Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

Mindig lelkesen ! A héten éj­szakás volt. Tegnap haj­nalban tette le a munkát, s úgy indult ha­za a textilmű­vekből, hogy sűrű volt a programja. Csütörtökön reggeltől ebéd utánig a váro­si párt-végre­hajtóbizottság ülésén vett részt, majd vá­sárolt, azután indult haza a Kecelhegyi úti családi házba. Éjszakai műszakba nem lehet fáradtan indulni, még pihent egy kicsit előtte. Bojtor Piroska törékeny al­katú nő. Világoskék a szeme, tekintete jóságot tükröz. Sö­tétkék sapkája hetykén áll a fején, kikandikál alóla a sző­ke haja. Aki jól ismeri, tud­ja, hogy más az egyénisége, mint a látszat Nagyon hatá­rozott gazdasági és politikai vezető. — Piroska, hogyan került a textilművekbe? Gondolkodik, majd élneveti magát; — Annak bizony hosszú tör­ténete van ... Drávatamási- ban laktunk, az édesapám ci­pész volt, az édesanyám be­tegápoló a szociális otthonban. Nekem az volt a tervem, hogy majd Barcsra megyek dolgoz­ni. Édesapám halála keresz­tülhúzta a számításomat... A nővérem Kaposváron van férjnél, így a sógorom köz­benjárásával jutottam munka­helyhez 1961-ben. Most már elmondhatom, hogy júliust mondtam június helyett a szü­letési hónapomnak, s így vett föl a Törekes Ferenc bármi próbaidős géptisztítónak. Ak­kor bizony még protekció kel­lett, hogy bejusson az ember a gyárba, s ahhoz is ragasz­kodtak, hogy éppen tizenhat éves legyen az új dolgozó. — Megszerette ezt a mun­kát? Bólint. — Közben magamtól meg­tanultam a leszedői munkát. Később előmunkás, majd le­szedő csoportvezető lettem. A társaimmal együtt nagyon örültem annak a lehetőségnek, hogy két évvel ezelőtt lete- hettük a szakmunkásvizsgát. Négyen vannak lánytestvé­rek. Kettő bányászfeleség Komlón, ketten pedig Kapos­váron élnek, ö egy darabig a leányszálláson lakott, azután az édesanyja férjhez ment, ide költözött a városba, s ő velük él. A nyugodt családi otthon sokat jelent az életében, hi­szen a napi munkája mel­lett nagyon sok az elfoglaltsá­ga. A sógora, a nővére is párt­tag. Már kis­lányként sokat beszélgettek vele, s ő is lát­ta, hogy min­dig tanulnak, részt vesznek a közéletben. A gyárban pe­dig' olyan a mozgalmi élet, ;t0 hogy viszi az ...............JSÉf embert ma­g ával. Most is szívesen emlékszik a kez­detre — szakszervezeti bi­zalminak választották meg, azután szemináriumra küld­ték. — Már hat éve dolgoztam a textilművekben, amikor meg­kérdezték tőlem, szeretnék-e párttag lenni. Boldogan mondtam igent... Ez hatvan­hétben volt. Néhány évvel ké­sőbb öthónapos pártiskolára javasoltak, s amikor elvégez­tem, megválasztottak a párt­vezetőség tagjának. Azután egyéves pártiskolára mentem, s utána párttitkár, üzemi párt-vb-tag lettem, majd meg­választottak a városi pártbi­zottság tagjának. Szóval be­dobtak a mély vízbe... Két és fél év óta pedig én is tagja vagyok a városi párt­végrehajtóbizottságnak. Na­[ gyón meglepődtem, amikor megválasztottak. Azóta sok mindent megtanultam, s arra is rájöttem, hogy még mindig sokat kell tanulnom. Én ke­vés beszédű vagyok. Talán születni kell arra, hogy sokat beszéljen az ember, vágyj ta­lán meg lehet tanulni. Én csak akkor tudok véleményt mondani, javaslatot tenni, ha alaposan ismerek egy témát. Ezért örülök, amikor egy- egy vállalatnál a helyszínen szerzünk tapasztalatokat. A végrehajtó bizottság régi tag­jai nagyon sokat segítettek nekem, hogy megálljam a he­lyem. Az első hozzászólás igen nehéz volt, azután már könnyebben rászántam ma­gam a véleménymondásra. El­sősorban olyankor, amikor a pártmunkáról, a nagyüzemek, tevékenységéről volt szó. Sókáig beszélgettünk, s azt is megemlítette, hogy a váro­si testületben hallottakat na­gyon jól tudja hasznosítani az üzemben párttitkárként. — Mivel tölti a szabad ide­jét? — Szeretek sütni-főzni, ked­velem a virágokat, s olvasok. Különösen szeretem Jókai An­na, Galgóczi Erzsébet írásait. L G. E gyetlen lap maradt csak a naptárainkon; lassan lezárjuk az évet. A ka­rácsony közeledtével egyre több vásárló lepte el az üzle­teket. Volt miből költeni és van miből választani. Csúcs- forgalom volt az áruházak­ban, az utcákon, a közlekedés­ben. Az embertömegek nyüzs­gése azonban csak külső jel, életvitelünk tartalmát hordoz­za. Nemcsak ünnepelünk és ajándékozunk ilyenkor, ha­nem számolunk is. Számol­tuk, hogy mennyi jött össze, mi kerülhetett a fenyőfa alá, mire vittük a munkahelyeken és az országban. Várakozással és izgalommal olvastuk a lapokat, hallgattuk a rádiót, a tv-t, melyek a gaz­dasági élet összegezéséről ad­tak hírt. És kiegészítettük a magunkéval. Mi jutott a bo­rítékba? Az emberek már megtanultak társadalmi mére­tekben gondolkodni. Országo­san jól látják eredményeink forrását, nehézségeink okát. De ha csak a családi kasszát veszik számba, akkor rendsze­rint azt tartják említésre mél­tónak, ami a borítékba került. Pedig milyen sok jut és meny­nyivel több van azon kívül... A Központi Bizottság, a Szakszervezetek Országos Ta­nácsa, a parlament ülésein el­hangzott értékelést jó néven vették, őszinte örömmel, jogos büszkeséggel fogadták az em­berek. Minek köszönhetjük eredményeinket, és a somo­gyiak mivel járultak hozzá megszületésükhöz ? ' Negyedik évtizede békében élünk. Nyugalom van az or­szágban, s ez a boldogan élni, alkotni akaró ember leghőbb vágya volt, az is marad. A vá­lasz nem is lehet más, mint hogy hittel, bizalommal, ma­gabiztosan akarnak és tudnak dölgozni önmaguk, a megye és az ország boldogulásáért. S bár a karácsony nem az évi számvetés ünnepe, mégsem árt megemlíteni, hogy sike­reink láttán új erőt adó öröm töltött el minden embert. A munkások tízezrei, a pa­rasztemberek sokasága, az ér­telmiség valamennyi csoportja helytállt, álkotott; töprengett és új megoldásokat keresett a politika szellemében. S ha vannak is hibáink, ha tarkít­ják is önmagunk teremtette feszültségek mindennapjain­kat: fokozódott az emberek kötelességtudata, elkötelezett­sége és akaratereje. Másképp hogyan is adhatott volna olyan A feldíszített karácsonyfák már a hét elejétől ott csillog­tak sok-sok díszükkel az áru­házak előtt. A mindenki ka­rácsonyfájának értelme na­gyon megváltozott az utóbbi évtizedekben, s ma már azt értjük alatta, hogy mi kerül mindnyájunk közös fenyőfá­ja alá. Most, amikor már minden­ki átvette szeretteitől az ajándékokat, érdemes vissza­emlékezni arra, mennyi min­dent kaptunk mi, somogyiak ezen az ünnep előtti héten. A karácsony előtti nagy »népvándorlás« mindig eszünkbe juttatja, milyen jó volna az eddiginél gyorsab­ban, kényelmesebben elutazni a rokonokhoz. S a gondolat­sor folytatódik a munkába já­rás gondjainak enyhülésével. A megyei párt-végrehajtóbi­zottság szintén jól ismeri a helyzetet, s megvannak az elképzelései a fejlesztésre. A párt megyei vezető testületé nagyon fontosnak tartja ezt a témát, s éppen ezért e héten napirendre tűzte a tömegköz­lekedés helyzetét, megtárgyal­ta a hosszú távú fejlesztés irányelveit. A többi ajándék között szép helyet foglal el Somogy hosz- szú távú lakásépítési prog­ramja, amelyet most fogadott el a megyei tanács. Csaknem negyvenöt ezer család költöz­het majd új otthonba 1990-ig a tervek szerint. Különösen nagy érdeklődést váltott ki az emberekből, hogy a jövőben nemcsak Kaposváron, Bar­cson, Tabon építenek majd munkáslakásokat, hanem az ipari szempontból fejlődő töb­bi településen is. Ez a prog­ram a jövőnek szól, a most még csak iskolába járó fiata­lok családalapításához szintén biztos alapot ad majd. A legtöbb gyermek nyu­godt, békés otthoni körülmé­nyek között cseperedik fel. Kaposváron például mintegy háromezer édesanya élvezi a gyermekgondozási segély nyújtotta előnyöket. Róluk is szó volt a városi tanács ülé­sén, amikor számba vette a testület, mint valósul meg a nők gazdasági és szociális helyzetének javítására hozott határozat. Gyakran szerepel különféle fórumokon az ide­jük tartalmasabbá tétele, en­nek ellenére még keveset lép­tünk előre. A tapasztalatok szerint a kismamatalálkozók többsége »protokoll« jellegű, az üzemek, vállalatok és a gyermekgondozási segélyen le­vő édesanyák kapcsolata az év többi napján igen laza. Há­rom, sőt olykor hat év marad kihasználatlan, pedig mennyi mindent tanulhatnának az édesanyák ennyi idő alatt. A városi tanács egyik megoldás­ként azt ajánlotta, hogy már e hosszú szabadság kivétele előtt beszéljék meg a kisma­mákkal, mit tanulnának szí­vesen, milyen formában, s eh­hez teremtsék meg a lehető­ségeket is. A megyeszékhely művelődési intézményeinek szintén van mit tenniük. Ma még nagyon kevés a gyer­mekgondozási segélyen levő, a dolgozó, a nyugdíjas nők­nek szóló program. A jövőben erre sokkal nagyobb figyel­met fordítanak a városban. A somogyi iparfejlesztésnek köszönhető, hogy megsokszo­rozódott a vasasszakszerve­zet tagjainak száma. A meg­alakulásának századik évfor­dulóját ünneplő szakszervezet tiszteletére művelődési, sport- rendezvényeket tartottak Ka­posváron és vidéken is. A nagyüzemek munkásai köz­hasznú társadalmi munkát vállaltak, a szakszervezeti bi­zottságok megismertették e nagy hírű szakszervezet for­radalmi múltját a fiatalokkal. A vasas-centenárium záróün­nepségét a fővárosban tartot­ták meg a hét elején. Ezen Sj-mogy megye képviselői is. ott voltak. Örülünk egymás ajándékai­nak, a siófokiakénak is, akik e héten vették birtokukba a söripari kirendeltséget és az óvodát. Gazdag ajándékokat találunk a mindenki kará­csonyfája alatti ll^os Géza sikerekről számot a megyei pártbizottság, mint amilye­nekről az elmúlt napokban az újság hasábjain is olvashat­tunk. A béke, a szeretet, a meg­értés ünnepnapjain azonban nemcsak arról kell beszélni, hogy Somogy lakói a munka­helyek nagy részében teljesí­tették a kötelességüket. Ez a tapasztalat — ahogy terjed a szocialista embereszmény gon­dolata és gyakorlata -,- egyre természetesebb lesz számunk­ra. Arról kell ma szót ejteni, hogy mennyi többlettel, meny­nyi odaadással tetézték So­mogy lakói mindennapi — kö­telességszerű — tetteiket. De arról sem árt beszélni, hogy éppen az ő áldozatvállalásuk révén minden ember mennyi­vel több értéket, lehetőséget és szellemi gazdagságot visz haza a családjának, mint amennyit a borítékba rejtett pénz kifejez. Megyénkben csaknem har­mincezer szervezett ipari dol­gozó — vasasok, élelmezésiek, helyiipariak, textilesek, ruhá­sok és mások. — egész évi odaadó munkájának eredmé­nyeként 7 százalékkal nőtt az ipari termelés. Ezt a sikert igazán megbecsülhettük. A szocialistabrigád-vezetők, a szakszervezeti bizalmiak, a művezetők és a mérnökök szavaiból azonban az is kide­rül: lehetett volna több is. Ez a fölismerés egyben biztatás a jövő évre. Hiszen régen hangzott el annyi hasznos bí­rálat, változtatást sürgető ja­vaslat, mint az idén! Nem más ez, mint az elkötelezett­ség, az öntudat, az odaadás fejlődésének jele; a közgon­dolkodás. a szocialista vonások erősödésének bizonyítéka. En­nek köszönhető, hogy a somo­gyi emberek közül sok tízez­ren. talán százezren is, jóval többet tettek, többet adtak a társadalomnak, mint amire a bérük, a fizetésük kötelezte őket. A csepeliek jeladására közös dolgaink felelősségteljes vállalása bontakoztatta ki a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójá­nak tiszteletére indított ver­senymozgalmat. Nélküle nem juthattunk volna idáig. To­vább kell fokoznunk a ver­seny lendületét. Kinek-kinek meg kell fogalmaznia saját feladatát. Azután jó volna körülnézni: mire van még szükség, mit tehetne, mit ad­hatna az egyén a társadalom­nak azon felül, ami a tervben van. Eddig is száz és száz olyan cselekedetről tudunk, amely nem mérhető normá­val, s amely nem lesz azon­nal kereset- vagv jövedelem- növelő tényező. Ez már hozzá tartozik a mai ember tisztes­ségéhez, önbecsüléséhez, hi­szen azt fejezi ki, hogy nem jelszavakat hangoztatunk, ha kimondjuk a megfontolt célt: szocialista módon élni és dolgozni! G azdasági feladatain­kat jól ismerik az em­berek Somogybán. Ha rengeteg tennivalónk köréből csak két mozzanatot emelek ki, akkor is nyilvánvaló, hogy a takarékosság mindig az egyik legalapvetőbb köteles­ség volt. A minőség pedig ér­zelmi töltést is kap, hiszen dolgozóink körében nem álta­lános fogalom ez, hanem a brigád, a csoport és az egyén szaktudásának, lelkiismere­tességének próbaköve és ered­ménye. A munkaidő-kihasz­nálás, a szocialista munkaer­kölcs fokozása, tartalékaink további feltárása össztársa­dalmi, ezen belül szakszerve­zeti és egyéni feladat is. Nem­csak az ország helyzete, gaz­dasági életünk állapota, ha­nem az emberek maguk is megértek a nagyobb követel­mények teljesítésére. Figye­lemre méltó, hogy ezekben a napokban több ezer szakszer­vezeti bizalmi csoportjával együtt ismerkedik az 1978-as vállalati tervvel. Jó lenne, ha minden okos észrevételt, ja­vaslatot megörökítenének és hasznosítanának. Bizonyára így is. lesz. Hol van még any- nyi belső tartalék, mint ott, ahol tízezrek fordítják a ma­guk nyelvére és tettekre az irányelveket, a döntéseket. Ha a vezetésben dolgozók gondo­san fölmérik a lehetőségeket és világosan látják, hogy mire tudnak vállalkozni; a végre­hajtásban dolgozók pedig lel­kiismeretes gazdái lesznek a termelésnek, és kölcsönösen elszámolnak egymásnak, akkor 1978-ban is megteremthetjük az életszínvonal tervszerű emelésének feltételeit, bővít­hetjük a szociális gondoskodás körét. Vagyis több kerülhet az ország, az emberek aszta­lára. Ügy érzem, a fentiekre van biztosítékunk. Csak az állami szektor 2351 szocialista bri­gádjában 28 693-an viselik a kitüntető címet, és nem ér­demtelenül! Olyanok, mint például Bíró Sándor harminc- tagú kőműves szocialista bri­gádja a TANÉP-nél, vagy ugyanott a DomonJcos-brigád ; Fodorék, Kárpátiék és Gom­baiék a SÁÉV-nél, akik be­csületbeli dolguknak tartják, hogy amit' vállaltak, azt ha­táridőre teljesítsék is. Életünk ezernyi területe jól, néha túl­zottan is szabályozott. Arra azonban még nincs kialakult rendszer, hogy a különböző munkahelyeken tanúsított emberi erőfeszítés és helytál­lás, a kötelességen kívüli többletek sorozata találkozzék. Pedig nagyon fontos követel­mény ez, hiszen a megyénk boldogulását teremtő cselek­véseknek — mint az erős láncszemeknek — egymásba kell kapcsolódniuk. Függetle­nül attól, hogy ki, hol és mi­lyen munkakörben tevékeny­kedik. így hát a tárgyalóaszta­loknál, a ma még gyakran dip­lomaták merevségével és óva­toskodásával egyezkedő fele­ket is az alkotás és a tenni akarás szelleme-légköre hassa át. Az az elhatározás: hogyan iehet a legbonyolultabb fel­adatokat is — összefogva — jól megoldani; s nem az, hogy miként lehet a legegyszerűb­bek elé is bürokratikus, mondvacsinált akadályokat gördíteni. Kétségtelen, hogy a műsza­ki kultúra fejlesztésének csú­csain az új találmányok és szabadalmak állnak. Somogy­bán — sajnálatos — évek óta egy sem született. De van nálunk egy csaknem két és fél ezres »sima parolinos« gárda, az újítók hada. Olyan embe­rek, mint Kenyeres Tibor az elektroncsőgyárban, Bedegi Tibor az FMV-ben, az ezüst fokozatos kiváló újító, Imre László a Mezőgépnél és a többiek, akik egy év alatt mintegy kétezer újítást nyúj­tottak be. Ök és a velük dol­gozó műszakiak példája ezre­ket ösztönözhet az új, a jobb, a tökéletesebb keresésére. És ez már valódi többlet; nemcsak önös, családi, mun­kahelyi vagy megyei, hanem országos érdeket is kifejez. Az alkotó ember — és ki nem az, aki szereti a munkáját és a hivatását — számára egyre több lehetőség kínálkozik, hogy kibontsa, kiteljesítse a képességeit. Rájuk, o sok száz­ezer és millió tisztességesre építi a párt- és az országve­zetés minden jövőbe látó el­képzelését. \ T apasztalhattuk, milyen pezsdítő hatással volt a munkahelyi közéletre, hogy a szakszervezeti bizal­miak jobb feltételek között képviselhették társaik érde­keit és a közérdeket A mint­egy ötezer somogyi bizalmi nagy részt vállalt a társadal­milag igazságos elosztás fele lősségteljes munkájából. Ki­vették részüket a bérfejlesztés és a jutalmazás kereteinek a felosztásából. Jelentős ténye­zőként formálják a vezetők és a beosztottak viszonyát, a tettekre hívó, mozgósító sza­vuk ereje egyre nő. Megte­remtődte!? az üzemi demokrá­cia további kibontakozásának a feltételei. Joggal várhatjuk, hogy mindinkább gazdái le­szünk saját dolgainknak, s ezzel együtt mindenki számá­ra napi belső szükséglet lesz a fegyelmezett munka. A kötelességtudatról beszél­tem eddig, arról az anyagi és szellemi többletről, amelyet egyre nagyobb számban és mennyiségben önszántukból adnak a somogyi emberek. És mennyit kapnak vissza? Szám­ba veszik-e az ünnepi la tol-' gatás során, hogy az értékte­remtő munka nyomán meny­nyit kap vissza közvetetten a dolgozó ember a szocialista államtól? Mennyi jut lakos­ságunknak a borítékon kívül? Csak milliókban, milliárdok- ban fejezhetnénk ki azt, ami a mienk, de nem kerül a bo­rítékokba. Üj városrészek, ma­gasba emelkedő toronyházak és lakótömbök ezreiről be­szélhetnék. Utakról, amelyek már egyetlen falut sem kerül­nek el; fényről, mely a mű­velődés lámpásait is elvitte otthonainkba. Kultúráról, is­kolák és óvodák, bölcsődék és egészségügyi létesítmények sokaságáról. Arról, hogy ha­zánkban minden ember bizto­sított, hogy nem ^ell egy egész élet teremtette szemé­lyi vagyon egyetlen kínzó be­tegség orvoslásához. A világon egyedülálló anyasági segélyt, vagy a szociális juttatásokat említsem? A művelődni akaró ember igényeinek — ma is állami milliárdokkal támoga­tott — kielégítéséről, vagy .öregjeink többségéről beszél­jek, akikről úgy tudunk ma már gondoskodni, hogy bol­dogan — és nem keserű száj­ízzel — töltik az életük mun­kássága után méltán megér­demelt pihenésüket? Ezernyi visszatérülő érték; nem ado­mány, hiszen a szocialista ál­lamot mi alkotjuk, s az állam nekünk, dolgozó embereknek adja vissza létesítményekben és lehetőségekben is hétköz­napjaink termékét, eredmé­nyét. Ügy gondolom, e közvetett kincseket sem árt féltő gond­dal odatenni a csillogó fenyő­fák alá... A munkahelyi közösségek fontos kötelezettsége, hogy ér­tékelést készítsenek évi mun­kájukról. Állandósítsák mind­azt, ami jó volt, előrevivő, és kivessék azokat a módszere­ket, amelyek visszahúztak, megkeserítették az életünket. S mivel az eredmények és hibák sohasem személytele­nek, tudnunk kell, hogy sike­reink és kudarcaink kovácsai mi vagyunk. F igyelmünk eddig főként azokra irányult, akik a gazdaságban, a terme­lésben dolgoznak. Okkal, hi­szen ők vannak többen, ök a társadalmi rend alappillérei; a munkások, a termelőszövetke­zeti parasztok, a velük együtt munkálkodó értelmiségiek és alkalmazottak. Nehéz eldön­teni, hogy a bölcsődétől a fő­iskoláig bennünket, a gyer­mekeinket és unokáinkat félt­ve gondozó nevelők, pedagó­gusok, a tömegpolitikai okta­tásokon tízezreket felvértező propagandisták, a művésze­tek elhivatottal; az üzemi, a városi és a községi közműve­lődés munkásai — illetve azok tettei — kívánkoznak-e a kö­vetkező sorokba, vagy azok, akiket betegségük után biza­kodóan várunk vissza nagy szeretettel. Azokról essen-e szó, akik mindig tudják, hogy melyik családnak kell segít­séget nyújtapi, kinek van se­gélyre szüksége, vagy azokról, akik önzetlenül karolják fel a magukra maradt öregeket, há­zat építenék, bevásárolnak, vért adnak, vagy gyűjtenek? Ide kívánkoznak a tanácsta­gok, a szakszervezeti és nép­frontaktívák, a KISZ-esek ez­rei, a köztisztviselők, akik szerveznek, mozgósítanak éle­tünk szebbé tételéért. Ok is teljesítik kötelességüket, de ázon felül is részt vállalnak közös gondjainkból. Tíz- és tízezrek vállalnak a megyé­ben nagy tisztességgel járó önkéntes társadalmi munkát, s számuk egyre nő, ha értel­mes célokat tűzünk eléjük. Országos és megyei sike­reinket, a kötelességtudattal végrehajtott és azon felüli tetteket; az emberséget és tisztességet, az egymás iránti felelősséget, a tettrekészséget és a jövőbe vetett bizalmat is tiszta lelkiismerettel tehetjük oda közös karácsonyfánk alá. Dr. Szerényt Jams, az SZMT vezető titkára Somogyi Néplap 4» Kötelességtudattal ­és borítékon kívül

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents