Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
Siófoki amatőrök Grafikák? festmények, fafaragások Hagyományos közhely, hogy koitönemzet vagyunk. A»* hiszem, most már nyugodtan állíthatjuk, hogy képzőművész nemzet is vagyunk, hiszen egyre többen sajátítják el — vagy megkísérlik elsajátítani — a képzőművészet sajátos képi nyelvét. Lázas, szép szerelem ez, amelyből sokan éppen olyan nehezen »gyógyulnak« ki, mint a pubertáskori versel- getők önnön költészetükből. Ha azonban a későbbi önmegértés — az igazi, nagy művészet mércéjén — nem silányul önámítássá, az egykori verselgető. festegető elé csodálatos világ tárul: a világirodalom, illetve az egyetemes képzőművészet. Ha valaki, hát ő lesz igazi értője, becsülője a zseni teremtő erejének, az önkifejezésvágy varázsos megvalósulásának a költészetben, festészetben, szobrászatban. Persze a valódi tehetség is többnyire amatőrként kezdi, hiszen a legnagyobbak is (a korán vagy a későn érő alkotóegyéniségeknek egyaránt) tanulniuk kellett. Mindenekelőtt a művészeti ág sajátos nyelvét, ha úgy tetszik: a »szakmát«. Kinek kevesebb, kinek több időre van szüksége ahhoz (alkata, képessége szerint), hogy a kötelező stúdiumokon túllépve tartalmi és formai »sajátjátx adhassa kortársainak, és a jövőnek. Sokan tisztességesen. végigjárják e nem éppen gö- röngytelen tanulmányutat, s éppen a tudás, a kifinomult ízlés döbbenti rá őket, hogy jobban szolgálhatják a művészetet, műértőként, műélvezőként, mint alkotóként. Sokan azonban — éppen a képzőművészettel bensőségesebb kapcsolatba kerülni óhajtók közül — túlságosan lebecsülik a »szakmát«, s fölbecsülik önmaguk képességeit, amikor »hivatásosnak« igyekeznek látszani. Mire gondolok? Arra, ami egyébként — gyaníthatóan — egyik oka is annak, hogy oly sokan képző- művészkednek manapság : a korszerű törekvések félreértésére, a szívós küzdelmek árán meghódított eszköztelenség és a primitivizmus összekeverésére. Kétségtelen, az utóbbi évszázad művészeti forradalmai közijén sokszor tetszett bizonytalannak az ítészi mérce, különösen sokféle izmus kialakulásának kezdetén. De a múló idő elvetette a hamisat, a talmit, s fölragyogtatta e korszak valódi értékeit. És ma már — bár könnyebb ízlésrontáson érni a hagyomá- n-os giccset, mint a modernség álarcában mutatkozó csalárdságot — a zsűri általában jól ítélkezik. Azt hiszem, ezúttal is egyetérthetünk a zsűrivel, amely a siófoki amatőrök munkáiból Ne csak a tárgyalótermekben! válogatott (80 beérkezett képből 36-ot állítottak ki), mert nívós a tárlat, s egyik-másik kép, képsorozat minden bizonnyal fölötte áll az átlag amatőrszínvonalnak. Főként '/árai Lajos és Bizsók László grafikái között talál a néző né- nány sikerült rajzot (megjegyzem: főként grafikában gazdag a kiállítás), amelyek már kevésbé vallanak a példaképek (Kondor Béla, Würtz Ádám) fiatal kora ellenére — sokat tud az emberről, s a megjelenítésben nem gátolja szakmai bizonytalanság. Kitűnően rajzol, kompozíciói központjából sohasem hiányzik az ember, akit nem csupán anatómiai valóságában, hanem szellemében is igyekszik megragadni. Realisztikus alakjai köré a környezet atmoszféráját is megidézi, indázó vonalakkal, láto- másos erővel (Akarat, Sanyi úr, Jónás atyja). Bizsók kevesebbet markol, csendesebb, líraibb alkat. A mozdulatok költészete elbűvöli, s némelyik munkája a japán rajzok finomságát idézi. Közel áll hozzá a népmesék, a népdalok világa (Kádár Kata; Széki népmesék stb.) Tóth Jolán Zsuzsanna ugyancsak mesevilágba vezeti a nézőt, amelyet a fiatal tehetséges grafikus a természet élményeiből épített (Emlékezés az őszre). Festményt meglehetősen keveset láttunk a tárlaton. Mészáros István képviseli a műfajt, a sok művész által sokféle módon megfestett Balaton új hódolójaként. Különösen Vihar után című munkája erőteljes. Róka Gyula fafaragó káprázatos teljesítménnyel lepi meg a nézőt. Változatos motívumkincs (főként a somogyi nép- vészet ihlette), ötletes komponálókészség jellemzi. Munkáinak minden bizonnyal nagy közönségsikere lesz. — Az ügyvéd soha nem alkot, mint a tudós, a művész vagy a feltaláló. Az ügyvéd mindig csak tataroz, javít, helyreigazít, egyenget, kiegyenlít, s a szakadásokat, töréseket, viszályokat és villongásokat igyekszik rendbehozni. — így jellemezte az ügyvédi munkát az 1. számú Ügyvédi Munkaközösség vezetője, dr. Varga Károly, az ünnepi gyűlés szónoka. Pénteken este tartották e gyűlést a munka- közösség tagjai — a ma is élő alapítók részvételével — abból az alkalomból, hogy 25 éve megalakult Kaposváron az 1. számú Ügyvédi Munka- közösség. 11 taggal, két parányi szobába zsúfolt íróasztalok mellett kezdődött a munka. Ilyen körülmények között kellett ügyfeleket fogadni, tárgyalni. A 11 ügyvéd az alakuló taggyűlésen jegyzőkönyvben rögzítette a legfontosabb feladatokat; például azt, hogy az új, fejlettebb, szocialista világot építő dolgozók táborához kell tartozni. Amint írták: »Munkánk nem szorítkozhat kizárólag a jogszolgáltatás terére, hanem ki kell terjednie a társadalmi munka teljes körére: ki kell menni a nép közé, és be kell bizonyítani, hogy mi is új emberekké váltunk, mert csak így tudjuk azt az örökségképpen kapott bizalmatlansági légkört elosztani, amely minket alaptalanul körülvesz.« Az akkor alakuló termelőszövetkezetek és több gazdálkodó egység, társadalmi szervezet patronálása, érdekképviselete — mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül — a napi munkához tartozott. Az ünnepségen megemlékeztek az alapító tagokról is, akik közül ma már csak dr. Varga Károly dolgozik a közösségben. Az ügyvédi kamara elnöksége nevében dr. Szi- getváry Sándor, a kamara elnöke köszönötte a munkaközösség tagjait, és szólt a feladatokról. Ezután emléklapot nyújtott át dr. Hegedűs Jánosnak, aki negyven évig dolgozott ügyvédként, és 10 esztendeig volt az 1. számú munkaközösség vezetője. Az ünnepi taggyűlésen részt vett és felszólalt dr. Takács Ádám, az Országos Ügyvédi Tanács elnökhelyettese: — Huszonöt éve — mondotta — voltak ügyvédek, akikben tudatosult, hogy az új társadalom új típusú embert kíván. Ma, amikor a tisztességes munka eredményét értékeljük, elmondhatjuk: nekik, az alapítóknak köszönhető, hogy az ügyvédség ma igazi szocialista szervezet, és a szocialista igazságszolgáltatás szerves része. Dr. Takács László, a megyei pártbizottság közigazgatási és adminisztratív osztályának vezetőhelyettese felszólalásában hangsúlyozta, hogy ma már az ügyvédi munka mellett mást is vár társadalmunk az ügyvédektől: azt, hogy a közélet, az állami és társadalmi munka aktív részese legyen, s ne csak a tárgyalótermekben hallassa szavát. ölen a kiállítócsamokban. Van köztük villanyszerelő, dekoratőr, kirakatrendező, tanár, tanító. Valamennyien fiatalok. Műveik bizonyítják, hogy egyszer-kétszer már szembenéztek önmagukkal. Tehetségük — gondolom — nyilvánvaló. De az is, hogy még évek, talán évtizedek kemény munkája, alázata, akarása szükséges ahhoz, hogy egyikük- ből-másikukból művész legyen. A szó legnemesebbik értelmében. Sz. A. Nem elírás a száz nap, mert itt szó sincs John Reed híres könyvéről. A száz nap egy nyár története, egy nyáré, amelynek során egy világ változott meg — fordult föl fenekestül — egy álmodozó 14 éves fiú lelkében. »A kamasz sorsa nem éppen fenékig tejfel, nehéz és gyötrelmes dolog kamasznak lenni.« Valóban erőt próbáló időszak ez; kiváltképp, ha érzékeny, álmodozásra hajlamos az ember. Amilyen Mitya Dopuhin is Szergej Szolovjev rendező Száz nap a gyermekkor után című filmjében. Lehet-e, érdemes-e a kamaszkorról, az első szerelemről filmet (vagy bármilyen más műalkotást) készíteni? Fogas kérdés, hiszen tudjuk, a serdülő ifjak olykor elviselhetetlennek tűnő »lelki válsága« elsősorban fiziológiai eredetű, a megoldást nem a vélt vagy valóságos gondok felszámolása hozza — ami inkább az orvosra tartozik —, hanem a természetes emberi fejlődés. A kamasznak aligha nyújt vigaszt, ha tudja, hogy .a fejlődési szakaszon mindenki átesik egyszer; sőt éppen az jelelemző rá, hogy nem tud, nem Egy porosz Bécsben Merészet mond a szépasszonynak, a hangjába cement köt, de a keze elárulja: idegességében meghúzza a ravaszt. Fasiszta szűzfiúból pillanatok alatt válik folyamatosan a »becsületére« hivatkozó kitartotta. A sikerélmény minden gátlását zárolja. Cigarettázik, iszik. Egyre többször röppen föl a szájából a »Heil«! Merev részeg, de egyetlen mozdulattal vágja bele a tömegbe a bécsi kiskocsmában azt a fiatalembert, aki spicces partner\ró.r1,o.1rYYí>rv» kel. Színházi alapélmény élő alkotóeleme, döbbenetes hatású előadás egyik tökéletesre gyúrt figurája. Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című tragikomédiában — amelyben mint a vér- mocskos kötényű Havlistek a sertéseket, úgy hasítja föl az író a hazug idill seiyempárná- ját, hogy elénk dőljön amit előbb puha pelyheknek hittük a szenny! — piknikező társaság érkezik a Duna partjára. Köztük egy simára nyalt hajú, barna szvetterű, térdnadrágcs fiatalember. Vállán puska, pulóverén szíj, azon kulacs. Tele gátlásokkal, s ettől merev. Ha megszólal, a hangja fölfelé kunkorodó ívet fut be. A száját harapdálja zavarában, amikor az éltes trafikos- nő fixirozni kezdi. S mégis: mint egy tömb. Képzavarral, de talán találóan: egy berezelt szikla. Szajkózza az egyetemen fölcsípett, zavarossá kutyult filozófiatöredékeket. »Művelt« ember, akinek Puccini »természetesen« isteni, a Karamazov testvéiek művészet. Egyszer- csak azon kapjuk, hogy kioktatja a társaságot. A százlábúak, a pókok, a férgek a »barátai.« Fényképezik: a félisten pózát veszi föl. A többiek gyakran leheverednek — ő áll ! ö lesz a társaság tengelye. Brúdert iszik. Hirtelen fel- üvölt: »Figyelem, figyelem!« A faji kérdésről ágál. Neki az »szent.« Arcizmai pofa csontjaira feszülnek, a szeme fehéren égő két golyó. Mint egy állat. Emberállat. Fasiszta. Célba 16. Szabályos lőállásbán gyakorolja majdani hóhérmesterségét. Honnan tudta előre Ödön von Horváth 1930- ban — amikor a darabot irta — mi lesz ebből az Erichből? Az Erichekből. Csak a zseni lát ilyen tisztán ... Vezényel magának. Mint mindig, ha részeg. Ö a »szakasz«. Díszlépést vág ki, keményen döngölve a talajt. Zabái. Egészséges lapátfogai marcangolják, tépik a húst. Ott van mindenütt. Hallgatód- zik, a hallgatásában is fenyegetés van. Az arcán undor : köp a bécsi kispolgárokra. Mégis éZ ebben a közegben. Mert ez a tömeg alakítható. Lám, a »nyájas«, piti Lear király — a szatírarcú Vajda László — is feldobja a magasba a karját, fasiszta köszöntésre. Hatásosan munkál Erich úrfi gyűlöletes »ideológiája«. Amikor a bárban a részeg Tündérkirály, a trafikosnő (Olsavszky Éva), a Kapitány (Kun Vilmos), a görbe lábú takarítónő (Czakó Klára), a homoszekszuális vendég (Basilides Barna), a konferanszié (Gőz István) rázendít a »Deutschland, Deutschland über allesr-re — félelmetes, torokszorító pillanat — ő, Erich már nincs is a színen. Személyében nincs, de hízó baktériumai már megfertőzték a többieket. Ezt a gyűlöletes, szétverni való pofájú emberállatot csak hallatlanul nagy színészi intel- liegenciával, érzékenységgel lehet megteremteni. Hunyadicürtí Istvánnak sikerült! Mesél a bécsi erdő. »Nem mese ez, gyermek!« Leskó László Áz öregek fázósabbak Több idős emberrel is beszélgettem a közelmúltban: egyedülállókkal és házaspárokkal, magatehetetlenekkel és egészségesekkel váltottam szót arról, hogyan vészelik át a telet. Legtöbbjük elismerően mondta, hogy a nyugdíján, a járadékán túl is kap rendszeres anyagi támogatást. Ami gond mégis adódik, az a tűzifával kapcsolatos. Pedig van belőle elég. Ma már kiment a szokásból, hogy a nagyobb munkabírású férfiak és nők a telet az erdőn töltik és részért irtják, galy- lyazzák és darabolják a fát. s így szerzik meg egész évre a tű.zrevalót. A gazdaságok erdei brigádjai nemcsak télen, hanem egész éven át végzik ezt a munkát, »gyümölcséből« azonban nemcsak ők részesednek, hanem vásárlás vagy juttatás formájában oiinSzáz nap ••• Két pohár meggybefőtt képes tudomást venni a bölcs felnőttek tapasztaltairól. Egyszerre gyötrelmes és ugyanakkor gyönyörűséges ez az időszak. Nincs valóságos alapjuk és értelmük a kamasz lelkében dúló vad viharoknak, így remény sincs arra, hogy pontos esztétikai-filozófiai magyarázatot leljünk rá. Ä leginkább dicsémivaló e szovjet film készítőinek munkájában, hogy nem is törekedtek rá. A mo- zaikszerűen sorakozó képsorok gyöngyfüzérként illeszkednek egymáshoz, s ez — a rendezőé mellett — nagyban Leo- nyid Kalasnyikov operatőr érdeme. Szép ez a film, s ha van hibája, akkor az, hogy talán túlságosan is szép. A főszereplő Tatjana Drubics egzotikus szépség, a Lermon- tovhoz kísértetiesen hasonlító Borisz Tokarjev, azaz a filmbeli Mitya is szép emberpalánta. Nem véletlenül választotta ki őket a rendező, s ők méltónak is bizonyultak a feladathoz. Am egy ifjúsági filmnél többet elmondani akaró műben a kamaszok érzésvilágának ábrázolásán kívül valami mást is vár a néző. S a film ezzel adós maradt. Legfőképpen azért, mert maguk a készítők is beleszédültek abba a megfoghatatlan, mámora* — és meglehetősen veszélyes — szépségbe, amely két fiatal egymásra eszmélésekor, az első szerelem kivirágzásakor és az érzékeny virág tragikus pusztulásakor »selymes fénybe vonja a környező világ- egyetemet«. Bocsánat a túlzó hasonlatért, de aki látta a filmet, az egyetért; valami ilyesféle megfogalmazás lett a film készítőinek célja és végkövetkeztetése. Ma kevésbé bájosak az ifjú szereplők, esetleg — ne adj isten! — egy-két pattanás is virít az orrok tövén (ez szintén a kamaszkor jegye). Egyszóval: ha nem iíyen harmonikus a szomorkás történet, hihetőbb lett volna. Így a francia szerelmesleveleket eredetiben olvasó kis Lena inkább Júliára emlékeztet, mint egy suta, éppen kinyíló kamaszlányra. A megejtő szépségű beállítások — amelyek egyébként méltán szereztek hírnevet a filmnek — egy idő után ismétlésekké válnak; rajtuk csak egy drámaibb, pergőbb cselekménysor javíthatott volna. Igaz, ez már kevésbé illik egy romantikus kamasz leikéhez. Tartalmas, szép két órával ajándékozott meg bennünket a rendező, de a kamaszkor nagy titka földerítetten maradt. i Ken esik András dénki, akinek szüksége van rá. Sok helyütt — de nem mindenhol — az időseknek, egyedülálló asszonyoknak, betegeknek és nagycsaládosoknak pénz helyett (vagy amellett) tűzifát is adnak, még mielőtt beköszönt a tél. S nemcsak azt mondják: ott van az erdőn ennyi rneg annyi, méterre földarabolt ia, vigyék Haza, a szállítás gondját leveszik az emberek válláról. Nem mindegy azonban, hogy például a i kedvezményes áron vásárolt tüzelő mikor jut a nyugdíjasok udvarába. S ha már ott van, ki fűrészelje föl? Néha bizony nem futja az erőből, s ilyenkor aztán megint mennek a forintok — százasoknál nem kisebb címletekben — a fűrészeiésért. Nem ritka az sem, hogy a magánkisiparos vagy »közületi« fűrészgépes a sor legvégére hagyja az ilyen embereket, merthogy a fűré- szelési díj kifizetésénél »garasoskodnak«, és a segédkezés- nél nem lehet rájuk számítani úgy, mint az erős, egészséges és fiatal megrendelőknél ... Hallottam idős embert így kifakadni: »Bezzeg, ha ők majd ilyen kort megérnek, jólesne nekik, ha jobban törődnének majd velük, mint ahogyan most rólunk gondoskodnak!« — és volt munkahelyének gazdasági vezetőire célzott. A keserűség oka any- nyira egyszerű volt, hogy nem is tett volna szabad előfordulnia: ígérgették, dé nem hozták meg neki azt a két kocsi akácfát, amire pedig igencsak nagy szüksége tett volna. Már a helyét is elkészítette, de mivel nem jött, más híján már a lebontott kerítés léceit tüzel gette. Pedig azt a kerthez szánta, a vete- ményést védeni... Az öregek fázósabbak, mint a fiatalok. És jobban igénylik a meleget — sőt a melegséget is. Azt, amit mi adhatunk nekik — azzal, hogy törődünk velük. H. F. Somogyi Néplap Erich — Hunyadkürti István
