Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-26 / 252. szám
BÁTYÁN ÉY — HATVAN KÉP B Szovjetunió története képekben Horogkeresrt a porban. A jól ismert kép — győzelmi ünnepség Moszkvában, a Vörös téren. Békepolitika az ENSZ-ben. A háború utolsó napjaiban az amerikai kormány (1945. augusztus 6-án) ledobatta Hirosimára az atombombát. A Szovjetunió az első perctől kezdve küzdött a tömegpusztító fegyverek betiltásáért. Andrej Gromiko (az első sorban középen) felszólalása az ÈNSZ- ben 1947 őszén. Az áldozatok emlékére. Szovjetunió-szerte sok ezer emlékmű hirdeti a szovjet nép győzelmét, s az áldozatot, amelyet a fasizmus elleni harcban hozott. Erre emlékeztet Le- ningrádban a piszkarjovói temető monumentális emlékKaptárban a méhcsalád A somogyi méhészek kaptáraiban már téli álmukat alusszák a méhek. A szezon meglehetősen sovány eredménnyel zárult. A kaposvári áfész méhész szakcsoportja mintegy 550 tagot számlál, ám ebből csak 320-ra becsülhető a még aktívan dolgozó méhészek száma. A szakcsoport tagjainak birtokában összesen 10 200 méhcsalád van! Somogy mindig híres volt méhészetéről. Hajdan szép számmal sorakoztak a virágzó rétek, akácosok mellett az apró «-házikók«, és bár számuk csökkent, az ország méztermelésének 10 százalékát — 100 vagont — még ma is megyénk adja. A kaposvári szakcsoportra ebből tavaly 20 mázsa jutott. Az idén vajon mennyi lesz? — Jó, ha sikerül összeszedni az öt mázsát ! — feleli Szőke József, a méhészszakcsoport elnöke, aki egyben a megyei szakbizottság elnöke is. — Somogybán még soha nem vándoroltak ilyen sokan és ilyen sokat a méhekkel. Volt olyan méhész, aki a nyár folyamán 4—5 helyre is elment. A korai fagy elvitte az akácvirágokat, amelyek pedig közismerten a legjobb mézet adják. A nyár sem volt túlzottan szerencsés, így inkább csak a maguk számára gyűjtöttek a méhek, kevés jutott értékesítésre. Méhekkel foglalkozni, mé- hészkedni nemcsak unaloműző kedvtelés, hanem fontos mezőgazdasági tevékenység is. Szeptember közepén a MÉM- ben tárgyaltak a magyar méhészet helyzetéről, s megállapították: szükség van rá, hasznqs és fontos a méhek megporzó tevékenysége, ezért mindent meg kell tenni a fejlesztésre, korszerűsítésre. Egyes állami gazdaságok már maguk igénylik és szállítják a helyszínre a méhcsaládokat, hogy evvel is elősegítsék a jobb megtermékenyülést. Ba- latonbogláron, a gyümölcsösben tavasszal sűrűn rajzanak a méhek. Egy vizsgálat megállapította, hogy a lucerna termésátlaga lényegesen növekszik, ha méhcsaládokat telepítenek a tábla szélére. A tolnatamási tsz a mai szakcsoportunk kaptárait telepítette az elvetett mustár melié, s a méhek munkájának itt is több termés lett az eredménye. Országos fölmérés szerint hazánkban a méhek megporzó tevékenysége mintegy 4—4,5 milliárd forint közvetett hasznot jelent, s akkor még nem beszéltünk szorgoskodásuk legfőbb hasznáról, a mézről. Külföldön keresett cikk a magyar akácméz, mivel ebben a legszigorúbb vizsgálat sem tudott bármiféle permetezőszert kimutatni. Az iparszerű gyümölcs- és zöldségtermelés mellett ugyanis szinte lehetetlen olyan virágot találni, amely ne tartalmazna valamilyen hatóanyagot. Az akác viszont nem haszonnövény. Ám ez az év arra is megtanított, hogy ideje volna már kifeileszteni olyan kocsikat, amelyekkel a méhészek köny- nyen tudnának helyet változtatni. B. A. Csaknem hatmilliós felvásárlás (Tudósítónktól.) 16 község és település tartozik a Karád és Vidéke Áfész-hez. A mintegy kétszázötven dolgozó többsége az év elején csatlakozott a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére indított szocialista munkavereenyhez. Nyolc közösség a szocialista brigád cím megszerzését tűzte célul. Elkészült a szövetkezet háromnegyed évi mérlege. 81,5 millió forint bevételt értek el szeptember 30-ig, ami 4 százalékkal több az előző évinél. A kiskereskedelem 47,5, a vendéglátás 14,5 millió forint értéket adott el, a felvásárlók 5,7 millió forintért vásároltak árut a kisgazdaságoktól. Ipari üzemeikben 13,8 millió forint értéket állítottak elő. ! Különösen jó munkát végzett | a kiskereskedelmi égységek közül a karádi önkiszolgáló I élelmiszerbolt, a vas-műszaki szaküzlet, az and öcsi kisáru- ház és a törökkoppányi vegyesbolt. Kiemelkedő teljesítményt ért el a karádi papírműanyag üzem és a geréz- pusztai kártyaüzem. A gazdasági tevékenység er ed mén veképpen ötmillió forintot írhattak a nyereség rovatba. Ez 21 százalékkal több, mint az előző év hasonló időszakában elért nyereség. Mindez azt is jelenti, hogy várhatóan túlteljesíti éves nyereségtervét a szövetkezet. Az elért eredményben nagy része van az ipari üzemek jól szervezett munkájának. A takarékos gazdálkodás fél százalékkal csökkentette a költségeket a kiskereskedelemnél, a vendéglátásnál. Jelentős a megtakarítás az ipari üzemek- [ nél is. A szövetkezet erőfe- ! szítéseket tett azért, hogy a I kis gazdaságok termelését I megfelelően segítse. Hazajönnek az emberek Osztopáni fordulat Még három-négy éve is a megye egyik leggyöngébb tsz-e volt az osztopáni. ívta erről a gazdaságról mindenfelé csak jót lehet hallani. Ütemesen haladnak az őszi munkák, a búza és a kukorica minden eddigit felülmúló termést ad, a gazdaság fejlődését jelző grafikonok meredeken emelkednek... A tsz elnöke mégis óvott a túlzott elismeréstől: »-Van még itt javítanivaló bőven. Az egész üzem- és munkaszervezésünket át kéne alakítani, a termelésben is rengeteg a kihasználatlan tartalék.« A búcsúzáskor már értettem Botykai János óvatosságát. Az osztopáni gazdaság lendítőereje az elégedetlenség. A fiatal elnöknek két év alatta tagság nagyobb részébe sikerült átplántálnia ezt a többet akarást. Most úgy érzi, a dicséret szülte elégedettség megtörheti a lendületet, a rózsaszín szemüveg elhomályosíthatja a . tisztánlátást. Vitatkoztam: az önbizalom még nem jelent önelégültséget, az elért eredmények adta öröm csak növeli a lendületet. Az elmúlt két év változásai figyelemre méltóak még akkor is, ha tudjuk: nulláról indulva könnyebb egy szintet elérni, mint egy magasat később felülmúlni. 1976 januárjában még 1100 hektár állt szántatlanul az osztopáni határban. 1100 literes tejátlagot adó szarvasmar- hatelepüknek akkoriban már országszerte »híre volt«. Az alig több mint egymázsányi hektáronkénti hatóanyag fejében a kukorica 38 mázsás termést adott. Elavult volt a géppark, elhanyagoltak a létesítmények, mégsem ezek aggasztották legjobban az új elnököt ... »Ha az emberek az utcán megláttak valakit a vezetőségből, elfordították a fejüket« — emlékezett Kovács József, a pártszervezet csúcstitkára. »Az emberek kiábrándultak voltak. Mikor eléjük tettük az új ötéves terveket, látszott, sokan úgy gondolják: a papír mindent kibír.« A tagság tehát elégedetlenkedett, pedig hát egy része nem keresett rosszul... Sokszor el nem végzett munkáért is fizettek bért »kéz kezet mos« alapon. A tsz évről év~ re fölélte önmagát... »Két év alatt a termésátlagok a duplájára emelkedtek, gazdaságosabb, hatékonyabb lett a termelés. A hogyanra nem éreztem elégségesnek a választ: talajvizsgálatokat végeztünk, megháromszoroztuk a műtrágyaadagokat, vetőmag-fajtaváltást hajtottunk vére, talajjavítási programba kezdtünk (területük 60 százaléka homok), növeltük a ta- karmánytermelést.« De hiszen ezek az eredmények javításának szokásos lépései, amelyek önmagukban csak többletköltséget jelentenek. Mindezt valódi plusszá a lelkiismeretes munka teheti. Két év alatt megváltoztak volna az osztopáni emberek? Aliként lehet, hogy aki akkor nem látott túl a kerítésen, most a tsz kiváló dolgozója? Úgy gondolom, 1976 előtt nem ß szorgalom hiányzott... A közgyűlésen nem hangzottak el dörgedelmek, fenyegetések és ígérgetések. Amikor néhány nappal később az elnök a traktorosok elé állt, csak annyit mondott: »Nagyon el vagyunk maradva. Ha föl akarunk szántani, éjjel is csinálnunk kell.« Délután már jöttek: »Mehetünk ma éjjel?« Olyan is akadt persze, aki még hetekkel később is bement az irodára, és az »asztalra csapott« vélt járandóságai miatt. Csodálkozott, mikor a várt »megnyugtatás« helyett az új bérszabályzatot és a pontosan vezetett munkalapokat tették elé. Fél évvel később már mindenki értette: a végzett munka vált a jövedelem és az elismerés egyetlen alapjává. Ismerek rátermett és fáradhatatlan tsz-vezetőket, atcik megtették mindazt, amit az új osztopáni vezetőség, és évek után is ellenállásba vagy közönybe ütköznek. »így utólag könnyű volna okosakat mondani következetességéről meg a bizalomról. Egy-egy döntés vagy az emberekkel folytatott beszélgetés előtt nem ütöttük föl a »vezetéstudomány nagykönyvét« — mondja az elnök. — Mégis, kezdettől volt egy tudatos törekvésünk. Azt akartuk, hogy az emberek magukénak érezzék a gazdaságot, ezért nem tekintettük formaságnak a brigádgyűléseket, a nagy munkák előtti megbeszéléseket.« A gazdaság tizenegy felsőfokú végzettségű vezetőjének átlagéletkora 31 év. Botykai János talán erre a legbüszkébb. »Azonos hullámhosszon vagyunk. Vannak dolgok, amelyek így természetesek, nem kell győzködés, nem kell harcolni az új elfogadtatásáért.« Korábban egyre többen mentek el a faluból a megye- székhelyre vagy más gazdaságokba. Sokan közülük most hazajönnek. Bíró l creac Útlevél a békéhez B izonyára észrevették, hogy az utóbbi napokban á szokásosnál több értékes gondolat, elemzés és eszmefuttatás jelent meg a magyar sajtóban a turizmusról. Nem valamiféle látványos felbuzdulás idézte elő ezt a tartalmas sorozatot, hanem egy humánus emberi gondolkodás világméretű terjedése, egy hazai és nemzetközi törekvés térhódítása, az emberiség közös szándékának — és érdekének — gyakorlati kibontakozása. És mögöttük Helsinki szelleme; az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának gondolatsora. A visszapillantást, az útkeresést az is indokolta, hogy Budapesten rendezték meg az Idegenforgalmi Újságírók és Írók Nemzetközi Szövetségének (FIJET) XXl. kongresszusát. Erről ugyancsak értesülhetett az olvasó. Mai jegyzetemet talán némiképp indokolja, hogy részt vehettem a hattagú magyar delegáció munkájában, s alkalmam volt e gondolatkörben megfigyelni négy földrész huszonkét országa 166 képviselőjének magatartását, gondolatát, szándékát és küzdelmét, gondját és tettrekészségét egy olyan ügyben, mely a mi szocialista országaink számára különösen rokonszenves, s amelyet törekvéseink megvalósulásának jeleként értékelhetünk. Jól éreztem magam ezen a kongresszuson. Nem a fogadások és ünnepi estek, nem az országjárás változatos eseményei ragadtak magukkal elsősorban. Egy izzó kohóba láttam, ahol mi gerjesztettünk tüzet, s ahonnan az egész emberiség csapolhatja a nemes acélt — valamennyiünk javára. A FIJET jelszava azonos azzal a gondolattal, melyet az ENSZ a béke évének nyilvánított 1966-os esztendőben jelszóként adott ki: »A turizmus — útlevél a békéhez-". A helsinki okmány Emberek közötti kapcsolatok fejezetében ezt így fogalmazták meg: »A részt vevő államok úgy vélik, hogy a turizmus hozzájárul más országok életének, kultúrájának és történelmének teljesebb megismeréséhez, a népek közötti kölcsönös megértés növeléséhez, a kapcsolatok javításához, valamint a szabad idő gazdagabb felhasználásához.-" S ezután ajánlásokat, a közös szándék sorát fogalmazta meg; többek között azt is, ami a FIJET-kongresszus figyelmének középpontjában állt, hogy tudniillik a »részt vevő államok elő kívánják mozdítani a fiatalok közötti kapcsolatok és cserék fejlődését.« S mert a fiatalok turizmusra neveléséről volt szó — hiszen a világ lakosságának több mint a fele fiatal —, érthető, hogy a jövő állt a középpontban, s a jelen, amely alapot és lehetőséget ad az emberiség közeledéséhez. Beszámolókat, korreferátumokat és 32 felszólalást hallgattam végig; egyéni beszélgetéseken vettem részt, s talán megértik, hogy nem vállalkozhatom e nyolcnapos együttlét minden mozzanatának tükrözésére. De úgy érzem, voltak kulcsfontosságú megjegyzések, észrevételek, amelyek egy irányba mutatnak, s amelyekről semmiképp sem árt szót váltani. A hasonlatot nem azért használom, mert a küldöttek részt vettek egy nagy nemzeti »cirkusz« (bocsánat: idegenforgalmi látványosság), a hortobágyi ménes bemutatóján. Mégis azt éreztem: sokan még távolról, vágyakozva nézik a vágtató lovat, mások már fogják a kantárt, s megint mások betörni készülnek a tüzes paripát, míg mi — nem túlzott nemzeti öntudatból mondom — már a nyeregből — ha nem is vágtatva, de ügetve — szemléljük mások erőfeszítéseit. Mire gondolok? Sok felszólalásban, összefoglalóban hallottam: arra kell ösztönözni a kormányokat, hogy tulajdonítsanak nagyobb jelentőséget az ifjúsági turizmusnak; támogassák anyagilag is e törekvéseket, s az utazást ne tekintsék csupán profitszerző, kereskedelmi tevékenységnek. És akkor felötlött bennem az ifjúsági törvény, az ifjúsági alap, az államilag elhatározott és cselekvésekben valóra vált szándék, amelyeket épp a bevezetőben említett elemző sajtócikkek tükrözték a leghűbben és példamutatóan. Kezemben van az Express Utazási, Iroda országos és megyei »elszámolása«. Nem akarom untatni az olvasót a számok rengetegével. Azt sem sorolom, hogy utazási és étkezési kedvezményben, táborozási és — támogatott — külföldi utazások lehetőségében mi mindent élvez a mi ifjúságunk. Még nem kell, hogy páholyban érezzük magunkat, de nyeregben vagyunk... S nálunk valóban nem az a téma, hogy az állam, a kormány — pénzügyekben és egyéb lehetőségekben — segít vagy nem; hanem az, hogy miként neveljük ifjúságunkat »o tartalmas turizmus igénylésére és megszerelésére-«. Erről is hallottam egyet és mást. A turisztika — nem kétséges — »az ember megújulását, fizikai és szellemi erejének felfrissítését szolgálja, kultúráját és látókörét gazdagítja, nem hivatalos emberi kapcsolatok megteremtésében jut kifejezésre. Népek, nemzetek, kultúrák találkoznak egymással, emberek millióiban fejeződik ki a türelmesség és megértés készsége; az eltérő szokások, hagyományok és gondolkodásmód megértése. A turisztika emberi küldetést tölt be, amennyiben a békét, a kölcsönösséget szolgálja; feloldja a nemzeti elzárkózás kereteit, a szüklátókörüséget és az előítéletek korlátáit.« Az ember — a turizmus kapcsán — fölfedezi a világot, és fölfedezi benne ömagát. És ne higgyék, hogy a nyugati küldöttek nem vetettek föl olyan észrevételeket, amelyek ránk nézve is tanulságosak. Följegyeztem, Mary Meissnernek hívják azt a svájci küldöttet, aki így beszélt: »Egyforma bánásmódbah kellene részesíteni a külföldi és a hazai turistákat. A helyi lakosság rendszerint hátrányban van, már csak azért is, mert le kell mondania saját környezetéről, lakásában össze kell húzódnia. Nem igazságos bánásmód ez! S a vendégszeretet sohasem a tömegek felé irányul — mondta. — A turistáknak a vendéglátók életstílusához kellene alkalmazkodniuk, és megbecsülniük azt.« A másik észrevétel — ugyan ki hinné, hogy nem vonatkozik ránk, akik már a nyeregben ülünk? »A turisták általában messzire akarnak jutni a pénzükért — és szegényes emlékekkel térnek haza. Kulturális, történelmi felkészítést nem kapnak, pedig idő kell ahhoz, hogy belélegezzék az idegen levegőt, befogadják az ismeretlen világot«. S még idézek néhány gondolatot: »Vajon a motorizáció, a repülőgépek hangja mellett meghallja-e az ifjúság a világ hangját?« »Meg kell szabadítani a fiatalokat — és az idősebb nemzedéket is — attól az illúziótól, hogy ha messzebbre utaznak, ha egyszerre sok országot néznek meg, akkor értékesebb emberként térnek haza.-« Mélységesen igaz, megszívlelendő figyelmeztetés. a kongresszus objektivitásra, becsületességre szólította az újságírókat és írókat. Nem véletlenül. Emlékszünk még a hidegháborús időkre, s azt követően is gyakran lehetett kifogásunk az indokolatlan fenntartások, a valóság torzítása miatt. Ügy gondolom: ha nemcsak a hortobágyi ménes, a csárda, a gulyás foglalkoztatja vendégeinket, hanem a magyar valóság, akkor lehetőségük van feltárni a mi életünk gondjait, örömeit, hétköznapjaink ellentmondásos, de felfélé ívelő szépségét. A turizmus — útlevél a békéhez. A turizmus közlekedés, az emberi kapcsolatok iskolája, az agresszivitás ellenszere, s eleven tanóra, amelyben szintetizálódik a tudomány, a történelem, a művészet, a társadalmi valóság ismerete. Jól éreztem magam ezen a kongresszuson ... Jávori Béla
