Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
y Mészáros István Ady Endre passiója Villan az ég, nyílik bordád csont-ívében Magyarország. Mellkasodban a kopja — táguló terünkbe dobva szíved időnk fölragyogja. Mert beteljesedel végül képmutató közönyétül Olajfánk hegye sötétül. Körülötted csillagfelhő, színedváltozása eljö. Véred folyik, úgy örlődöl, fénysugárként feleződöl — habos vízből, égő földből. Gyújtópontján íriszednek izzanak az álló percek. Matyiké Sebestyén József A Te mosolyod éget Ady Endre emlékének Szabad-e születni Herkulesként, pokoli strázsán állni és várni, istentelenül magyar ászkák, halottak földjén kiabálni!? I — Visszaút károg! Csontig fülbemász kultúrlegények, atlétabábok, megyetüzek — talmi valóság; csönd-szikes, szittyós tudat-Hortobágy: Sötét, iszamós pányvára kötve; szedett a táj; ökömyál-tócsák, szélütött ünnepek, nádjogarütleg, iófuttatás... Hány Ady-adósság? Nincs célszalag — mindenki fusson! Virrassz, s ne rettenj vissza az éjben! Hány „Sánta táltos”, szava-nincs-ekhó? Vesszőzz, rugtass új és új lovakon: csontokat reszelő rézingű őszben, csontokat reszelő rézingű őszben! Ady arcai Ady Endre lóba, a kőtörő J óba, a kőtörő, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkön zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta, s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt Jóba. A cifra kapun tódult be a nép, s Jóska azt hitte, hogy álmodik. Ö is bemehetne a virágok és szelíd őzek közé? Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelen? Elnézte, ó, hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csodákertet. És ejnye, bizony ott bent cigányok muzsikálnak. Üj és új emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapun kívül nagy, beteg, tehetetlen bámészkodás- sal. Egy sereg rongyos száguldott el mellette. Egyik megnézte Jóbát, s száguldóan reá kiáltott: — Nini, a csegei Jóba, hé Jóba. Gyere, ha magyar vagy te is! Jóba majdnem vidámanmegmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossuth-notát hallja. Bencsi legény volt, aki hívta, s az is csak kőtörő. Valami nagy dolog lehet ott bent. Oké, a grófi kastély beereszti a rongyosokat is, íme. Jóba is szaladt, amerre a bencsi legény lobogott a pajtásaival. Éppen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert: a népek énekeltek. A palota ablakaiból barátságos, szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis mennyország, vélte Jóba, a kőtörő, s hátát süttette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek, s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak, s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljen- zett ő is, kacagott, dúdolt, csak néha nyögött. Egyébként ők is leghátul szorongtak, a rongyosak. Jóba mosolygósán ismert meg közülük sokat. I encsi árokásók, lápfalul kosárkötők, vadági zsellérek, kósza napszámosok, kenyértelen kőtörők. Ezek mind önkéntelenül egy seregbe verődtek. Így tavasz előtt, februárban följajdulnak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább a telet, s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak vannak, pénz, drága halmik, munka, kenyér. Hátha! És jönnek, a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek jönnek. így jöttek a bencsiek, a lápfaluiak, a vadágiak és a többiek. Így jött be a városba Jóba is, ki most nótázik, mint egy részeg. Majdnem sírja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt üzente... Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza! — kiáltja a bencsi kőtörő. Elöl az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen az haza, a haza! Jóbá- nak könnybe lábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen. éljen a haza!, s most mind itt vagyunk, egyforB mán, a gróf kertjében Éppen ilyet álmodott nemrégen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyulladt egy kicsit a tüdője. Ezelőtt öt nappal tápászko- dott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig mintha nagy késeket mártanának itt-ott a testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. És hamar megzavarodik még 3óba. Mellé áll a nagy soka- dalomban, lármában egy vadági zsellér: — Rossz bőrben vagy, szomszéd. Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivalgástól. Egy kicsit részege mind a kettő ennek a különös sokadalomnak. — Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak éppenhogy bejöttem szétnézni a városban. Vadágon is így van? Az asszonyom is hulla. Az is két hét óta nyavalyáskodik. — Hát a gyerek? — öt Én legalább nem tudok enni. Nem is kívánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember? Hát mondjad, szomszéd. — Hirtelen elönti őket egy széles zsibongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér: — Ö lesz a követ az apja helyett. Keveset, de ó, szépeket mond a gróf. Szabad és boldog legyen az ember. Mikor bevégzi, a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint köny- nyes a szeme. Azután kite- relik őket a parkból a szolgák. Dél is elmúlt A cigány nótáját még sokáig hallják: Kossuth Lajos azt üzente... Dúdolt, lelkesedett Jóba az utcán. Kelten ballagtak a vadági zsellérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba: — Így nem mehetek haza, így nem lehet. Egy kenyeret ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek. Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosak. Kell, hogy hús kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát Megszólal a vadági zsellér: Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra És ittak, míg elesteledtek. Énekeltek és sírtak: Kossuth Lajos azt üzente. A zsellér ordította gyakorta: — Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istepét. Jóba nyöszörgött, mint egy gyermek: — Szeretném megcsókolni azt a fiatalembert Áldott ember, haj, be áldott ember. És énekeltek, mintha az érkező boldogságot fogadnák: Kossuth Lajos azt üzente... ■ jjel indultak haza, csak a hó világított Jóba látta, hogy a zsellérnek még öt forintja van. — Adj egy forintot, szomszéd. — Nem lehet. Jóba előre engedte a dülöngélő zsellért s a botjával fejbe ütötte. Azután, mikor a zsellér leesett, megvadult. Lángoltak a csontjai is Jóbának, s verte a zsellér fejét Aztán kivette a csizmájából az öt forintot, s loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente. Tele volt a szíve a mái nap eseményeivel, s úgy sietett haza az öt forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király. E Czigány Dezső Adyportréit kell elsőként említenünk. Mielőtt ezekről szólanánk, tehetünk egy kis kitérőt: a Czigány-portré megismeréséért. Ide tartozik, hogy a fiatal festőre nagy hatással volt Rippl-Rónai József 1900-as kiállítása, de igazán a párizsi évek vitték közelebb megértéséhez. Éppúgy, mint Ady Endrét, aki a francia fővárosban fedezte föl a magyar művészt. Az \egyik kiállításról be is számolt: a Rollok, Gervex-k, Aman-Jeanok között egy betévedt óriásnak nevezte. Czigány és Ady barátságát tehát közvetve Rippl-Rónai «•kezdeményezte«. S mivel hatott Czigány Adyra? Nem annyira festészetével, mint haladó gondolkodásával — ahogy Czigány Ady-képeiről írott tanulmányában Horváth Béla írja: főleg'Czigány csellójátéka ragadta meg. Schumann Álmodozását játszotta a legtöbbször Adynak, mert azt kedvelte és egy Bach-mű is gyakran fölhangzott a műteremben. (Amikor Casals Budapesten járt, fölkereste Czi- gányt is.) Ahhoz, hogy Czigány megfesse az első Ady- portrét, arra volt szüksége, hogy a Vasárnapi Újság kiadója, a Franklin Társulat megrendelje a képet. Adynak meg épp kapóra jött — nemcsak a Vér és Arany kötet kiadásának örült —, hiszen a harmincadik születésnapjára készült. Czigány Dezső — akinek egynéhány portréját a Somogyi Képtár is őrzi — 1907 szeptemberének az utolsó hetében látott munkához. Ady vele tett csak kivételt: egy héten át szorgalmasan látogatta Czigány műtermét »E héten minden délután ültem Czigány Dezsőnek. Készen van két nagyszerű dolog: egy szénportrait s egy barna olajportrait« — számolt be a költő Lédának. E I szénrajz került a »Vér és Arany« című kötet címlapjára. Léda és Ady megismerkedésének egyik epizódja éppen idevág. — Gondolkoztam, képzelődtem, újra és újra Ady szemeit láttam, nagy homloka alatt a furcsa arcot, amelyet idegenszerűvé alakítottak a szemek, és ekkor eszembe jutott, hogy a Louvre-ban az asszír—egyiptomi gyűjteményben láttam Ady titokzatos szemeit, bizarr arcát, nem magyar, nem európai fejét... Amikor Ady már kijött Párizsba, élvittem őt a Louvre-ba, és megmutattam neki az asszír—egyiptomi reliefeket, szobrokat, reprodukciókat, őt is meglepte, hogy az őskori gyűjteményben S milyennek írta le megtalálta a maga arcát... Adyt Rippl-Rónai? — Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes alak. Szemei nemcsak azért voltak szépek, *mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, sokatmondó, talán azt lehetne mondani, hogy ennek a ritka fénynek, ennek a különösen szépen érző, nagy embernek a lelki tükre volt... Én amikorkor festettem, csak a szemét néztem — erre fektettem a fő súlyt. Czigány szénrajza nemcsak ilyen meglátásokat tükröz, hanem ez az Ady-portré a Vér és Arany kötet verseihez is kapcsolódik, összesen hét portrét festett Adyról Czigány Dezső, egyet közülük a költő halála után... Ady művészbarátai között nem véletlenül volt annyi képzőművész. Elsősorban azzal lehet magyarázni, hogy azoknak a társaságát kereste — illetve fogadta el —, akikkel eszmei síkon is azonosulni tudott. A képzőművészek pedig megérezték Ady- ban a rendkívülit, a nagy költőt. Ady arcát nemcsak ők, hanem a fotós Székely Aladár is népszerűsítette, örök időkre képi élménnyé tette. Székely Aladár szemléletét tisztelet, bizonyos frissen örökölt képzőművészeti inspiráció hatotta át — foglalkozik vele egyik ismertetője. Móricz Zsigmond fedte föl : »Költőknek imádója és barátja volt«. Mégis: Székely Aladár művészete akkor lépett nagyot, mikor átvonult a nagyszerű Ady-felvé- telek korszakába. Bozóky Mária megjegyzi: — A különféle Ady-portrék — szám szerint tizenkettő — mintha kárpótlást nyújtanának, ha arra gondolunk, hogy nyomtalanul eltűnt költőnkről, Petőfiről csupán egyetlen egy, szeretettel és gondossággal retusált képmásunk maradt. Az Ady-fényképeken — minden — rajta süt »nagy hűtlenségének szerelmes gondjának« magyarsága. Székely Aladár világa: fennkölt, intellektuális igazság, a maga lekerekítettségében, kicsit a müncheni Iskola mítoszában — Czigány párizsi élményeivel szemben —; a holtak visszahívásában is nagy dolog, hogy ismerhetjük őket, magunk elé idézhetjük vonásaikat. Rippl-Rónainak csupán azt a gyors tollrajzát ismerjük, Székely Aladár fényképe Adyról mely a Róma-hegyi vOlában készült Ady 1909-es kaposvári tartózkodása — irodalmi estje — alkalmából. Rippl- Rónai kortársairól készült nagyszerű arcképeinek az ismeretében csupán sajnálhatjuk, hogy többre nem volt mód : Adyt nem örökíthette meg úgy, mint Babitsot, Mó- riczot 1919. június 27-én 8 óra 15 perckor szűnt meg dobogni Ady szíve. A szanatóriumi szobába — Móricz Zsigmond gyors kérésére — elsőnek érkezik Csorba Gyula, hogy a Nyugat számára rajzot készítsen a halott költőről. A Népművelési Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában megjelent Ady- tanulmánykötet részletesen foglalkozik a halott-Ady- portrék készültéről. Hatvány Lajos autón vitte a halottas ágyhoz Ferenczy Bénit, s valószínűleg Vedres Márkot is. A számos megjelent képzőművész között volt a Pesti Futár két legismertebb rajzolója, Vértes Marcell és Major Henrik. Valószínű, hogy csupán egyetlen ember gondolt rá: fényképen is meg kell örökíteni a halott Adyt. Szőnyi Lajos volt az. Délután vagy este Vedres Márk és Ferenczy Béni, a két szobrászművész hozzálátott, hogy halotti maszkot készítsenek Adyról. Ezek a gipszmaszkok szintén ismertek. Mindeddig azonban nem volt tudomásunk róla, hogy Kaposváron is őriznek egyet a maszkmásolatok közül. Az egyik kaposvári iskolában Ady születésének a századik évfordulóján rendezett gazdag kiállításon mutatták be Bernáth Cézár gyűjteményének becses darabját. Horányi Barna Ady politikai, színházi, képzőművészeti publicisztikáját már sokan elemezték, ami azonban zenei írásait illeti, e bizonyítás egyelőre várat magára. S bár zenekritikát jó- szeriel alig írt, muzsikával foglalkozó publicisztikájában ugyanazok a belső viaskodá- sok tükröződnek, amelyek költeményeiben — és nem kevésbé magas színvonalon. Adyt, mint a századforduló egész fiatal nemzedékét, sokféle zenei hatás érte, s bizony, ezek közt neki sem volt köny- nyű eligazodni. Hiszen a monarchiának ebben a »gazdasági alapját vesztett felépítményében« járta diadalútját a búfelejtető, álomba ringató bécsi operett — és tört be színpadainkra a wagneri »összművészet«. Az egész ország nótázott — közben néhány megmosolyogtató ifjú különc, Bartók, Kodály, Vi- kár és társaik, romlatlan népdalkincsünket kezdték összegyűjteni. Egy Ady nevű fiatal újságíró dzsentris tivornyáiról, önfeledt »magyar- nótázgatásairól« *is legendák keringtek akkoriban Nagyváradon, sőt »Dyb« az operettelőadásokon is állandó vendég volt. Mégsem esett áldozatául a megejtő melódiáknak, a külsőségeknek. Az életA költő és a muzsika vitel és a világos vélemény- alkotás e kettősségét talán a legjellemzőbben bizonyítja az a rövid írás, amely a Nagyváradi Napló 1903. április 10-i számában jelent meg az ünnepelt operettprimadonna, Fedák Sári vendégszereplése alkalmából. »Ha cselekedtem verset is már Fedák Sárihoz, nagy jussom van kellemetlen prózában is írni róla... Majd folytatja: Az a szörnyű kontraszt megráz, hogy mikor nyugatabbra szent, áhítatos lelkesedéssel ünnepük például Pellé- as és Melisande poétáját (Claude Debussyt. — A szerk.) nálunk a Bob herceg firkálói aratják a babért, s ez alkalomból tartódik lecke és kitanítás a tiszta művészet jegyében ... Nemcsak színházi állapotainkat szimbolizálja Fedák Sári térdig rózsában, hanem a mai egész nyomorúságos magyár életet... Fedák Sári is a politika, a társadalom, a művészet, a sajtó. Franciás zenei Ízlése, a »képzelőerő, az irónia, a vidámság, a szatíra, a paródia, a tarkaság és a finom artisz- tika« iránti vonzalom nyilvánul meg abban a Párizsból küldött írásban, amelyet 1904. , július 17-én közölt a Budapesti Hírlap. Témája a francia operett elglccsesedése. »Csiklandozó, semmi angol dolog, olcsó és émelyítő bécsi valcerek, New York-i néger és indiánus, rángatózó, vad nóták, franciáskodó berlini kupiék folynak össze a nótás Párizs levegőjében. Es mintha ez őrült hangkáosz felett Planquette, Offenbach, Hervé és a többi sok, vidám, modern Apolló árnyai busonganának.« Ady barátai, ismerősei állítják: a Carmen volt a nagy költő legkedvesebb operája. Bizonyára a mű kristálytiszta felépítése, polgárpukkasztó szenvedélyessége vonzotta. Vagy talán egy kicsit önmaga sorsát is megsejtette Bizet időleges bukásában, korai halálában? »A kegyetlen ezerszemű és ezerfejű Cézár ítélt, és Bizet hazabotorkálva, zokogva borult az utcán legjobb barátja vállára. Ezt az eset, a csalódásnak. a rettenetes estéje, talán sok esztendővel ragadta elébe a halálnak.« Következő soraiból pedig már az újítani akaró művész eltökéltsége, s az értetlenség, a földhözragadt konzervativizmus miatti kétségbeesése tört elő. »Meg- ríkatóan komikus valóság, hogy mi mentette meg Bizet darabját. A nagyképűség, a korlátoltság, mely ráfogta, hogy erkölcstelen, s mely íme, képes hasznosat is művelni. Carmen-t megmentette az »immoralítása«, no és néhány tiszta érzésű embernek a protestációja, »Ha tudta volna, hogy őt is csak egy Hatvány, egy Bölöni menti majd meg az »immoralítás« vádjától... Richard Strauss; Salome című operájának párizsi bemutatójáról írott publicisztikája egyértelműen tanúskodik arról, milyen pihentető, feledtető, egyben kimerítő, »mérgező« hatást tett rá a muzsika. , »... a Salome muzsikája, való és igaz: kész méreg. Nem mindenkinek és csak annyira, amennyire minden új művészet. Finom, érzékeny idegrendszerű ember ernyedten, dühösen szedi rendbe a lelkét, amikor az utolsó ütem elhangzott .. j Salome csábító jelenete, a tánczene, a zenekar magyarázata a bakómun- kához s a finálétlan finálé — szörnyűségesen szépek. »Szintén jellemző: rajong R. Strauss muzsikájáért, mert »festészetszerűbbnek«, »lát- tatóbbnak«, tehát — franiá- sabbnak tartja Wagner ízig- vérig német muzsikájánál. Sőt — ösztönös tiltakozásként a német szellemi hatás ellen — a buján hangszerelő, vezérmotívumokat alkalmazó Puccinit is »wagnerizmussal« vádolja Le fanciulla del West (A Nyugat lánya) című írásában. Ezt a jóindulatú tévedést is a magyar zene, általában a hazai hagyományok féltése indokolja. A Caruso vendégszereplésekor összecsődült, a neves énekes magánéletén »csemegéz- gető« sznobokon gúnyolódva, a művészet társadalmi üggyé válását követeli. De többi zenei írásában is __ ugyanebből az alapelvből indul ki, hallatlan éleslátással, jóízléssel, felkészültséggel. Mindig, mindenütt a zene társadalmi szerepét vizsgálja, néhol — meg- , bocsátható — korhoz kötöttséggel, ám sohasem feledve, az újjászülető magyar kultúra érdekeit L A.
