Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

Empirizmus A Iánjr vihog, kaséra n néz a vendégre: már úgy tekint rá, mint partnerre. Elfordul, és amikor visszatér, ismét pá- linkáspahár a kezében, a pu­lóverén — miután a fehér kö­penyt is levetette — látni melle izgató körvonalait. A vendég úgy issza a pálinkát, hogy tekintetét nem tudja le­venni a látványróL A pálinka cigányútra megy, a vendég köhögni kezd, levegő után kapkod, a lány pedig a pul­ton kihajolva nagyot üt a há­tára, miköziben »bűvölőn« né­A vendég iámét magához huzza a lányt, hátul benyúl a pulóver alá; láthatóan azt próbálja kitapasztalni, hogy a lányon van-e melltartó. Mi­után meggyőződött, hogy van, igyekszik kikapcsolni, de nem boldogul vele; az izgatott ma­tatás látszik a pulóveren ke­resztül, miközben a lány vár­ja a munkálatok kimenetelét. Miután nem sikerült, mintha az előző akció mellékes lett volna, a vendég tüntetőén szé­les mozdulatokkal simogatja a lány hátát a pulóver alatt. — Most mit csinálsz? — Simogatom a hátadat. — Nem. — így nem mehetek. A vendég végigméri: — Miért nem jöhetsz így? A lány lenéz magára, az­tán belekarol a vendégbe: — Mehetünk. A sors kihívása A vendég fölkapcsolja a villanyt, a lány eléggé félre­érthetetlen állapotban piheg. aztán fölpattan: — Nekem vissza kell men­ni. — Várj még! zi a vendéget, akin végképp kitör a köhö­gés, krákogva tud megszólal­ni: — Na jöjjön! — Most még nem lehet Majd maga után megyek. Bulla Károly Korsó sör, fél rum — Most visz- sza kell menni. Majd visszajö­vök — Mikor? — Egy óra múlva. — Kér- lelőn: — Jó egy óra múlva? — Ne menj! — A lány De nem csap -------------------­b e? A vendég széttárja a kar­ját: miért mondaná, ha nem igaz- .. Ahogy eílép a pulttól, a lány a csapos felé fordul, aki ugyanúgy megbűvöl ten nézi a lány melleit, mint az imént a vendég. Bárgyú és tétova mozdulatot tesz a lány felé, de a lány gyorsabb, ráüt a kezére: — Mit nem képzel! — Ne játszd meg magad. — Kopjon le! És ne tegez­zen! Akció és regresszió A vendég egy fa alatt vá­rakozik a lányra, aki futva érkezik. Amolyan női futás: összezárt combok, a lábait pe­dig, ahogy beledől az iram­ba, oldalra dobálja ki. — A vén szivar erőszakos­kodni akart, A vendég nem figyel a be­jelentésre, — Maga nagyon szép. — Ezek mind nyúlkálni akarnak. — Mert maga nagyon szép. A lány végigméri a vendé­get: — Minek magának is hü­lyéskedni? — Mert maga szép. — Ezt már háromszor mondta. — Négyszer.., — Maga is nyúlkálni akar? Most mondja meg, mert for­dulok vissza. — Nyugodtan erős lehetne bennem a kísértés — tér ki a vendég a határozott állás- foglalás elől. A lány gyanakodva igyek­szik megfejteni a válasz ér­telmét, végigméri a vendéget, aztán földerül. — Tudja, mit? Tegeződjünk! — Jó. Tegeződjünk. Szer­vusz! — a vendég elkapja a lányt, előbb arcon csókolja, majd szájőr,, miközben a lány két könyökkel tolná el ma­gától. Amikor kibontakoznak, a lány zavart, a vendég lopva törli meg a száját. — Nem így gondoltam. Be­gyünk barátok! Ezek ellen... — Jó; legyünk barátok. De kik ellen? — Te is olyan vagy? — Dehogy... Én nem. — Engem itt minden lei is­mer. Hírbe akarsz hozni? —■ Menjünk. A lány még az előző ese­ményeknél tart : — Ezzel a melltartóval sen­ki bem boldogul. A vendég megütődik az őszinteségétől: — Már más is próbálta? — Nekem nem. A barátnőm mesélte, — s magyarázólag — neki is ilyen van . A vendég idegesen és sér­tődötten rágyújt, a lány azon­ban benne van á témában. — Pedig csak egy mozdu­lat Automata. — Ne hülyéskedj. Automa­ta melltartó? — Nem hiszed? Megmutas­sam? A vendég közömbösséget tettet, pedig feszülten szívja a cigarettát; fél szeme a lá­nyon. A lány lassú mozdulattal hátranyúl, kikattintja a fe* hérnemű zárját, majd vissza. — így kell... — Mit képzelsz? Csak meg­mutattam, hogy kell. — Nem veszed le? — Viccelsz velem? A lány ártatlanul néz: — Csak nem akarod, hogy itt levegyem? — Ha lennél olyan szives.. A lány tűnődik az ajánla­ton, aztán lassú mozdulattal hátranyúl, ismét kikapcsolja a zárat, és várakozón néz a ven­dégre. A vendég pedig szin­tén várakozón nézi a lehető­ségeket. — így kell.. 1 — erősíti meg a lány, de tovább nem mozdul. És amikor a vendég tová\bb szívja a cigarettát, lassan, de ügyesen kibújik be­lőle a pulóver alatt, a fehér­neműt a pulóver ujján húzva ki. A vendég elmélyülten pró­bálgatja a zárat: kinyitja, be­csukja, kinyitja, becsukja; bi­zonytalan a csönd közöttük. Nem tud mit kezdeni a fe­hérneművel, tétova mozdulat­tal visszaadná, de látja, hogy a lány csak fölvenni tudja. Erre begyűri zsebébe: — Menjünk!-----------—----------rendbeszedi m agát : — Add most vissza! — Mit? A lány a vendég zsebe felé bök. — Majd egy óra. múlva. — így nem mehetek el. Az öreg nyúlkálós észreveszi. — Nem adom. A lány ráveti magát a ven­dégre, próbálja visszaszerez­ni a melltartót. Dulakodnak; a vendég magasra emeli a fehérneműt: — Ez a zálog. »Szerelmünk záloga«. A lány sértődötten vonja meg a vállát: — A te bajod. Pedig amúgy is visszajöttem volna — köz­ben ismét elrendezi magán a pulóvert. Szexuálszociológia A lány kihívóan riszálja magát az emberek közt, a fér­fiak megbűvölten bámulják a jelenséget. A söröskorsók megállnak a kezekben, a fe­leségével iszogató férjnek le­lassul a mozdulata, 1 mert a lány végigvonul, kebleit dül- lesztve a kocsmán. A lány ezt tudja; kuncogva veszi tu­domásul, hogy nézik, de var lószínúleg úgy érzi, most tar­tozik valahová, a vendég vé­delme alatt áll, ha miatta is bámulják. Még előre is köszön az is­merősöknek, akik erre sem számítva vontatottan reagál­nak csak. A feleség — hatalmas ido­mú — gyanakvóan kérdez: — Ki volt ez? — Itt dolgozik. — Mindig így jár?-— Nem tudom. Általában köpenyben van. — Szép kis piskóta lehet. — Szép... — válaszolja a férfi, miközben hosszan bá­mul a lány után. Aztán komótosan föláll, és elindul a vécé felé. De nem megy be, hanem befordul a raktárba. A lány után. Közben visszajön a vendég, szemével a lányt keresi. Nem találja. Ö is bemegy a raktár­ba. Kisvártatva égő arccal lép ki a lány. Már köpeny van rajta. Lázasan mozgatja a korsót. Későlbfb úgy lép ki a férj, hogy a kipenderítés félreért­hetetlen. Aztán a vendég a pulthoz lép, és foghegyről rendel: — A nyúlkálósok. Ellenük. — Add vissza! — Korsó sör, fél rum. Mucuska, Savanyú Berta­lan osztályvezető városi vi­szonylatban is csinos titkár­nője duzzog, mert sérelem érte. Persze, nem vészes do­log,- egy Mucuska-féle nőt még egy Savanyú Bertalan szigorú férfiú sem szokott a sárga földig leszidni, / mind­össze annyi történt, hogy tudtára adta a kissé feledé­keny, hölgynek, hogy egy főosztályvezető fontos tele­fonüzenetét ülik átadni a fő­nöknek. Ám Mucuskának még - e diszkrét intelem is rosszul esett. Most duzzog. Szemében pici villámok szikráznak, szája szögletébe keserű rán­cokat varázsol — az ördög tudja, miként csinálja, de ez még kívánatosabbá teszi. Először kenyértörésen töp­reng. Kilép a cégtől. Holnap lesz a napja, hogy kilép. Ve­le ne packázzon ez a hiva­tal. 0 nem melózik olyan fő­nökkel egy fedél alatt, aki Simon Loj’os OU ZZ ilyen csip-csup ügyek miatt halálra szekírozza a dolgo­zót. Szíve legmélyén azonban sajnálná elhagyni a céget. Nem rossz hely. jó a kollek­tíva, csak Savanyú Bertalan­tól kellene távol lenni egy picit. És duzzogás közben szép és okos fejében megszü­letik a nagy ötlet. A jövő hónapban férjhez megy. S ha minden terv szerint alakul, hamarosan már igénybe is veheti a szülési szabadságot. Ez ugyebár három esztendő távoliét. Csak három év? Ennyi nem elég. Ez túlságo­san kevés idő ahhoz, hogy megbántott szíve megenyhül­jön Savanyú Bertalan iránt. De kész a további terv: szül még egy gyermeket. Ha az OGÁS első lánynak születik, akkor fiút, ha fiú, aki elsőként a világra jön, akkor lányt. Az durván számítva hat év. — Hat év... — tűnődött Mucuska. — Hat év távoliét? Nem valami sok! Savanyú Bertalannak kitűnő a memó­riája. Talán hat esztendő alatt sem felejti el azt a kis ... hogy is mondjam ... mu­lasztást. Majd hat év múl­va, a legváratlanabb pilla­natban így szól: »Emlékszik, Mucus (persze, akkor már csak Mucus), amikor nem adta át a főosztályvezető te­lefonüzenetét?« Nem, gondol­ta a lány, ő ilyen szekírozás- nak nem teszi ki magát. Szül egy harmadik gyereket in­kább. *Ha minden terv sze­Kelemen Lajos Inkább mosolyogtat Virág ép fejétől, rokon új hírétől se lehetne lakhatóbb a ház — de magányom inkább mosolyogtat, nem félem a soros évszak, zord homály leheletét —, ha volnék gyanútlan, e várakozásban elárulnám: ide kérlek; homlokom , mögé a szédülés jegyei ágyazódtak... Fal hegei: fehér vakolat rója fényét körben asztalomra — papírjaimról fölsüt a dúlt menetelés; kímélem magam a szóval; ilyen ítélettel — betűim pártoljanak! Zordnak kell a bolyongás, lejtőn, dombon: hátha valamit lát — én messzi jutni már a kinti út nélkül is tudok. r O, romantika Ezerholdas csöndbe vetett mag — éledek — nőhet itt akarmi gizgaz, virágozhat vadvirág: éktelen; mit nekem az idő, ha egy lépés a végtelen! Eurydiké. (Kohán György Kossuth-díjas festőművész képe 1959-ből.) Annus József ÜZENTEK A hasított fa is_ bent van már a szín ’ alatt. Az öreg megáll előtte, san­dít rá. Odakint a tuskó körül mintha nagyobb csomónak tetszett volna. No, szép rakás ez így is: majd a tetőig ér. De kell is holnapután! Ámbár a pörzsölés már a gázpalack­ról megyen, ahhoz nem kell a rengeteg aprófa, mint vala­mikor. A tűz perzse csak ég egész nap. Meleg víz a mo­sáshoz, aztán az abálónak. Délután meg sül a zsír. Mert az is lesz tán a Kezesből, ha igaz. — Mégis csapni kell hozzá még néhány darabot! Indul a tőkéhez. Két zsur- mó eperfatövet odébb lökött délelőtt, s most azokat gör­geti elő. Leglább kettőbe kel­lene reccsenteni mindegyiket, hogy valamiképp a katlan alá férjén. Jó az ilyen lassú láng­gal pislákoló darab. Tartja a tüzet. Belevág. Szisszen a fejsze, jól belekapott. Most aztán fo­kára, és add neki! Jót kanya- rít, lecsap, majd újra megint. Nézi az eredményt: bizony gyengécske. Ügy látszik, nem ez a leggyöngébb pontja a kemény kis tuskónak. Újat kell fogni, hanem ahhoz előbb ki kell rángatni a fejszét. Ez sem könnyű művelet, azon­ban kisebb zajjal jár, s így meghallja, hogy nyílik a kis­kapu. Oly keservesen sírdogál, mióta kicsit megereszkedett az idő. Meg kéne már kenni. A gyerek jön a telepről. A Perneki fia. Na, ugyan mit akar? .Csak nem a csizmát? De hát az nem lehet, hiszen maga Tóth András erőltette rá; ő le akarta adni azt is. De a főnök azt mondta: vi­gye csak, Ferenc bátyám, ott­hon is van disznó, annak az aklába is be kell lépni. Az­tán a nyugdíjból úgyse telne mostanában... A gyerek már a belső ka­pun matat. Nem ‘találja a nyitját. Pedig egyszerű: fa- kallantyú van rajta. — Mi van, hékám? — kér­di az öreg már messziről, s a köszönést se várja. — András bátyám küldött. — Na, tán ecetér, mint Bő­gős Lajit Makóra? — Nem, hanem mert baj van. Azt kérdi, nem gyün- ne-e ki Ferenc bátyám egy pár napra a telepre, mert Fórai Jóskát elvitte a mentő. Vakbele van. Aztán tudja, hogy most van az ellés. Csak addig kellene... András bá­tyám jött volna, de most ő maradt ott a Mancival. Azt mondta, ha éjszakára kiér­ne... — Persze, hogy kiérek. Csak eridj, hátha segíteni kell ott valamit! A z asszony már a sze­mén látja, hogy vala­mi nincs rendben. Nem tudomány ez, hanem ösztön. A kéthetes menyecske is bir­tokában van már. Hát akkor Julis néni, aki negyvenkilenc éve nézeget már a Ferenc bá­csira! — Tán azt üzenték, hogy fölemelték a nyugdíjat? Olyan gangosán lépsz... — Hát azt. Erre a hónapra biztosan... Az öreg érzi, hogy túl gyors a tempó, ezért hát elhallgat. Nekihajol, megpiszkálja a tü­zet, vet is rá két morzsolt- csutkát. De ilyenkor minden balul üt ki. — Ne tüzelj, ne tüzelj, a jó isten áldjon meg, mind meg­ég a tökmag a lerniben! — A fene tudta... Most aztán hogyan tovább? Hogyan, hogyan? Hát bátran! Az idő halad, a levegő úgy­is büdös már, hát haladjunk: — Ki kéne menni pár nap­ra az el léshez. Tóth Bandi üzent... — Kéne bizony! Jól mon­dod: csak kéne! Elmúlt az a világ, hogy a Tóth András csak úgy üzengessen. Nyugdí­jas vagy! Ha akart valamit, ő maga is eljöhetett volna... — Akart. — Akkor miért nem jött? — Mert ő maradt a jószág­gal. Fórait elvitte a mentő. — Mi baja? — Vakbele van. — Na, most legalább meg­tudják, ki voltál nekik. Bez­zeg te egy percet nem hiá­nyoztál soha. Mentél, mint a bolond. Még tavaly télen is, a tüdőgyulladással. Ez meg... — Hallgass már! A vakbél veszélyes betegség. Operálni kell. Nem nyaralni ment sze­gény Jóska... — Jól van, tudom én. De miért téged rángatnak? Hív­janak mást! Hiszen öreg vagy már. Mindig az motoz a fe­lemben, hogy megszédülsz ott i kút fölött... jaj istenem! — Ugyan, ne sápitozz már! Járom hete nem voltam öreg? kkkor még rendesen kijár­om..; — Éppen ez az! Három he­te vagy nyugdíjas. Még ki se pihented .magad. De tudom én, látom én, hogy te is szí­vesen mennél. Mert már elég volt itthon, mert már ácsin­gózol a rühes malacaid után... Na, és mi lesz a disznótorral? A gyerekeknek már elment a levél. Azok ' jönnek szegények ebben a szörnyű útban.. . Patkó Sanyi is betervezte a pörzsölést, Istvánék is ráké­szültek ... — Adnál föl egy távira­tot... — Én, ugye? Gondoltam. Aztán mit írjak bele? Tán azt, hogy apátok megbolon­dult, s a disznótor elmarad... — Sanyinak szólnék én most menet, most este... — Már menni akarsz? — Éccakára. — Hát menj! Vidd a pop- rétot is! Minek az olyan em­ber, aki úgysincs otthon so­ha. Hát menj csak! Siess a disznaidhoz, hogy a dög for­gassa fel mindnyájat egy szá­lig! Most csendnek kell lennie. Ferenc hallgat is, mint a ku­ka. A kezét emeli csak meg, de aztán leengedi. Áll a nagy falióra előtt, Nézi a sétálóját. Vár. És nem hiába. Az asszony halkabban szól újra: — Hát mért nem küldenek valakit a takarmányosoktól? — Ejnye, hát nem érted, anya? Ellenek! Ahogy a gye­rek itt járt, éppen a Manci volt bent, de... — Az a nagy siska? — Az a Kezesnek az any­ja... Máskülönben nem árt még egy hét a Kezesnek. Jól eszik, és látom, hogy most nagyon fog rajta a koszt... Hátha az idő is keményedne... M ost megint várni kell, s ■ ez nem könnyű. De a férfiembernek is van ám taktikája. Ferencnek is, hát ahhoz tartja magát. Hall­gat. Vár a megváltó mondat­ra, amely ezúttal így hangzik: — A bekecsedet kividd ám a derekadra, mert hajnalra lehűl... Kezet kellene csókolni az asszonynak vagy megölelgetni, de hát az errevaló etikettben az nincs benne. Hanem az van benne, hogy most már indulni lehet a kamrába a ta­risznyáért, s hozni befelé. És az öreg indul. Hóna alatt hozza a kopott jószágot, a könyökével löki be az ajtót. — ... azokat a rühes disz­nókat, hát csak megégett mi­attuk a tökmag! — ezeket hallja Ferenc, amikor belép. De tán nem is hallja már. Cérnavékony visításokat hall, s apró, rózsaszín malacokat lát, amint elnyúlva szuszog­nak az infralámpa lila udva­rában ...-int sikerül, akkor az igazolt hiányzás összesen kilenc esz­tendő, ennyi elég. — Különben is — kapta föl a fejét Mucuska — Sa­vanyú Bertalan már nem mai fiú. Vranisten, hiszen nyolc év múlva nyugdíjba megy. Ekkor megszakította töp­rengését egy váratlan epi­zód. Savanyú Bertalan kilé­pett a szobájából és halálos komoly arccal megállt a tit­kárnője előtt. — Egy nagyon diszkrét dologról szeretnék beszélni — mondta ünnepélyesen. — Hamarosan elmegyek a cég­től ... Kineveztek a testvér­vállalathoz főosztályvezető­nek. Kellene mellém egy megbízható titkárnő. A kar­társnőre gondoltam __ Jön? M ucuska igent biccentett. S közben arra gondolt, hogy egyeseknek milyen rövid a memóriájuk. Somogyi Néplap I

Next

/
Thumbnails
Contents