Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-29 / 280. szám

Export és belső felhasználás A külkereskedelemről — mint annyi más bonyo­lult gazdasági folya­matról — sajátos hiedelmek és legendák is élnek a köz- gondolkodásban. Valóban, ha a külkereskedelmet szembe­sítjük a róla kialakult egy­szerűsített képzetekkel, külö­nös logikai tréfának lehetünk tanúi. Ez a hiedelem, amely- ' nek voltaképpen a fele sem tréfa, abban a harsányan bí­ráló észrevételben összegez­hető, amely így hangzik: ►►mindent kivisznek-“. Olykor még újságcikkekben is elő­bukkan a vállalatokkal szem­ben a szemrehányás, hogy ►►csak-« exportra termelnék. Legutóbb a budapesti nem­zetközi vásárról beszámoló tu­dósításokban is hangot kapott az igazán »népszerű« kritika, hogy a kiállított terméket ki­zárólag külhoni forgalomra állítják elő. A logikai tréfa pedig éppen az, hogy a honi ellátást az exporttal szemben védelme­ző nézetek valójában akarva- akaratlan a mi bolti kínála­tunk ellen is érvelnek. Első hallásra természetesen töké­letesen megfelel a józan ész­nek az a feltevés, hogy hasz­nunkra válik, ha termékein­ket magunk fogyasztjuk el: következésképpen: megrövi­dít bennünket minden hatá­ron túlra igyekvő áruszállít- mány. A valóság azonban en­nek pontosan az ellenkezője: az export vagy nem export hamleti kérdésében nem dönthetünk tetszésünk sze­rint; a külföldi értékesítés gazdaságunk működésének, fejlődésének létkérdése. Nemzeti megélhetésünk fel­tétele — némi egyszerűsítés­sel szólva — az, hogy anya­got, energiát, félkészterméket vásárolunk, s ebből okosan- gondosan, szervezett munká­val jól eladható termékeket gyártunk, s e vásárlás, eladás árkülönbözetéből élünk. Elkerülhetetlen, hogy mind­ezt néhány ténnyel is ábrá­zoljuk. Nos, a gazdaságunk­ban felhasznált vas 96 száza­léka — érc, nyersvas és hen­gerelt áru alakjában — be­hozatalból származik; teljes egészében importáljuk a ter­meléshez szükséges foszfort, ként, ' káliumot, nátriumot, horganyt, gyapotot, kaucsukot, az ipari fa 70 százalékát, a fölhasznált cement egyötödét, a nitrogén-műtrágya egyne­gyedét. Mindehhez járul még, hogy a fejlődésünkhöz szük­séges beruházási javaknak mintegy az ötödé, a fogyasz­tási cikkeknek egytizede, a gépgyártás alkatrészeinek 30 százaléka szintén külföldről származik. Mindezt — és még sok mást — tehát ha’ tetszik, ha nem, külföldön vásároljuk, ám a beszerzéskor természe­tesen fizetni is kell. Fizetni pedig exporttal, jól értékesít­hető árutömeggel lehet. Mondanunk sem kell, meny­nyire életbevágó érdekeink fűződnek ahhoz, hogy meny­nyit kell fizetnünk a behoza­talért, illetve mennyit kapunk áruinkért — ez az a bizo­nyos bűvös »cserearány«, amit annyit hallunk emleget­ni mostanában. A nélkül, hogy ezúttal a világgazdasági válto­zásokat részletesen áb­rázolnánk, csak annyit rögzí­tünk, hogy a cserearány az utóbbi években roppant mér­tékben hátrányunkra válto­zott: a korábbinál sokkal töb­bet kell fizetnünk a behoza­talért, miközben mi csak ke­vésbé növelt árat kapunk a kivitelünkért. S ez a hátrá­nyunkra módosult árkülön­bözet azt jelenti, hogy az Idei első félév zárásakor kül­kereskedelmi forgalmunk egyenlege 26 milliárd forin­tos deficitet mutatott Ilyen körülmények között természetesen még nyomasz­tóbban ellenkezik érdekeink­kel a bevezetőben említett hiedelem, amely a »mindent kivisznek« álláspontban össze- geződik. Olyannyira igaz ez, hogy célszerű egyértelműen szólnunk arról Is: vajon hi- ba-e, vajon bírálandó maga­tartás-«, ha a vállalat bizo­nyos — Itthon te szükséges — termékeket kizárólag exportra állít elő? Az Igazi hiba nem az, hanem az, ha erre általá­nos érvénnyel próbálnánk válaszolni. A kivitel hasznos­ságának megítélésében ugyan­is csak egyetlen módszer al­kalmazható; az, ha terméken­ként — és csakis konkrét egyediséggel — a papír és a ceruza, netán a számítógép dönt. Megeshet ugyanis, hogy sokkal előnyösebb a népgaz­daságnak, ha az adott termé­ket jó áron exportálja és a hazai igényeket behozatallal elégíti ki. Erre temérdek pél­dát említhetnénk; bizonyos textíliákat előnyös, különösen konfekcionáltan exportál­nunk, miközben úgynevezett tranzakciós üzlet keretében (más exportáruinkért kapott fizetségként) azonos árut ho­zunk be olcsóbb piacokról, például Indiábpl. S ugyanennek a tükörképe az a másik — szintén félre­értésen alapuló — dicséret, amely szintén gyakran elő­bukkan — közgondolkodásban is, újságcikkekben is —, s amely általános üdvösségként szól arról, hogy ez vagy az a gyár importot takarít meg ezzel vagy azzal a termékével. Gyakran persze ez nagyon előnyös, azonban itt is csak a konkrét számítás igazít el. Megeshet ugyanis, hogy súlyo­san ráfizet a népgazdaság, ha ezt a behozatalt »megtaka­rítja«, mert ugyanezt esetleg a hazai költségeknél olcsóbban importálhatná. Az is elkép­zelhető, hogy a megtakarítás­sal hivalkodó gyár ehhez a termékéhez annyi külföldi alapanyagot használt föl, hogy arra már önmagában is ráfi­zet az ország, jóllehet nyere­séget hoz a vállalatnak. A lényeg tehát végül Is az, hogy az egyszerű­sített és általánosítható hiedelmek nem segítenek el­igazodni a külkereskedelem rejtelmeiben. Csupán egy ál­lítást hangsúlyozhatunk — akár általánosítható egyértel­műséggel is: exportálni ken. Méghozzá évről évre, többet, jobbat, korszerűbbet — tet­szésünktől, szándékainktól és hiedelmeinktől teljesen füg­getlenül. T. A­Huzalzománcozó gépek 1600 kilométer út gondja Tanácskozás térkép előtt — Lehet, hogy márciusban megmosolyogjuk magunkat, mert ismét enyWe tél lesz a hátunk mögött, de a legrosz- szabb Időjárásra is föl kell készülnünk — mondta Széles Péter, a KPM Közúti Igaz­gatóságának vezetője a kapos­vári központban tegnap dél­előtt tartott tanácskozáson. Ezen arról tárgyaltak: mivel segíthetik a zavartalan téli közlekedést. Meghívták a ve­lük együttműködő intézmé­nyek képviselőit is. Sajnos, a termelőszövetkezetek közül csak egy küldte el megbízott­ját, pedig szerződésben áll­nak a KPM-mel, s ennek alapján gépeket, embert kap­nak tőlük a bekötő és alsó­rendű utak rendbentartására. Somogybán 1600 kilométer­nyi út biztonságáról gondos-' kodik a KPM Közúti Igazga­tóság 450—500 dolgozója. Az utakat fontossági sorrendben ellenőrzik, tisztítják. A főköz­lekedési Utakon kívül külö-' nősen a Kaposvár és Tab környéki utakra fordítanak nagy gondot — hogy az ipari üzemekbe időben eljussanak a dolgozók. 560 kilométeren állandó őrjáratot szerveztek, s ezt naponta négyszer-öbször — ahányszor az időjárás szükségessé teszi — végigjár­ják a kotró, sószóró gépek. Mintegy ezer kilométernyi alsóbbrendű útszakaszt ellen­őriznek — munkaidő alatt — a KPM gépei, s az emelke­dőknél, a veszélyes kanyarok­ban és a vasúti kereszteződé­sek előtt síkossággátló anyag­gal szórják be. Kincses Tibor főmérnök térképen ismertette a hófú­vástól veszélyeztetett 300 kilo­méternyi utat. Ezek egyhar- madánál erdősávval, mozgat­tató hófogó ráccsal védekez­nek. 33 só-, vagy homokszóró gépkocsi, 6 hómaró, 20 két- szárnyú, nehéz hóeltakarító ipkocsi, illetve traktor, 34 egyszárnyú hó- és latyaktoló * ipkocsi vizsgázott jól októ­ber utolsó napjaiban — a téli gépszemlén — az üzemmér­nőkségeken. De még ezekkel sem tudnak megnyugtató kö­rülményeket teremteni az utakon, ha a tanácsok, álla­mi gazdaságok, termelőszö­vetkezeteik nem segítenek. Az alsórendű utakat, buszmegál­lókat, átkelési szakaszokat például nem a KPM, hanem a tanácsok és helyi intézmé­nyek embereinek kell tisztí­taniuk. A KPM kőzűtt főosztályá­nak utasítása alapján decem­ber 20-tól február 28-ig meg­szervezik a védekező szolgá­latot, a központi hóügyeletet. Ezt a KPM Közúti Igazgató­sága Somogy területére de­cember 15-től március elejéig tervezte, a szombat-vasárna­pi havazás azonban ezt előbbre' hozta. Somogybán a havas napok száma évente átlag 25. Ennél jóval több — 80—90 — a fa­gyos napok száma, amikor a síkosság ellen kell védekezni. Ipari sóból tavaly 2500 ton­nát használtak föl, s az idei télre 3600 tonnányit rendel­tek. A körültekintő fölkészülés ellenére mégis azt ajánlják: minden gépkocsiban legyen rövid nyelű lapát, szükség esetén ezzel kiáshatják magu­kat a gépkocsivezetők, s hasz­nát vehetik az önmentésre szánt, általában 50 méteren­ként elhelyezett homokkupa­coknak is. G. J. A Pest vidéki Gépgyárban az Idén a Szovjetunió, Románia, Bulgária és Szíria részére 64 huzalzománcozó gépet gyártanak. A hagyományos zománcozó gépek mellett befejezéséhez közeledik egy új típusú berendezés szerelése is. Ä csehszlovák zománcipari kutatóintézet és a Pest vidéki Gépgyár közös tervezésében, illetve kivitelezésében készülő gép oldószer nélkül zománcozza majd a vörösrézhuzalokat. Képünkön: Szerelik az új gépet. (MTI-fotó — Fehér József felv.) Munkaerő-közvetítés Kaposváron Vándormadarak a fotelban Kényelmes fotelok vannak a munkaközvetítőben — a Kaposvári Városi Tanács V. B. terv- és munkaügyi osz­tálya főelőadójának. Szántó Gábornénak szobájában —, az ide érkezők mégis ritkán ülnek le. Nagy részük topo­rog, az egyik lábáról a másik­ra áll; láthatóan valami nyugtalanítja. Ennek okára csak akkor derül fény, ami­kor kinyílik a munkakönyv, s bejegyzések sokasága jelzi: akár ismerősként is köszön­hettek volna. ....... K özismertek azok a szak­mák is, amelyek mindig ke­resnek dolgozókat. Az építő­ipar »viszi el a pálmát«. Hosszan sorolhatnánk, milyen szakmunkásokra van szüksé­gük : ácsokra, állványozókra, kőművesekre, hideg- és me- legburkolőkra, festőkre, üve­gesekre ... A kaposvári székhelyű vál­lalatok negyedévenként köte­lesek jelenteni a városi ta­nácsnak, hogy milyen igé­nyeik vannak. Folyamatosan jelzik a változásokat is, .de a még oly gondos és szabály- szerű eljárás révén sem bil­len a helyére a mérleg nyel­ve. — Kereslet és kínálat — mondja Farkas István, a terv- és munkaügyi osztály veze­tője — nincs összhangban. A legtöbb vállalat szakképzett embereket keres. Azoknak azonban, akik nálunk néznek állás után, ritkán van szak­mai végzettségük. Németh József kaposvári fiatalember vizsgázott kazán­fűtő. Az Ingatlankezelő és Felújító Vállalatnál szeretne elhelyezkedni. Derűs arccal meséli a munkakönyvében látható húsz bejegyzés tör­ténetét : — Három műszak, főnök, gyerekek, fizetés. — Es most? Az IKV-nál is három műszakban fog dol­gozni. — Igen, de közben változ lak a körülményeim. A húsz munkahely közül néhánynál már többször is dolgozott. Ezt »jó pont«-ként említi. Nehogy azt mondják rá, »notórikus vándormadár«. Azért megkérdezem: — Mit szólnak egv-egy újabb munkahelyen, amikor meglátják, hány helyen dol­gozott korábban? — Mit szólnának? A válla­latoknak ember kell, nem munkakönyv...« Cáfolhatatlan. A kimutatást nézegetjük. Ebben az évben — október végéig — a kaposvári szék­helyű vállalatok 4500 dolgo­zóra jelentettek be igényt. Ez azonban nem a tényleges munkaerőhiányt jelzi, hiszen egy-egy »kiadó hely« negyed­évenként újból' a listára ke­rülhet. Tapasztalták azt is, hogy a vállalatok több mun­kást igényelnek a szükséges­Egyenes vonalú élet Ügy látszik, Egervári József nem szeret a fényképezőgép lencséje elé állni. Erre gon­doltam a beszélgetésünk ele­jén, amikor — belenézve Barcs nagyközség évkönyvébe — a többi kitüntetettről szóló megemlékezés mellett ott lát­tam a fényképet is, az övét azonban nem. S ez jutott az eszembe akkor is, amikor már búcsúzóban voltunk: bennem egyre motoszkált az az érzés, hogy sok dologról nem be­szélt, amelyeknek résztvevője volt. Különösen azokról nem, amelyek őt dicsérő eredmé­nyekkel jártak. ► Az említett évkönyvben azoknak a munkásságát örö­kítik meg, akik tevékenyen részt vettek Barcs fejlesztésé­ben. Elegáns, kopaszodó, ősz hajú ember Egervári József. Most 62 éves. A helyi OTP-fiók ve­zetőjeként ment nyugdíjba egy éve. Megjelenésén, viselkedé­sén most is tükröződik, amit — a harmincas évek történetét mesélve — önmagáról mon­dott: »Akkoriban már stabil tisztviselő voltam...« — Mikortól mondhatja, hogy valamilyen tevékenysége nem­csak életének építésére, ha­nem Barcs fejlesztésére is szolgált? — Az 1940-es évek végén, amikor a különböző adminisz­tratív intézkedések hatására Barcs — akkori körülmények­hez képest — fejlett ipara ösz- szeomlott, le kellett volna bon­tani az egyik szeszüzemet. Megjött az »írás«, s megjöt­tek a végrehajtást szervezők. Ez az úgynevezett mezőgazda- sági szeszgyár már nem mű­ködött, ezért a küldötteket elvittük egy még dolgozó ha­sonló üzembe — ők nem tud­ták. melyik a bontásra ítélt —, s bebizonyítottuk: kár len­ne szétrombolni. így maradt épségben az ide utazók által nem látott kisüzem ... Egervári József Kaposváron a Felsőkereskedelmi Iskolá­ban végzett, 1934-ben. Mun­kába állását követően egy évig 17 és fél pengő volt a fizetése. Pénzügyi szakember lett, s így talán nem is meglepő, hogy amikor a különböző üzemek, Vállalatok történetéről beszél, a fordulatokra rendszerint a pénzügyi adminisztráció válto­zásain keresztül érzékelteti. »Más lett az egyszámlájuk...« — mondja. Beszélgetésünket figyelem­mel kísérte dr. Németh Jenő, a Barcsi Nagyközségi Közös Tanács elnöke. Ez azért érde­kes, mert ha nem lett volna ott, valószínűleg szóba sem kerülnek például az OTP-la- kások. Egervári József sze­rény ember: ezért nehéz tőle megtudni, mit tett a Dráva parti nagyközségért, minek kö­szönheti, hogy a legutóbbi al­kalommal megkapta a Barcs szolgálatáért kitüntető emlék­plakettet. — Mi volt az OTP-lakások­l<al? — Amikor elkezdődött ezek­nek a lakásoknak a telepszerű építése, Barcson tulajdonkép­pen nem volt meg minden fel­tétel. Ez pedig azt jelenti: valakinek vállalnia kellett a felelősséget a »lesz, ami lesz« utánra. Túl a közművesített- ség kezdetleges fokán többek között az sem volt egyértelmű, hogy lesz-e elég vevő a laká­sokra. Azóta előrelátása sok ízben beigazolódott. Igazán váratlan eredmények ugyanis ritkán születnek kockázatvállalás nél­kül. Ö mindig pénzzel dolgo­zott, tehát számolt is. — Sokat dolgozott nyuga­lomba vonulása előtt, és dol­gozik azóta is. Hogyan tölti iii most a napjait? — Sohasem tartoztam az olyan emberek közé, akik a nagyobb változásoktól meg­ijednek. Így volt ez a katonai szolgálattal, a hadifogsággal, a munkahelyváltoztatással, a nyugdíjba vonulással is. Negy­venkét évig dolgoztam, s ami­kor elértem a hatvanadik éve­met, megbeszéltük a megyei igazgatóságon: addig maradok, amíg szükség van rám, amíg az utódom beletanul a fiókve­zetői munkába. Tenni így is van mit. Örömmel tölt el, hogy volt értelme az erőfeszítések­nek, van eredménye a mun­kámnak. Ennél több nem is | kell. A témát ezzel a maga részé­ről befejezi. A tanácselnökhöz fordul, a nyugdíjasklub meg­alakítása foglalkoztatja. »Tu­dod. mire gondoltam? Mi len­ne, ha...« M. A. nél, így remélve gondjaik gyorsabb megoldását. A másik oldal: október végéig 2300-an jöttek állást keresni a városi tanács mun­kaközvetítőjébe. Gondolhat­nánk, hogy a kínálat évsza­konként változik. Nem így van: az I. negyedévben 742-en, a Il.-bah 651-en, a III. negyedévben 757-en ko­pogtattak a barna ajtón. Sőt: nagyjából ezek az átlagos számok — évekre visszame­nően. Kiderült a statisztikából az is, hogy mindig csak a munkaerő egv része mozog: mindig csaknem ugyanazok az emberek. A tényleges igényeket azon­ban az október végi (jelenleg a legfrissebb! adatok jelzik. Eszerint Kaposváron 1614 dolgozót keresnek a vállala­tok. s ebből is 1100 helyre férfit. »A megye gazdasági fejlő­dése érdekében az utasítással elő kell segíteni a munkaerő- szükségletek tervszerű kielé­gítését, a területi munkaerő­gazdálkodás eredményesebbé tételét, a munkára jelentke­zők szervezett irányítását és elhelyezését.« — A megyei ta­nács elnökének 1977. március 1-én hatályba lépett utasítá­sából idéztünk. Többek között szó van ebben a toborzásról is. De amilyen ritkán halljuk ezt a kifejezést, legalább olyan ritka maga a toborzás is. Tudniillik csak nagyon ke­vés vállalatnak engedélyez­ték. Kaposváron egyedül a cukorgyárnak. Az utasítás megjelentetésé­re azért volt nagy szükség, mert — bár azóta sem csök­kent a munkaerőmozgás — a népgazdaság szempontjából alapvetően fontos helyekre, azaz megfelelő irányba tereli a szabad munkaerőt. Hogyha hagyja magát... Orsós József mindössze 18 éves. Évek óta van munka­könyvé. A bejegyzések sze­rint 1974 óta nyolc munka­helyen járt. Bárdudvarnoki lakos, a szülei nem élnek. — Mit is csinálhatna — mondja — egy ilyen magam­fajta, egyedülálló fiatalem­ber? Keresi a megfelelő munkahelyet. — Mennyi fizetés lenne elég magának? — 3500 forint. A villamossági gyárba megy dolgozni. Szántó Gáborné hozzávetőlegesen kiszámítja: talán kétezret kap majd (nincs semmiféle szakkép­zettsége). ha három műsza­kot vállal... — Menjen rakodónak, ott teljesítménybért fizetnek! Az több. — Hát én megint azt mon­dom: mindenki addig keresse a helyét, amíg megtalálja. Ez viszont több szempont­ból is cáfolható. Mészáros Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents