Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-14 / 293. szám

Somogyi levéltári napok Üzemi krónika és irióilirtéiet Tegnap véget ért a somogyi levéltári napok rendezvényei­nek a sora. A hétfőd tanács­kozás után — akkor az in­tézmény tudomány os munká­ja állt az érdeklődés közép­pontjában — tegnap a le­véltár ' közművelődési tevé­kenységéről volt szó. Ott ül­tek a kaposvári üzemek kró­nikaírói, a szocialista brigá­dok tagjai, az 1975-ös Szabad­ság, tégy gazdaggá minket! vetélkedő részvevői és a me­gyéből néhány történelemta­nár. A levéltár tevékenységében nem választható el mereven a tudományos és a közműve- lődésd munka. Ezt hangsú­lyozta Tröszt Tibor, a megyei tanács művelődésügyi osztály- vezető helyettese is megnyi­tójában. Az üzemi krónika­írók értékes dokumentumokat tesznek az asztalra a minden­napi üzemi munkáról, a mű­helycsarnokok, munkapadok világáról. Többféle haszon is származik ebből: a jövő törté- nészgenerádóinak rendszere­zett, nagy gonddal gyűjtött anyag áll majd rendelkezésé­re. Az ember az anyaggyűj­tés-feldolgozás során fölmér: önmaga tetteit, átgondolja a brigádban, az üzemben, a vállalatnál és a nagyobb kö­zösségben, nemzetében betöl­tött helyét, szerepét. Ezérí nem lehet célzatos kampány a brigádtörténet-írás és az üzemi krónikák vezetése szerkesztése. Több annál mint hogy a szocialista cím elnyerésének egyik eszköze legyen. A megyei levéltár sokol­dalúan segíti ezt a munkát, kapcsolata a közművelődéssel élő, eleven. Pályázatokkal, ki­adványokkal segíti, ösztönzi a brigád az üzemi krónika-írást, módszertani és szakmai segít­séget nyújt. Így teljesedik lei a kör, így válik egyre haté­konyabbá az a munka, melyet az intézmény történelmi tu­datunk alakításában vállalt. Miért olyan fontos a múlt. a régi korok folyamatainak mozgatóinak az ismerete? Mert a mai ember tetteit, szándékait, gondolkodását, érzelmeit sokban meghatároz­za az átélt történelmi tapasz­talat. S ez tovább hagyomá- nyozódik. Ha nem is gén­jeinkben hordjuk magunkkal de mindenképpen bennünk van, magunkban hordozzuk gyermekkorunkban megis­mert értékek, kialakult szo­kások és ízlés áltaL A tegnapi tanácskozás sze­repe éppen ezért fontos: tisz­tázta, hol is áll az üzemikró­nika- és brigádtörténet-írás a megyében, mennyire szilárdak e fontos munka alapjai. Szili Ferenc levéltáros ez alkalom­ra készült tanulmányával és dokumentumgyű j teményé vei az 1870 és 1945 közötti so­mogyi munkásság sorsának életének bemutatására vállal­kozott. A gyűjtemény bemu­tatását szubjektív hangú is­mertetéssel egészítette ki. A kiadvány irodalomjegyzéket is tartalmaz. Takács Éva levéltáros arról a csöppet sem könnyű mun­JV APLÓJEGYZET Döröcskéről Koppányba Döröcskéről Koppány­ba mentem. Havas, puha este volt, a házak Mikulás-kucs­mát húzlak a fejükre. A dö- röcskei könyvtárban egy me­sebeli anyókával találkoztam, - aki -derűs homloka fölé régi- • módi kóntyot formált az ad­venti havak ezüstjéből. A könyvtár szüköcske, a könyv­táros (Braun Ferencné) ked­vessége azonban határtalan. Nem beszélgettünk sokat, így fogalmam sincs arról, milyen nézeteket vall az irodalomról, és egyáltalán vall-e nézeteket Nem tudtam meg, kiket ajánl szívesen, s akad e író, akinek a könyvét kedvetlenül emeli le a polcról. Az utóbbit nem hiszem. Inkább azt, hogy a jóságos tündérek elfogultsá­gával szeret mindenkit, aki­nek a könyve a döröcskei könyvtár polcán megtalálható. Élőket, holtakat egyaránt. És közben — e tündéri el­fogultság varázsában — va- rászlatot művel. Vendégeket hív, vár, s úgy fogadja őket, olyan kitörő örömmel, rtiint- ha az ő ünneplésére érkeztek volna fehér gyolcs ingben, tündöklő csizmában. Vala­hányszor koppant a küszöb, a könyvtáros szíve is megdob­bant, s az a néhány másod- percnyi várakozás (amíg az érkező leverte lábbelijéről a havat) a találgatás izgalmá­val szépült. Vajon ki érkezik? Gyerek? Felnőtt? Olyan, aki otthonos már itt, vagy aki még sohasem járt a könyv­tárban? Bárcsak... És akkor hogyan kezdje a beszélgetést? Mely szavakkal és színekkel? És mivel »kínálja«? A falu ilyenkor disznótorillatú. A pörzsölések fekete emlékfolt­jaira ráborul a friss, fehér takaró. Az asszonyok sürög- nek-forognak, vendégeket várnak a régi szokás szerint. Törökkoppányban, mielőtt benyitottam volna a könyv­tárba, álltam egy kicsit a hóesésben. Az utcára kira­gyogtak a könyvsorok. Vala­hol a hópuha estében meg­szólalt egy száncsengő, de ez a gyerekkori mélységekből felröppenő csillaghang mind­járt el is halt Koppány tit­kos dombjai-völgyei között. Persze lehet, hogy valóságos csengő szólt egy valóságos paripa nyakán, hiszen errefe­lé még élnek a lovak, meg­óvta őket a szeszélyesen hul­lámzó határ, s ahol ló van, ott szán is lehet még. Mondom: álltam egy kicsit a könyvtár utcára eső fényé­ben, mintegy lakodalmas ház ablaka előtt gyerekkoromban. vagy mint karácsony éjszaká­ján az egykori köszöntő (mendikáló) gyerekek cso­portjában; talán azért, hogy á legmaradandóbb emlé­keim közé soroljam ezt az estét, amelyben jóságos, értő szemek, friss hó, száncsengő és villanyfényes könyvek ra­gyogtak, de tulajdonképpen semmi különös nem történt Arra gondoltam, vajon há­nyán álltak már e helyütt előttem (aki most jutottam el először Koppány földjére), akik a felfedező kíváncsisá­gával néztek itt körül. Minde­nekelőtt a török Cselebi, aki a XVII. század hatvanas évei­ben példás tárgyszerűséggel írta le a félhold hatalmába került koppányi vár állapo­tát, környékét, s miután pre­cízen felsorolta a dzsámikat és mecseteket, nem tartotta apolitikusnak megjegyezni, hogy a kanizsai »elájethez« tartozó szandzsákbégi szék­hely katonái közül sokan már nem tudnak törökül, tehát magyarul beszélnek. Nem cso­da hát, ha a költő Zrínyi (aki egyébként Somogy főispánja is volt) odaát Csáktornyán úgy gondolta, leáldozóban már az ozmán napja, meg­érett az idő az erélyes cse­lekvésre. És a transzcendens erők eposzi magaslatairól le- szállva, talán éppen errefelé tekintett, amikor, mint várat­lan hevességgel kiyont nehéz szablyák, föiviilámlóttak ben­ne a sorok: »Engemet penig, midőn írom ezeket / Mars ha­ragos dobja, s trombita fel­zörget / Ihon hoz házamba füstölgő üszögét / Kanizsai török;- oltanom kell eztet-« Bent a könyvtárban leírtam néhány törökkoppányi tájne­vet. Csausz-út Vaskapu-be­látó, Baba-dag. Seregrét Vár­rét Bégútja-völgy. Ilyeneket. A fotelban üldögélő, újságot, folyóiratot lapozgató »törzs­vendégektől« hallottam. Elmeséltek egy legen­dát is a kőkecskéről, amely­nek belsejébe kincseket rej­tettek el a törökök. A könyv­tárosnő férjével, Targos Ká­roly főagronómussal később Ady Endréről beszélgettünk. A mezőgazdász azt fejtegette, hogy a Léda-verseknél miért tetszenek neki jobban a Csinszka-költemények. Az­után megtudtam, hogy már kétszer járt Csúcsán, az egy­kori Boncza-kúriában, de ha teheti, máskor is elmegy oda. Adyért, Csinszkáért Ssapudi András káról J>eszélt, mely az üzemi krónikaírás elindítását jel­lemzi. Sokfelé ágazó, bonyo­lult dolog az üzemi hétköz­napokból szisztematikusan ki­hámozni az okmányokkal, do­kumentumokkal is igazolható történéseket jellemző mozza­natokat. Bonyolult, de nem megoldhatatlan. A Kaposvári Húskombinátban az üzemi krónikaírásnak máris kiala­kult, jó módszerei vannak, rendszeresen folyik ott a munka. Hasonló visszhangra talált a kezdeményezés a cu­korgyárban is. Még több munkást, brigád- tagot mozgathat meg a szo­cialista brigádok történetének feldolgozása. A tapasztalatok — a legutóbbi pályázat nyo­mán — vegyesek. 45 munka érkezett, de ezek többsége a megszólalásig hasonlít egy­másra. Az ok: a brigádok ma már előre elkészített forma­nyomtatványba írják a nap­lót, s ez óhatatlanul szűkít, színtelenít, mert az egyenkér- désre egyenválaszokat adnak a brigádok a megye minden pontján. Az üzemCkróníka- és a bri­gádtörténet-írás jelentősége a jövőben tovább nő a de­mokratizálódó köz- és válla­lati életben. Ezért a követ­kező években — mint Navra- csics Lászlóné SZMT-titkár bejelentette — a Szakszerve­zetek Megyei Tanácsa anya­gilag is támogatja ezt a munkát. A tanácskozást követően záró rendezvényként a megyei levéltárban négy kiállítást nyitottak meg. Hogyan vonhatjuk meg a kétnapos rendezvény mérle gét? Napjainkban gyorsan nf a társadalomtudományok és a társadalomtörténet jelentő­sége. A magyar történettudo­mány mögött már több nagy szintézis áll, és az országos szintű általánosításban sok területen már aligha lehet előbbre jutni. Ezért nőtt meg a helyi és a regionális kuta­tások, típusok szerepe, fontos­sága. Helyi műhelyek kelle­nek, amelyek jól kiegészítik árnyalják és tovább viszik a? országos kutatásokat, és képe sek — a közművelődés haj ­szálerein — e fontos ismere­teket közkinccsé tenni. A levéltári napokon bebi­zonyosodott, hogy az intéz­mény felkészült, és alkalmas e szerepre. Cs. T. A Kaposvári Szimfonikus Zenekar hangversenyé Feliángolás Hétfőn este a kaposvári ze­neiskola Bartók-termében ke­rült sor az Országos Filhar­mónia kamarabérleti soroza­tának első hangversenyére, amelyen megyeszékhelyünk szimfonikus zenekara Mozart- és Haydn-művekét játszott. A szép számú közönség három fiatal fővárosi vendégművészt is üdvözölhetett. Mozart Exultate jubilate cí­mű ifjúkori hangversenyáriá­ját Szőkefalvi Nagy Katalin énekelte stílusosan, ízlésesen Kitűnően bírta a futamokat is, csupán egy-egy maga:, hang sikerült kissé fátyolosra. A szokványos, hármas tago­lású műnek elsősorban a má­sodik része tetszett, a lassú lírai melódia kristály'tiszta kidolgozásáért. Kár azonban hogy a zenekar vajmi keveset érzett meg a kíséret, a hang- szerelés finomságaiból. Ez különösen azért volt kelle­metlen, mert a túlságosan erős hangzás, a néhol fülbán­tó csiszolatlanság a kicsiny teremben fokozottan érződött, természetesen a szép, kultu­rált énekhang rovására, szin­te annak kontrasztjaként Lényegesen nagyobb élveze­tet adott Mozart C-dúr zon­goraversenyének előadása. A szólista, Körmendi Klára — a kortárs magyar művek ki­tűnő és ismert tolmácsolója — repertoárjában ugyan nem túl gyakran szerepelnek bé­csi klasszikusok álkotásai, ám — mint hétfőn kiderült — ebben a muzsikában Is ott­hon érzi magát. Erre vallott produkciójának- egyenletessé­ge, gazdag tónusú dallamfor­málása. Az első tétel káden- ciáját ugyan egy kissé hango­sabbra, szenvedélyesebbre, romantikusabbra fogta a mű­vésznő a megszokottnál, de — mivel a salzburgi mester viszonylag késői művéről van szó — ezt sem érezhettük stí­lustörésnek. A zenekar — az orgonamű­vészként is kiváló Ella István vezényletével — a Mozart­versenymű kíséretével szerez­te számunkra az első megle­petést. Nem az első tétellel, s különösen nem annak indí­tásával — eddig is tudtuk hogy erősségük a gyémánt­kemény hangzás —, hanem a második résszel, s főleg an­nak bevezetésével. Éterien vi­lágosra, va-óban mozartian karcsúra sikeredett a hege­dűk melódiája, s ugyanilyen mértéktartó, ízléses, szolid maradt a folytatás is. Haydn nevezetes Ustdob- szimfóniájának előadása »fe­lemás« hatást tett ránk, első­sorban az első rész olykor- olykor érdes hangzása és né­hány zenekari tag »kihagyá­sai« miatt. A kellemes meg­lepetés itt is a második tétel volt, olyannyira, hogy egy- egy mozzanatát már minden­féle bíráló hajlam nélkül él­vezhettük. A dinamikai válto­zások rendre »bejöttek«, a szólamok nem mosódtak egy­be, s az összteljesítmény hal­latán még azt is megbocsát­hattuk, hogy egy-egy hege­dűhang »kilógott« a sorból. A harmadik kétel előadása min­denekelőtt a ritmikai mozgé­konyságért, frisseségért érde­mel elismerést — nem vélet­len, hogy a közönség ráadást kért a szimfónia befejezése után. A koncerttel kapcsolatos minden dicsérő jelző csupán viszonylagos. De tény, hogy a kitűnő szólisták és a tehetsé­ges fiatal vendégdirigens szinte megbabonázták a zene­kart, amely ennek következ­tében ritkán látott lelkesedés­sel muzsikált. Sok hibával, de jóval több erénnyel. A törek­vés rokonszenvet érdemel, s egyre valószínűbb, hogy biz­tatást is tartogat a jövőre. L A. Száz rajzfilm A Pannónia Filmstúdió rajzfilmműtermében az idén száz rajzfilmet készítenek. A munkálatokban 25 rendező és sok rajzoló vesz részt. Jelenleg a 13 részes Mézga család mun­kálatai folynak, és folytatják a Gusztáv-sorozatot is. így is hitte. Annál ször­nyűbb volt elszenvednie, hogy nem vehet részt a nagy mun­kában. Nem akart, nem tu­dott beletörődni a tehetetlen­ségbe. November végén min­denképpen ott akart lenni a Vörösmarty Akadémia alaku­lóülésén. Öccsébe kapaszko­dott, úgy vánszorgott el a Ve­res Pálné utcából a Baross ut­ca elején levő Fővárosi Könyv­tárba Öt jelölték és egyhan­gúlag meg is választották el­nöknek, s melléje alelnöknek Móricz Zsigmondot. Ady sze­retett volna az alkalomhoz illő szép beszédet mondani. Kétszer is megpróbált szólni, de erejéből alig néhány szóra futotta. Egy ideig még ott maradt, fájdalmas belső tusa­kodással a kényszerű hallga­tás miatt, majd letörten oda- súgta öccsének: — Nagyon fáradt vagyok ... szeretnék lefeküdni... Kocsit nem kaptak, sűrűn meg-megállva támolygott ha­za. Másnap vitték meg neki a lesújtó hírt: Kaffka Mar­git kisfiával együtt a spanyol influenza áldozata lett. Kese­rű sírásra fakadt, és az érzel­mi roham csillapultával hal­kan kijelentette: — Most már éri követke- zeni • • • A nemzet halottja Ami emberileg lehetséges volt, mindent megtettek érte. Magához kérte a Nyugat Részvénytársaság jelképes igazgatóját, a r. (icénás Korn­feld Móric bárót, s közölte vele: húszezer korona köl­csönre lenne szüksége, hogy anyagi gond nélkül gyógyít- tathassa magát. Azonnal megkapta a hatal­mas összeget, méghozzá úgy, hogy meg sem terhelték vele a hagyatékát. Nyomban ál­landó ápolónőt fogadtak mel­léje. Botár Imréné megér­demli, hogy túljegyezzük a nevét, mert ez a nagyszerű asszony a legnemesebb köte­lességtudattal állt helyt a be­teg költő mellett. Hozzáértő és fáradtságot nem ismerő munkájának köszönhetően átmeneti javulásnak örvend­hettek a barátok és a család. Kedve és igénye lett Ady- nak újra közeli ismerősöket fogadni. Ezekben a napokban látogatták meg a kormány tagjai, Jászi Oszkár, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Szen­de Pál. A költő érdeklődött a po­litikai élet minden részlete iránt. Aggódott is értük. Egy alkalommal, miután magas hivatalt viselő látogatói tá­voztak, szomorúan jegyezte meg: »A hónuk alatt hordják a fejüket« — a lehetséges megtorlásokra célzott ezzel. Rejtély, miért fokozódott oly hevessé Csinszka iránti ellenszenve. Voltak órái, ami­kor nem tudta elviselni fele­sége jelenlétét »Menj innen! Utállak!« — suttogta ilyenkor, önkéntes titkárához, a fiatal Steinfeld Nándorhoz változat­lanul ragaszkodott. Arra biz­tatta, sürgősen szerezzen szá­mára vasúti kocsit Garami Ernő közlekedési és kereske­delmi minisztertől, mert min­denáron Érmindszentre akar költözni. Ez természetesen le­hetetlen volt: egyrészt járó­képtelensége miatt, másrészt siralmas viszonyok nyomorí­tották az egész országot. Vé­szes méreteket öltött a szén­hiány, a vonatok egy része is csak üggyel-bajjal közleked­hetett. Dühöngött a spanyol influenza, kezdett általánossá válni az éhezés, a nyomor. Karácsonyra csúcsai fenyő­fát kívánt. A Veres Pálné ut­cai házmester utazott el érte; meg is hozta — kalandos kö­rülmények között. A nagy fe­nyőt Pfeiffer doktoréknál dí­szítették föl. A jóbarát or­vosnak volt egy kedves kis­fia, neki remek hintalovat vásároltatott Ady karácsonyi ajándéknak. A költő szépen rendbeszedte magát az ápo­lónő segítségével, a szokásos teveszőr köntösét vette föl, így támogatták át az orvosék- hoc Csont és bőr volt, de nyu­godt. Jól érezte magát. Egész este mosolyogva nézte a ka­rácsonyfának és a hintalónak örvendő kisfiút. De ez a csekély igénybevé­tel is kimerítette. Kétoldalt támogatva kísérték vissza szobájába. Még három hétig remény­kedtek állapota javulásában. Hasztalan. Orvosa ragaszko­dott hozzá, hogy szállítsák szanatóriumba. Ady erről hal­lani sem akart. Végül so­ványka öncsalással nyugodott bele az orvos akaratába: lát­szólag elhitte, hogy csak ko- csikázni viszik, s látva, hogy a kocsikázáshoz egyáltalán nem szükséges személyi hol­mijait is összecsomagolja Csinszka, hallgatólagosan el­fogadta a szanatóriumot. Mielőtt megvált volna szo­bájától, hosszasan körülnézett benne — egyenként végigpil­lantva a bútorokon, a képe­ken, a könyveken, használati tárgyain. — Semmi nem fordítható meg... — mondta, és önként elindult. Török néni, Csinszka nagy­anyja szeretettel, féltéssel se­gédkezett körülötte. A kocsi­nál ezzel búcsúzott tőle: — Édes fiam, tavasszal megyünk Csúcsára! Ady Endrének jólesett a vi­gasztaló ígéret, de szó nélkül csak egy lemondó mosollyal fejezte ki, hogy az a csúcsai tavasz számára már nem le­hetséges. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents