Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-10 / 264. szám

Egy grúz ajánlotta a pártba Röplapokkal indult haza Moszkvából A hangját előbb ismer­tem, mint őt személyesen. Amikor telefonon hívtam a textilmüveket, gyorsan, ponto­san és udvariasan ő kapcsolt. Később a nevét is megtud­tam, azután mások azt is el­mondták Scherer Jánosról, hogy internacionalista. Em­lékszem, hogy a tíz évvel ez­előtti ünnepségen milyen büsz­kén vette át társaival együtt a szovjet kitüntetést. A hatva­nadik évfordulóra már csak néhányan maradtak közöttünk az októberi forradalom somo­gyi tanúiként. Szikár, erős ember, sok vi­hart átvészelt. A kilencvenket- tedik évét tapossa, a párttag­gyűlésekre azonban most is el­jár, s mindennap veszi a bot­ját, az éthordóját, bemegy a textilművekbe. Szüksége van erre a kapcsolatra, hiszen nyolcvanéves koráig dolgozott, s úgy ment nyugdíjba, hogy meggyőzték: János bácsinak is szüksége van a1 pihenésre, a nyugalomra, mint mindenki másnak. Régtől fogva a Kanizsai ut­ca 85-ben lakik Kaposváron. Innen nincs messze az üzem ahol az indulástól ő ült a te­lefonközpontban. Szobája fa­lán oklevél, a szekrény üve­ges részében politikai művek, például Zsukov Emlékek, gon­dolatok című kétkötetes visz- szaemlékezése. János bácsi már nagyon gyengén lát, ré­gebben azonban gyakran ol­vasgatta a jutalomként kapott könyveket. Most leginkább a rádió igazítja el az ország és a világ eseményeiben. Ül a széken, fején kék kö­tött sapka; csillog a sokdiopt- riás szemüvege. Lelkesen be­szél életéről. Széles kézmozdu­latokkal kíséri a szavait. Még szaval, sőt énekel is. oroszul az Internacionálét. Üjra átéli a gyermekkorát, azt, amikor a negyedik osztály után a vasa- si Tommen-fiknán reggel hat­tól este hatig tologatta a csil­léket a kötélsodronypályára. Késpbb suszterinasnak állt. Az első világháború hozta élete legnagyobb élményét. Amikor szerbiai sebesüléséből fölépült, a 44-es gyalogezred­del Galíciába került. A szekrény tetejéről nylon­ba csomagolt fényképeket vesz le, s az egyiken megmutatja, milyen nyalka, bajuszos em­ber volt harmincéves korában. A lánya — aki sokat segített a beszélgetésben is — akkor még ölben ülő kisgyerek volt. Ismerkedés a fával Harminckét fiatal sajátítja el az épületasztalos-szakmát a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság barcsi panelparket­tagyárának korszerű tanműhelyében. ,A gyár a nagyközség több üzemének is képez szakembereket. — Fogságba estem. Nem én egyedül, voltunk ott jócskán. Tizenegy napi gyaloglás után vonatra ültünk, s mentünk, mentünk Szibériába, egészen Nyizsnyij-Udinszkig. Nem sokáig maradt a . fo­golytáborban. Amikor kide­rült, hogy cipész a szakmája, először a javítóműhelybe ke­rült, majd állami üzletbe fel­sőrészkészítőnek. A városban dolgozott, így jobban eljutot­tak hozzá a hírek az októberi forradalom utáni változások­ról. Meghívták gyűlésre is, mert nagyon szerették, mint ügyes kezű, józan gondolkodá­sú iparost. Egyre többször hangzott el az a szó, hogy konrevolució, azaz ellenforra­dalom. — Szerettek, számítottak rám. Egy Hurusvili Mihály ne­vű grúz volt a vezetőnk a mű­helyben, az ő révén lettem párttag. Akkoriban már a fog­lyokat is szervezték. Azután egy nap távirat érkezett a ne­vemre: pártiskolára küldtek Irkutszkba. Háromhónapi