Somogyi Néplap, 1977. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-25 / 277. szám

»Mindnyájan szeretünk szórakozni" Az első lépcsőfok Múzeumunk (Dózsán Péter felvétele) H árom dolog van Ma­gyarországon, amihez — állítólag — minden­ki ért: a labdarúgás, a köz­lekedés és a szórakozás vagy ha úgy tetszik: a könnyű mű­faj. A »hozzáértés« kitetszik abból, hogy ezekhez mindenki szeret hozzászólni. Szinte alig akad ember széles e hazában, akinek a fentiekről ne volna külön véleménye. Többnyire az, hogy »ha rám volna bíz­va, nem így csinálnám«. Évek során kiderült, hogy azért mégis jobb mindezt azokra bízni, akik valóban értenek hozzá. »Mindössze« az a kérdés, hogy hogyan. Fel­sorolni is sok volna a szóra­kozási lehetőségek tengernyi fajtáját-formáját a legifjab­bak mesehallgatásától a tán­con, mozin, színházon, rádión, televízión, olvasáson keresztül egészen a szomszédolásig, a kártyacsatákig és a kocsmai üldögélésig társaságban vagy anélkül. A szórakozás szerves része a pihenésnek, annak jogát pedig az alkotmány min­den magyar állampolgár szá­mára biztosítja. Napjainkban egyre nagyobb az igény az olyan szórakozási formák iránt, amelyek egy­szerre több ember pihenését, felüdülését szolgálják. Külö­nösen nagy szerepet játszhat ebben a televízió, hiszen — és erre vannak statisztikai adatok — a munka és az al­vás után a harmadik helyre került az ember életében az előtte eltöltött időmennyiség­gel. Már csak ezért is közügy a szórakozás és szórakoztatás. Régen elmúltak — szerencsé­re — azok az idők, amikor minden tánczenei számot vagy bohóctréfát aszerint »értékel­tek«, viszi-e előbbre az előt­tünk álló gazdasági-politikai feladatok megoldását Am épp ennyire hiba volna, ha mér­téktelenül elszaporodnának az ízlésromboló, nyakatékert, magyartalan szövegű táncda­lok, az öncélúan malackodó »villámtréfák«, az önmagukat zenés-irodalminak hirdető — valójában irodalom alatti, csupán a részvevők pénzkere­seti céljait szolgáló — »hakni­műsorok«. Bebizonyosodott az is, hogy adminisztratív módszerekkel vajmi keveset lehet tenni. Ősrégi, jól bevált módszer: a rossz éllen csak a jó népsze­Kapós ürügyet szolgáltatott erre, hogy öccse és annak fe­lesége a Magas-Tátrában, Ő- Tátrafüreden üdült Július utolsó hetében utánuk uta­zott. A maga nyugalmát ke­reste, ezért nem Ó-Tátrafü- reden, hanem az attól néhány kilométerre lévő Csorba-tónál szállt meg. Komolyan foglalkoztatta a szakítás szándéka, ám még erősnek bizonyult a kötés. Szerette Lédát ha menekült előle, akkor is. Naponta jöt­tek a hírmondó levelek Lé­da állapotáról a Magas- Tátrába. Adynak még a Magas-Tátra is közel volt Budapesthez, semmi hírt nem akart megtudni a Grünwald- szanatóriumból, ezért várat­lanul Debrecenbe utazott, ahol Oláh Gábor és más helybeli barátok társaságában kiadósat mulatott. Még a Hortobágyon, a hídi csárdá­ban is megfordult pedig mi sem állt tőle távolabb, mint az akkoriban alaposan elkop­tatott pusztai romantika. Nyugtalansága hamar to- vábbűzte Debrecenből. Ér- mindszenten kötött ki, ahol mindig a legbiztosabb mene­dékre lelt de itthon épp a biztonság nyugalma, a szelle­mi elszigeteltség kibírhatat- lansága fojtogatta Neki nyüzs­gés, kavargás, városban lel­hető izgalmak kellettek. Ad- dig-addig menekült örvénylő kedélyével Léda elől, hogy nép tomber elején visszatért rűsítésével lehet föllépni. Hi­vatkozhatunk itt arra is, hogy mennyit csökkent — például — a giccses, ízléstelen mázol- mányok aránya a magyar la­kásokban, amióta megjelentek a piacon értékes képzőművé­szeti alkotások, reprodukciók, poszterek. Akadályozza az ízlésnevelés hosszú folyamatát az az »arisztokratikus« — vagy in­kább sznob, előkelősködő — álláspont is, amely szerint a könnyű műfaj egészében elve­tendő, vagy legalábbis csak »szükséges rossz«. Tagadha­tatlan, hogy vannak ilyen vélemények. Akadnák olya­nok, akik — a magasabbrendű művészetek állítólagos védel­mében — tagadják mindannak I jelentőségét, ami csupán a szórakoztatás céljait szolgálja. Hajlamosak a színházba járó közönséget »Hamlet-nézőkre« és »Csárdáskirálynő-nézőkre« felosztani, lemosolyogva az utóbbiakat. Pedig a hazai és a nemzetközi gyakorlat épp azt bizonyítja, hogy a könnyű műfajú, de jó — művészi színvonalú — előadások sok embert szoktatnak a színház­ba járásra. H asonló, bár általában hosszabb az út a »könnyű műfajú« iro­daiamtól a valódi művészi írások olvasásáig. Mégis: az út nagyobbik fele az, amíg a korábban nem olvasó embert rá lehet venni, hogy könyvvel a kezében töltse szabad ide­jének egy részét. S aki elein­te csak krimit, kalandregényt vagy tudományos-fantasztikus könyvet olvas, előbb-utóbb megéhezik a magvas monda- nivalójú irodalomra. Mindez bizonyítja: aligha lehet merev határt vonni a »magas« mű­vészet és a szórakoztató mű­vészet közé. Természetesen csak ott és akkor, ahol és amikor valódi művészek va­lóságos művészettel jelennek meg — személyesen, a képer­nyőn, vagy hangjukkal a rá­dió hullámain. Erőltetett, természetellenes a kettő szembeállítása. Sok­kal inkább lehet úgy tekinte­ni, hogy a szórakoztató mű­vészet valamiféle első lépcső- fők a magasabb műveltség megszerzése, a művészeti al­kotások élvezete felé... Ám az is tény, hogy nem minden művészet, ami a szórakozta­hozzá. Elcsendesedtek, meg- békültek, legalább egy időre. Léda elhagyta a szanatóriu­mot, Berta húgához, a Koro­naherceg — ma Petőfi Sán­dor — utca 6-ba költözött, ahol húgának elegáns kalap­szalonja volt. Október 20-án annyi viaskodás után mégis­csak megnyugodva tért visz- sza Párizsba. A túlhajszolt életről ezt követően sem tudott lemon­dani Ady. Sokat köszönhetett Brüll Bertának: a Koronaher­ceg utcai lakás biztos mene­dékévé vált, kényelem, rokoni gondoskodás vette körül. Te­lefon is volt a lakásban, innen tartott kapcsolatot barátaival és a szerkesztőségekkel, első­sorban a Nyugattal és a Nép­szavával. Rossz fogaival sokat bajlódott, nélkülözhetetlenné vált az alaposabb kezelés. Rettegett a fizikai fájdalmak­tól, de szerencsére az épp oly kitűnő barát, mint amilyen ügyes fogorvos Madzsar Jó­zsefre bízhatta magát. Épp a fogsor reparálása miatt kény­szerült gyakori szobafogságra. Gyomorbántalmak miatt is szenvedett. Hiába tett meg érte mindent Brüll Berta, egészségileg megint leromlott, emiatt hosszabb pihenőre ha­zautazott Érmindszentre. Részben az elzártság ellen- súlyozására, részben a tényle­ges teendők miatt sűrű, sok­felé ágazó levelezést folyta­tott. A tényleges teendők leg­fontosabbika a Minden titkok tást szolgálja. Az étteremben muzsikáló zenész, a beatzene­kar kíséretével föllépő tánc- dalénekes, a vándor artista, a magyarnótaénekes — noha ezekben a szakmákban is van­nak már, akik művészi tö­kélyre fejlődtek — a szórako­zás iparosai. Ez egymagában korántsem lebecsülendő. A jó iparos, a jó szakember a ma­ga területén mindig tud hasz­nosat, a nagyközönség számá­ra megbecsülendőt adni. Ha a szórakoztatás iparágában dol­gozik — jól, hangulatosan szórakoztat. A természetes fejlődés azóta oda vezetett, hogy a beatzene elfoglalta az őt megillető helyet: százezre­ket szórakoztat, művelői kö­zül azonban csak kevesen ju­tottakéi a művészetig, a töb­bi — még ha a híre nagyobb is — megmaradt iparosnak. A kivételek pedig éppen azt bi­zonyítják, hogy a szórakoztató művészet lépcsőfok az igénye­sebb művészeti alkotások felé: magas színvonalú színpadi műveket játszanak színhá­zaink beat-zenei betétekkel. Lehetne hosszan sorolná a szórakozás-szórakoztatás töb­bi műfaját is: a kabarét, a könnyed revüt, a zenés iro­dalmi műsort vagy a tánchá­zak, discoklubok programjait — hogy csak néhányat em­lítsünk a sok közül. Olykor amatőrök, műkedvelők állíta­nak össze olyan műsorokat, amelyeket megillet a »művé­szi« jelző. És az is előfordul (mi tagadás: még nem elég ritkán), hogy ismert nevű művészék lépnek föl olyan műsorokban, amelyek »gyen­gébb« iparosnak sem válná­nak díszére. M indezekért nehéz — sőt szinte lehetetlen — határvonalat húzni ma a szórakoztató művészet és a szórakoztató ipar közé. De nem is az elhatároláson van a hangsúly. Elsősorban azon, hogy a szórakoztatás színvo­nalas legyen; senki ne tekint­se »szükséges rossznak« vagy alkalmi pénzkeresetnek. Hi­szen a pihenéshez mindenki­nek joga van, s ahhoz is, hogy jól, igényeit kielégítően szórakozhasson. Sőt: még ah­hoz is, hogy szórakozás köz­ben kedveltessék meg vele a kultúrát, a művészeteket. versei új kötetének küszöbön álló megjelenése volt Izgatott levélváltásokra adott okot a részletek tisztázása Ady a bi­zalmatlanságig aggályos volt köteteinek sajtó alá rendezé­sekor. Izgatta minden semmi­ség, mert azt akarta, hogy kötetei külsőre is tökéletesek legyenek. Az efféle, szeszé­lyekbe hajló igényeit soha nem tudták kielégíteni. Ezút­tal is szinte dühödten pana­szolta el kifogásait a kötet külsejét illetően. »A Nyugat tekintetes kiadóhivatalának Budapest. Kedves Uraim, megszégyenítve és meggya­lázva kaptam legújabb ver­seskönyvemet Így megcsú­folni valamit csak akarattal lehet Hitvány, ízléstelen, rongy, tele sajtóhibákkal még a címekben és dedikálásokban is. Én rá se tudok nézni, nem vállalom, utálom. Azon­ban mint minden új köny­vemből, ebből is kérek egy szép puha fekete bőrkötést, lehetőleg gyorsan. Végtelenül bánt ez a lekicsinylés, ez a megcsúfolás. Egyébként is csupa indolenciát látok. A jegy, a vasúti jegy dolgában semmit sem írnak. Pedig alá kellene írnom a fényképeket ha ugyan ki nem akarnak hagyni. Az új Nyugatot sem küldték. Küldjék el s küldjék el a két legutolsó Nyugat szá­mot a Koronaherceg-utca 6. sz. alá Mlle. Gilberte részére is. A Tanulmányok-füzetet karácsony után majd fönn összeállítom. Az új Nyugat számban írni fogok valamit, bár beteg vagyok s undoro­dom önmagámtól s a Nyugat­tól egyaránt. Szerető üdvözlettel Ady Endre. Ér-Szentkirály, 1910. dec. 20.« (folytattuk.) Keress remekbe faragott klasszicista épületet a múlt századból — Pollack Mihály Nemzeti Múzeumára lelsz. Emelj ki emlékezetedből egyetlen messzire ható törté­nelmi képet: a márciusi ifjak forradalmi föllépése lesz az, a Múzeum lépcsőzetének súlyos oldalfalain. Nézz egy idillikus pesti parkot, ahol helybeli vagy a fővárosban csupán »fölrán- duló« egyaránt szívesen néze­lődik és megpihen: — a Mú­zeumkertben találod magad. E sorok írója — szerencsé­jére — e példákba beleszüle­tett. A pesti Józsefvárosban lakván gyerekéveinek csatan­goló, ifjúságának randevúzó, férfikorának nem egyszer me­rengő tere volt e bájos park és mindmáig szívet melengető, felüdítő, újra meg újra vissza­csalogató hajléka a Múzeum. Arany kényelmesen elhelyez­kedő bronzalakja, Berzsenyi, Kazinczy és a KisJaludyak és az alapító Széchényi Ferenc gróf maradandó szobormásai nehéz időkben enyhet, a mú­zeumi termek nyugalmat árasztottak. Miért ez az akaratlanul is némiképp ünnepélyes föleleve- nítése letűnt időknek és sze­mé’yes emlékeknek? Mert tör­ténelmünk becses napja a mai : a Magyar Nemzeti Múzeum 175. születésnapja. 1802. no­vember 7-én az imént említett Ferenc gróf — Széchenyi Ist­vánnak édesapja — könyvtá­rát, kép-, szobor- és érem­gyűjteményét a nemzetnek ajándékozta s ezzel az ország első közgyűjteményének, a Magyar Nemzeti Múzeumnak1 és a később róla elnevezett nemzei könyvtárnak alapját vetette meg. A kertben akkor a már ko­rábban elhunyt Batthyány Jó­Tengőd és Kánya között a sűrű, öreg estében villanyfény virraszt a pálinkásüstök fö­lött. És virraszt Bakai Gyula, a szeszfózdés. Törkölyszagú magányába lépek be, egy kis áloműző beszélgetésre. Azt mondja: — Az utolsó kuncsaft is elment. Elvitte a pálinkáját Ma éjszaka szabad vagyok... Magas, őszes férfi. A tenye­re széles, kalapács ujjain olaj­foltok. — Géplakatos a szakmám — mondja. — Ha valami el­romlik itt, megcsinálom. — Hogyan lesz szeszfőzdés egy géplakatosból? Nevet. — Tegye hozzá, hogy mé­hész. Mert az is vagyok. Szakcsoportelnök, száz méh­családdal, s ha őszinte aka­rok lenni, azt mondom, a mé­hészkedés a legkedvesebb fog­lalkozásom. De hát kezdjük a legelején. Hogy miért lettem én szeszfőzdés, amikor gé­pésznek, lakatosnak sem vol­tam utolsó? Ott kezdem, hogy a nagyapám zsuppolómester volt szülőfalumban, Kisbár- apátiban, és a környékbeli pusztákat járta. Uradalmi gépész mellé szerezte be az apámat inasnak, s ez igen nagy dolog volt akkoriban, hi­szen a gépész a cselédek sze­mében már majdnem úrnak számított Később a Ganz gyárban is dolgozott az apám, a múlt század végén és a szá­zadforduló utáni években. Sok történetet mesélt azokról az időkről. 1912-ben katoná­nak vitték, s két év múlva éppen Szarajevóban szolgált, amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst megölték. Tanúja volt az esetnek; azt is látta, amikor a szerb diákot elfog­ták. A legidősebb bátyám ab­ban az esztendőben született, s apámnak nemigen akaród- zott a katonaságnál maradni, a frontra menni. Elszegődött hát Jankovich grófhoz, aki elintézte a fölmentését, mert nagy szükség volt gépészre az uradalomban. Megjegyzem : apám igen jó szakember volt. Már 11-ben a saját gőzgépé­vel járt csépelni, s persze nem akart örökké a grófnál ma­sse/ herceg­prímás villája állt ; átmeneti, egyéb elhelye­zések után, 1917-től ez szolgált a gyűj­temény ottho­nául. Ennek helyén épült föl aztán — 1837-től 1846­ig — a mú­zeum mai épü­lete, európai viszonylatban is kiemelkedő építészünk, Pollack Mihály tervei szerint (Ne felejtsük, közben támadt a nagy pesti árvíz, 1838- ban !) A mú­zeum pedig Pollack gaz­dag életmű­vének is a be­tetőzése: kiasz- szicista építé­szetünk legtö­kéletesebb al­kotása. Nagy­szerű oszlopsora mögött, az előcsar­nokok, díszlépcsők, ünnepi hangulatú termek következ­nek, amelyek máig kiválóan szolgálják gyakorlati céljukat. Azt már kevesebben tudják, hogy dísztermében ülésezett az országgyűlés 1848-ban és ké­sőbb is, Liszt Ferenc is adott itt több koncertet, sőt bálok és színházi előadások színhelyéül is pompásan megfelelt. Magának a múzeumi gyűjte­ménynek változatos sorsát nem szükséges nyomon követ­ni. A lényeg az, hogy mai ki­terjedt múzeumi szerveze­radni. Ott is hagyta, mihelyt lehetett. Akkortájt Somogyvá- moson lakott a család, apám pedig Fiadon dolgozott; ott választották meg a helyi di­rektórium elnökének 19-ben. Utána Siófokra vitték a fehé­rek, de megszökött, s néhány év múlva már igen jól felsze­relt kovácsihűheiy tulajdono­sa volt Kisbárapátiban. Ké­sőbb cséplőgépeket vett, s négy fiút nevelt Mind a há­rom bátyám a műhelyben dolgozott, ahol még eszterga­pad is volt Én, a legkisebb 23-ban születtem, s apám pol­gáriba járatott, mert gépész- mérnököt akart belőlem csi­nálni. Nem sikerült. 1942-ben egyszerre mind a három bá­tyámat kivitték a frontra; egy élte túl a háborút. A legidő­sebb. Beálltam hát a műhely­be, s mentem csépelni is. Apám volt a mesterem a szakmában. Aztán az ötvenes években elvették a kedvemet a mesterségtől. 51-ben szerel­tem le a katonaságtól, s há­romévi kemény szolgálat után azt kellett tapasztalnom, hogy géplakatosként nem kellek senkinek. Ekkor jött a szö­vetkezeti ügyvezető azzal az ötlettel, hogy reperáljam meg a kisbárapáti szeszfőzdét és kezdjek el benne dolgozni. Családos ember voltam már akkor, egy másféléves kisfiú apja. Meg kellett keresni va­lahogy a kenyeret Nem vá­logathattam. Megjavítottam a szeszfőzdét, s dolgoztam ben­ne nyolc esztendeig. Nem bán­tam meg. Jó volt az új forint; csurrant is, cseppent is. Nos, így lettem szeszfőzdés. Egy idő után elkezdtek becsülni a tsz-nél is. Hoffer traktorral csépeltem a közösnek, egy nyáron 48 vagonra való gabo­nát A traktor a gazdaságé volt Ugyanakkor a gépállo­más két gépésze összesen 12 vagon gabonát csépelt eL Per­sze nem voltak azok gépészek, nem értettek a masinájukhoz. Hamarosan a gazdaság mű­szaki vezetője lettem. Nem csináltam sokáig, mindössze három esztendeig, összevitat­koztam a főagronómussal, s vettem a kalapom. Ide jöt­tem pálinkát főzni. Persze, tünkben a Magyar Történeti Múzeum működik keretei kö­zött. Ennek osztályai találha­tók az épületben, valamint a könyvtár, amely majd felköl­tözik a helyreállított budai várpalotába. Talán még annyit; az im­pozáns épület, a szép park, a régi Pest magvában a fővárost díszíti. Valójában azonban az egész ország becsült és féltett kincse, ékessége. Otthon min­denki számára, aki nemzeti történelmünk emlékeit becsü­li és jeles eseményeit kívánja fölidézni. először rendbe kellett hoznom ezt a kócerájt is. Tizenegy éve dolgozom itt, és jól érzem magam. — A tsz-ben most ki a mű­szaki vezető? — Egy gépészmérnök — mondja — Gödöllőn végzett A fiam. Elégedetten mosolyog. — Csak annak örülök, hogy apám megérhette. Eljött ve­lünk a diplomaosztó ünnep­ségre, és könnyezett. 87 éves korában halt meg, de hetven­évesen még félkézzel emelget­te a háromkilós kalapácsot Mostanában sokat gondolok rá. A műhelye még megvan. Elhatároztam, hogy összesze­dem minden szerszámát, s olyan lesz az a műhely, mint régen. Jó lesz az unokáknak. Én is, a fiam is ott ismertük meg a vas természetét. Hű, miket szereltünk az apám­mal! Milyen szerkezeteket! Ma már a lvIÉH-telepre vinnék azokat a gépeket nem sze­relőhöz ... De óikkor minden vóisdéirabra szükség volt Ma sem tudom megállni, hogy ne hajoljak le egy elhullajtott csavarért, ha megpillantom az úton... A véremben van. — No és a méhek? — Csak szépen lehet be­szélni róluk — mondta. — Igen hálásak a gondosko­dásért A szakcsoport terüle­tén 600 méhcsalád van. Ked­vező körülmények között több mint két vagon mézet terme­lünk évente. S ha valahol újat mondanak erről a szak­máról, ott mi jelen vagyunk; tapasztalatcseréken, tanfolya­mokon. Még külföldre is el­mentünk méh-ügyben, Jugo­szláviába. Négyen a szakcso­portból. — Elfeledkeztünk a pálin­káról — mondom. — Szereti a kisüstit? — Módjával. — Mennyit főzött az idén? — Október 6-a óta három­ezer litert. Sok. Még vízből is, nem pálinkából. Szapudi András Somogyi Néplap öreg estében pálinkás üstök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents