Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
Halmos Ferenc: Munkahelyem a gyár edzőműhelye lett. Nem önálló műhely ez, csupán egy nagyobb üzemrész, a csigafúróműhely tartozéka egy másik kis műhellyel, a barnító- val együtt. Szorongva néztem. szét, amikor először a kis műhelybe léptem. Nem rettentett a meleg, se a munka nehézsége, de éreztem, hogy most évekre választok. Az üzemvezetőnél jelentkezem. Karon ragad. Gyors mozgású, hadaró beszédű, energikus ember. — Hát ez az edzőműhelyünk — kezdi. — Meg fogjuk tanítani edzeni. Tizenegy forintos órabért tudok adni magának. Most egy kicsit meleg van itt, de majd meglátja, télen milyen kellemes lesz. Figyelmesen hallgatom. Oda- .=== állunk az egyik kemence mellé. Idősebb, vékony férfi dolgozik. Észreve- szem, hogy időnként a falon lévő órára pillant. — Nem nehéz munka — folytatja az ■ .. üzemvezető —, csak arra kell vigyázni, hogy az időt pontosan betartsa. Ismeri az órát? — néz rám kérdően. — Láttam már — dadogok zavarodottan. — No, akkor jó munkát! — Kezet fogunk, azután kisiet a műhelyből. Formaságok következnek. Bemutatkozás. Ismerkedő kérdések. A mi kis műhelyünk tizenötször nyolc méteres lehet. Két nagy vasajtóval. Az egyik a gyárudvarra, a másik egy folyosóra nyílik, ami a nagy műhelybe vezet Az ajtók a leghidegebb telek kivételével mindig sarkig tárva vannak. Feri már ott van; látom, mérges. — Mi van? — kérdezem nevetve. — Nézd meg, ezek az indiánok mennyi melót hagytak itt! Mondtam nekik: nem jó ez a játék. Éjszaka nem lehet annyit dolgozni, mint nappal. Nekünk itt van az edzés, a megeresztés, a lap' edzés, és még be is kell gyújtani az automatát. Hát mindent nem lehet egyszerre, és akkor még csináljunk is annyit, mint a nappalosok, akiknek mindebből csak az egyiket kell csinálni. Megegyeztünk hogy egy hétig Feri gyújt be, egy hétig én. Ez nem nehéz, csak veszélyes és hoszadalmas munka. Az automatából minden, esetre kiszedték a sót — energiatakarékosságból, mert azon éjjel nem dolgoztunk —, és nekünk reggelre be kellett gyújtani. Az abból állt, hogy a darabossá dermedt sót össze kellett törnünk kalapáccsal. Vigyázva, hogy a pattogó szilánkok nehogy kiverjék a szemünket. Azután a kályha két elektródája közé egy grafit- rudat raktunk, és egy vassal a grafitrúdon keresztül — ami ez esetben egy ellenállás szerepét töltötte be — összekötöttük az elektródákat. Kezünkkel kellett tartani a vasat, mer egyébként eldőlt volna. Rákapcsoltuk az áramot, a grafitrúd felizott, és felolvasztotta a tetejére szórt sót. Vigyázni kellett, mert ha a grafit elmozdult és a vasak összeértek, akkor rövidzárlat keletkezett, és kicsapta a biztosítékot. Több kritikus pont volt. Az egyik, mikor a grafit izzani kezdett, mindjárt az elején. Olyan szikraesőt produkált, hogy nem egyszer meggyulladt a hajunk, de nem engedhettük el a vasat, mert akkor kezdhettük elölről. Ügy próbáltunk állni, hogy a szikra elkerüljön bennünket. Néhányszor előfordult, hogy egy idegen betévedt, vagy egy új dolgozó, aki nem ismerte még a begyújtással járó kellemetlenségeket, meglátva a szikraesőt, kimenekült a műhelyből. Sokszor nagyobb szikrát csináltunk, mint ami elkerülhetetlen lett volna, hogy megrémisszük az arra járókat. A második kritikus pont az volt, amikor a só olvadni kezdett. Soha nem tudtuk, hogy mikor kerül nedves só a száraz közé. Ilyenkor kirobbant a kályha. Ezt már mi is komolyan vettük. Lehetőleg távol tartózkodtunk a kályhától, és csak akkor mentünk közelebb, ha sót kellett rátenni vagy a vasat kellett megigazítani. Akkor is óvatosan, vigyázva. Éjszakázásom alatt egyszer robbant csak ki a kályha, de azt soha életemben nem fogom elfelejteni. Már félig volt a kályha olvadt sóval. Ilyenkor már magától olvadt tovább. Rátettem a maradék darabos sót is, és odamentem Ferihez, neki edzeni, hogy mielőbb meglegyünk a munkával. Ez volt a szerencsém, mert így elég távol voltunk a kemencétől. Nyugodtan dolgoztunk. Egyszercsak egy fénycsóvára kapom föl a fejem, amit hatalmas robbanás követ. Egymásra nézünk. űz edzőműlielyben Részletek egy szociográfiából Mintha megbénultunk volna, moccanni sincs lelkierőnk. Feri ocsúdott előbb. Odaszalad, lekapcsolja a kályha elektromos kapcsolóját. Most már közelebb merészkedünk. A kályha majdnem üres. Az ötven kiló nyolcszáz- fokos folyékony só egy része a plafonon, a többi szétfröccsenve és megdermedve a kályha körül, a vasszekrényen, a betonpadlón. — Ha itt áll valamelyikünk a közelben? ... — nem fejeztem be a mondatot, de mindegyikünk agyán végigfutott, hogy mi lehetett volna akkor. Mindegy most már. Újra kell kezdeni a begyújtást. Soha nem féltem annyira, mint az alatt az egy óra alatt, amíg újra elindult a kályhában a só olvadása. Mikor megnyugodtunk egy kicsit, kiderítettük, mi okozhatta a robbanást. A folyékony só a kályha aljában a hőmérséklet emelkedésével terjedni kezdett. A tetején viszont még egy megdermedt egybefüggő sóréteg volt. És mielőtt az felolvadt volna — utat engedve a folyékony só feszítésének — kirobbant. A nyomás-ellenállás egyszerű fizikai törvénye szerzett érvényt magának. És ezeket a véletleneket bele kellett kalkulálni a munkánkba. Mikor Tibi reggtel megjött, már nevetve meséltük az esetet. — Képzeld, úgy megijedtünk, hogy mozdulni se tudtunk. Ott álltunk az edzőkályhánál, mint két balfácán. Ezen mindenkinek át kell esni egyszer, aki ilyen helyen dolgozik. Hiába magyaráztuk az új dolgozóknak, hogy vigyázzanak erre, meg arra, amíg maguk is át nem estek a tűzkeresztségen, nem hitték el. Nekünk ez volt a tűzkeresztségünk. A felolvadt és 1220 fokra felhevített só nagyon veszélyes. Ha hideg vagy nedves anyagot mártottunk bele, robbanásszerűen kifröccsent. Elugrani nem volt ilyenkor idő, legföljebb elfordulni, hogy a szemünket ki ne égesse. A műanyag arcvédőt nem használtuk, mert könnyen bepárásodott, és nem láttunk tőle. De ugyanígy kirobbant a só akkor is — csak még hevesebben —, ha víz került bele, vagy akár csak egy iz- zadáscsepp hullott a homlokunkról az anyagra, amit edzeni akartunk. Erről ugyan nem beszéltünk soha egymás között, de valamennyien — akik egy-két robbanást átéltek már — féltünk a sótól. Mindig csodáltuk az új dolgozókat, akik az első napokban olyan bátran mártogat- ták a fúrókat a sóba, olyan magabiztosan öntötték a lapátról a darabos sót a kemencébe — mikor utána kellett tölteni —, hogy nem győztük figyelmeztetni őket. — Ne olyan hirtelen rakja bele, mert rosszul jár! Nem hittek nekünk. Mindaddig, míg át nem estek a tűzkeresztségen. Volt, aki szerencsésen, egy alapos ijedtséggel megúszta, de többen meg is égtek. Ki kevésbé, ki jobban. Egy-egy nagyobb sórobbanásnál a plafonig fölcsapott a só. és a kályha körül másfél-két méteres körzetben szétfröccsent. A bőrre esve beleégett az emberbe, és ez még súlyosbította az égési sebet. Komolyabb baleset 1 nem történt soha, de ilyen kisebb égések mindannyiunk testét tarkították. Erré a félelemre alapozódott az egyik leggyakoribb heccelődés, ami komoly következményekkel is járhatott volna. Sokszor elkerülhetetlen volt, hogy nedves vagy hideg anyagot kellett a kályhába tennünk. Ilyenkor nem raktuk rögtön bele, hanem hosszú kam- pós vassal a kályha fölé tartottuk és így szárítottuk, aztán lassan szinte miliméter- ről miliméterre eresztettük bele a sóba. — — ■ Nem is lélegeztünk ilyenkor, készenlétben állva arra az esetre, hogy. ha kicsapna a só, azonnal vissza tudjuk rántani az anyagot, és meneküljünk, ha még lehet... ■ Néha előfordult, hogy tudatosan idéztünk elő robbanást Két műszaki fejlesztő — legalábbis a fejlesztésen dolgoztak, a pontos beosztásukat nem tudtuk — egy időt ben mindennap kétszer-há- romszor lejött a műhelybe, kerestek egy megfelelő fogót, és szó nélkül megedzettek valami anyagot, azután ugyanúgy szó nélkül tovább- álltak. Másnap újra jöttek. Bosszantott bennünket, hogy még jónapot se mondanak, és mindennap olykor többször is zavarnak bennünket. Legalább mondanák, hogy mit akarnak, még segítenénk is nekik. Egvszer ismét jöttek edzeni. Szó nélkül nekiláttak, de úgy látszik elfelejtettek valamit, mert az anyagot ott hagyták. Súgtak- búgtak, és elsiettek. Tibi — akinek önérzetét legjobban sértette az ügy — odament és ráköpött az egyik anyagra, aztán visszatette a helyére. Embereink alig pár perc múlva megérkeztek,, még hoztak valami edzenivalót, és a szokott módon rakták is be a sóba. Mi a műhely másik végében tettünk-vet- tünk, várva a hatást. Nem is maradt el. A nedves anyag, ahogy a sóhoz ért, robbant, a só kifröccsent, két emberünk hanyatt-homlok menekült. Az egyiknek a hajából kiégett egy rész, a másik még napok múlva is viselte kopasz fején az égési sebeket. Azóta nagyot köszönnek, ha megjelennek a műhelyben, és mindig megkérnek valamelyikünket, hogy edzzük még nekik ezt, vagy azt, így és ,így, ha van időnk. És mintha tisztelettel néznének ránk azóta. így fizettünk a magunk módján, ha érzékenységünket megbántották. Hogy történhetett volna másképp is? A kopasz fej. helyett a szem is kiéghetett volna? Lehet. De ez a kérdés akkor nem merült föl. Csak az munkált bennünk, hogy miképp tudnánk visszaadni, kompenzálni a »sértést«. Álldogáló asszonyok tehénnel. Németh József festménye. Varga József SZOL A HARANÇ C seng a telefon, vidékről keresnek. — Te vagy, fiam? Anyósom hangja. •— Micsoda? Mondja hangosabban! — Baj van. A mamát az éjjel bevitték a kórházba, — Messziről, mintha verem mélyéből jönnének a hangok. — Két napig gyengélkedett. A gyomrát fájdította, nem maradt meg bennp semmi. Gyertek haza ! Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul.., Most már szólnom kellett. — Megyünk. Rendkívüli szabadság. Tárcsázom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, tovább adja a hírt. A főnöknője mondja: — Menj csak.,. Várnak az állomáson. Két görnyedő alak a sötétben, — Itt Van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán feleségem. Hogyan? Nyolc őrára beszéltünk, s most itt állnak összetörtén, fásultan és fáradtan, talpig feketében. — Meghalt — tör ki anyósomból a szó. Sovány karjával magához szorít; arcomon érzem könnyei melegét Nagyapám mozdulatlan. Nem tudok ránézni. Oldalról sandítok feléje. Kemény, mint a fa. Arca olyan, mint máskor, ha valami foglalkoztatta, s tépelődött, gondolkodott. Gumicsizmában van, fekete bársonynadrágot tűrt a csizmaszárba. Elkapta a tekintetemet. Oldalt fordult. Egy pillanat elég, s látom, hogy az utóbbi órában éveket öregedett Görnyedt, akár az öreg fűzfák, s a lekonyuló karimájú kalap is olyan, mint a füzek szomorú koronája. — Délután? — Nem. Alighogy letettem a telefont, táviratoztak a kórházból. Csak annyi állt A Vásárhely! menyasszonyi láda ' (A festett parasztbútorok cfmfl k lálütás anyagából.) rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meghalt. Semmi több. Üjra hívtalak, de addigra elindultatok. — Ilona, Ilona — sóhajt •nagyapám, és zsebkendőjét tartva hatalmas kezével a szeme előtt babrál. Este van. Halványan világit a lámpa. Anyósom nagyanyám ruháit pakolja, feketét mindenből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a, vetett ágyra. öregasszonyok tipegnek be. Nem köszönnek; lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el helyüket a konyhában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlikra. Gyűlik az asszonynép. Nani néni, a legöregebb kezdi a siratóéneket- Bús dal száll, sóhajtások tarkítják, s hol gyengül, hol erősödik a hang. — Tegnap még Itt voltál, Hona — mered maga elé, a szomszéd öregasszony. mellettem ülő vénasz- szony magyarázza: — Egy hete együtt szedtük a kukoricát az Ökörélésen. Ügy dolgozott, hogy csuda. Enni se akart, csak hajtogatta: siessünk, estére végeznünk kelL Délben a kukoricáskosarakra ültünk le szalonnát enni. Ö kevés hagymát, falatnyi szalonnát evett, s már ugrott, vitte-hajtotta a sorát. — Megérezte szegény. Dolgos asszony volt. Száll, kering a szó, majd elhalkul hirtelen. Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész tesite egy remegés. Nagyapám átöleli. ’ — Ne sírj, Mari, ne sírj! — Erős legyen, sógorául! Erős, hogy kibírja ezt is. — Nekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradhatok, mint az ujjam. Negyven év után magam keringjek itt a házban? Nekem már végem van. Megyek az én Ilonám után. Két nap telt el a sirató óta. Kemény téli reggel van. Kint állunk nagyapámmal a halottasház előtt. Az előbb nyitottuk ki. Kisöpörtam, letöröltem a koporsóállványt, a réz gyertyatartókat, a nyikorgó székeket. Nagyanyámat várjuk, neki készül a hely. Nagyapám kék, siltes sapkában van, előtte kék kötény, rajta fekete bársonynadrág, kabát. Jön-megy, jár-kel, föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szivem szerint hozzálépnék, megölelném, megsimítanám a haját, kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tavaszokon. De nem teszem, meri nem tehetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, megfontolt. Sosem szerette az ilyent — Lassan dél — szólal meg —, azt mondták tízre itt lesznek. Lemegyünk a temető lejtős udvarán, s elnézünk a falu főutcáján Nosztány felé. Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mo- kány ló prüszköl a zárt ha- lottaskocsi előtt Teljél idő, teljél gyorsan! Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cammogjál ! — Béldi János? — kérdezi a bakról a kocsis. — Az vagyok — feleli nagyapám. — Megjöttünk. Fölhajt a lovakkal a halottasház elé. Megjött apósom is — kerékpárral, sietve. Befelé megyünk. A tartóra helyezzük a koporsót, fedelét leemeljük. Nagyapám odaáll nagyanyám mellé, kezét összekulcsolja. Kimegyünk. Elszámolunk a kocsissal. — Nehéz út, volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy, ötvenest adok borravalónak. Őszinte részvétet kíván, majd felkap a bakra, és elhajt. Anyósom koszorúkat hoz. Koszorúkat, s a pince félig fagyott virágait. Bal karján fekete rétikul, fején fekete kendő. Cipője, harisnyája, ruhája fekete. Üjra az öregasszonyok. Csoportokba verődve kaptatnak fel a temetődombon. Szól a harang. Autóval hozzák a papot. A koporsó már kint áll a halottasház előtti téren, fölravatalozva. Virágözön, koszorúáradat nagyanyámon; tömjén füstje száll. Nándor, a sírásó a fák mögül figyel. Kezében kötél. Gumicsizmában van és munkaruhában. Dolgozni készül. Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal beszélek. Megköszönöm a vasárnapi kalácsot, a damasztabroszba bu- gyolált, utazásra szánt csirkecombokat, a suttyómba odadúgott zsebpénzt; a mosolygásait, a szavait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán. I _I Vád a gyászmenet. Fél* * körbe álljuk a sírt. Nem nézek senkire. Csak nagyapám hangját hallom, ahogy mondja: — Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilona... Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész kedves jó, feleségem. Ellépek, távolabb, a kopott feliratú fejfák közé, a föld koppanását hallom a deszkán. Üjra magunk vagyunk. Rokon öregasszonyoknak készítjük össze nagyanyám ruháit. — Ne menjen veszendőbe — mondja nagyapám. — A baboskeszkenő maradjon -» mondja anyósom —, emlékbe a mamától. Zörögnek az ablakon. A kántor. Pénz veszek magamhoz. Megyek, kifizetem őket.
