7. nap érdekes, Schweitzer Pál fordításában idézem: »December 7. Reggeli a Gerbeaud-ban. Kocsival Budára. Kilátás a Mátyás-templomból. Belül: különös gótika. Török zászlók. A templom mecset volt a török alatt A vár. Rippl-Rónaihoz. Műterem. A lánya. Képek, rajzok. Dediká- ciók. A zongorista. Pálinkák, Kosztolányiéi Ebéd a szállodában. Pihenő. Ötöltözés. Séta FischerreL Operában. Boccaccio. Falstaff(?) Művészklub. Rippl-Rónai, Kosztolányiéi A zongorista, Fischer és másoi Vacsora, majd lemegyünk és zene a társalgóban. Ütrakelés. Kávéház. A bűvész. Elkísérnek a szállodába.« A festőművész ne. szer is szerepel följegyzésben, többször találkoztak két- a rövid aznap Természetesen nem arról van szó, hogy ez teljesen új tény, adalék Rippl-Rónai irodalmi kapcsolataihoz, de mindenesetre pontossá teszi megismerkedésük dátumát és körülményeit Ezt megelőzően főként Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseiből tudtui hogy a német író volt a festő műtermében. Kosztolányiié könyve alapján — némi bizonytalan- sággal — többen úgy véltéi hogy dec. 6-án, amikor Thomas Mann a parlamentben meghallgatta gróf Apponyí Albert interpellációját, azután megismerkedett több neves íróval és művésszel: Ignotus, Herczeg Ferenc, Márkus Miksa és Rippl-Rónai, valamint Kosztolányiék neve merült fel. Eddig bizonytalan volt az, járt-e az író a műteremben. Most, az életrajzban közölt dátumok pontosságával, könnyebbé vált a sajtóhíradások felderítése. A Világ című lap 1913. december 9-i számában olvasható cikk szerint Thomas Mann kellemes vasárnapot töltött (dec. 7-én) Budapesten. Megemlítik itt is, hogy délelőtt fölkereste Rippl- Ronai Józsefet budai műtermében, délután a városban sétált, amely annyira fölkeltette az érdeklődését, hogy cikket ígért róla valamelyik német lapban. »Este az Operában a Boccacciót nézte végig — fejeződik be a hír —, majd a »Művészház«-ban Rippl-Rónai vendége volt. Késő éjjeli órákig időzött a klubban, ahol Keéri-Szántó Imre zongora- művész kedves és intim hangversenyt rögtönzött számára.« A találkozások helyszíne Rippl-Rónai itthoni letelepedése után Kaposváron és Budapesten is fenntartott alkotótermet. Az utóbbi a Kelen- hegyi út 12—14. sz. alatt volt, nem messzire a Gellerttől, ide kocsizott Kosztolánviékkal Thomas Mann. Följegyzéseiben említett lánya természetesen Anella Paris (akinek szépsége négy évvel korábban már Adynak is feltűnt). A »Művészház«-mozgalmat 1909- ben indította el Rózsa Miklós művészeti író (A KÚT későbbi igazgatója). Helyiségeit éppen 1913-ban nyitották meg. s Rippl — mint egyik vezető művésze — itt látta vendégül az írót. Természetszerű, hogy néhány órás beszélgetésből nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket a kapcsolatra vonatkozóan. Első pillantásra alig látszik többnek, mint futó alkalmi együttlétnek. De a lebecsüléssel is hibát követnénk el. Thomas Mann budapesti látogatása kezdete volta Magyarországhoz fűződő, életre szóló és különösen szoros kapcsolatnak, mely a kpvetkező évtizedekben is élő maradt. Az író mindig szívesen utazott ide felolvasni. bbei bben az érdeklődésben túlzás nélkül állítható — szerepe volt Rippl-Rónainak. Mann néhány évvel később a Pesti Hírlap szerkesztőjéhez küldött levelében szívesen említette, hogy »meleg barátság« fűzi több kitűnő művészhez és íróhoz. Majd a Magyar Hírlapnak adott interjújában arról beszélt (1922 januárjában), hogy amikor 1913-ban Pesten járt, két nagyon érdekes ismeretségre tett szert, amelyet továbbra is ápolni akar: Kosztolányi Dezső és Rippl-Rónai József nevét említette. Nem tudunk arról, egyelőre de Mendelssohn sem hozott adalékokat, hogy a kapcsolat mennyire volt élő, s arról sincs biztos hír, hogy amikor a német író másodszor jött Magyarországra (1922-ben), találkoztak-e. Alap nélküli föltevés lenne annak megkoc- káztatása, hogy az ismeretségnek volt mélyebb, művészetre kiható tartalma. Az adatok számbavételét azzal zárhatjuk, hogy Thomas Mann és Rippl-Rónai találkozásának biztos dátuma mellé odatesszük a Somogyi Hírlap értesülését, miszerint december 7-én a festő Bécsben volt.«. Laetkó András A városrendezés nem sült galamb A panaszt már régóta őrzöm jegyzeteim között Varró Andrásáé és Császár Györgyné a kaposvári Május L utca 1-be hívott meg: nézelődjek az udvarukon. Beszélgetésünket néhány dromedár teherautó, sok személykocsi és az udvaron a húsbolt füstölgő üstje »fűszerezte«. A MAGYARORSZÁG című útikönyv műemléki értékű, megtekintésre érdemes épületként említi a Dorottya-házat. A Kaposvárra látogató idegen szíve elfacsarodik a látványtól és továbbmegy. Akik ott laknak? Néhány kereskedelmi cég, a vasipari ktsz és mások autói szinte percenként dübörögnek. A Latinca térig húzódó épülettömbben lakó és dolgozó emberek parkolóhelynek használják a zegzugos udvart Percnyi Imre az Akadémiai Kiadónál 1975-ben megjelent Városi környezet — városépítészet című könyvében így ír: »•.. .a környezetet ért károsodás nem általában az ipar- fejlesztés vagy urbanizáció következménye... veszély akkor áll fenn, ha az iparfejlesztéssel, az urbanizációval a spontaneitás, az egyéni és csoportérdekeknek a közösségi érdekek fölé emelése jár együtt.« Varróné és Császárné csupán saját apró bajukként panaszolták el a helyzetüket, de érdemes megvizsgálni »nagyobb körben« is ezt a gondot — Sohasem találkozunk, pedig volna néhány érdekes dolgom — köszöntöttem ismerősömet egy véletlen ösz- szefutáskor. — Valóban. Tudod, ha lenne egy tisztességes korzó. Az ember csak kimenne, és tudná, eiőbb-utóbb megtalálja, akit keres. KÖRZŐ. Régimódi dolog? Korzó, ahol sétálni lehet, ahol kávéházak, kis teraszok várnak. Túl a viszonylagas emberi befelé forduláson a kaposvári »utcai életet« még egy dolog akadályozza: a korzó — a főutca állandó zaja, pora és az említett létesítmények hiánya miatt — használhatatlan. Az egyetlen kávéházból is első pillanatra szép, de elfuserált, reprezentatív éttermet csináltak. A Dorottya általában kong az ürességtől. Pedig az »igazi« belvárosi élet a városi ember pihenője, kellemes időtöltése, erőgyűjtése — volt. Egyszóval: emberi igény, hogy kellemesen, nyugodtan éljünk. Környezetünk lehetővé teszi-e ezt? Stadler József, a városi tanács építési osztályának vezetője így beszélt Kaposvárról: — Városunk beépítését kettősség jellemzi: utcafronti sűrűség és lazaság a házak mögött. Tágas »belsőségek« vannak. Ez a helyzet a főutcában az említett részen is. Akkor alakul ki ez a szerkezet, amikor az utcákat egységes zárt épületsorokká kezdték építeni. A hosszú szalagtelkek végében álló házakból jöttek létre az utcák. Az udvarok azután elslumosodtak (slum itt: lezüllés, elpiszkoso- dás). A kiút? A következő ötéves tervben nagyobb erőnk lesz a belvárosi rekonstrukcióra. Persze, addig is lehetne mit tenni. A terv: egyszer majd a főutca sétálóutca lesz, autók nélkül. Kioszkokkal, zöld növényekkel tarkított presszóval — ahol az utcán is beülhetnek az emberek —, kényelmes bevásárlási lehetőséggel. Lehetne ma is jobb? Lehetne. És nem kellene az utolsó pillanatig várni. A Hársfa utca és Virág utca csomópontját az idén átépítik, ezzel a Május 1. utcát csaknem ki lehet kapcsolni az átmenő forgalomból. 1980 után pedig meglesz a két tehermentesítő út. Nincs messze tehát a megoldás egyik fele. MI A TEENDŐ? Mert a mai ember ma akar élni. Nincs hely a szabad Időhöz (szabad idő alatt a bevásárlást, az ügyintézést, a tízperces megállást is értem), nincs hely az utcán. De van a házak mögött Csakhogy a leírt állapotban. Régóta tervezik, hogy a húsboltot elköltöztetik a Do- rottya-házból, és az idegen- forgalmi hivatal kerül a helyére. Máig is folyik a tár- gvalás. Pedig a gyors megoldással azonnal megszűnne az egyik környezetrontó ok. És talán akkor apró »igazítással« is lehetne valamit kezdeni a piszkos udvaron. Kaposvárnak persze nincs pénze és szüksége arra, hogy paradicsomot csináljon ott, ahol a következő években munkagépek »rombolnak«. De. Kinek jutott eszébe például az, hogy a Somogy Aruház és az előtte levő nagy épület közti betonkatlanba kirakjon mondjuk néhány 1 virágtartót, elkerítsen egy részt, és egy szabadtéri kávézót tegyen oda? A városrendezés nem sült galamb. Ha majd megépítik, bizonyára szép lesz. De amíg a maszek parkolás a köny- nyebb megoldás, a szervezetien árurakodás, a házak mögötti káosz védelme a fontos, ne számítsunk jóra. A panaszosok sehova sem jutottak. Annyit közöltek velük, hogy a nyitott folyosó oszlopai közé szerelt léckaput le kell szedni, mert rontja a műemléki jelleget és nem esztétikus. A többi mind az. ENNYI LENNE hát Varróné és Császárné — és valószínűleg még sok ember — »apró« panasza. Talán többen elhiszik igazukat, ha leírok egy újabb idézetet: »A fizikai erőnlét és szellemi erő felújítását, a személyiség és a társadalom sokoldalú kulturális, művelődési, szakmai fejlődését, a termelékenység és a termelés növekedését és végső soron az életszínvonal emelkedését, a társadalom egészének fejlődését eredményezi.« Hogy mi? Hát a jó, használható város. Luth ár Péter Oroszul tanulnak az óvodások A Csepel Műveik óvodás»! hetenként rövid orosz nyelvű foglalkozásokon vesznek részt. Képünkön: Mesét hallgatnak. Pótanyáh Van egy pedagóguscsoport, amelyre többen gyanakvással tekintenek, ők a diákotthoni nevelôk. A sajnálkozás csak fokozódik, ha az állami gondozott gyermekek nevelői kerülnek szóba. »Szegények.™« »Ott meg lehet őrülni!« »Nincs biztosítva a továbbfejlődési lehetőségük«. »Nem megfelelő a gyerekanyag«. Íme, néhány a szokványos érvek közül. Nos, csakugyan ilyen »hátborzongató« ez a munkakör? Ennek néztünk utána Kaposváron, a Zója kollégiumban. Százhúsz gyerek él az intézetben; óvodások, kisdiákok, felsősök. Nem paradicsomi állapotok között, de szép, kulturált környezetben. Akadnak köztük árvák, félárvák, s olyanok, akiket az állam a szülők életmódja, felelőtlensége miatt vett magához. Néhányat a putrikból menekítettek ide. Többségük a környezettől, az egykori »otthonból« származó idegrendszeri — néha fiziológiai — zavarokkal küzd. Szellemi fogyatékos nincs köztük. A belső »sérülések« megnyilvánulásait a kívülről jött látogató aligha veheti észre. A kicsinyek pajkosan futkároz- nak a folyosón, játszanak, az élénkség — a szorongás közömbösítésére alkalmas. A tatéegyrészt a festő műterme, pasztáit nevelőt ez nem másfelől az űn. »Művészház«. | veszti meg. — Nehéz kiszámítani a gyerekek reagálását egy-egy cselekedetre, ezért a pedagógus számára nélkülözhetetlen a pszichológiai hozzáértés — mondja az igazgató. A Télapóünnepségen például egyesek csaknem tomboltak, mások szinte búskomorakká váltak. A gyerek sokszor egyedül marad, érzelmi társ nélkül. Ezért az az igénye, hogy a pedagógus anya, »pótanya« is legyen. A közeledéstől néha mégis visszaretten. Ezek szerint »ördöngösség« a nevelőtanári munka? Bruckner Lászlóné válaszol. — Tizenkilenc év alatt, amíg egy kis falusi iskolában tanítottam, szinte semmit sem tudtam a kollégiumi munkáról, de voltak előítéleteim. Az itt eltöltött három esztendő után, ha hívnának, sem mennék vissza tanítani, annyira megkedveltem a gyerekeket. Természetesen »át kellett programoznom« önmagamat: ezen a pályán jóval nagyobb pszichológiai felkészültség szükséges, mint a tanteremben. A legapróbbák, az óvodások, meglepődnek a férfilátogató beléptekor. Szokatlan Itt a nadrág, a mély hang. Akad a kicsinyek között, aki még a saját édesapját sem látta. A falon árulkodó rajzok. Kiscsibe bújik szorosan anyja szárnya alá. Egy kislány sír a másik képen: önmagát rajzolta le, mert »Juci néni« egy pillanatra magára hagyta. A »vétkes« Gáspár Andrásné óvónő. — A kicsinyek rendszerint saját érzéseiket vetik papírra, hiszen »ingerszegény« környezetből jöttek, keveset láttak, kevés a tapasztalatuk. Már az Is eredmény, ha két-három évi itt-tartózkodás után asztalt. fenyőfát tudnak rajzolni, hiszen görcsösek is. Mégsem válnék meg ettől a hivatástól. Jómagam is diákotthonban nőttem fel, tisztában va- gvok azzal, mit jelent a gyerekeknek egy gondos, türelmes nevelőtanár. Néha személyes hasznomra is válik ez a munka, mert itt jobban kényszerítve érzem magam a szakadatlan lélektani, pedagógiai önképzésre, mint másutt. A folyosó falán az intézet Feketerigó bábegyütteséről készített fényképek. Csokoládéban« kislány — lehet nyolc-tíz éves — söndőrög mellénk, s bök rá az egyik képre: — Bácsi, ez itt én vagyok! Szvetics Józsefnének, a diákotthon legtapasztaltabb nevelőjének nem kenyere az egészséges büszkeség. — A szaktanári pályáról »nyergeltem át«, idestova húsz éve. Érdemes volt. Lehetőséget kaptam, hogy elmélyedjék a pszichológiában, a pszichoterápiában, a pedagógia rész- tudományaiban. — Önök nemcsak pedagógusok, hanem »pótanyák«, állandó példaképek is. Nem jár ez együtt folytonos »álarc«- viseléssel, az egyéniség elsik- kadásával? Nem kötelező így a szürkeség? — Ellenkezőleg. A gyerekek imádják az egyéniségeket. Ezért őrzöm, táplálom ma is humorérzékemet, ami itt különösen hasznos. Négy hetedik osztályos beszélgetőtársamon nyoma sincs a búskomorságnak, a túlérzékenységnek. Csupán egy kislány némul el hirtelen, amikor édesapjáról kérdezem. Percekig fejét lehajtva ül. De amint a karácsonyra terelődik a szó, felvidul. — Fésülködőkészletet kértem ajándékba. Fodrász szeretnék lenni. Könyvek, tévéműsorok kerülnek szóba. Az itt-tartózkodás öt-tíz éve alatt többnyire behozzák a hátrányt. Hála »pótszüleiknek«, akik a pedagógus-hierarchiában ugyan nem állnak az élen, de a pedagógia értékrendjében előkelő helyet foglalnak el. Lengyel András Szilveszter a tévében A tévé szilveszteri műsora változatlanul előkelő helyezésű beszédtéma az új év első napjaiban. Ha tehát a jegyzetíró függetleníteni akarja magát a közvéleménytől, legjobban teszi, ha senkire sem hallgatva, újév délelőttjén papírra veti benyomásait. Ezáltal természetesen vállalja, hogy őt is éppen úgy szidják esetleg, mint a műsort. Mert az változatlanul szokás, jóformán függetlenül annak színvonalától. Íme hát röviden a véleményem. Mindenekelőtt feltűnt, hogy a szerkesztők kerülték a kacagtatás biztos hatású eszközeit, a harsány kabaréműfajokat — villámtréfákat, paródiákat, bohózatokat stb. —, és ennek megfelelően mellőzték a nevettetés rutinos, mondhatni szilveszteri bérlettel rendelkező szakembereit. E hiány ellensúlyozására nem tartogattak frenetikus meglepetést, sem ötletes keretjátékkal, sem mondjuk külföldi sztárok felvonultatásával, esetleg a közönség újszerű játékba vonásával. Emiatt persze még igazáa jó lehetett volna a műsor. De nem volt az. Egyetlen műsor- szám sem tette igazán próbára nevetőizmainkat, pedig ez nem mellőzhető követelménye e műfajnak. Egyszerű anyagból, a szerény költségvetési kereten belül gazdálkodva szórakoztattak bennünket jó három órán át Feltűnően sok — és általában változatos, jó — zenével, de mindent összevetve igencsak közepes színvonalon. A humor fenegyerekének ismert Hofi Géza önmaga rendelkezett a műsor harmadával. Idejét kitöltötte. Bevált eszközeivel adta tudtunkra, mi minden nem tetszett neki sem a múlt évben. Ezzel egyet is értettünk. Csak azzal nem, ahogyan egyik monológját »aláfestette«. A titkot ugyanis — hogy milyen szerepe volt rontó-bontó suszterkodásának mondanivalója tolmácsolásában — nem sikerült megfejtenem. Pedig szavamra mondom, színjózan voltam és semmi sem vonta el figyelmemet a képernyőről. — ötletben és megvalósításban a Zene, zene, zene különkiadása érdemel dicséretet. Szellemes és színvonalas műsorszám volt. Ismét örömmel láttuk a sokoldalú Sass Józsefet, a magyar »só-men« szerepében. A többi... Az Alkuban Agárdi Gábor emelte valamivel a közepes szint fölé a gyengécske szöveget; Béni és Frédi több — és főként eredetibb — poént is elbírt volna, oz operettfórum kopott ötlete nem fényesedett ki a neves külpolitikus megjelenésétől és a rangos énekesek hangjától sem. A Hatásköri túllépés új felfogásban — mintha Kabos »véleményét« ellensúlyozandó írták volna — vitte képernyőre a szolgálatos rendőr figuráját, mindenekelőtt Körmendi János jóvoltából, találó humorral. Végül az indító »tévériportról« annyit: az ötlet alkalmasnak bizonyult arra, hogy valóságunk némely fonákságát, bürokratikus vonását mulatságosan karikírozza, egyúttal megadja az alaphangot az év utolsó óráinak eltöltéséhez. P. I» Kultúrpalota Ulánbátorban Ulánbátorban megkezdődött a kultúrpalota építése. Az épületkomplexum központjában kap helyet a 2000 férőhelyes konferenciaterem, kialakítása nagy mértékben népi motívumok felhasználásával történik. A terem jurta formájú lesz. A kultúrpalota építésére nemzetközi versenyt hirdettek. A verseny győztese egy szovjet é-ütészekből álló csoport lett, az ő terveik szerint építik majd fel a kulturális létesítményt.
