Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-12 / 240. szám
ÖNÁLLÓ EST A köd szarvasai •mm Ilyenkor már hallani kéne a hangjukat — mondta az erdész, miközben az erdészházban csizmáinkat húztuk fel. — Nemrég esett az eső, most kellemes az idő. Máskor már délután hallatszik a bőgés. Igaz, már fáradtabbak a bikák, mint az elején. Kint a hatalmas fák koronáival birkózott a nap. Megpróbált áttörni a lombokon, de azok elzárták az útját. így azután megelégedett a tisztásokkal, ide ontotta minden fényét és melegét. Az erdő még tartja magáti de látszik: halni készül. Az egyenletes zöldet felváltja a rozsdabarna, a sárga és vörös számtalan árnyalata. A -nyárnak már csak messziről hallatszanak távolodó léptei, az ősz pedig itt matat az egyre vastagodó avaron. Barangolunk a segesdi erdőben. A vadászháztól néhány száz méternyire egyre óvatosabban emelgetjük lábunkat. Vigyázni kell, nehogy megreccsenjenek a gallyak, mert ki tudja, hol állnak a szarvasok a sűrűben. Egy rossz lépés, és világgá szaladnak. Az erdőszélen, óriási fák takarásában magasles. Innen belátni a hatalmas vadföldet, a környező erdőket, ölyv köröz a magasban, néhány fecske gyakorlórepülést végez. A távolban időnként megreccsen egy- egy gally. Talán szarvas patái alatt, talán egy róka oson korai csavargásra. Az erdőben most tökéletes a csend. Még a távoli országúiról is ide hallatszik az autók moraja. Inkább zsongás az, egybeolvadó duruzsolás. Látcsövekkel fürkésszük a környéket. Várjuk, hogy a szélső fák alatt megjelenjenek a szarvasok. Figyelünk, honnan hallatszik majd a hang. Egyelőre azonban csendesen telik el az első óra. Lekászálódunk a lesről, és lassan továbbindulunk. Alig megyünk pár métert, mellettünk zörren a bozót. — Spíszer — suttogja az erdész, és karjával a zaj irányába int. Két egyéves bika ugrott meg közeledtünkre. A sűrű felé vágtatnak. Vékony, egy szál agancsú fejüket hátraszegve vágják ,szü- gyükkel a bozótot. Nem sokkal később bal oldalt ugrik meg egy kis bika. Egy pillanatra mutatja magát, azután csak a dübörgés hallatszik. Másik magasles ágaskodik az út szélén, ide kapaszkodunk fel. A nap egyre nyugatabbra úszik, a korongot már szinte teljesen eltakarják a koronák. Nagyon távol elbődül egy bika. öblös, mély hangon harsog bele a csendbe. A bőgés most már egyre sűrűbben ismétlődik. In- nen-onnan válaszolnak rá más bikák. Egyre közelebbről hallatszik a hang. Most már remeg a levegő. Mélyebb és magasabb hangok váltják egymást. — Már itt is vannak — suttogom. — Még legalább két kilométerre — válaszol az erdész. — A hang becsapós. Az ember azt hinné, mellette szól, holott még nagyon mesz- sziről hangzik. Menjünk a másik lesre. Kiérünk az erdő szélére. Al- konyodik. Szemben, a vadföld másik oldalán ködesik húzódik, párát lehel a föld. Hosz- szú, fehér fátyol borult a körSomogyi táncosok sikere az NDK-ban Fáradtan érkeztek meg (jeottbusba, az NDK barna- szénbányászatának központijába a balatonlellei áfész táncegyüttese október 5-én, csaknem huszonnégy órás autóbuszozás után. A meleg, baráti fogadtatás és az első sikeres fellépések azonban hamar feledtették az ezer kilométeres utat. Az 1975-ben újjászervezett lellei szövetkezeti tánccsoport egy év óta tart fenn kapcsolatot a cottbusi postásszakszervezet néptáncosaival. A cottbusiak augusztusban szerepeltek a Balaton déli partján, a lelleiek pedig most érkeztek cserelátogatásra az NDK-ba. A 45 fős csoportot — 35 táncos és zenész, valamint 10 szakember és kísérő — Horváth Árpád balatonlellei tanácselnök vezeti. Vele és a csoport tagjaival Berlinben, az Alexander Platzon találkoztam. — Egész napos krándulás- ra hoztak bennünket vendéglátóink Berlinbe. Megtekintettük a brandenburgi kaput, voltunk a Hotel Stadt Berlinben — 1976-ban itt rendezték az európai kommunista és munkáspártok találkozóját —, jártunk a mindösz- sze 36 hónap alatt elkészült Köztársaság palotában, a Német Demokratikus Köztársaság új parlamentjében, valamint a tv-toronyban is, ahol 200 méter magasból gyönyörködtünk az NDK újjáépített fővárosában — mondta a tanácselnök. A balatonleriei táncosok mindössze egy hetet töltenek az NDK-ban, és eddig már hatszor léptek pódiumra. — Cottbusiban,, Kamenzben, valamint a környékbeli falvakban szerepeltünk, és mindenütt nagy sikerrel — újságolják a csoport koreográfusai, Haász Mihály és Vida József. A legnagyobb tapsot a cottbusi városcsamokban kaptuk, ahol október 7-én este, az NDK megalakulása 28. évfordulójának alkalmából rendezett megyei díszünnepségen léptünk fel. Különösen a pattogós somogyi táncok tetszettek a mintegy ezerötszáz főnyi közönségnek, és ahogy később megtudtuk, a színes népviseleti ruhákkal is alig tudtak betelni. Több alkalommal ráadást is kellett adnunk — mesélik nem kis büszkeséggel a koreográfusok, akik Werstroh János, a kaposvári ÉDOSZ Művelődési Otthon igazgatója, a csoport tolmácsa szerint valóban ragyogóan készítették fel az együttest első külföldi turnéjára. — Jóleső érzés volt, amikor a díszünnepség után Cottbus város főpolgármesterének külön dicséretét tolmácsolhattam — fűzte méghozzá. — János bácsinak egyébként sok dolga akadt — szólnak közbe a lányok és fiúk —, hiszen a vendéglátóinkkal még otthon szövődött baráti kapcsolatok a mostani találkozás során tovább mélyültek. Személyes barátságok is létrejöttek. Jövőre többen turistaként jönnek Lellére meg látogatóba — kuncognak né- hányan. — János bácsi megígérte, hogy a levelezésnél is segít majd. Még korai lenne találgatná, hány levél érkezik Lelléről és íródik Cottbu&ban, de annyi máris bizonyos, hogy mindkét együttes komolyan gondolja a kapcsolat bővítését. Ügy tervezik, hogy a cottbusi postásszakszervezet tánccsoportja kétévenként szerepel a balatonlellei szövetkezeti néptáncfesztiválon, és a Balaton-par- tiak ugyancsak rendszeresen látogatnának el a Német Demokratikus Köztársaságba. Néhányan már el is határozták, hogy megtanulnak németül. — Arra is gondoltunk, hogy e kapcsolatból akár megyei szintű kulturális együttműködés is kialakulhat — mondja Horváth Árpád tanácselnök már az autóbusz felé sietve, hiszen vasárnap este későn még visszautaztak Cottbusba. — Somogy megye német- és horvátiakta községeiben minden bizonnyal szívesen látnák a cottbusi német, vagy a vidék egyik szorb (szláv) nemzetiségű együttesét, a mi nemzetiségi csoportjainknak viszont itt tudnának fejlődésüket is elősegítő fellépési lehetőséget biztosítunk, ami úgyszintén hosszú távú együttműködés alapját teremthetné meg. Ez pedig nem más, mint a nemzetiségek sokat emlegetett hídszerepének gyakorlati megvalósítása. Az első lépéseket máris megtették. Kerner Lőrinc nyékre, egyelőre még nem magasan, ott kúszik sunyin egy méterre a föld felett. A fátyol felől hallatszik a bőgés. Nem is tudjuk megszámolni, hány bika hangja remegteti a levegőt. Három, nyolc vagy tíz? Egyre többen vannak. A távcső végigpásztázza a ködcsíkot, és íme ott, mintha a ködben úsznának, szarvasok. Három. Egy nagy bika megy elöl. Azután arrább még néhány szarvas. Lassan lépkednek, meg-megállnak, visszafordulnak, mintha ők maguk sem tudnák, mit akarnak. A hangjuk azonban nagy területet bejár. A köd bikái ott tén- íeregnek, és erejüket fitogtatják. Lenyűgöző látvány. Mintha a köd szülné őket, egyre újabbak bukkannak elő, egyre tvbb toroktól harsog az erdő. Az erdő, melynek alkonyati életét nem zavarja a szarvasok hangversenye. Lapátfülü nyúl kocog elő. Odébb őzek vonulnak ki legelészni. Lehor- gasztott fejjel bocorognak az erdőszélen, rá sem hederítve a szarvasokra. Itt mindenki teszi a maga dolgát, egymással nem törődve. Csak a fajtársak dühösek egymásra így nász idején. Azaz nem is dühösek. A dühöt, a haragot, úgy ahogy az ember, nem ismerik. Csupán az ösztönöknek engedelmeskednek, egy ismeretlen belső hang parancsát követik. Verekednek, mert a Hang, mely a fajt őrzi, azt parancsolja. A Hang azt parancsolja, hogy az erős, az egészséges, az ügyes nemzzen utódot. ÉS ha a hang szól, a szarvasok felnyújtják nyakukat, teli torokból üvöltenek, azután leszegett aganccsal egymásnak rontanak. Mert ezt parancsolja a Hang. Erősen esteledik. Lemászunk a lesről, menni kell, hiszen alig látunk már valamit. Most gyorsan teltek a percek, a lenyűgöző látvány közben észre sem vettük az idő múlását. A szarvasokat lassan elnyeli a köd ... A köd, 'mely az előbb oda varázsolta őket. Indulnunk kell vissza az erdészházhoz. Az erdő most százszor hangosabb, mint délután. Itt is, ott is gallyak recsegnek, törik a bozótot a roppant testek. Azután előttünk az úton fekete tömeg áll meg. Szarvasbika. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd a bika nyugodtan arrább kocog. Meg-megáll, visszapillant, mintha tudná, hogy nincs mitől félnie, hiszen egyetlen fegyverünk a látcső. Óriási koncerttel búcsúzik az erdő. Az úton róka fut keresztül, és valahol távolabb, agancsok csattognak... Dán Tibor Az Ideiglenes Kormány semmit sem értett meg abból, amiért kitört és győzött a februári forradalom. Április 18-án az ezer sebből vérző ország külügyminisztere. Milju- kov jegyzékben biztosította a szövetségeseket arról, hogy »Oroszország a végsőkig kitart«. Csakhogy annak, aki olajat önt a tűzre, számolnia kell a robbanással. Petrográ- don február óta először kerültek elő újra a fegyverek. Április 30-án a jegyzék által kirobbantott belpolitikai válság lemondásra kényszerítette a polgári jobboldal két komponensét, Gucskov hadügyminisztert és Miljukov külügyminisztert. Néhány adalék a tömegnyomáshoz. amely elsöpörte Gucsovékat: A délnyugati front parancsnoka, A kék tfÜBidea* hídja Éppen két éve, hogy nyolc taggal megalakult a Villamos Berendezés és Készülék Művek kaposvári gyárában egy amatőr művészeti együttes, a Vasas Színpad. A nyolc kezdeményezőből négy ma is a csoport tagja. De ez a kis mag az eltelt időszakban húsz főre nőtt A Vasas Színpad — mintegy két év munkáját reprezentálva — hétfőn este önálló estet tartott a Latinca Művelődési Központ színháztermében. A vendégeket olyan tablók fogadták, amelyeken képek és szöveg segítségével felidézték az eltelt időszak állomásait. Kilencven fellépésről van szó, s országos minősítésről. Műsoruk »telt ház« előtt kezdődött el. Jelen voltak a gyár vezetői is, akik az estet követő kis házi ünnepségen meleg szavakkal méltatták az együttes tevékenységét. Mit játsszunk? — ezzel az összeállítással mutatkozott be két évvel ezelőtt a Vasas Színpad. A Devecseri Gábor és Weöres Sándor verseiből összeállított műsorral kezdtek most is. Idézünk egykori kritikánkból: »Devecseri, Weöres felnőttekhez is szóló, bájos gyermekverseit kötötték csokorba, s annyi kellemmel és szellemmel nyújtották át, hogy még hosszú ideig szívesen maradtunk volna társaságukban ... azt sugallták : ne vegyük mindig komolyan önmagunkat. Szabadítsuk fel önmagunkban a gyermekit. Ne szégyelljük a nevetést.« Mindezt a hétfői szereplésükre is el lehet mondani, megtoldva azzal, hogy produkciójuk tovább érett. Szó sincs arról, hogy »Va- saséknál« ne lennének rosszul artikuláló, vagy olykor sutának tűnő fiatal amatőr színjátszók! Vannak, mint minden együttesben. A lényeg azonban ez: érződik a közös szellemi tevékenység öröme ezekben a produkciókban. S közművelődési célok teljesülnek be akkor, amikor a gyár ogy-egy fiatal dolgozója vállalja a munkát az együttesben. Mindez érvényesül Dévényi Tibor szatirikus játékának előadásában is, melynek címe: Dr. Ezésez Géza karrierje. Alcímként a tartalmát is elmondhatjuk: karrier magyar módra. Torz tükör. Nem igazán jó írói munka, de sa- va-borsa van, s ez elég ahhoz, hogy egy jó amatőrcsoport kezében alapanyaggá váljék. Mulatságos játék, petárdás móka kerekedett belőle végül is. A harmadik színpadi mű Vihar Béla A kék tündér hídja című mesekölteményének adaptációja volt. A Vasas Színpad ezzel szerezte országos minősítését S joggal: jó produkció ez, a helyenkénti kisebb üresjáratok ellenére is. Az Arany János-i fülemile per elevenedik meg tulajdonképpen, a két szomszéd szerepében a Fehér és a Fekete király. A kék tündér teremt közöttük ' békét varázshatalmával. Milyen nagy szükség lenne néha rá a valóságban .is! Üjra a színpadról sugárzó közösségi szellemet emlegetjük ... A műveket Vájná Pál, az együttes vezetője alkalmazta színpadra, s ő a rendező is; mindaz, amit eddig leírtunk, a munkáját dicséri. Közösségi szellemről beszéltünk, éppen ezért nem akarjuk a szereplők teljesítményét elemezni, csupán néhányat kiemelni a hangulatos est közreműködői közül: Károly Jánost, Nagy Ferenc zeneszerzői munkáját. színpadi szereplését, és Böszörményi Irént. Az összekötő szöveget — a két együttes jó kapcsolatát bizonyítva — Tolnay Mária, a Fonómunkás Kisszínpad tagja mondta el. Közreműködött a »tiszta forrásból« merítő Kerékkötő együttes, amely megérdemelt, nagy sikert aratott, s munkája erős rokonságot mutat a színpadéval. L. L. Ady-est a megyei könyvtárban Leckefelmondás Várakozásunk fokozódott, amikor megtudtuk, hogy Ko- valovszky Miklós kandidátus, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa tart előadást Adyról a megyei könyvtárban. Avatott, színes, izgalmas és főleg személyes hangú ismertetésre számítottunk, hiszen Kovalovszky régóta kutatja Ady munkásságát, és ha — ellentétben például a korábbi est vendég professzorával, Czine Mihállyal — nem jutott is korszakos jelentőségű fölfedezésekre, aprómunkája, publikációi nélkülözhetetlen források a szintetizáló Ady-kutatásban. Sokat vártunk hát tőle. Ehelyett egy filológusi lelkiismeretességgel, pontossággal felmondott leckét kaptunk, anyakönyvszagot árasztó életrajzot, a pálya leglényegesebb állomásainak — Nagykároly, Éilah, Debrecen, Nagyvárad, Párizs, Csúcsa — olyan színvonalú bemutatásával, amely lélektelen tankönyvszövegekhez illenék. (A precizitás viszont — ez volt az előadás legdicsérendőbb erénye — alaposan felülmúlta a tankönyvét.) Hallottunk néhány közhelyszerű, agyoncsépelt adalékot Ady újságírói stílusáról, vérbajárói, a nagyvilági Lédáról és az éretlen Csinszkáról, Varga Ilona hatvan évig rejtegetett leveleiről, de a lényegről, a századelő Mokány Bercikkel viaskodó Muszáj- Herkuleséről — szinte semmit. A korrekt pedagógiai eszközökkel levezetett ismétlőösszefoglaló óra közepette Molnár Piroska versmondása jelentett felüdülést, élményt. Költészet volt a javából, ahogyan a korai Dal a rózsáról gyermeteg nosztalgiáját, burkolt humorát tolmácsolta, vagy Az eltévedt lovas elbeszélő hangulatába egy-egy finom hangsúllyal, hangszínváltoz- tatással életet lehelt. A Héjanász az avaron bemutatásából is hiányzott az a kérkedő, önmutogató héjavíjjogás, amelyben jó néhány más előadó- művész a vers lényegét föllelni véli; a szerelemvágy és a szakítani akarás csatája itt visszafogott tépelődésben, merengő önmarcangolásban nyilvánult meg. S a Kisváros őszi vasárnapjából is azt az idill- ábránddal vegyes rohanni vágyást érezhettük ki — a gyakorta változtatott tónus segítségével —, amely Ady költeményeinek legjellemzőbb vonása. Egyszóval: az érzelmek tébolyát minden egyes számban a művésznő intellektusa kényszerítette kordába — ez a korszerű versmondás alapja. Ezért érdemes volt eljönni — ezért volt érdemes eljönni. L. A. Bruszilov tábornok április 24-i jelentéséből: »A bomlasztó békepropaganda mély gyökeret eresztett a katonák között... Tagadják a háborút, hallani sem akarnak támadásról, és mélységes bizalmatlansággal viseltetnek tisztjeik iránt, akiket a burzsoá elv képviselőinek tartanak.« ■»Komyilov tábornok — írja a Pravda április 29-én — beszédet intézett a felsorakozott katonákhoz, és arra hívta fel őket, hogy harcoljanak a háború győzelmes befejezésééig, Konstantinápoly és a tenger- szorosok elfoglalásáéért. Amikor a katonák szemére vetette április 20-i megmozdulásukat, azok megrohanták kocsiját és letépték róla a Szent György rend zászlaját, kijelentve, hogy ez Miklós cár zászlaja, és ők a vörös zászlón kivül semmiféle más lobogót nem ismernek el. Május 2-án Kornyilov látványosan lemondott a petrog- rádi körzet parancsnoki tisztségéről. »Jól értesült körökben szerzett információnk szerint — írja ezen a napon a Recs című lap — Kornyilov tábornok azért vált meg a petrográdi körzet csapatainak főparancsnokságától, mert mint harcedzett tábornoknak az a meggyőződése, hogy semmiféle kívülálló intézmény — legyen az akár a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének Végrehajtó Bizottságához hasonló — nem játszhat és ne is játsszon közvetítő, még kevésbé kerékkötő szerepet...« A gesztus önmagáért beszél. Kornyilov, egyelőre még viszonylag passzív formában, de félreérthetetlenül jelentkezett a politikai porondon... A tömegnyomásra az Ideiglenes Kormány — Gucskov és Miljukov menesztésével, Ke- renszkijnek és néhány eszer és mensevik vezetőnek a bevonásával — megszüntette addigi »egyszínű« jellegét. A tágabb értelemben vett baloldal képviselőinek belépése a kabinetben némileg elodázta a válság súlyosbodását. De az immár »koalíciós« kormány május 5-i programnyilatkozatából ismét kitűnt, hogy a lényeget illetően — semmi sem változott. A program újra elveti a különbéke gondolatát. »Oroszország forradalmi hadserege nem fogja megengedni, hogy a németek nyugaton szétzúzzák szövetségeseiket. Az Ideiglenes Kormány legfontosabb feladatának tekinti, hogy a hadseregben megszilárdítsa a demokratizmus elveit, megszervezze és növelje a hadsereg harci erejét, mind a védelmi, mind pedig a támadó hadműveletekhez.« Az egyik kulcskérdést, a békét illetően tehát kizárólag a frázisok változtak — a háború maradt. És a föld? Uru- szov herceg, belügyminiszterhelyettes körlevélben szólítja fel a hatóságokat arra, hogy »védelmezzék a vagyont, a fölszerelést, és biztosítsák, hogy minden tulajdonos szabadon rendelkezzék a földjével«. Oroszország zömmel paraszti ország. Minapi muzsikok tízmilliói vártak Petrográdtól valami hírt ezeréves álmuk megvalósulásáról, egy talpalatnyi földről. Helyette megkapták az Ideiglenes Kormánytól — Uru- szov herceg körlevelét... Ilyen előzmények után került sor június 3-tól június 24-ig Petrográdon a szovjetek első összoroszországi kongresszusára. A tanácskozások menetét mindig megszabja a részvevők összetétele. Nos, az ezer küldött közül 777 jelölte meg, melyik párthoz tartozik, és a válaszok így oszlottak meg: 285 szociálforradal- már (eszer), 284 mensevik és 105 bolsevik. A teremben a matematikai arány döntött, de az utcákon már nem — és ezt maga Ke- renszkij sem tagadja emlékirataiban. A teremben bizalmat szavaztak az immár »koalíciós« Ideiglenes Kormánynak, a hömpölygő utcán azonban nem. A teremben elutasították azt a bolsevik követelést, hogy a szovjetek ke- zéke kerüljön a hatalom, az utcákon viszont gyorsan nőtt az ezt követelők száma. A teremben megszavazták, hogy az éhes, vérző, elemi fölszerelési gondokkal küzdő hadsereg indítson offenzívát, az utcákon — és a frontokon — még hangosabb lett az azonnali békét követelő milliók hangja. Amikor forradalom van, a dolgok nem a termekben, hanem az utcákon és a frontokon dőlnek el. Az idő a bolsevikoknak dolgozott.
