Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-10 / 290. szám

Gyermekek a bársonyszékben j Üzemegészségügy! ankét Mintha ilyenkor, az év utolsó heteiben többet gon­dolnánk gyermekeinkre, ked­ves fiataljainkra, a számunk­ra annyira drága ifjú nemze­dékre. Biztosan azért, mert amikor ajándékokkal terítjük a szikrázó fenyőfák alját, a tél hidege is felforrósodik a sze­retet lángjaitól. Az öröm sze- retete ez, mert tudjuk, min­den gyermeknek jut valami szép, valami drága meglepe­tés karácsonykor. Mindez azonban csak egyé­ni töltése lenne a szeretet kifejezésének, ha nem tud­nánk, nem éreznénk, hogy nemcsak a szülő öleli át a gyermekeket, hanem az egész társadalom. így van lehetőség ajándékot venni, így van le­hetőség szépen felöltözve isko­lába menni, zenét és nyelve­ket tanulni, játszani és gyer­meknek lenni, játszani és emberré növekedni, hógolyóz­ni jó cipőben, verset monda­ni, és színházi bársonyszék­be ülni. Talán túl nagy lendülettel fogtunk az íráshoz, amikor végül is hétköznapjaink ma már szinte természetes jelen­ségéről akarunk említést ten­ni. Nem többről és nem keve­sebbről, mint a gyerekek, a fiatalok színházba járásáról. Valóban természetes már, hogy ők is ott ülnek a szín­házi bársonyszékekben. Leg­alábbis egyre többen. Többen, mint valaha is tehették ezt mai felnőtték. Anélkül, hogy rózsaszín önbámulattal lá­gyulnánk él ettől, mondjuk róla: ez költészet és történe­lem egyszerre. A tárgyilagos, szenvedélytő' mentes statisztikai adatok szerint a hetvenes évektől kezdve rohamosan növekedett a színházba járó gyermekek fiatalok száma. Amíg az utol­só öt esztendőben összességé­ben 13 százalékkal több nézői fogadtak színházaink, addig 50 százalékkal több kicsinyt és ifjút. 1976-ban Magyaror­szág színházai 3360 ifjúsági előadást tartottak, s ezeken 1,7 millió néző tapsolt: az év összes látogatójának több mint egyharmada. A legszem­betűnőbb a gyermekek nagy rajongása. Szociográfiai, művelődésku­tató tanulmány tudna csak pontos választ ádni arra a kérdésre: mily okok vonulnak e jelenség folyamatában? Miért van ez így? Az Állami Ifjúsági Bizottság, az ifjúság- politika állami letéteményese, éppen e napokban a gyerme­kek és fiatalok színházba já­Fekete szépség hollóval Pilinszky János: Beszélgetések bheryl Sutionnat Sok világirodalmi példát említhetnénk arról, hogyan »summázzák« életük delelőjén túljutott költők »ars poeticá­jukat« — prózában. Pilinszky János, mai poézisünknek ez a sokat vitatott, ellentmondásos, de kétségtelenül mély és szuggesztív egyénisége most, 56 évesen'érkezett el áhhoz á ponthoz, ahol a szerteágazó gondolati tartalom már aligha sűríthető a képek, rímek, rit­musok dióhéjába, ahol a szer- teburjánzó ötletek akár a sza­badvers csekélyke formará­csait is szétfeszítik. A korlát­lan kifejezés e belső kénysze­rének, s talán a műnemi-mű- faji tanácstalanságnak köszön­hetjük az utóbbi évek egyik legszebb, legelgondolkodta- tóbb magyar könyvét; Pilinsz­ky és Sheryl Sutton beszélge­téseinek »regényét«. rx fiatal amerikai néger szí-, nésznő nemcsak jólelkű »ápo­lónője« volt a súlyos beteg költőnek Párizsban két évvel ezelőtt, hanem szellemi társa, vitapartnere, művészi ösztön­zője is. E két ember — a sok változást átélt, koros, közép­európai alkotó és az amerikai­ból szinte nyugat-európaivá vált színes bőrű előadómű­vésznő — életszemléletének, világlátásának »ütköztetése« önmagában is irodalmi »cse­mege« lehetett volna. Csak­hogy a beszélgetések témája jóval több volt holmi felszíni »tapasztalatcserénél«, élet­módvizsgálatnál; a modern európai és észak-amerikai mű­vészet — elsősorban az iroda­lom és a színház — forrasvi- dékének felkutatása, módsze­reinek összehasonlítása. A köl­tőien szép mű ezáltal tudomá­nyos érdekességeket is tartal­maz. Talán a mindkettőjük sze­mélyes tapasztalatából — és részint a huszadik század egész viharos történelméből — sarjadó félelem indokolja, hogy a beszélgetések közép­pontjában mindvégig a lelas­sított cselekményű, a rémüle­tet tükröző abszurd dráma — Beckett, Dürrenmatt és min­denekelőtt Robert Wilson — 11. Hiszen Pilinszky életmű­ének alapvető meghatározója z auschwitzi haj- és szem­i-veghegy, vagy az »angyali arcú« SS-legény gyakran fel­idézett látványa, és Sheryl sem űzheti el a számkivetett, 1í/gyermekes néger család harlemi hányódásának emlé­két. Ezért megható, ahogyan ez a két magányos ember a -tiszta« művészetben kutatna kapaszkodó, vigasztalás után, ezért érthető — még ha nem tudunk is azonosulni ezzel az elvvel —» hogy mindketten va­lami éteri szépséget, ■ még sohasem föllelt belső, lelki nemességet hajszolnak egy­másban, önmagukban, s első­sorban a »kedvenc« alkotóban, különösen Dosztojevszkij re­gényeiben. (Ilyen előzmények után még az. is bocsánatos bűn — bár ezzel is vitatkoz­nunk kell —, hogy Pilinszky, nyilván a háború terrorjától való ösztönös visszarettenésé- ben, »agressziv« német drá­máról ír, föltehetően Brechtre, P. Weissre, P. Hacksra gon­dolva.) A Beszélgetések Sheryl Sut- tonnal ritka jelenség mai iro­dalmunkban; remekmű. Egy- egy világnézeti, esztétikai ál­lítását is csak remekbe sza­bott ellenérvekkel szabad — és kell! — cáfolni. L A. rásának ügyével foglalkozva dicséri a színházak ifjúságra is tekintő műsorpolitikáját, és külön elismeréssel szóit — néhány pesti színház mellett — a kecskeméti, a békéscsa­bai, a pécsi színház törekvé­seiről. Aligha véletlen, hogy míg az ország összes színházi bérletének 34 százaléka volt 1976-ban ifjúsági bérlet, a megyei színházaknál az ifjú­sági bérletes arány 46 száza­lékos. És e törekvő színházak annál nagyobb elismerést ér­demelnek, mert tudjuk, hogy a finanszírozási rendszer egy­általán nem ösztönöz a gyer­mek- és ifjúsági darabok be­mutatására. Az egyik ok tehát a szín­házi lehetőségek növekedése. A másik nyilvánvalóan, hogy az Állami Ifjúsági Bizottság, a Kulturális Minisztérium kedvezményes bérleteket, színházjegy-utalványokat ad a gyerekeknek és a fiatalok­nak. S megannyi egymásba szőtt oka van még annak, hogy az ifjú nemzedék szín­házhódító lehetett és lett Ma- gyarprszágon. Ügyannyíra. hogy az igények e téren is túlszárnyalják az eddig nyúj­tott lehetőségeket. Ültessünk hát még több gyermeket a színházi bár­sonyszékekbe ! Legyen olyan a támogatási rendszer, hogy legyen érdemes minden szín­házban speciális gyermek- és ifjúsági előadást tartani, de arról se feledkezzünk meg hogy a felnőtteknek szánt klasszikus és modem darabok előadásain is helyük van a fiataloknak éppoly kedvezmé­nyekkel, mint a csak nekik szóló bemutatókon. Nem árta­na úgy formálni a szerzői jogdíjrendszeren sem, hogy minél több gyermek- és ifjú­sági darab szülessen. Miért ne kaphatnának külön meghívást ilyen feladatra legnevesebb íróink? Minderről szó esett az Állami If júsági. Bizottság, máj; idézett ülésén. Néha túl sokszór emlegetr jük gazdasági eredményein­ket, amelyek természetesen első helyre valók, mert min­den jóhoz és széphez anyagi alapozás szükséges. De végűi is, miért ne tűnődjünk el oly dolgokon is, mint hogy gyer­mekeink, fiaink és lányaink egész serege lett színházba járó ember? Szebb életű, jobb ember. S. I. A biztonságos munkavégzésért A HÉTÉVES kaposvári gyárban tartotta a VIII. üzem­egészségügyi ankétot a Ma­gyar Vöröskereszt kaposvári városi vezetősége és a Buda­pesti Finommechanikai Válla­lat 3. számú gyárának vörös­keresztes alapszervezete. Dr. Varjú Irén, a városi egész­ségügyi osztály vezetője, a Vöröskereszt városi vezetősé­gének az elnöke — egyben a tanácskozás elnöke is — a tegnap tartott üzemorvosi an­két fontosságáról és jelentő­ségéről elmondta, hogy évről évre színvonalasabbak a ren­dezvényeit. A múlt évben sok tapasz­talatot szereztek az üzemor­vosok, munkájuk tapasztalati már kikristályosodtak. Ez állt az ankét középpontjában. Er­ről beszélt többek között dr. Buda Bálint üzemi főorvos, a Kaposvári Cukorgyár dolgo­zóinak az orvosa, dr. Sarlós Vilmos, a Pamutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárának az üzemi főorvosa. Az utóbbi előadásból emeljük ki: — A termelés növekedése, a technika korszerűsödése egy­re inkább megköveteli a munkakörülmények javítását, a veszélytelen, az egészségre ártalmatlan és a dolgozók munkaerejét kímélő munka- feltételek kialakítását Hozzáfűzte: a dolgozók te­vékeny részvételével lehet csak megteremteni ezeket a szükséges feltételeket. A munkaegészségügy nemcsak orvosi feladatok megoldására vállalkozik, hanem műszaki intézkedésekre is tesz javas­latot. Az érvényes rendeletek szerint jelenleg harmincnyolc­féle foglalkozási betegséget tartanak nyilván, SOMOGYBÁN mintegy ez­ren dolgoznak veszélyeztetett munkakörben — a megelőző intézkedésekről, az ártalmak kivédéséről dr. Konyhás Klá­ra laborszakorvostól hallot­tunk. — 1973-ig a megyei rende­lőintézet laboratóriuma vizs­gálta a foglalkozási ártalmak­nak kitett dolgozókat A sze­mélyzet túlterhelése miatt nincs arra lehetőség, hogy fi­gyelemmel kísérjék a labora­tóriumi értékek alakulását a továbbiakban. A megyei KÖ- JÁL-nál 1973-ban szervezték meg az ambulanciát, amely­nek célja a munkahelyi ártal­maknak kitett dolgozók alkal­massági és időszakos szűrő- vizsgálata. A laborszakorvos részletes vizsgálati eredményekkel tá­masztotta alá a benzolgőzös munkahelyeken dolgozók megkülönböztetett egészségvé­delmének fontosságát. Nyo­matékosan figyelmeztetett a kemizációs veszélyekre, és a megelőzés követelményeire. A gerontológia elsődleges feladatának, tekinti az alko­tóképes felnőttkor meghosz- szabbítását. E témával fog­lalkozott dr. Cser Frigyes üze­mi főorvos. Példái arról ta­núskodtak, hogy a VBKM Ka­posvári Villamossági Gyárá­ban sokat törődnek az idő­sebb dolgozók egészségvédel­mével. — Üzemünkben a nyugdíj­előkészítő albizottság már százötvennégy ügyet készített elő. A nyugdíjazást megelőző öt évben a dolgozók karton­jait már külön kezelik. A kor­határt elért dolgozókkal idő­ben megbeszélik életük újabb fordulóját, a munkaalkalmas­ság! vizsgálatoknál pedig kö­rültekintőbben járnak él ve­lük. Az üzembe fölvett dol­gozót, aki elérte ezt a kort, egészségi állapotához és ké­pességéhez mérten olyan mun­kahelyre javasoljuk, ahol megfelelhet a követelmények­nek. A DOLGOZÓKRÓL való gon­doskodás csendült ki az FMV kaposvári gyára orvosának, dr. Kerekes Zsuzsának a sza­vaiból is, aki a gyár rövid történetén keresztül mutatta be, mennyit fejlődött az üzem- egészségügy az elmúlt hét év­ben. Az üzemi fejlesztéseknél messzemenően figyelembe vették a dolgozók egészségvé­delmét, s az a gondoskodás újabb feladatokat is jelent Javítani kell például az L számú üzemcsarnok gyenge megvilágításán. Az ankét vitával ért véget majd a vendégek megtekintet­ték az FMV kaposvári gyárát h. a Domokos Béla: Születés, Brüm, szerelem. (Az élet című sorozatból.) zóra éhezve barangolok a Duna menti község utcáin, végigmegyek a töltésen, lefordulok jobbra, irányt veszek balra, hogy be­szélgetőtársakat keressek, s átadjam magam a barátkozás örömeinek. Ahány ember, annyi világ. Jó ismerkedni, és mindig élmény életutakat, életsorsokat megismerni. Sarokház elé érek. Sokab­lakos, L-alakú épület; gyaní­tom: valamikor beszálló ven­déglő lehetett, a túlpartra igyekvő vásározók itt kaptak éjszakai szállást, vacsorát, lovaiknak istállót és abrakot. Ráérősen ácsorgók és tűnő­döm: jobbra vagy balra? Le­hetőségeim korlátlanok. Föl­kereshetem a kompkeze löt: amatőr festő, öt esztendeje találkoztunk. Számi ásba jö­het a Korsós család is, ahol egyik nyáron dinnyével kí­náltak; megmutatták a kato-, nafiú leveleit, s közben el­mesélték a szép cigánylány kitaníttatásának történetét. Látom a túloldalon vénem­ber ba'lag, hóna alatt pék­kenyérrel. Amikor észrevesz, az eperfa hűvöse alatt meg­áll, felém fordul, s erősen figyál. — Kit keres? — szól át kisvártatva. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni Elmondom azt is, miért tudom. Barangolásaim során idegenként sétálgatva a községek utcáin, az idős em­berek mindenütt leplezetlen, sőt tolakodó érdeklődéssel firtatják: kihez jöttem, s egy­általán mi szél hozott falu­A KISKAPUKBAN jukba. A gyerekek, a fiata­lok ügyet sem vetnek rám. Bezzeg az öregek elszántan rámszállnak, még utánam is futnak. Hányszor és hányszor tör­tént ugyanaz. Az utcáról be­köszöntem az udvarra, ahol szorgoskodó nénikét láttam, aztán továbbballagtam. És mindig ugyanaz történt. Az öregasszony a kerítéshez siet­ve utánam szólt: »Kit keres, jóember?« Némelyik tétován állt egy darabig, majd sza­porán utánam lépett. »Nem a Szekeres nénihez jött illet­lenül?-« »De ismerős, nem maga volt nálunk a fiammal disznótoron? Tévedéseim számát növelve elnézően azzal magyaráztam a koros emberek kiváncsis- kodását, hogy velejárója a második gyerekkornak. Rá­érnek, unatkoznak, esemény, ha idegent látnak. tudni akarják, ki fia, borja. Köz- ben-közben éppen beszélge­tőkedvem jóvoltából az ér­deklődőktől én kezdtem ér­deklődni. Küszöbön, kispa- don üldögélve ilyenkor sok mindent megtudtam. Az iga­zat is, a lényeget is. Azt, hogy a kíváncsi öregeket nem a kíváncsiskodás. egészen más hajtja. Reménykednek, hogy én vagyok a hírhozó, az az ember, aki éppen őket ke­resi, akit a gyerek Budapes­ten, Miskolcon, Dunaújváros­ban megkért: úgyis felénk jársz, szólj be az öregemnek, jól vagyunk... Sok-sok beszélgetés után rádöbbentem: szüléink az »egyedüllét« nagy-nagy árát fizetik fiaik egzisztenciájáért. Magukra maradtak. K orán és szinte végérvé­nyesen elvesztették vá­rosba repülő gyerme­keiket, hisz az ott meggyö­keresedő lány vagy fiú any- nyi, mintha nem is volna. Sokan és sokszor elpanaszol­ták: fájdalmas érzés, hogy nincs körülöttünk senki. Egyik szemük sír, a másik nevet. Találkoztam anyóká­val, aki csakugyan öröm­könnyeket hullatva mesélte: egyik fia gépészmérnök, a másik fia villanyszerelő, a lánya ápolónő. De mikor lát­ja őket? Ritkán. Legtöbbször csak ígérik, hogy majd ek­kor, majd akkor, a hajrá után, a nyári szünetben, ha kiveszik a szabadságot. Az­tán mindig közbejön valami, s nem lesz a látogatásból semmi. Esetleg a beígért egy hétből egy nap. Mit is tehetünk? Életfor­mánkon változtatni lehetet­len. Százezrek szakadtak ki szülőfalujukból, életük más, jobb irányba fordult. Sorsuk, munkakörülményeik össze­hasonlíthatatlanul jobb, mint volt hajdan szüleiké, öreg­jeink, apáink, anyáink vi­szont ezenközben megrövi­dültek. Nem, nem anyagiak­ban. Abban van nagy hiány, hogy ritkán látják, s nem érzik maguk mellett a gyere­keket. Nagy a távolság, s valóban rengeteg az elfog alt- ság, meg más a mi életfor­mánk. De azért ne feledjük: a mama, a papa otthon a faluban a házból örökké ki­figyel, autózúgásra, azonnal az utcára siet, és hosszasan várakozik a kiskapuban. Az öregember a hóna alatt a kétkilós kenyérrel még mindig a fa alatt állt. Het­venévesnek néztem: sovány, bajusztalan, borotválatlan és »kíváncsi«. — Kit keres? — firtatja újból. — Várjon, átmegyek. Ma­gát keresem — mondom ke­gyes csalással. — Küldték tálán? — szól reménykedve. — Nem küldött senki, mégis, magát keresem. A gyerekei felől szeretnék ér­deklődni. öregebbik fia, ka­tonacimborám; itt járok, eszembe jutott, gondoltam, meglátogatom. Hol találom? Hunyorog. — A Jánost? — Öt. — Szegeden van. Vagyis A'győn, az olajosoknál. Mind itthagytak. János bányász, Antal szakács Budin; Piri tanár Kiskunfélegyházán. Já­nos ritkán jár haza. Várjuk pedig egyiket is, másikat is. Az anyjuk különösen. Hasz­talan várjuk őket. Leshetjük őket. Legalább közelebb len­nének. A gyerekek megnő­sültek, a lány férjhez ment; ott a család, ott van nekik minden. — Csak segítik magukat. — Más miatt hiányoznak ők, nem azért, hogy segítse­nek. Piri lányom ugvan hív: adják el, napa, a házat és jöjjenek Félegyházára. Ho­gyan tudjunk mi ott meg­szokni? T úrna Mihályt, hogy el- özvegyült, a fia elvitte magához Pestre. Három hétig bírta az öreg, tovább nem. — így se jó, úgy se jó — mondja. — A János? Leg­alább írna, de nem ír. Ha­nem ha katonacimborák, ak­kor most eljön szépen hoz­zánk. A mama nagyon meg fog magának őrülni. Gumicsizmában, hóna alatt kenyérrel elindult. Mentem utána, követtem engedelme­sen, s elhalároztam. náluk maradok estig, és máskor is meglátogatom őket. Csak hát Jánost várják. Elsőszülött fiukat. Szekulity Péter

Next

/
Thumbnails
Contents