Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

Szántó Péter Á legbutább kutyafajta A Lebeszélő megköszö­rülte a torkát, aztán belekezdett: — Ked­ves házasulandó ifjú pár! önök most egy igen nagy lé­pésre szánták el magukat, olyanra, amely bizonnyal meghatározza jövendő életü­ket. Ma már — mint tudjuk — a házasságok nem az ég­ben köttetnek, s így — higy- gyék el — nem kell más a frigyhez, mint egy kis meg­értés ... A Lebeszélő megint kráko- gott, ma ez volt a tizenne­gyedik ifjú pár, amelyiknek közösségre vágyó lelkében el­hangolt húrokat pengetett. És még csak fél kettő. Szimmler Vilmos kettőre ígérte, hogy jön, hozza a kutyát. Termé­szetesen fajtatiszta lesz, törzskönyvezett, három nem­zedékre visszamenőleg CA- CIB-győztes. Feltétlenül szép névvel, Zsebeházi Eleonóra Bodri, vagy valami ilyen... A házasulandó ifjú pár iz­gatottan fészkelődött előtte a kényelmetlen széken. Ez a szék direkt ilyen kényelmet­len, hadd fészkelődjenek. Már túl voltak a kötelező orvosi vizsgálaton, az aján­lott vérvételen, s ha esetleg valamilyen rendelkezés elő­írja, hogy a házasság megkö­tése érdekében szakítaniuk kell, bizonyára azt is meg­teszik. Szóval mindenen túl voltak, s most őt hallgatják, akinek az ügyviteli szabály­zatban meghatározott köte­lessége, hogy őket az egybe­kelés! szándék komolysága viszonylatában vizsgálatnak vesse alá. Ez a Szimmler meg biztos valami orrba vert bulldogot hoz, amilyen élhetetlen. Vagy görbelábú pincsit, amelyik­nek létra kell, hogy belásson az ágy alá. x —Kedves ifjú pár! — foly­tatta. — A házasság kikötő a viharban. Néha, ez is hoz­zátartozik, vihar a kikötőben. Mindent összevetve: igen íon- ftos jogintézmény, és igen je­lentős, egész életre kiható tény. — Mi valóban mindent meggondoltunk... — mekeg- te a fiatalember. A Lebeszélő legyintett: — Mind ezt mondják, még­is emelkedik a válások szá­ma. — A lányhoz fordult, aki zavartan gyűrögette szoknyá­ja csücskét. — Kegyed... — „ az előtte heverő aktába né­zett, de nem találta meg hir­telenjében a nevet —, ke­gyed most elhagyja a családi otthon meghitt, meleg fész­két. Az édesanyát, édesapái.. — Nem! — szólt a lány. — Hiszen továbbra is ott fo­gunk lakni. A ztán ijedten megtöröl­te a szemét. A Lebeszélő felélén­kültén folytatta: — Igen, az édesanya szerető gondosko­dását ... Hiába, anya csak egy van! A lány megadóan bóloga­tott: — Nagyanyám meg ket­tő! A Lebeszélő hátra dőlt. Nem jön ez a Szimmler! Megmondta neki, hogy japán palotapincsit semmiképp ne hozzon, mert az rendkívül buta dög, még a gazdit is megharapja. — Én igazás nem akarom Önöket megrémíteni, hisz csak az a feladatom, hogy ta­náccsal lássam ei az ifjú párt a frigy előtt. De jól meggon­dolták ezt a dolgot?! — hang­ja átdörgött a szobán, a fa­lon függő zöld politikusport­ré, amelyet a főnöke festett, ijedten megrezzent. — A há­zasság, kérem, nem tréfado­log! Bizony, egyáltalán nem vicc! Manapság egyesek úgy. járnak válóperre, mint más a fodrászhoz, vagy moziba! A cingár fiatalember ré­mülten válaszolt: — Mi, ké­rem szépen... mi ugye még gondolkodhatunk a dolgon ... De ha tetszik gondolni .. Még tépelődhetünk egy pár napig... néhány napig... A Lebeszélő ijedten közbe­vágott: — Egyáltalán nem akarom magukat elriasztani! A nehézségek akaraterővel pótolhatók, ahogy a Költő mondja. Mert ugye, a házas­A munka hollóházi művészei sággal is úgy vagyunk, mint sok egyébbel: alakul, mint púpos gyerek a prés alatt. — Hát igen — bólogatott a lány. Na ez is, amint haza­megy, vasalhatja a szoknyá­ját, annyit gyűrögeti. — Hát igen... Mi még persze fia­talok vagyunk, szeleverdiek, meggondolatlanok... A Lebeszélő mosolyogva bólintott: — A házasság olyan, mint a karám: ame­lyik ökör bent van, az kifelé bő nagy, szomorú szemekkel, amelyik meg kint van a le­gelőn, az mindenáron befelé kívánkozik... Hehe, ez per­sze csak jelképesen volt mondva... Talán mégis meg kellett volna mondani ennek a Szimmlernek, hogy csaut hozzon. Olyan kedves pofája van a csaunak. És minden vackot megeszik, kenyeret, levest, házi moslékot, kalap­tűt, rossz cipőt, igazán nem igényes. Igaz, mondják róla azt is, hogy a világ legbu­tább kutyafajtája, de ki hiszi ezt el? És ha igaz, ki törődik vele? Nem akadémikust ke­res, hanem szobakutyát. Mosolyogva bólintott: — Azért persze nem kell meg­ijedni, nem olyan ördöngös dolog a házasság. Csak azért mondtam el mindezt, mert meg kell gondolniuk: az ott­hon meleg fészke nem pótol­ható semmivel; a házasság viszont olyan rév, ahova mindig boldogan térhetnek meg az élet viharos tengeré­ről. Nézzék, én is örülök, ha ilyen üde, fiatal párt látok, hisz tudják, ez a kötelessé­gem, a házasság előtt elbe­szélgetés. Persze egy német boxer se lenne hülyeség, azt mondják, az nem tud ugatni, hacsak meg nem tanulja a többi ku­tyától. — Hány gyereket akarnak? A fiú kerekre nyitotta a szemét: — Hát... Kettő és tizenöt között... — Szóval akkor nem is vé­dekeznek?! — Védekezni?... Nem. védekezünk, legalábbis... — De azért ismerik a mód­szereket?! — Igen. A módszereket, azokat ismerjük. Már úgy ér­tem, többé kevésbé... mdhárman fölálltak. A M Lebeszélő kezet rázott a házasulandó ifjú párral. — Tehát akkor... — mondta várakozóan — tehát mikor jönnek esküvőre? A cingár fiatalember meg­vakarta az orrát: — Köszön­jük szépen, igazán nagyon jól tetszett, beszélni. Sok gon­dolat ébredt bennünk, és va­lóban a szívünkhöz tetszett szólni... — Igen! — helyeselt a lány is. — Mi nem is gondoltuk. Szóval akkor azt tetszik mondani, hogy nem érdemes? Hogy nem gondoltuk meg eléggé? Mi akkor néni is za­varunk tovább. És kirohantak. A Lebeszélő dühösen fiók­ba vágta a dossziét Ezek a mai... A nyavalyások ! No nem! A Szimmler, ha nem csaut hoz, megmondja neki, hogy vigye vissza! Vulkán sodorta hegy­ormok között, fenyvesekkel tűzdelt völgy Zemplén hegy-: ségben. A völgyben házcso­port. Ez Hollóháza. Az élénk piros, fugázott téglákból ra­kott, óriási üvegablakos gyárépület, a Hollóházi Por- oelángyár inkább hatalmas műteremre, mint ipari üzem­re emlékeztet. Az ABC áru­ház a csúcsos, fakiképzésű boltozatával éppúgy a táj »része«, mint az ultramo­dern, piramis alakú temp­lom. A munkáslakásokat te­raszosan képezték ki, vidá­man »ülnek« a domboldal­ban. Minden lakásnak van földszinti és emeleti része. Hollóháza »kívülről« belső igényességről, egységes aka­ratról, szépérzékről tanúsko­dik — mintegy példázza azt, amit Tóth Ferenc gyárigaz­gató mondott: — Nem feltétlen szükséges, hogy egy gyár visszataszító, szürkén egyhangú és stílus­talan legyen. Kommunális létesítményeinket parkok, és benne sétányok kötik össze a főépülettel. Bármit épí­tünk, legelőször is környeze­tünk képével hasonlítjuk; beleillik-e, hasonlítani fog-e hozzá. És bár ez így, együtt csak keret, jó hangulat foko­zó ja. Tóth Ferenc óvatosan mo­solyog. — Itt, a gyárban ezren dolgozunk és az ezerkétszáz lakosú Hollóháza felnőttjei­nek többsége nálunk keresi a kenyerét. Mindenki ismer engem és én is ismerek csaknem mindenkit. Nélkü­lözhetetlen a személyes kon­taktus. Ez tradíció is! A hallóházi porcelán az egykori üveghutából fejlő­dött ki, s hogy ennek emlé­ke mily erős arra a példa: »Hutára megyek!« — mond­ják az asszonyok a busz­megállókban. A mai gyár helyén »Roily József tekin­tetes úr 1777-ben üveghutát emelt, amely épület a becs­lések szerint 230 Rhenus fo­rintot ér«. A porcelángyár­tás a közelben lévő kaolin- bányára támaszkodva 1827- ben kezdte et a termelést. A míves alkotások előmoz­dítója Istványi Ferenc volt, akinek szobrát most még ugyan a mintateremben lát­hatjuk, ám nemsokára föl­avatjuk. A gyár a múlt szá­zad hetvenes évéig a pa­raszttányérokat készítette, akár Városlőd, Apátfalva. A falusi nép az erős, élénk szí­neket kedvelte és hát a for­mák ... Imakönyv alakú pá- linkásbutykosok (!), koma­tálak, vízhordóedények. A legkedveltebb minták a ró­zsák és a mezei virágok, bú­zakalászok tapadtak a köcsö­gökre, korsókra. Istványi Fe­renc nagy energiával igye­kezett a, termékek színvona­lát emelni, erre késztette őt a cseh—német gyárak éle­sedő versenye is. Különösen nagy hatással voltak rá a Zsolnay-gyár remekmívű da­rabjai. Istványi ügyesen mérte föl, hogy a közönség kezdi vásárolni a finomabb, ara­nyozott, dúsan díszített gyártmányokat, és festőit arra ösztönözte, hogy szok­ják meg a lendületes rajzú díszítményeket, a különleges változatokat. Ha valaki kí­váncsi rá, a sárospataki mú­zeumban megnézheti a Mu- sonszky festette ultramarin- kék, receszegélyű és igen ap­rólékos, finom díszítésű nagytálat, amellyel Holló­háza a párizsi világkiállítá­son szerepelt. Később a gyár a milánói triennáléra is föl­készült, s ott kiállította Miki Nádor festő kobaltkék tölgy- és akantuszlevelekkel díszí­tett óriás kulacsát. De kanyarodjunk vissza a jelen útjára! Dr. Sikota Győző, a gyártörténeti mo­nográfiában így fogalmazta meg a hollóháziak elvét: »... munkálkodni az egye­temes porcelánművészetért, s ugyanakkor kifejteni azt, ami a miénk ... Eljutni ta­lán oda, ahova népzenei gyűjtésünk és a régi magyar dalkincs feldolgozása során Bartók és Kodály eljutott... Új legyen, népi, magyar és XX. századi...« Győri Istvánná, a Hámán Kató festő szocialista brigád tagja (társadalmi munkában) a gyár szakszervezeti titkára V hollóházi katolikus templom Galambos Szilveszter Gratulálok ... annak a fiatalasszony­nak, aki a napokban rettent­hetetlen bátorsággal szállt szembe a több száz főnyi tö­meggel, mely tömeg meg akarta őt védetni kötélizmú, s erőteljes pofonokat osztogató élettársától. Meghatóan mély, romantikus szerelemmel sze­rethetik egymást.,, ... annak az italbolt pénz­tárosnőnek, aki a szemmel láthatóan ittas vendégnek a leghatározotabban megtagad­ta, hogy blokkot adjon egy nagyfröccsre, csak a jóval drágább konyakot volt haj­landó leblokkolni... ... annak a zöldség-gyü­mölcs árusnak a sarkon, aki nem téveszti meg a vásárlót, hanem becsületesen a kira­katban is olyan csúnya árut leírtál, mint bent az üzletben. ... annak a jelentős pozíciójú férfinak, aki nem feledkezik meg idős szüleiről. Minden hónapban meglátogatja őket. hogy pár száz forint gyorsse­gélyt kérjen... ... .annak a telefonrongáló- nak, akit nem hatott meg a felirat: NE RONGÁLD A KÉ­SZÜLÉKET, ÉLETET MENT­HET! ... Ö határozott jellem, erőteljes egyéniség. Élethiva­tásának tekinti, hogy minél több telefonkészüléket tegyen tönkre, dacolva bár ezer ve­széllyel .... ... anno,k az éjjeliőrnek, aki nem horkol sem otthon, sem másutt, s így nem zavarja a feleségét s a raktárt feszegető tolvajokat sem... ... annak a taxisoffőmek, aki dacára, hogy a kocsija szabadot jelzett, nem hivatko­zott arra, hogy a garázsba megy, hanem humanista mód­ján hajlandó volt utasként be­fogadni kocsijába... ... annak az építésvezető­nek, aki — ha lehet, szép szó­val, de ha ez nem megy, ak­kor szigorú határozottsággal — megköveteli, hogy a nyolc­órányi munkaidőből négy óránál többet ne töltsenek ló­gással ... ... annak a karakán autó- buszvezetőnek, aki bársonyos baritonján sürgette az utaso­kat: igyekezzünk a leszállás­sal, az ajtó csukódik! De ő ki sem nyitotta az ajtót... Régi motívum kerül a dísztányérra (MTI-fotók, Fehérváry Ferenc felv. — KS) e cél megvalósításáról be­szélt: — Nemcsak a munkát, a munkást is örökölte és nap­ról napra örökli az üzem; az ezernyolcszázas évek munká­sainak vezetéknevét ma is föllelhetik, mert itt ez a kín- lódóan szép mesterség apá­ról fiúra száll. A szívükben ás a kezükben van a porce­lángyártás, a korongozás, festés... Ma tizenegy or­szágba küldjük a termékein­ket. — Űj malmokat, kemencé­ket vásároltunk — folytatja Tóth Ferenc igazgató —, vál­toztattunk, finomítottunk a technológián. Megkezdtük többek között a máz alatti kobaltdíszítésű edények soro­zatgyártását. Iparművészeink közül Koczor Sándor és Bükki Béla itt lakik, Holló­házán. A tervezések egyéni hangvétele különbözteti meg más porcelángyáraktól a mi termékeinket. Dísztárgyain­kon, faliképeinken plasztikus díszítésű a népművészeti mo­tívum. Ez Veress Miklós kez­deményezése. Emeletről emeletre járunk az üzemben. Forróból hideg­be — hidegből forróba. Szá- , rít, kiszívja az erőt a kiírók­ból, az arcokat sápasztja ez a munka. Sütnek a kemen­cék, védekezik a massza. A hosszú órák lassú gyötrelmé­vel készülő váza egyetlen mozdulattal selejtté válhat. — A porcelánt először 960 fokon égetjük — törli meg izzadt homlokát az egyik égető munkás. — Ezt zsen­gelésnek nevezzük. Később 1360 fokon mutatja meg igazi alakját, fényét, csillogását... Az asztalra hajolva egész nap ecsettel mikromintát ró, pöttyent, vonalaz Mészáros Lászlóné festőbrigád-vezető. Egy pillanatra fölveti a fe­jét: — Egy csík 9 milliméter lehet. Sem több, sem keve­sebb. Finom kéz kell hozzá, és akarat. Mérnök fiamat is azzal bocsátottam útjára: „Te is csak »kilencre« húzd mindig!” Apám, nagvapám, összes vérem itt dolgozott. Kislányként kerültem ide... Belkó Ernő né édesapjának Kababik József korongosnak a melére tűzték itt először a sztahanovista-jelvényt. A mestermunkás fajától nem esett messze az »alma«. Bel- kóné ördöngös ügyességgel fest: a minta az ujja végé­ben »él«. — A szakma szeretete nem elég — vitatkozik Haluska József névéi, akivel együtt akarják megfejteni számom­ra a »titkot« —, hanem a tanulmány is fontos. Mú­zeumokba járunk, olvasunk, előadásokat hallgatunk. Fej­lődik, csiszolódik az ember­ben a képesség. Elpirul,- zavarba jön — mint aki rosszat szólott. — Amikor bővítették a gyárat, a környékbeli falvak­ból sok új lány, asszony ér­kezett. Hát amikor az ő kis ügyetlenségüket néztem, arra gondoltam, valamikor én is így kezdtem... Beszélgetnek, vitáz­nak. Szavaikból kiderül: a jó munkának a jó közérzet is alapfeltétele. A gyár időről időre összehívja, megvendé­geli azokat a munkásokat, akiknek kezéből kiesett már a korong vagy ecset. Társa­dalmi munkában készített kis emléktárgyakat osztanak szét közöttük. Most például egy-egy kupát készítenek, amelynek falára ráégetik az újjávarázsolt gyár képét. És sok minden szóba kerül itt, a vezetők barátságos visel­kedése, az például, hogy Tóth Ferenc sohasem megy föl úgy az irodába, hogy be ne kukkantana a műhelyek­be, és sok-sok más, minden. Előhozzák Hollóháza harmo­nikus fejlődését, a jó ellá­tást, a gyerekek tanulási le­hetőségét, az ösztöndíjakat, és így aztán egységes kép alkui ki, amelyen már a »zsengélés« után kivehetők életük kontúrjai. Hollóházán, célul tűzték ki: őseik nyomdokain járva por­celánban kifejezni, ami a miénk... Nemzetközi hír­nevük bizonyítja, hogy jó úton járnak. Szfits Dénes Mezey Katalin Emlékvers ha lett volna türelme várni még elsétálhatna most ideát meghimtázhatná a Janikét s beszélhetne velem de most hogy végleg elveszett úgy tűnik nem is voit idő mikor még karján fellendülhetett volna e csecsemő Kelemen Lajos LASSA MEG A SZEM A falánk iszap büdös vizet vérzik üres táj itt-ott néhány bozót rebben szelíden időznek letörve térdig mezitlen bokrok Dugdossa még bennem I valami emlék a konok ragyogást Lássa meg a szem belül ha visszanéz az elmúlás csak szemernyi pusztulást művelt — bocsásson meg magának e kéz Megint rekedt rézrezgését a szélnek amíg tud adni váltsa föl a világ Szolgálva máris a tisztább beszédnek rejtelmét és minden-nővesztő titkát mutassa bármely zug — legyen bőkezűbb Mutassa : rá várva állok én is itt — Színesedjél ki legalább egyhelyütt; — holt hüllők csillaga — vess ki valamit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents