Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-30 / 306. szám
Á kétfejű sastól a trikolórig Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság19 Karikás pogácsa volt a tarisznyájában Már megszoktuk, hogy Nemeskürty István történelmi munkái szinte bombaként csapódnak be szellemi életünkbe, előítéleteket rombolnak, vitákat ébresztenek, elavult, de a köztudatba mélyen ivódott közhelyépítményeket döntenék dugába. Ilyen, a romantizáló, sematikus szemléletmód elleni kihívás volt a szerzőnek a XVI. századi történelmünket feldolgozó trilógiája, vagy a 2. magyar hadsereg pusztulását bemutató könyve, s hasonlóan izgalmas a napokban megjelent új mű is, az 1848—49, évi magyar szabadságharc katonaforradalmárainak tevékenységét elemző »Kik érted haltak, szent Világszabadság«. Igaz, a császári-királyi ármádiából a honvédsereghez átpártolt tisztek érdemeit hébe-hóba már eddig is méltatta a szak- tudomány, ám ez a méltatás nem volt mindig eléggé tárgyilagos, s csupán a részletekre világított rá: összefoglaló mű mindeddig nem jelent meg róluk. Ezért is hézagpótló jelentőségű Nemeskürty könyve. »Honnan az ördögből támadt az a honvéd hadsereg, amely 1849 májusában a határig kergette a császári ármádiát?« — erre a kérdésre válaszol a vaskos kötet, bizonyítva, hogy a világtörténelem első internacionalista forradalmi hadserege sohasem jöhetett volna létre egykori cs. és kir. tisztek, öreg »fekete-sárgák« szívós szervező munkája nélkül. Levelek, naplórészletek, emlékiratok tanúsítják: a Habsburg-zászló alól a honvédseregbe átlépett, felvilágosult szellemű tiszteknek tulajdonítható nemcsak az élel- mezés, a ruha- és fegyverellátás kitűnő megszervezése, de a korszerű — és sokáig igen eredményes — kiképzés is. (F. Rüstow, a neves svájci történész a kor stratégiai- lag-taktikailag legképzettebb fegyveres szervezetének tartotta 1848—49 magyar hadseregét!) Néhol kételkednünk kell saját utód-lelkiismeretünk- ben és kollektív történelmi emlékezetünkben, amikor a nagy csaták e szürke eminenciásainak szép portréit olvassuk Nemeskürty könyvében. Vajon nem voltunk-e rosszhiszeműen elfogultak például Mészáros Lázár hadügyminiszter megítélésében, akinek remek hadtudományi felkészültségéről. vezetői éleslátásáról, nélkülözhetetlen aprómunkájáról jószerivel semmit sem tudtunk — annál többet emlegettük gúnyosan Petőfivel folytatott hírhedt nyak- ravaló-vitáját? Nem kezeltük-e »szőrmentén« a vezérkari főnök, a nagy stratéga. Anton Vetter von Doggenfeld érdemeit? Es miért feledkeztünk meg teljesen Hrabovszky Jánosról, a császári sereg magas rangú »öreg rókájáról«, aki nagy érdemeket szerzett szabadságharcunk kibontakozásában, a kezdeti győzelmek elérésében? Hányán ismertük — a szakembereken kívül — a szerb származású Sztanko Soma nevét? Nem volt hadtestparancsnok, vértanú sem — »csak« több tízezer fegyvert szerzett a honvédseregnek, kalandos utakon, sokszor élete kockáztatásával. És sokáig sorolhatnánk még az elfeledett, de kegyeletre érdemes honvédtiszt- arcképeket Nemeskürty könyvéből. Magyarokat, osztrákokat, olaszokat, ~ lengyeleket, cseheket sőt angolokat, svédeket, amerikaiakat is, hadmérnököket, orvosokat, nemes urakat, századukat életveszélyben hazaVezető huszárkapitányokat. A szerző bizonyítja: korántsem mindegyiküket a független magyar haza vagy a világszabadság szép eszménye vezérelte táborunkba; sokan azért váltak »esküszegőkké«, mert egy korszerű hadsereg tisztjei akartak lenni. Ez azonban csöppet sem kisebbíti azt az érdemüket, hogy mégis a világszabadságért haltak meg — vagy ültek évekig Kufstein, Olmütz, Arad börtöneiben. Természetesen jóval több ez a könyv, mint remekbe szabott portrék sorozata. Nagy ívű tudományos esszé, amely időrendi sorrendben, számos eddig ismeretlen, apró, de jelentékeny részlet fel- használásával ismerteti a honvédsereg keletkezésének történetét, elemzi a sikerek és a kudarcok okait. A hadtudományi munkák száraz adatszerűségétől a témájától megittasult szerző el-elkalan- dozásai, irodalmi igényű és színvonalú »vargabetűi«, portréi óvják meg az olvasót, s mindenekelőtt a veretes stílus, a mívesség, amelyért még a néhol irdatlanul hosszú, cikornyás körmondatokat is hajlandók vagyunk megbocsátani. A lényeg mégsem ez. Nemeskürty a közvéleményben élő atillás-csá- kós honvédromantika léggömbjének szétpukkasztásá- ra tett kísérletet, eredeti ötletekkel és hatalmas bizonyító anyaggal. Lehet, hogy a pukkanás túl hangos lesz — de időszerű. Lu A. 361 sikerült kísérlet Telt házas előadások a Latinca színháztermében Kísérletnek, igényfölmérő próbálkozásnak szánta a Latinca Sándor Művelődési Központ azt a bérletes programot, melynek keretében az idén októbertől a jövő év márciusáig — neves fővárosi színészek közreműködésével — önálló esteket és színházi előadásokat rendeznek a színházteremben. A hat önálló estet és a négy színházi előadást hirdető plakátokon olyan népszerű művészek nevét olvashatjuk, mint Bárdi György, Ruttkai Éva, Váradi Hédi, Psota Irén, Harsányi Gábor, Bodrogi Gyula, Darvas Iván, Agárdi Gábor, Horváth Tivadar, Huszti Péter, Piros Ildikó, Béres Ilona, Kovács István. Az érdeklődésre jellemző, hogy mintegy hat- százan váltottak bérletet a jó szórakozást ígérő programra. Telt ház lesz Bárdi György és Psota Irén estjén, de a többi önálló műsorra, illetve színházi előadásra sincs panaszuk a házigazdáknak. Eddig Bárdi György, Ruttkai Éva és Váradi Hédi önálló estjét, a színházi előadások közül pedig Békés József: Vonalra várva című monodrámáját — Harsáhyi Gábor közreműködésével — tartották meg. Az előzetes műsorban nem szerepel a művészek neve mellett a föllépés időpontja, mivel azt előre betervezni nem lehetett. illés Jánossal, a művelődési központ igazgatójával beszélgettünk a műsorok eddigi látogatottságáról, a próbálkozás tapasztalatairól. — Szerződést kötöttünk az Országos Rendező Irodával, hogy biztosítsa részünkre a kért színészeket, két önálló est mégis elmaradt. Ennek oka — az ORI-tól kapott tájékoztatás szerint —, hogy Psota Irén és Béres Ilona betegség miatt nem vállalhatta a föllépést. De egyik műsor se került le a programról: Psota Irént januárban, az egy műsorban szereplő Béres Ilonát és Kovács Istvánt pedig februárban várjuk. Tehát nem veszít semmit a bérletes és a jegyet váltó színház- látogató, csupán időbeli eltolódásról van szó. Gazdagítjuk Is a műsort: január második felében programon kívül — a1 bérletek akkor nem érvényesek — Bujtor István és Madaras József közös előadóestjét rendezzük meg, és Tolnai Klári meghívását is tervezzük. A színházi előadásoknál annyi változás lesz csupán az előzetesen hirdetett programhoz képest, hogy a Doszto- jevszkij-műsorban nem Darvas Iván, hanem Keres Emil és Venczel Vera lép fel. Azonkívül nem egy napon rendezzük az ifjúsági és a felnőtt előadást, hanem január 13-án este 6 órakor az ifjúsági, január 14-én este 7 órakor a felnőtt előadásokra váltott bérletek érvényesek, örülünk annak, hogy a színészek jól érzik magukat a íelMolnár Zoltán \ Eljegyzés Még jó, hogy nem Katicát mondott; ez a Klári privilégiuma volt. — Csak megkérdem, hogy vagy, régen hallottam a hangod! Ebben természetesen volt némi szándékos szemrehányás is. Végtére is egy apa — még egy különvált apa is — felhívhatná maga is a lányát; nem kellene megvárnia mindig, amíg ő jelentkezik. Támadhatna valami betegsége, vagy történhetne vele valami, nem? De azért ez csak olyan szelíd volt, ez a szemrehányó jelleg a hangjában és a szövegében; valójában nem akarta bántani. Erre persze következtek apa korrekt, de unalmas szavai. Mert kötelességének érezte, hogy valami módon tájékoztassa az egyetlen kislányát a saját élete folyásáról. De ebből a tájékoztatásból talán szándékosan, talán véletlenül, de minden érdekességet kihagyott. Ősidők óta diszpécser volt ugyanabban a gyárban, se előre, se hátra, akár Lajos bácsi, akivel egy üzemben dolgoztak, s aki valami raktáros, újított színház pódiumán — erről például Bárdi György beszélt elismeréssel —, és a közönség elégedett ezekkel az estékkel. Vannak bérleteseink, akik már most szóltak, hogy a jövő évadban is szeretnék ugyanazt a széket megkapni. — A kísérlet ezek szerint »életképesnek« bizonyult? ■— A tapasztalatok arra ösztönöznek, hogy a kezdetnek folytatása is legyen. A látogatottság tanúsítja, hogy kell a kaposváriaknak, sőt a megyeszékhely körüli községek lakóinak is az ilyen program. Az első bérletes előadássorozat nem sikerült rosszul, a folytatásnak is jónak kell lennie. H. F. vagy talán főraktáros volt. S akivel ezek szerint mindennap többször is beszélt, de sona nem említette; egyáltalán semmi olyat nem említett, ami valaha is érdekelte volna Katit, Csak annyit sejtett ezekből a beszélgetésekből, hogy szegény apjának gondokkal ugyan némileg megtűzdelt, de lényegében szörnyen unalmas élete lehet. S még ráadásul ez a Kláári, hát ez is szörnyen unalmas egy nő lehet... ezzel élni le egy életet. — Köszönöm, apa, és is megvagyok... igen, anyukám is jól van ... apukám is ... a kedves, derék Tiborkám is... Egyáltalán mindenki jól van, aki csak kell, hogy legyen valahogy, csak engem esz meg a fene, és mégcsak nem is tudom, hogy miért. Ezt természetesen már csak gondolta, miután szelíden letette a telefonkagylót. Mindig vigyázott, hogyan teszi le a kagylót, mert egyszer hallotta, hogy Anyu valami következtetést vont le abból az állítólag túlságosan erélyesre sikerült mozdulatból, ahogyan egy máskülönben kedvelt barátnője a telefonkagylót visz- szatette a helyére. Mindenki érzékeny; vigyázni kell. — Apáddal beszéltél? — jött be Anyu. — Apámmal. Atyámmal, ha pontosabb akarok lenni. — És? I — Es mit és? A kadarkúti Körmendi utcát — mivel valaha önálló település volt — a helyiek Körmendfalu, Körmend- puszta néven is őrzik. Ennek az utcának utolsó házában él Varga János hajdani pásztor, s ha pásztor — hát faragó! Kilencven év nyomja erősen, nehezen tud felállni, hogy a vendégeket üdvözölje. Pici ablakom bészü- remlik a nappali világosság; mégis a mesék félhomálya az úr. A szavakon mint görgőkön gurulunk simán a mesébe. — Ördög, az van! Egyszer megtapasztaltam à Kopaszhegy alatt, a dennai erdőszélen. Jött utánam. Legjava ember voltam, de talán megzavarodott volna az elmém, úgy féltem. Bihalbika képében jött utánam. De egyszer azt mondja a jobb oldalamon egv hang: »Ne félj, ennek hozzád semmi köze sincs !« Akkor elsuhant mellettem a bihalbika, mint a gondolat, és beleveszett az éjszakába. János bácsi — tatárszemű, makkformán gömbölyödő arcú ember — horvát iskolába járt. Igaz, csak öt hónapig. Cselédember, pásztorember gyereke nem a mestertől, hanem a földtől tanult. — Él a föld, lehel. Én a Jószágtól meg a földtől tanultam. Az állatok megtanítottak pásztornak lenni, a föld meg, amikor már volt,- földművesnek. Csak hitbeli emberből lesz igazi pásztor. így van ez a földdel is. Élt itt egy fuvaros, az januárban n(ent szántani, mert mi a fuvaros baja? Ha áll a ló az istállóban. Én meg Szent György napján indultam, csakhogy fehéredett a föld teteje. György-napon! Mit tegyek? Van jó boronám, meg- boronálom, keresztbe-kasul. A föld beteg a szántástól, meg kell porhanyítani a beteg testrészt. Ezt tettem. Olyan, de olyan kukorica, lett ott, hogy eltört a szár alatta! Csodálatos élete volt ennek a tatárarcú öregembernek. Görgetegen született, de az állatok nyomában — főként juh- val bánt — bejárta fél Somo- gyon, fél Horvátországot. Miközben harminc évig a vánkosa alatt puhított d .hány- zacskójából — a kosnak egy bizonyom, nemét kétségtelenné tevő részéből készült — rápipál, mesél az első nagy hár -borúról, mely háromszor se- besítette Galíciában. Nősült, gyereke lett. Elvált. Lett még egy gyereke, egy erdész lányától. Fiának tudja, azt is. megbecsült mesterember más vidéken. Üjra nősült. Most már jól. Hogy miért nem sikerült az első házasság? — Pógárlányt vettem el, én meg szegénylegény voltam, ez volt a hiba. A mostani asz- szony, Haszonics Magdolna ugye, szintén cselédlány volt, ezért tudtunk együtt létezni. Pusztaneveket mond, sohasem hallottam róluk, talán már nem is találhatók a térképen. Bazia, Rikipuszta, Vöröspuszta, Tréz. A mestersége — nem kellett hozzá oklevél — magával hozta, hogy faragjon. Rovást kellett írnia a botra, ez volt valaha az állatleltár. »Könyv«. A báránynak, meg az anyjának ugyanolyan faragott jel dukált, hogy tudják, a kis bé- gető melyik anyához tartozik. Egyszer János bátyánkhoz került e«y bot. Igen cifrán volt kifaragva, az öreg Kapoli mes termunkája. — Na, ezt a botot megkívánta tőlem egy legényke. Volt egy igen szép, kedves hangú csengője, azt odaadná a botomért. Akkor én nekiálltam, és a bugyiival kicifráztam egy másik botot, szintolyan lett, mint a Kapoli-féle. Ugye, a kezem akkor már rájárt a faragásra, viráglétrákat, főzőkanalakat csinálgattarn én annak előtte is ficfábóL Dehogy gondolta akkor, hogy egyszer majd a Kapoli nevével megbecsült balaton- lellei kiállításon az ő faragvá- nyát is látják majd a népek! Botokat, dobozokat faragott, tele szép, somogyi motívumokkal. A maga gyönyörűségére, de a másokéra is. Meséje van minden darabhoz. A szolgalegényről, aki galambbal küldte a levelet a lányhoz, s akik aztán boldogok lettek, s ákkor már együtt énekelték: »Két fa között kisütött a holdvilág, / Most találtam meg az életem párját.« János bá’, mint az a faragott legény, karikós pogácsával a tarisznyájában indult a világnak gyerekkorában. Karikással, hogy a szeretet végtelen legyen! Meg is érkezett, meg is találta, amit keresett™ Leskó László — Na ne hülyéskedj velem, kisfiam, mert megjárod! Tudod, mit kérdezek. Megbeszéltél vele valamit? — Nem, Anyukám. Ez csak a gyermeki ragaszkodás jele és a kapcsolat ápolása volt Beszélni majd csak azután beszélhetek vele komolyabban, ha te már tárgyaltál Apuval. Ahogy megegyeztünk. Anyu nem emlékezett pontosan, hogy mi is volt az ő egyezségük. De arra emlékezett, hogy valami vitájuk volt a feladatok megosztása körül; ha tehát Kati most a magáénak ismeri el az apjával való tárgyalás feladatát, az már önmagában is valamilyen siker. — Szóval, ahogy megegyeztünk...? — fürkészte Kati arcát, némileg még kételkedve, de már háborgás nélkül. Kati alkalmasnak tartotta a pillanatot az ellentámadásra. — És te? Te mikor beszélsz Apuval? ... Csak úgy kérdem — fűzte hozzá mintegy elje- lentéktelenítve a kérdést. — Az alkalmas pillanatban — hangzott a rejtelmes válasz. — Te tudod, Anyu... Ezzel a megértő, bölcs sóhajtással hagyta el a szobát Kati, de ez mégis utolsó szó volt, s figyelmeztetésnek is beillő. Az legalábbis kétségtelen volt belőle, hogy ha valakit felelősségmulasztás terhel, az semmiképpen sem ő, aki lám, voltaképpen most is az ügy érdekében telefonál. IX. Gitta term^zetesen ki kellett, hogy fogja a legmegfelelőbb pillanatot. Mert Apu is egy érzékeny műszer, ővele is tudni kell bánni. Hétköznap, munka után egyszerűen képtelenség valami komply dolog megbeszélésébe fogni. Ilyenkor csak hazajön, és beleroskad egy fotelbe. Tévé, rádió, esetleg egy könyv. De szólni hozzá? Egyszerűen életveszély. Mert nem hall; nem is fogja fel a külvilágot. Annyira tiszteletben tartja a saját fáradtságát, hogy úgy érzi, másoktól — elsősorban a saját családjától — is joggal várja el, hogy hasonlóképpen tiszteljék. Tisztelik is. Főleg Anyu. A megfelelő alkalmat aztán voltaképpen maga Apu teremtette meg. Bár nem is sejtette. Tollaslabda-felszereléssel állított be egy este, emlékeztetve ezzel Kati igényére, hogy menjenek ki egy vasárnap Lajos bácsihoz, a csónakházba. Lám: ő komolyan vette Kati igényeit. Egy olyan apának, aki csak nevelő — vagyis mostoha — apa, fokozottabban kell ügyelnie apai kötelességeinek teljesítésére. A tollaslabda Kati szemében ugyan gyerekség volt, de szerencsére nem tett semmi elhamarkodott megjegyzést, ö is jól megtanulta anyjától az ilyen dolgok diplomáciáját. Hiszen ennek most örüllni kell! — villant át rajta még idejében, s lelkes puszit adott Apunak, és szemrehányóan nézett Anyura, mert ő viszont későn kapcsolt, és elhamarkodottan megkérdezte: — Mi ez? Játék? Kinek? Talán azt gondolta, hogy pillanatnyi elmezavarában Apu játékot hozott Katinak, megfeledkezvén arról, hogy időközben felnőtt. Felnőtt, és így felnőtt lett. Nagyon is. Csak nem akarja játékkal megsérteni ? — Meghívást ugyan hivatalosan még nem kaptunk, de arra gondoltam, hogy ha majd Lajosnál, a csónakházban ... Ez most nagyon divatba jött, azt mondják. Tollaslabda... nem hallottad? Idősebbeknek is nagyon jó... fogyaszt. Nem is volt drága. Gitta-Anyu még karcsúbb volt, mint a lánya. Bámulatosan megőrizte az alakját. — Fogyaszt? — nézett Apura a megsértett hiúság, majd saját alakjára a jogos megelégedettség tekintetével. — Fogyaszt? — kérdezte még egyszer; de mert meg szokta fontolni, hogy milyen mértékben érdemes megsértődnie, csak ezt fűzte hozzá: — remélem, nem engem. (Folytatjuk.)
