Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

Miért csökkent a íií-rendezvények száma? „Növekedett” -fejlő­dön,«, »javunc«, »uz országos élvonalban van« a TIT So­mogy megyei szervezetének tevetcenysége a* legutóbbi idő­szakban. Legalábbis ez olvas­ható a ob an a ocs^n.oijzan, amelyet Kánya János megyei titkár készített a megyei ta­nács közművelődési bizottsá­gának nemrégiben megtartott uiésére. Igaz, a tények, a bi­zonyítékok hiányoztak. -A gé­pi adatfeldolgozás minden ev lebruárjában szolgáltatja a részletes eredményeket. így a statisztikai mellékletek az 1977. év adatait nem tartal­mazzák,« A jelentés mégis gyanúsnak látszott. A szcnj még a helyszínen -nem hi­vatalos« információként kö­zölte a bizottsággal, hogy a TIT rendezvényeinek száma az idén 30 százalékkal csök­kent. Ez az őszinteség mindenkit elismerésre késztetett volna, ha igaz lett volna. A TIT-ren- dezvények száma ugyanis nem 30, hanem — és ezt minden ellenkező állítás elle­nére írásban rögzített szamok bizonyítják — több mint 50 százalékkal volt kevesebb a tavalyinál. (Azaz: több mint háromezer előadással!) Mi a csökkenés oka? Kánya János megyei titkár: — Azt gyanítom, a vissza­esés okait a tanácsi közmű­velődési intézményeknél kell keresni. Ök maradtak le a rendezvényekkel, nem mi. Ez nehezíti az együttműködést. —- Tehát az önök -mínusz« háromezre az ő leikükön szá­rad? — Nem tudom, náluk mi­lyen arányú a csökkenés. — De a csökkenés ténye bi­zonyítható? — Én nem tudom bizonyí­tani. Inkább csak gyanítom ... Tröszt Tibor, a megyei ta­nács művelődésügyi osztályá­nak helyettes vezetője más­képpen vélekedik. — Ebből a vádból semmi sem igaz. A nyári időszakban több rendezvényünk volt, mint korábban, de a mennyiség más évszakokban sem csök­kent. Egyre gyakrabban for­dul elő, hogy a városi-közsé­gi művelődési házak a TIT -mellőzésével« szerveznek előadásokat, író—olvasó talál­kozókat; így gyorsabban megy, kevesebb a botladozás, a bü­rokrácia. Mi hát az ok, ami a -zuha­nást« előidézte? Es minek tu­lajdonítható a jelentések -lak­kozása«, az értelmiségiek el­fordulása a TIT-től? Miért ha­lódik a szakosztályi munka, miért cserélődnek -kozmikus sebességgel« a megyei titkár­ság munkatársai? Közismert: a tudományos ismeretterjesztésben sok függ az ötletektől, a munkatársak javaslataitól, cselekvési kész­ségétől. De mi jót várhat­nánk, ha a vezető a csalha- tatlanság jegyében állapítja meg, hogy -nincs szükség üze­mi, gyári TIT-szervezetekre; a főiskolákra kell építeni.« Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a műszaki értelmiség részvétele a TIT-muníkában — enyhén szólva — csekély, s az előadásokon is kevés a munkás, hiszen egyetlen üze­mi TIT-csoport sem működik. (1976-ban még 2932 természet- tudományi és műszaki témájú TIT-előadást tartottak So­mogybán. 1977 októberének végéig 961-et. A hanyatlás te­hát — nyilván nem véletlenül — az idén érte el legmélyebb pontját.) A természettudományi jel­legű rendezvények számának csökkenésére még az sem szol­gálhat mentségül, hogy befeje­ződött az új KRESZ oktatása, hiszen a társadalomtudományi előadás is jóval kevesebb, mint a múlt évben volt. (1976­ban 3505, 1977-ben — október végéig — 1844.) A TIT megyei szervezeté­nek 1200 tagja közül 900 rend­szeresen nem tart előadást, és általában semmilyen rendez­vényen nem vesz részt. Ennek nem a tagok hanyagsága az oka, sokkal inkább az, hogy a megyei titkár és baráti köre mintha személyes tulajdoná­nak tekintené az ismeretter­jesztést. A TIT szervezeti sza­bályzata egy tagnak évente legföljebb 30 előadást tesz le­hetővé. A titkár átlag hetve­net tart, s nyolc éve egyetlen témáról: a Balaton történeté­ről. Sok az indokolatlan -hi­vatalos« gépkocsiút, és a biz­tosított összeg rendszerint kevés a munkatársak valóban hivatalos útjaira. Ennek a já rási, városi szervezetek látják a kárát. A vidéki szervezetek szinte teljesen irányítás és szakmai felügyelet nélkül ma­radnak. A megyei titkár évek óta egyetlen szakosztályülésen sem jelent meg, s előadáson — azaz mások előadásán — sem látták. Az irányítás hiá­nyosságai miatt több előadó — köztük jónéhány szakosz­tályvezető — vált meg a szer­vezettől. Az utóbbi öt évben tucatnyi munkatárs volt kénytelen elhagyni a TIT me­gyei titkárságát. Az előadók — mindenekelőtt a nyelvtanárok — gyakran panaszkodnak a magnetofonok, vetítőgépek, egyéb eszközök és fölszerelé­sek hiánya miatt, s közben a TIT épületének padlásán sok az -elfekvő« technikai és szemléltető eszköz. Csakhogy ezek -nem adhatók ki«. A feltárt — és bizo­nyítható gondok, hibák — megoldása, illetve felszámolá­sa ügyében mi nem tehetünk mást, mint hogy fölhívjuk rá­juk a legilletékesebbek fi­gyelmét. Lengyel András Bob » barátunk A Semmi ásán József Attila koszorúi Balatonszárszó híres község. Ezt azonban (a tegnapi ko- szorúzási ünnepség közönségé­nek összetétele bizonyította) legkevésbé a helyiek tartják számon. Talán a rosszul ér­telmezett szerénység, vagy ép­penséggel a közönyösség okán. József Attila önvesztő decem­ber 4-éjéről, — amelynek 40 éves évfordulója alkalmából koszorúzták szárszói szobrát — elég sok helybeli ember megfeledkezett, míg az ország más vidékeiről — például Budapestről — egymás után érkeztek a 20. század egyik legnagyobb költőjének értői, tisztelői. Költők, irodalomtu­dósok, versmondók látogatták meg a -mosónő fia« utolsó stációjának emlékeit őrző múzeumot, majd a kegyelet koszorúi nyomában léptek a szoborhoz'; amelyet most a téli park fái őriztek fázós es­küre emelt ujjakkal.-József Attila emlékeztet magamra« — írta kétségbe­esetten Móricz Zsigmond a Szép Sző emlékszámában 1938-ban, s e fekete borítású jobb sorsa érdemes magyar kiadvány tudatta a világgal a irodalom szörnyű gyászát. Mert -az ember végül homo­kos, szomorú vizes síkra ér«, a kérlelhetetlenül józan, az önáltatásoktól, önelemzései által megfosztott bizonyos­ságban. S nincs tovább ... A költő csencvész testét ko­pott kabát-' óvja az ónszínű december hidegétől, miközben elindul az állomás felé. Utaz­ni akar. » Hideg volt tegnap is. A Ba­laton felől fagyos szél verte a kopott fákat és a csukott sze­mű villák kerítéseit. Az ün­neplő közönség mielőtt ko- szorúzni induit, teát ivott az iskola napköziotthonának konyhájáról. Jól esett a tea és a bunda melege a szárszói hidegben. Egy helybeli peda­gógus, Ázsóth Gyula — az ünnepség egyik szónoka — felhívta a figyelmünket egy különös történelmi véletlenre József Attila halála után 7 évvel, ugyancsak december 4-én feltűntek az első szovjet katonák a község utcáin. Sza­bolcsi Miklós akadémikus Jó­zsef Attila sokféle művészi ar­cát ragyogtatta fel és saját nemzedéke nevében mondot ta, hogy számukra a költő sorai ugyanazt jelentették, mint Bartók koncertói, Tho­mas Mann regényei és Pi­casso kompozíciói. Jánossy István József Attila-díjas köl­tő verset írt erre az alkalom­ra, s most fölmondta Attilá­nak. A siófoki Perczel gimná­zium tanulói József Attila és Nagy László verseket adtak elő. Eközben bennem a költő egykori barátja, Remenyik Zsigmond átkai dörögtek. -Átok kísérte életét, kísérje hát átok mindenkiét és min­denét, aki és ami az ő életé­vel roncsoló kapcsolatba ke­rült ...« A koszorúkat úttörők vitték a szoborhoz, nyomukban a ko­szorút elhelyező szerv, in­tézmény, közösség. Elsőnek a siófoki járási és a községi pártbizottság koszorúzta meg az emlékművet, majd a járási hivatal, a községi tanács, a KISZ, a Magyar Tudományos Akadémia, a soproni öreg diá­kok társasága, a munkásőr­ség, valamint az üzemek, szö­vetkezetek szocialista brigád­jainak képviselői. Eközben József Attila úgy állt -ked­ves komolysággal« látogatói előtt, mint amikor a barátait várta Szárszón, a barátait, akik ezután már soha többé nem látták. Szapudi András Bob, azaz Dinnyés József dalénekes nemcsak azért ba­rátunk, mert minden hívá­sunknak eleget tesz; gyakran vendége Kaposvárnak és a megyének. Azért barátunk, mert költők segítségével azt fogalmazza meg dalaiban, ami minket is foglalkoztat. Bejön, mintha csak vélet­lenül járt volna erre. Köszön, köszönünk, s máris szétteríti bennünk a dallamokat, ame­lyeket gitárjából csal elő. Ady Endre, Ratkó József, Kalász László, Veress Miklós, Buda Ferenc, Utassy József, Ladá­nyi Mihály, Páskándi Géza, Gál Sándor verseire szerzett zenét. Milyenek ezek a versek? Általában frappáns epigram­mák; legalábbis rövid, de mondanivalóban gazdag köl­temények. Van köztük apró tüske, sarkait vesztett kavics is. Úszunk Dinnyéssel egy anyagtalan folyóban ... Amikor akarja, énekelünk magunk is, testvérérzettől át­hatva. Farmeros, gitáros fic­kó — egy közülünk. Csakhogy közösséggé tud énekelni ben­nünket, néhány perc alatt Dalos varázsló. ' , — Üj műsorod címe: In memóriám Bob Dinnyés. Ez szakítást jelent korábbi stílu­soddal? — Hatrészes műsor ez. Ed­digi pályám fölmérése, a har­mincadik év küszöbén. 1948- ban születtem Szegeden. Nyilvánvaló; hogy tizenkét évnyi énekesi pályám alatt korszakváltások voltak nálam is. Mostani műsorommal azt is lemérhetem, hogy a dalaim­ban fölvetett gondokra kap­tunk-e választ azóta. Nemrégi­ben a Fonómunkás Kisszínpad klubjában például megállapí­tottuk, hogy Veress Miklós Karrier című verse ma is ak­tuális. Ezt énekeltem 1967- ben, azon a bizonyos polbeat- feszti válón. Azon a bizonyoson, ame­lyen ország-világ megismerte őt. Igaz: már előtte is szere­pelt tévében, rádióban. A ki­ugrást azonban a fesztivál hozta. — E tíz év alatt voltam zeneszerző, polbeat-énekes, népzene-adaptátor. írtam pamfletét is. Irodalmi színpa­doknak kísérő zenét. — Melyik irodalmi színpad­dal volt kapcsolatod? — Most legutoljára a evőn Arraboma együttessel. Velük vettem részt Monacóban a nemzetközi amatőrszíniátszó- fesztiválon, ahol a győriek a Minden tájra jut egy betyár című paródiával léptek föl. A zenét én szereztem. A nyáron egyébként több szocialista or­szágban vendégszerepeltem. Visszatérve az együttesekhez: a Flamingo és a Peremszín­pad törekvései érdekeltek. Ba­rátaim voltak, akár csak a Fonómunkas Kisszínpad tag­jai. A kaposvári együttesnek dolgozom most, új produkció­jukhoz komponáltam dalt. Üj műsoromat Győrffy Mik­lós rádiós szerkesztővel közö­sen csináljuk: ő rögtön vála­szol is a kérdésekre. A gyere­kek szeretnek kérdezni, ő se­gít nekem: bel- és külpoliti­kában egyaránt »otthon van«. Közben mérjük azt is, hogy melyik rétednél mit indítunk el a műsorral. — Ki áll közel hozzád a magyar dalénekesek közül? — Berki Tamás és Boros Lajos. Velük szeretek dolgoz­ni; sok hasznos tanácsot ka­pok tőlük, jó kontrollja ez munkámnak. Most együtt csi­! nálunk egy műsort, ebben a i Mokép segít bennünket hír- ! adó- és dokumentumfilm-rész­I letekkel. ! — A műsorodban szeren! ő- I kan kívül mely magyar köl­tőkkel érzel szellemi rokonsá­got? I — Bari Károlyt és Szokolay j Zoltánt említhetem. A kü’föl- j di énekesek, költők közül ter­mészetesen Bob Dylant első helyen. Azután Bulat Okud- zsavát, Leonard Coheht nevét. Évi kétszázötven föllépés, évi kétszázötven siker. A na­pokban veszi át a nívódíjat a televízióban látott Ipiapacs című dokumentumgroteszk- beli közreműködéséért. Leskó László Gyermekkönyvtárak az fliDK-ban Statisztikák szerint az NDK általános iskolás korú lakosainak 76 százaléka látogatja rendszeresen a gyermekkönyvtárakat. Képünkön: a suhli gyermekkönyvtár látható, ahol a 25 ezer könyvön kívül 1600 lemenői és hangszalagból is válogathat­nak a fiatal olvasók. (Fotó: ADN — ZB — MTI — KS) LEVÉL HAZULRÓL Édes gyermekeim, tudatom veletek, hagy hálistennek jól vagyok, már persze a körül­ményekhez képest, hiszen a térdem alig akar engedelmes­kedni, de csak rosszabb ne le­gyen, így még talán kibírom néhány esztendeig. Remélem, ti is egészségben vagytok, amit szívből kívánok az egész családnak. Köszönöm a pénzt, amit küldtetek. Bizony, a kis nyug­díjamból nem futotta volna még napszámosra is. Azért igazán sajnálom, hogy nem tudtatok hazajönni. Ha nem is dolgozni, hiszen szegény Pistám, tudom, hogy te is so­kat kínlódsz a derekaddal, ha­nem mert olyan szépen együtt lett volna a család. De hát nektek is megvan a tenniva­lótok, tudom én jól., Így az­tán megfogadtam a Sanyi meg a Feri mellé egy fiatalembert, lányom, te biztos ismered, a Csurgai kománk unokája, kétszáz forintot kért egy-egy napra. Mit csináljunk? Még nem is olyan sok, azt mond­ják. Igaz, összesen talán ha tizenkét órát dolgoztak a két napban, mert szombaton a vontató defektet kapott, és amíg megcsinálták, csak áll­tak abban a szemerkélő eső­ben, jól át is fáztak szegé­nyek. De most már végre csak itthon van, bent az ud­varban az összes fa. Szép akácfák; sokáig1 elég lesz a tűzre, meg azt mondják a hozzáértőbbek, talán két köb­méterre való épületfát is ki lehet fűrészeltetni belőle. Bizony, ez maradt a csalá­di jussból. Ez a három von­tatóra való akácfa. A földet elvitték. Vagyishogy odaad­tam, mert mit tudtam volna kezdeni vele. Az adóját is alig termette meg. Hiába, mióta szegény apátok eltávo­zott közülünk, nyugodjék bé­kében, még az se volt, aki utánajárhatott volna a trak­torosnak, vetőmagnak, műtrá­gyának, vontatónak. Így aztán csakDazon igyekeztem, hogy legalább azt a néhány akác­fát megmentsem, ami a föld végében volt. Igaz, még ez se ment könnyen. Jártam én mindenhova, be a téeszhez, nem is tudom hányszor, az eb- nőktől a főkönyvelőig, azután a járáshoz, onnan meg vissza, merthogy kiderült, isten tud­ja, még kinek a nevén volt az a darab föld a Kaponyai-dű- lőben. Amire meg már ren­deződött, azt mondták, jól van, átveszik, bár nekik iga­zán nincs szükségük rá, de csak a fával együtt, az ér raj­ta, valamit, és mi nem vág­hatunk ki még egy husángot sem. Különösen a főkönyvelő­nő hajtogatta, honi/ ez a ren­delet, most nem tehetnek, ha nem tetszik, tartsam . meg. Még szerencse, hogy az elnök keresztanyja, tudod, lányom, a Csicseri Rozika néni, itt la- nik a harmadik szomszédban, jó beszédes viszonyban va­gyok vele, vittem neki egy kis körtét abból az édesből, meg egy fél liter pálinkát, hát az megígérte, hogy beszél az elnökkel. Tartotta is a szavát, mert amikor megint bebiceg­tem az irodára, azt mondta: kivételesen nekem megenge­dik, hogy kivághassam a fá­kat, mert egyedül élek, csak az a kis nyugdíjam van; mondtam is neki, hogy a gye­rekeim segítenek, mert más­ként nem tudnék megélni. A főkönyvelönő — nem kívánom a kárát, de igen megharagud- t”~'. rá — most is megpróbált akadékoskodni, de az elnök szépen leintette. Szóval, végül sikerült elin­téznem, és most már nyugod- tabban vagyok, mert itt van szépen lerakva a fa, hátul az udvarban, a cseresznyefa mel­lett. Ez legalább a miénk, akármi történjék is. Igaz, hogy hallgattam miatta a Sa­nyitól. Mert azt mondta, töb­be kerül a leves, mint a hús. Meg minek ez a néhány da­rab fa, mit kezdek vele, hi­szen volt még tüzelőm, meg a kertben is ki kellett vágni néhány akácot, adnak azok több évre valót. Épületfának meg vagy megveszi valaki, vagy nem. Meg a Sanyi — tudjátok, milyen akkurátus ember — mindent beleszámí­tott: nemcsak a napszámbért, a fuvart, a motoros kézifűré­szelő fizetségét, hanem még azt a két demizson bort, meg az üveg pálinkát is, ami el­fogyott, aztán még hozzátette, hogy ebben a két napban, szombaton meg vasárnap, mennyit tudott volna masze- kolni, ez mind kiesés, számít­suk föl, és akkor megérte-e. De hát ő nem érti, hogy itt nem az érték a fontos, hanem az, hogy a mienk volt, és azt nz~n szabad csak úgy ingyen odadobni. Azért az én szüleim igencsak meggürcöltek: ra- gasztgatták a kis földdarabká­kat egymás mellé, hát leg­alább ezt mentsem meg belő­le, ezt mondja a lekiismere- tem. Mindegy, akárhogy is volt, az a fontos, hogy sikerült, sze­rencsésen túlvagyunk rajt. Most nem is írok mást. Ja, még annyit, hogy a Süveges keresztapád is azt mondta, pe-. dig tekintélyes ember, jól tet­tem, hogy elintéztem, ez ne­kem jár, és ebben ne hallgas­sak senkire. Sokszor csókolom az egész családot, bizakodom, hogy talán el tudtok jönni ka­rácsonyra, írjátok meg, mikor érkeztek.. Szerető anyátok. Paál László Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents