Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-04 / 260. szám
Szocializmus és új nemzedék A Madách Színház tendégjátéka Matthelyzetben Bálint András és Mcnsáros László. I Különösen nagy jelentőségű, hogy a magyar irodalom fiatal nemzedékének formálódásában, művészi arculatában, világképében, sőt mindennapi életformájában mind több jelét tapasztalhatjuk a szocialista országok és népek közötti történelmi és baráti kapcsolatok tudatossá és érzelmi hitelűvé érlelődésének. Az idősebb írónemzedékeknél még nem találhatunk erre ilyen arányban példát. Az internacionalizmusnak — a hazaszeretettől elválaszthatatlan — mind sűrűbb társadalmi hajszálerezete nemcsak a fiatal írók egyre gyakoribb' nemzetközi találkozóiban, egyre tudatosabb tájékozódásában és kapcsolatépítésében (lásd például a Keleti Golfáram című esszékötetet, Bp. 1976.) s nem is csupán a fiatal magyar írók, költők között igen erős műfordítói érdeklődésben tükröződik. M indinkább átszövi a művek belső világát, az esztétikum köreit, a szocialista egyetemességben való gondolkodás tartalmi-formai rétegeit, a kritikai önismeretet is. Agárdi Péter Kétrészes rádiójátékot láttunk a Madách Színház művészeinek közreműködésével, amikor Gyurkovics Tibor Isten nem szerencse játékos című színpadra vitt művét megismerhettük a Csiky Gergely Színházban. A rádiójáték és a láttunk szó egymás mellé kerülése körülbelül jelzi a vállalt feladat buktatóját. Gyurkovics Tibor ugyanis egy harmadik1 szereplő esetenkénti belépésétől eltekintve dialógust írt; párbeszédet két különböző tar- tású, alapállású — vagy köz- helyesítsük így: hitű — ember között. Amikor pedig a vitához elektronikus hangeffektusokat is kapunk, rádiójátékérzetünk rögeszmévé erősödik bennük. Engelhart Simon paptanár és a vizsgálóbíró áll egymással szemben Gyurkovics drámai vizsgálatában. Ez a tény önmagában — hogy a sakkjátéktól vegyünk kölcsön egy kifejezést — matthelyzet, ami azt jelenti, hogy kettejük közül az egyiknek valamiért felelnie kell, de legalábbis elszámolnia. Engelhart Simon három diákja életéért számol el. Szilveszter előtt háromnapos, tragikusan végződött barlangi túrára vitte tanítványait, hogy »legyőzzék önmagukat«, ahogy ő fogalmazta. Kitartásra nevel, embertelenül kemény próbákon edzi a rábízottak testét, lelkét. A posvány-középszer ellen kíván küzdeni. Olyan embereket akar faragni, akik erkölcsi magaslatról néznek a többire, önmaguk képességeinek tudatában. Ennek a tehet- V ségnek teljes kibontakozásáért küzd, valamiféle sárkány elleni szent Györgynek érezve ki-: mondatlanul is magát. Száztíz éve született id. Kapoli Antal B magyar líra fő vonulatának mindig is erős társadalmi-közélet! elkötelezettsége tovább él a fiatal költők törekvéseiben. Veress Miklós, Utassy József. Bari Károly, Kiss Benedek, Baka István és mások értékes vonulatát a szocialista lírai folytonosságnak átszövése erős történeti hagyománytudattal, hazaszeretettel, a folk- lorisztikus, a groteszk és a neoavantgarde eszközök befogadása jellemzi. A világban, a szűkebb és tágabb közösségben helyét kereső, otthonra találó, feladatot vállaló személyiség képezi e költészet uralkodó lírai hősét. Miként a forradalmi magyar lírában mindig: a személyiség önmegvalósításának a társadalmiközösségi küldetés az igazi fedezete. Vannak ugyanakkor perez« vitatható eszmeiségű törekvések is, az erős nemzeti múlttudat élménykörén belül csakúgy, mint a modern léte- zésélmény szkepszist tükröző változataiban. Az új nemzedék prózája talán még több újdonságot hozott eddig, mint a líra. Szembetűnő, hogy a 6—8 évvel ezelőtt uralkodó »csellengő«, »lézengő« hőstípust mára lényegében a gondolkodó-cselekvő alakok váltották fel, s ezzel együtt a novella mellé mindinkább felnőtt a regény műfaja. Irodalomtörténeti távlatunk még nem elegendő az eddigi teljesítmények értékeléséhez, de az bizonyos, hogy az új nemzedék prózáját a magyar irodalom eddigi legtöbb törekvéséhez képest egy rendkívül tudatos intellektua- litás, gondolati iskolázottság jellemzi. Különösen értékes a mai érdekű történelmi szemlélet térnyerése, mely a legkülönfélébb írói alkotásmódokat is rokonítja, legyen szó a hagyományos magyar epikai realizmus termékeny folyta- B tásáról (Balázs József, Ördögh Szilveszter), vagy akár a modem, intellektuális ihletű »modell«-próza örökségéről (Dobai Péter, Csapiár Vilmos, Spiró György, Bereményi Géza). Erős a dolgozó osztályok életét, konfliktusait ábrázoló írói törekvés is (Asperján György, Császár István, Marosi Gyula, Munkácsi Miklós), s különösen szembetűnő a gyermekkori élményeket az 50-es évek súlyos társadalmi konfliktusainak tükrében tudatosító írói törekvés jelenléte (Nádas Péter, Czakó Gábor stb.). _____________________ A klérus lapja, a szintén tehetségesen szerkesztett Tiszántúl hevesen reagált Ady cikkére, a polémiába beleszólt a többi újság is, így a kanonokok ellen cikkező szerző a helyi közvélemény izgatott érdeklődésének alanya lett. Mivel négy napilapja volt Nagyváradnak, zajos zenebona támadt Ady Endre körül, hevesen cikkezték ellene és mellette, és a sajtó polémiával egyidejű törvényszéki tárgyalások is nagy érdeklődés mellett zajlottak le. A vádat és a védelmet képviselő jogászok hosszú beszédekben tettek ki magukért. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Ady Endre sajtópere kiváló alkalom a konzervatív és a liberális erők közti soha nein szűnő küzdelemre. Bár a nyilvános szócsatából a liberálisok kerültek ki győztesen, Adyt háromnapi államfogházra ítélte a nagyváradi törvényszék sajtó útján elkövetett rágalmazásért. A szerző presztízsének azonban ha- többet haSZI Minden műfajban a szocialista elkötelezettség, a humanista gondolkodásmód jelenlétét érezzük meghatározónak Az új írónemzedék legtehetségesebb alkotói különösen a mai forradalmiságot, a korszerű életlehetőségeket, az emberi alternatívákat kutató tudatosságuk, a visszahúzó konzervatív-kispolgári szemléletet, életformát bíráló, elsősorban intellektuális realizmusuk és történelmi érzékenységük, ironikus szemléletük révén gazdagították, gazdagítják a mai magyar irodalmat. Van még mit tanulniuk életismeret, eleven valóságábrázolás terén az idősebbektől. De azt mechnikusan bírálni aligha lenne értelme, hogy jelenleg többnyire elsősorban morális-érzelmi, s némileg elvontan történelmi-intellektuális megközelítésből élik át korunkat, hogy ezen a szálon kötődnek művészileg a szocializmushoz, s bírálják azt, amit idegennek tartanak tőle. A társadalmi életformaváltás mai gondjai náluk sajátosan ötvöződnek a megnyúlt kamaszkor, a hosszú tanulóévek és a pályakezdés szociológiai helyzetéből és sajátos konfliktusaiból adódó motívumokkal A társadalom »peremvidékének«, az átmeneti élethelyzeteknek, a fiatalság természetes türelmetlenségének ebből a szemszögéből nemcsak a nemzedéki, de a teljes magyar irodalmi önismeret is eszmei- művészi értékekkel gazdagodik. a szocializmus és az ifjúság viszonyáról szólva figyelembe kell vennünk Lenin fontos gondolatát: az ifjúság »szükségszerűen másképpen kénytelen a szocializmushoz közeledni, nem azon az úton, nem abban a formában, nem olyan viszonyok között, mint apái«. Ilyen értelemben a fiatalság, az új nemzedék sem egyszerűen »beleszületik« a szocializmusba, hanem azzal együtt nő fel; felismeri — ha felismeri — a társadalom belső, lényegi szerkezetét, segíti a fejlődés ellentmondásainak és vívmányainak tudatosítását. Miként általában az igazi irodalom, az új írónemzedék termésének legjava is részt vállal a konfliktusok Marx által említett »kihordásá«-ban, a szocializmus társadalmi-emberi érvényének erősítésében. nált, semmint ártott az ítélet. A sajtó, mint tömegtájékoztatási vívmány, nálunk akkoriban kezdte élni virágkorát, mégpedig a cseperedő polgárság jóvoltából. Szerepe kizárólagos volt. Nem lévén sem rádió, sem televízió, a telefon, és a távirat viszont már rendelkezésre állt, a közönség nagy híréhségét egyre gyorsabban elégíthette ki a napi sajtó. Jelentőségéhez híven nőtt az újságírók fontossága, tekintélye, különösen, ha hivatásuk társadalmi rangjához kiváló tehetség társulhatott. ' Az árnyaltság kedvéért megjegyzendő, hogy a sajtó, az újságírás a feltörekvő polgári körök szemében tűnt különösen becsesnek, mert a konzervatív, feudális erők más értékrend szerint gondolkodtak. Ugyanazt a tehetséges újságírót — esetünkben Ady Endrét — a liberális pól- gárok, kereskedők, iparosok, értelmiségiek valósággal bálványozták, míg a feudális pangok, a születési előjogok Talán feledésbe merült volna a népművészet, ha Herman Ottó nem hívja fel a tudományos körök és a lelkes érdeklődők figyelmét a pász- tanművészetre, a népi díszítőművészetnek erre a sajátos ágára az ezemyolcszázas évek végén. Mint Knézy Judit, a somogyi múzeumok néprajzosa a Somogyi pásztor-művészet című munkájában írta, a neves természettudósra döntő hatással volt a somogyi tapasztalás. Útja során 1890-ben ismeretségbe került a tót- szentpáli Cséplő Józseffel, tisztelői a közönséges, gyanús egzisztenciájú firkászt látták benne. Ady végtelenül önérzetes volt, így érthető, ha a valóságos, személyétől független társadalmi igazságtalanságok ellen fordult, szolidárisán azokkal, akik nem haboztak elismerni, támogatni tehetségét, s akik szintén a konzervatív előjogok eltörlését akarták, legyűrve minden politikai és világnézeti akadályt a liberális polgári jogok, a szabad verseny érdekében. Bízvást kijelenthetjük, hogy az az Ady Endre, akinek életművét halhatatlannak ítéli az utókor, Nagyváradon született meg Végső kibontakozásában elhatározó jelentőségű volt a. Nagyváradi Napló létrejötte. Fehér Dezső lapja fejezte ki legpregnánsaibban a nagyváradi liberális polgárság érdekeit, törekvéseit, s ez a lap nyitott korlátlan teret Ady Endre publicisztikai, riporteri, költői munkásságához. Ady lett a lap fő erőssége. írásai az országos hírlapi színvonal fölött feszegették, bírálták a letűnésre érett, reakciós közállapotokat, amiért is népszerűsége éppúgy megállíthatatlanul nőtt, mint ellenzőinek tábora. Cikkei alapján a többi nagyvárosban és Budapesten is figyelemmel kísérték munkásságát. Tény, hogy Ady Endre nélkül soha nem szerezte volna meg kivételes tekintélyét a Nagyváradi Napló sem a korabeli közvéleaz Eszterházy-uradalom fcanásüboj tárával, aki pásztortársai közül is kiemelkedett faragásaival. De Herman Ottó ügybuzgalma nem lett volna elég arra, hogy egyengesse a népművészet további útját, a gyűjtés se feledkezzen meg az értékekről és a feldolgozás is folyjon. Mások lelkesedésére ugyancsak szükség volt. Elég ka csak Malonyay Dezső, Sági János, Madarassy László, Gönczy Ferenc munkásságát idézzük, akik a pásztorművészet kutatását tovább folytatták. mény szemében, sem a hazai saj tótörténetben. Mai, szóhasználat szerint sztárként élte napjait Ady Nagyváradon. Szerette a sikert, a dicsőséget, el is követett mindent, hogy része legyen benne. Mozgalmas, változatos, reflektorfényben ragyogó életmódja közepette a könnyedebb szórakozásokat is megengedte magának, híven a kor ízléséhez. A vele azonos ízlésű nők osztatlanul rajongtak érte, s noha a legmárká-' sabb vendégnek számított a város előkelő szórakozóhelyein — a Müllerájban, a Széchenyi kioszkban, a Korona kávéházban —, inkább a cseppet sem nobilis Bodegá- han szeretett borozgatni másodrangú kocsisbor és harmadrangú cigányzene mellett Fontosabb életrajzi tényezői közé tartozik, hogy Nagyváradon írta és készítette elő kiadásra második kötetét, a Még egyszer verseit. Egész akkori hangvételére jellemző az előfizetési felhívása: »Egy kötetet akarok kiadni. Versek lesznek benne. A címe ez lesz: Még egyszer. Aki két koronát nem sajnál kidobni egy verskötetért, írja nevét a túloldali gyűjtőívre. A kötet szeptemberben jelenik meg, s mivel a versek jók, természetesen magamnak kell kiadnom. Szeretném, ha nem fizetnék nagyon sokat reá.« Szegényebbek lennénk, ha nem ismerhetnénk a pásztor- művészet értékeit, mert kevesebbet tudnánk általában a szépről, az alkotó emberről, önmagunkról, történelmünkről. ld. Kapoli Antal 1867. november 4-én a Somogy megyei Gyalán községben született. A Népművészet Mesterei közül a legmagasabb kitüntetést, a Kossuth-díjat 1955- ben kapta meg. Értékes alkotásai közül talán a legjelentősebbeket a kaposvári Rippl- Rónai Múzeum őrzi. Ezek egy részét az állandó kiállításon naponta megcsodálják a látogatók. Kapoli faragásai épp oly nemzeti értéknek számítanak, mint legkiválóbb festőink képei, szobrászaink plasztikái. Nem hírnévért dolgozott, hanem olyan területen bontakoztatta ki tehetségét, mely a névtelenséggel jár együtt. De hogy mégis nevet szerzett magának, az nemcsak elhivatottságának, hanem bizsókkal faragott alkotásainak köszönheti. Pedig elhivatott is volt Gondolt mások tehetségének az ápolására: az 1890-es évek közepén Buzsákon a somogyi pásztorok számára faragótan- folyaimot szervezett Id. Kapoli munkássága tulajdonképpen már egy új j távlat »kapuja«. Ö még pász- tcxrember volt de mindenki másnál nemcsak szebben, hanem tudatosabban is készítette faragásait fölismerve tehetségének nemzeti értékét. Közvetlen tanítványain kívül mindazok tisztelettel tartoznak iránta, akik ma folytatói az egykori pásztorok művészetének. Utat tört számukra is, hogy mindenkor legyenek rajongói és támogatói, befogadói és kísérletező folytatói a népművészetnek, a pásztorművészetnek. 1957- ben halt meg Somogyhárs- ágyon. Azóta Balatoniéi lén szobra is hirdeti nevét, művészetét, s kétévenként itt rendezik meg a faragók dunántúli kiállítását. Ezen osztják ki a Kapöli-díjat. Ideológiája olykor megtévesztően jól hangzik. Ám a nevelési végeredmény — emberek értelmetlen halála —jól illusztrálja a »veszélyesen élni« jegyében fogant, s egyszer már a. világot lángba borítani segítő segédeszme fasisztoid voltát. A vizsgálóbíró meg akarja ismerni ^zt az embert, cselekedetei mozgatórugóit, hogy eldönthesse: a véletlen okozott-e emberhalált, vagy a véletlenben benne rejlik-e a törvény- szerű. Ö ebben a párbeszédben az emberiséget képviseli, a humánum alapján áll. Vitapartneréről rétegek foszlanak le, s pőrén mutatkozik meg előttünk: keménység ideáljával hogyan fér össze az unos-un- talan citált Teilhard de Char- din-i filozófia, mely szerint az ember bízza magát az eseményekre, ha úgy érzi, azok erősebbek nála? Ezt az eszmei zűrzavart jól illusztrálja Engelhart magatartása. Az előidézett veszélyhelyzetben csődöt mond, segítséghozási akciója voltaképpen menekülés, mások cserbenhagyása. Gyurkovics Tibor színpadra állított műve kétrészes. A második rész kezdetéig tulajdon- kénpen minden információval rendelkezünk arról az emberről, akiről a vizsgálat igyekszik kideríteni, hogy bűnös-e. S, noha annak a bűnügynek, melyre a darab emlékeztet, volt folytatása — egy lány majdnem újabb áldozatává vált az engelharti »eszme« miatt —; a megszületett mű voltaképpen kölöncként hurcolja magával ezt a dramatur- giailag már nem feltétlenül fontos ismétlődést. Van egy stílustörésnek számitó dramaturgiai hibája is a darabnak. A cselekményből egyszer csak kilép a vizsgálóbíró, s közli, hogy — noha a színpadi mű egy megtörtént bűnügyre emlékeztet — nem azonos! Gyurkovics — igaz: nagyon mély filozófiai rétegeket nem terít szét — jól körülhatárolja Engelhart Simont. A vizsgálóbíró alakjára mintha kevesebb gondot fordított volna, talán emiatt érezzük néha közhelyeknek azokat a nagyon is igaz mondatokat, amelyek kimondva válnak sztereotípiákká. Bensőnkben emberi tartássá nemesülve, szavak nélkül igazak ugyanis. Kerényi Imre rendező Götz Béla szürke, börtönképzetet adó térelválasztói között állította színre a művet Többet nem tehetett, mint amennyit tett. Legföljebb a fémes hanghatást keltő effektusokat, s a »vízben úszó« lány — előtte fürdőruhára vetkőzött a cselekmény szerint — szveterét kifogásolhatnánk. Mensáros László Engelhart szerepében, Bálint András pedig vizsgáló- bíróként állta a helyét; nem hiszem, hogy bárki többet nyújthatott volna a helyükben. Megpróbálták saját intellektusukat kamatoztatva olykor át is tüzesíteni a dialógust. Molnár Zsuzsa főiskolai hallgató a lány, Fetter Valéria szerepében níutatkozott be, jót Leská László (Folytatjuk.) H. B.