ta­nulás után kerültem Moszk­vába. Sok-sok apróság ma is ele­venen él benne, egy-egy év­számot azonban már keresgél­nie kell az emlékezetében. — Hiába, na, papírom, ceru­zám nem volt, annyi maradt meg, amire most vissza tudok emlékezni. Dokumentumok azonban maradtak róla is. Úgynevezett regisztrációs lapja most is meg­van Moszkvában, mégpedig 1921 áprilisi dátummal. A bol­sevik pártban akkor töltötték ki, amikor hazatérésükkor kü­lönféle megbízatásokat kap­tak. — Jól kijátszottam a Hor- thy-rezsimet — mondja gö­rögve. — Sohasem tudták meg, hogy pártiskolát is végeztem Szovjet-Oroszországban ! Még röplapokat és kiadványokat is vittem Németországba. Ide­haza pedig tíz évig az volt a pártmegbízatásom, hogy ada­tokat szolgáltassak a katonai raktárakról, mint a honvéd- kórház cipészműhelyének al­kalmazottja. János bácsi befejezi a visz- szaemlékezéseit. Fogja a botot, az ételhordót, s elindul a tex­tilművekbe. A közösség tisztelettel, meg­becsüléssel veszi körül az in­ternacionalistát Lajos Géza Egy baleset jegyzőkönyve Október elsején, kora reggel egy munkába igyekvő dráva- szentesi traktoros felborult motort és kissé távolabb egy eszméletlen fiatalembert talált az út menti árokban, Dráva- szentes és Komlósd között a komiósdi temető közelében. Hat óra után pár perccel ér­tesítette a mentőket és a rendőrséget. A motoros a 22 éves, babócsai Lóján Gábor — aki az orvosi szakvéle­mény szerint erősen ittas ál­lapotban ült járművére — az árokba hajtott. A baleset kö­vetkeztében életveszélyesen megsérült, s a kórházban meghalt. A nyomozás és az orvosi vizsgálat során kide­rült, hogy a baleset előző es­te 18 és 19 óra között követ­kezett be. A helyszín azonban még valamiről árulkodott. Nem a balesetet bejelentő traktoros járt ott először. Már korábban rábukkanhatott va­laki az eszméletlen fiatalem­berre, hiszen egy kupacba gyűjtötte a szétszóródott hol­mikat. Ki vagy kik találtak rá először Lóján Gáborra, és ha rátaláltak, miért nem ér­tesítették a mentőket, a rend­őrséget? Rövidesen ezekre a kérdésekre is választ kaptak a nyomozást végzők. A kerékpáros, aki azt hitte, mindent megtett Csányi Vilmos Drávaszen- tesről kora hajnalban indult munkába kerékpáron. A vasútnál dolgozott, a fél öt­kor induló vonatot kellett el­érnie. Koromsötét volt, egy kis köd borította a mélyebb részeket. A kanyar után a fiatalember valamit észrevett. '—. Láttam, hogy az árok­ban fekszik egy motor. Azt gondoltam: valaki bukott, az­után itt hagyta a gépet. Ám rövidesen észrevettem a né­hány méterrel távolabb fekvő fiatalembert. Próbáltam éleszt­getni, de csak a kezét mozdí­totta. összeszedtem a szétszó­ródott szerszámokat, és vár­tam, hogy arra jöjjön valami­lyen jármű. Először egy kenyeres kocsi jött, integetett neki, de nem állt meg Azután a barcsi fű­részüzem autóbusza érkezett. Éppen a munkásokért indult. — Intésemre megállt a busz. Én a kocsi jobb oldali ajtaján kopogtam, a buszve­zető azonban nem nyitottaki az ajtót. — Kiabált neki? — Nem, csak kopogtam. — Lehúzta maga mellett az ablaküveget? — Lehet, hogy ' lehúzta, de nem láttam. Én a jobb olda­lon voltam. — Amikor á gépkocsivezető nem nyitott ajtót, maga mit tett? — Csak vártam. A busz egy darabig állt, majd továbbhaj­tott. Még maradtam — több jármű is ment arra —, majd elindultam Komlósdra, hogy ott szóljak valakinek. Éppen akkor jött ki a házukból Ko­vács József a Skodájával. Megállítottam, és mondtam neki, hogy egy motoros fel­borult, legyen szíves intéz­kedjen. Azt felelte »jól van«, és elment Én is kerékpárra ültem,, úgy gondoltam, most már minden rendben. Az autóbuszvezető, aki csak várt Göcsei István hajnali há­romnegyed négy körül ért a baleset helyszínéhez a fű­részüzem autóbuszával. Ami­kor elhagyta a kanyart, egy integető alakot vett észre. Reflektorral jött, a lámpa nagy területet bevilágított. — Nem látta az út menti árokban fekvő motort és fia­talembert? — Nem, mivel amikor az egyenesbe értem, s láttam, hogy valaki integet, így már csak rá figyeltem. Megállítot­tam a buszt Az integető a kocsi jobb oldalánál volt. Én nem nyitottam ki az ajtót, mert ez munkásszállító busz, idegent nem vehetek föl. Le­húztam magam mellett az ab­lakot és kiszóltam, hogy mi van. Nem kaptam választ. Közben a fiatalember, aki megállított eltűnt Nem lát­tam hol van, sötét volt a tü­körből nem lehetett látni. Egy darabig vártam, majd meg­nyomtam a dudát, mert azt hittem, hogy az ajtóhoz ka­paszkodott fel, és elindultam. — Egyedül volt a kocsi­ban? — Igen. Máskor is előfor­dult, hogy valaki fel akart ké- rezkedni a kocsira, most is ilyesmire gondoltam. Ezért miután a fiatalembert már nem láttam, nyugodtan to­vábbmentem. A skodás semmit sem vett észre — Barcsra indultam kocsi­val — mondja Kovács József. — Amikor az udvarról kifor­dultam és elindultam, egy kerékpáros jött, megállított. Látásból ismerem is, régeb­ben nálunk dolgozott. Azt mondta, figyeljem az utat, mert egy motoros feldőlt. Ez­zel továbbhajtott. — Nem kérte, hogy száll­jon be a kocsiba, mutassa meg hol történt? — Nem. Negyedórával ko­rábban hallottam, hogy egy motoros megy el a házunk előtt. Ismertem, minden reg­gel találkoztunk. Azt hittem, ő borult fel. Figyeltem az utat, de semmit nem láttam. Amikor a temetőhöz értem, egy busz jött velem szembe. A lámpái kicsit elvakítottak. Az úton nem volt senki, azt hittem a motoros már to­vábbment. — Tudta, hogy körülbelül hol történt a borulás. Miért nem állt meg és nézett körül? — A fiú nekem azt mond­ta, hogy a motoros az úton bukott, de az út üres volt — Amikor reggel elvitte a munkásokat, és hazafelé jött, ki volt ott a balesetnél? — Ott volt a tsz-elnök és mások. Én megálltam, oda­mentem. Beszélték mi történt. Akkor úgy mondták, cser­benhagy ásos baleset. — Nem szólt, hogy tudott erről, magát értesítették elő­ször? — Semmit nem mondtam. Senkinek nem beszéltem róla. Mindhárman nyugodtan to­vábbmentek. Mintha mi sem történt volna. Az egész falu a balesetről beszélt, azt is tud­ták, hogy valakit vagy vala­kiket ker es a rendőrség, és ők csendesen »lapultak«. Pedig a balesethez nem volt közük. Ám azt érezték, hogy elmu­lasztottak valamit, és furdal­ni kezdte őket a lelkiismeret. A rendőrség néhány nap múl­va már tudta, ki találta meg a sérült motorost, kik voltak azok, akik először értesültek a szerencsétlenségről. És most már nem mint tanúkat, ha­nem mint gyanúsítottakat hallgatták ki őket. A vád: se­gítségnyújtás elmulasztása. Nem kellett volna sokat ten­niük, csupán annyit, ami el­várható egy, embertől. Dán Tibor Otthon nem lelkesedtek a tervéért, de nem is próbálták lebeszélni róla. Megszokták, hogy a számukra különös hi­vatást művelő fiú úgyis ke­resztülviszi akaratát Erejük­höz mérten, sőt erejük felett segítették előteremteni az úri igényeknek megfelelő úti­poggyászt. Nem volt ez kis dolog. Sok egyéb mellett drá­ga fehérneműk, még drágább öltönyök kellettek, ideértve az Érmindszenten ismeretlen frakkot, plasztront, lakkcipőt cilindert. Helyi fogalmak sze­rint ekkor már majdnem gaz­dag embernek számított Ady Lőrinc, takaros majorja volt 100 hold földjéhez, de na­gyobb összegű készpénz fölött soha nem rendelkezett. Mivel a birtokot az anya örökölte, az ő nevére kaptak kétezer korona jelzálogkölcsönt. Ek­kora summa valóságos va­gyont jelentett. Mégsem saj­nálták az áldozatot mert ha kútba esett is a jogászi kar­rierhez fűzött reményük, ag­gódó szeretettel óhajtották a szülők, hogy fiúk sikeres em­ber legyen a maga választot­ta életpályán. Kemény télben, 1904. január 27-én indult Ady Endre első párizsi útjára. Érmindszeníről édesanyja és Lajos öccse kí­sérte el a nagykárolyi pálya­udvarra, ahol a Budapest felé közlekedő gyorsvonatra kel­lett felszállnia. Elfogódott, szo­morú hangulatban kocsiztak keresztül az Érmelléken. Nagy hó, csikorgó hideg. Nagyká­rolyba érve az állomás előtti téren koporsókkal megrakott társzekér keresztezte útjukat Ady Lőrincné keserves sírás­ra fakadt. Ütra készülő fia alig tudta megvigasztalni. A költő mókázott jókedvet szín­lelt, szinte dicsekedve bizony­gatta, hogy azt a fát még el sem ültették, amelyikből aző koporsója készül majd. Pedig az a fa már javában növekedett valahol. A nagy­károlyi búcsúzkodás után csu­pán tizenöt évig élhetett. Mindjárt a csúcson Egyik nagy titka Ady zse­nijének, hogy soha semmiben nem kellett inaskodnia. Csak ahhoz volt kedve, amihez te­hetsége, s amihez kedvvel fo­gott hozzá, azt azonnal értő­ként, rövidesen pedig magas fokú mesterként művelte. Ez­zel magyarázható, hogy alig került ki Párizsba, sokkal hi­telesebb, izgalmasabb, erede­tibb tudósításokat küldött on­nan, mint bárki más, aki az akkori világ nagy színpadáról tájékoztatta a hazai közvéle­ményt. Munkájához termé­szetesen nem nélkülözhette a segítséget. Kezdetben Léda szegődött szellemi kalauzául, majd hamarosan mellette ta­láljuk Bölöni Györgyöt, hogy azután örökre Ady Endre ba­rátjaként, harcostársaként tartassék számon a minden heyzetben hűséges segítő, a költő mellett jóban-rosszban kitartó földi. Bölöni György ugyanis szintén a Pariiumból származott, az Érmindszent- hez közeli Sziiágysomlyón született, és Ady Lajos osz­tálytársaként ugyanabban a zilahi református kollégium­ban érettségizett, ahol Ady Endre. Amikor a nagyváradi poéta-zsurnaliszta kikerült Párizsba, ő már ismerte a franciaországi viszonyokat, szintén újságíróskodott a Vi­lág című budapesti szabadkő­műves újság megbízásából. Az igazsághoz tartozik, hogy Ady inkább gyakorlatias se­gítségre szorult. Igényelte, el­várta, hogy ügyes-bajos in­téznivalóiban készséges em­berek vegyék körül. Témái­ban fölényes biztonsággal iga­zodott el, politikai, világnéze­ti, esztétikai kérdésekben *a saját kútfőjére támaszkodott. A Budapesti Hírlapnak, a Pesti Naplónak és a Budapes­ti Naplónak küldött cikkei hatalmas szellemi körképet rajzolnak elénk. S miközben éber figyelmét egy pillanatra sem kerülték el a világhely­zet, az európai nagy politika alakulásának legfontosabb összefüggései, a hazai viszo­nyokat is egészen pontos ítélő­képességgel vigyázta. Hírlapi írásai nagy hányadáról alig állapítható meg, a külhely- zetteí foglalkozik-e inkább, avagy a magyarországi hiva­talos politika bírálatával, mert szemléletmódját a teljes szin­tézis jellemezte. A külföldi jelenségek soha nem érdekel­ték öncélúan, hanem azzal a szenvedélyes szándékkal fo­galmazta példáit, elemzéseit, hogy azokkal a hazai politi­kai és társadalmi konzervati­vizmust siettesse eltakarítani a polgári haladás útjából. Nagy szociális érzékenység­gel vívott minden jogtalan megkülönböztetés ellen. El­szánt ellensége volt a hatalmi önzésnek, bárhol jelentkezett is az. Megbélyegezte az anti­szemitizmust, leleplezte a dol­gozó osztályok jogfosztottsá- gát, mélyen átérzett interna­cionalizmussal mondott íté­letet a nacionalizmus felett. Lankadatlan támadásai első­sorban a magyar uralkodó osztályoknak szóltak, végtére is haladó magyar íróként el­sősorban erre érezte magát illetékesnek. De a nem ma­gyar nacionalizmust sem kí­mélte. (Folytatjuk.) * Növényvédelmi tájékoztató A gyümölcsfák időszerű növényvédelmi munkái A gyümölcsfák lombhullá­sának előrehaladásával szem­betűnővé válnák a galagonya­pille és az aranyfarú pille fá­kon maradó hernyófészkei. A galagonyapille fiatal hernyói tömegesen telelnek a finom szövedékszállal felerősített hernyófészkekben, melyek a fán maradnak. A következő év tavaszán rügyfakadáskor kezdik meg károsításukat (kis téli hernyófészek), együt­tesen pusztítva a lombfelüle­tet. A lomb nélkül maradt fgk vékonyabb gallyain, vesz- szőin több levélből összeszőtt, ököl nagyságú levélcsomók szövedéke az aranyfarú pille hernyóinak telelőhelye (nagy téli hernyófészek). Kora ta­vaszi károsításukra a fakadó rügyek, levelek és virágok elpusztítása a jellemző. Elein­te csoportosan, majd szétszé­ledve károsítanak. Mindkét kártevő jelentős egyedszámban kezdte meg a telelőre vonulását, tavaszi megjelenésük ezért megyénk minden részén — főleg házi­kertekben — várható. Kár­tételükre fokozottabb mérték­ben kell számítani az erdők menti házikertekben. A téli fatisztogatási mun­kák során a hernyófészkeket szedjük le és égessük el. Ha ezt nem tettük meg, akkor márciusban, rügyfakadáskor kémiai védekezéssel (Ditrifon 50 WP, Ditrifon 40 WSC, Unitron 40 EC 0,2 százalékos oldatának valamelyikével) le­het a táplálkozásukat meg­kezdő hernyókat eredménye­sen pusztítani. Ismételten felhívjuk a ter­melők figyelmét az araszoló lepkék tömeges rajzására. A lepkék repülésének az enyhe idő rendkívül kedvez. Vizsgá­lataink szerint a lepkék re­pülése a Zseiicség — Barcs — Kadarkút — Marcali — Böhönye — öreglak térségé­ben különösen , nagymértékű. A nőstények »gyaloglása« a fák koronája felé az esti órákban folyamatos. A fák törzsére helyezett hernyófo­gó övékkel (felületüket her- nyóenyvvel bekenjük) köny- nyen összefoghatok és még a tojásrakásuk megkezdése előtt elpusztíthatok. Az öveket de­cember közepéig, végéig hagy­juk a fákon (az enyv szük­ség szerinti felfrissítésével), majd égessük el. Az Üj Barázda Mg. Tsz (Mernye) fölvesz 2 villanyszerelőt, valamint 2 kazánfűtőt AK—0 50—2 típusú olajtüzelésű kazánhoz. Jelentkezés: a tsz műszaki vezetőjénél.

Next

/
Thumbnails
Contents