Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
Kiss István kiállítása a Műcsarnokban mm A budapesti művészeti hetek egyik kiemelkedő rendezvénye a Műcsarnokban megnyílt tárlat: Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész első budapesti gyűjteményes kiállítása. A tárlaton több mint félszáz mű ad áttekintést a művész két évtizedes munkásságáról. Olvasónapló ÍQY ÉLT KAZINCZY Anyai nagyapja a bihari isrseinlyénben, bár vályogházban élte a XVIII. századi magyar nemes patriarchális életet, osztagokkal gazdagon rakott szérűjében, ménesében, nyájaiban, gulyáiban gyönyörködhetett, s vermei, csűrei tele voltak terménnyel, pincéje jó borral. Ennek a nagyapának egyébként az volt a különös passzióig, hogy mindennap leveleket diktált, s a kisunokanak — aki később a magyar irodalom . legnagyobb levelezője lett — megtetszett ez a foglalatosság. Csakhogy mire ő megírta hatezernél több levelét (amelyet huszonhárom vaskos kötetben gyűjtöttek később össze), mire harcait megharcolta s szolgálatával adósságra kötelezte az egész későbbi irodalmat, mire ifjúkori terveit félig- meddig megvalósulni látta gyöngülő szemével, az ő majorságát felverte’ a gaz, szarvasmarhái elhullottak, és szőlőjét elverte a jég. Öt magát pedig a lelkiismeret gyötörte, hogy az ősök hagyatékát nemhogy gyarapította volna, mint például a jó gazda Berzsenyi, hanem elpazarolta, s hét gyermekére nem hagyhatott mást, mint tiszteletet parancsoló nevét. A Móra Kiadó Így élt sorozatában megjelent könyv egy olyan személyiség portréját rajzolja meg, aki nemzetünk legnagyobb jótevői közé tartozik, de akinek — sajnos — oly fukarul méricskélve adta, adja az utókor az elismerést. A legnagyobb magyar irodalomszervező öregkorában a nyomorúságos napidíj reményében naponta átgyalogolt Széphalomról Üj hely be, hogy Zemplén megye levéltárát rendezze. »207 napi diurnu- mom vala Zemplénben, mert három esztendő óta semmit fel nem vevék. Egyszerre akarám felvenni, s fundusba tenni gyermekeimnek, s meg vagyok fosztva ezen atyai örömtől is.-« így panaszkodott Klára húgának. A napidíj tehát elmaradt, Széphalmot az enyészet kezdte ki, a Mester emlékezetét pedig a hálátlanság. Z. Szabó László, a kötet írója mindjárt a második lapon Petőfit idézi: »Tartá vállán, mint Atlasz az eget A nemzetiségnek ügyét.« Petőfi keserű szavakra fakadt a nemzet közönye miatt. Nem ő először, utoljára sem. Z. Szabó László törlesztett az adósságból könyvével, s eddigi munkásságával. (A győri Kazinczy gimnázium irodalom- tanára, irodalomtörténész, kritikus, s a többi között egyik fáradhatatlan szervezője annak az országos kiejtési 0 Somogyi Néplap versenynek, amely Kazinczy nevét viseli s a diákok között rendkívül népszerű.) Hogy mit tett Kazinczy a magyar nyelvért, a magyar literatúráért; hogy miként, milyen áldozatok árán gyöke- reztette meg »Árkádiában-« »a fentebb stílus« igényét, erről szól az ifjúságnak — és mindenkinek — a magyar nyelv és irodalom elhivatott tanára, aki úgy érzi, kötelessége tudását, gondolatait közkinccsé tenni, mégpedig a vállalkozás jelentőségéhez méltó formában, stílusban. A kötet a többi között arra inti h »méricskélő« hajlamú olvasót, hogy az életmű egy-egy részletének kicsinyes ízlelgetése helyett próbálja megérteni a lenyűgöző egészet: Kazinczy sokoldalú, de egyetlen magasztos célért végzett roppant munkásságát. Konkrétan mire gondolok? Például Kazinczy írásművészetének szokásos lebecsülésére. Tény : nem volt olyan nagy költő, mint Berzsenyi vagy Csokonai, de közismert, hogy az ő varázsos kibontakozásuk egyik lényeges lehetősége is a széphalmi mesternek volt köszönhető. Folytathatnám azokkal, akik már nem kaphattak levelet Széphalomról, de a széphalmi hagyaték nélkül nem lett volna belőlük Vörösmarty, Petőfi, Arany' János ... És ami a »fentebb stílust«, a néha valóban túlzottan finom, agyoncsiszolt, kilúgozott mondatokat illeti... Hogy milyen szükség volt erre a »fentebb stílusra« (még akkor is, ha a mai ízlés némely megfogalmazást már bántóan affektáltnak érez), azt akkor érti meg az ember igazán, ha például Dugonics András nyelvezetével megismerkedik. A Tövisek és virágok epigramma-gyűjteménye (legtöbb darabja ma is élvezhető, s Janus Pannonius szatirikus soraira emlékeztet), s az európai irodalomban is egyedülálló levélgyűjteménye, emlékirat-irodalmunk örök értékű könyve, a Pályám emlékezete, valamint a nemrég újra kiadott tömör, plasztikus Fogságom naplója — Kazinczy életművének csak írásbeli része. A többi, a számba- vehetetlen, az őt követő lite- rátornemzedék művében — például a XIX. századi nagy magyar költőkében — keresendő, s mai köz- és irodalmi nyelvünkben, amelynek soksok szava Széphalmon hangzott el először. Z. Szabó a szellemi vezért a história sodrában láttatja (a francia forradalom és Napóleon kora az övé), s elkíséri a fogságba — a Martinovits- féle összeesküvésben való részvétel miatt ítélték el —, majd kiszabadulása után li- terátor híveihez. Megismerjük a vezér »hadi« népét, amely szétszórtan él az országban: kúriákban, plébániákon, kolostorokban. Magányosan, kevesen vannak, s főként Kazinczy levelei révén ismerik egymást. Találkozunk a szorgalmas és lelkes Kis Jánossal, Berzsenyi fölfedezőjével, és Pálóczi Horváth Adámmal, aki Balaton menti birtokán gazdálkodott és verselt, meg Révay Miklóssal, a hányatott életű nyelvész íróval, Guz- mics Ízodorral, akihez Pannonhalmára utazott a mester, és Pázmándi Horváth Endrével, az Árpádiász szerzőjével, akinek Pázmánd-hegyi szőlőjében töltött kellemes órákat a vendég. Kinek volt hát vezére a széphalmi Mester? Remete módon élő különc földesuraknak, kételkedő papoknak, akik közül kevesen alkottak maradandót, s többségük nevét, munkáit csak az irodalomtörténész ismeri. De léteztek, elindultak a Kazinczy által megjelölt úton, s az ő küzdelmük, szenvedéseik árán szökkent később kalászba s fizetett dúsan a Bessenyei vetette mag, amely Kazinczy felléptekor még — úgy tetszett — örök hó alatt pihen. (Móra) Szapudi András A temető kapujánál egy sötét ruhás nő kisiskolás korú, vézna lánykával leszáll a villamosról, egyenesen a virágüzlet felé tart. Elhanyagolt külsejű asszony; az arca keskeny és fakó. Lóg rajta a krepdesinruha és a cipőjén csonkára kopott a tűsarok. Negyven szál szegfűből köttet csokrot: pirosból és fehérből vegyesen. Utána még tíz szál rózsaszínből. Sóhajtva teszi a pultra a százasokat. A rózsaszín csokrocskát a kislány kezébe adja: — Nesze! Hozod szépen. Kinőtt, de frissen vasalt fehér blúz van a kislányon. Megszagolja a szegfűt, s elbámészkodik: egy maga korú lányka a túloldalon játék gyerekkocsit tol; hajas baba van benne. — Gyere hát! — szól rá türelmetlenül az anyja. — Hogy fogod? A kislány most a karjára öleli a csokrot, mintha babát vinne. Ringatja egy picit, és ráhajol. Ugyanúgy fogja az anyja is. Szótlanul bemennek a nagy kőkapun. — Terinek meg olyan babája is van, amelyik beszél — mondja a kislány. Az anyja keresztet vet a kápolna előtt. — Így a hasára kell fordítani és beszél. — A kislány megfordítja a karján a csokrot. — Mámá ... Má-má ... — Ne törd azt a csokrot! — Má-má ... má-má ... — cincogja legvékonyabb hangján a kislány, de már nem fordítja föl a csokrot. — És másképpen is beszél. Így: má-má-má... nagy-m-má ... — Majd elromlik, és sehogy se beszél. — Igen, majd elromlik neki, és akkor nem beszél. Kis buta. Pedig ő harmadikba jár. Letérnek a széles útról. Merev sírkövek közt visz a keskeny gyalogút; a kislány az anyja mellé szorulva bukdácsol. — Anyu, és olyan baba is van, olyan baba, amelyik mindent beszél? — Menj előre! — mondja indulattal az anyja. Engedelmesen előreszalad a kislány, s visszafordulva kérdezi: — Olyan baba is van? Anyu... — A lábad alá nézz! Még elesel. — mondja az anyja. A kislány óvatosan lépeget. De a saroknál visszafordul megint: — Ugye, olyan baba nincsen, amelyik mindent beszél? Mert akkor igazi gyerek, ha mindent beszél... Ugye, anyu? — A lábad alá nézz! A parcella szélén, véggel a többieknek, egy sor kicsi sír. Fehér márvány fogja körül az egyiket, fehér márvány a sírköve is; szárnyas angyalka — csupasz és szomorú — ül a tetején. A sírkőbe vésett aranyos kereszt fölött ovális ablakocska, benne fénykép. Szöszke, kicsi lány; hasonlít a nénjére, aki a csokrot hozza. Az anyjára is hasonlít. Az övék a legszebb sír. Fekete Gyula* * Az író Perújrafelvétel című elbeszéléskötetéből. Gyász Az asszony átöleli a sírkövet, kezében a csokorral. Ráhajtja a fejét és úgy marad. Keskeny, fakó arcán ellágyulnak a szigorú vonások. A kislány a háta mögött áll. Fogja a karján a csokrot, mint a babát, s egész testével ringatja. Meg is csókolja egy picit. Azután lábujjhegyen továbblépeget a szomszédos sírokhoz. A neveket már el tudja olvasni, de a számokat még nem mindegyiket ... — Ide gyere! — szól utána szigorúan az anyja. — Nem szégyelled magad? Szalad a kislány. Megáll a sírkő előtt, a fényképpel szemben. Próbálja a kezét összekulcsolni. — Tedd le azt a csokrot! Mind a ketten leteszik a csokrot. Nem végleges helyére még, csak a márványlapra, a sírkő mellé. összekulcsolja a kezét a kislány; nézi a kifakult fényképet, a húgáét. Homályosan emlékszik még rá, de az arcára már csak innen, a képről. Cóhajt az anyja és csen- des hangon kezdi: — Édes jó Istenem ... Engedelmesen utána mondja a kislány: — Édes jó istenem ... — ... vedd gondjaidba ... — ... vedd gondjaidba... — ... ezt a kis ártatlanságot. — ... ezt a kis ártatlanságot. — Tedd részesévé a meny- nyekben... — Tedd részesévé a meny- nyekben... — ... az örök boldoságnak. — ... az örök boldoságnak. — És adjál cnéki... — És adjál őnéki... — ... itt e földön örök nyugodalmat, ammen. Surranva repül egy sárga madár, a kislány utánakapja a fejét. Riadtan az anyjára pillant: elfelejtette, mit kell mondania. Hallama Erzsébet Amikor a hóhért akasztják A vérfagyasztó cím mögött olyan esemény rejtőzik, amely kezdetben ártalmatlannak indult. Az úgy volt, hogy interjú- alany lettem. Az interjú tétje igen ' komoly volt: egy iskolai érdemjegy.. Az interjúvoló is komoly férfi volt, már tízéves is elmúlt. Jött, igen határozottan — csak előre, egyenest. Mellőzte a formaságokat, azonnal munkához látott. Hozott blokkot, benne voltak a kérdések, egész halom. A riporter készült. A hízelgő eseményben csak az zavart, hogy mintegy véletlenül kerültem a horgára, neki teljesen mindegy volt, kivel beszél, csak újságíró legyen. De aztán lefegyver- zett az érdeklődésével, amely szilárd volt, mint egy jéghegy. — Tessék nekem elmondani — néz bele a füzetébe szigorúan —, hogyan készül egy cikk! Elejétől végig. Nekiveselkedtem. Gondosan jegyez. — Hány perc alatt készül el egy cikk? — s rámfogja a ceruzáját, mint egy pisztolyt. — Hogyhogy hány perc alatt? Úrák alatt, édes öregem, napok alatt, mit tudom én... — Szóval össze-vissza — állapítja meg rosszallóan. — Na, hagyjuk. Akkor azt kérdezném meg: hányat tetszik írni egy évben? — Egy évben? Egy évben rengeteget... Egyáltalán: rengeteget! Mindig többet, mint... — Szóval nem tetszik tudni — szögezi le. — Akkor azt kérdezném: milyen dolog cikket írni, könnyű vagy nehéz? Végre valamire tudom a választ! — Nehéz __ — Akkor meg minek tetszik csinálni? — mered rám a ceruzapisztoly. Hű, a mindenségit... Még hogy minek ... Kicsikét vár. — Kérdezzek könnyebbet? — kérdi aztán elnézően. — Jó, akkor azt kérdezem, hogy miről tetszik szeretni a legjobban írni... — Nem értem a kérdést — mondom megtörtén. Hát úgy értem ... — ez már improvizálás, kntatóan járatja a szemét a falakon, majd diadalmasan kiböki: — Például állatokról vagy emberekről? — Ez jó kérdés — adom be a derekam —, de nemigen tudok rá felelni. Tudod, én borzasztóan szeretnék állatokról írni, de nem megy, mert az emberek annyi dolgot adnak, hogy az állatokra már nem marad idő ... — Kár — mondja a riporter őszintén, és vakaródzik egy keveset a ceruzájával. Aztán a jegyzeteibe merül. — Következő kérdésem: kell- e tudni a riporternek fogalmazni? — Nem gondolod, hogy ez kicsit furcsa kérdés? — Nem — mondja határozottan. — Szerintem logikus. Nézi, hogyan kotorászok a cigarettám után. Nézi, hogyan keresem a gyufát. — Azt szeretném még kérdezni — folytatja aztán türelmesen —. hogy milyen érzés cikket írni. — Figyelj ide — mondom kétségbeesetten —, ha folyton rámfogod azt a pisztolyt ... A ceruza fölemelkedik, aztán leszáll az asztalra. — N"m is gondoltam.. — motxjanja az ifjú. — Azt hittem. ez csak egy ceruza . .. Hát ez az. Az ember azt hiszi, csak egy ceruza. — Hol jár az eszed, ilyenkor is — néz rá megbántód- va az anyja, s elismétU: — itt e földön örök nyugodalmat, ammen. — Itt e földön örök nyugodalmat. Ammen. Nehezet sóhajt az anyja. A márványlapra térdel és egy ágdarabbal kezdi föllazítani a földet a síron. Figyelmesen átnézi a nefelejcs tömött bokrait, kihúzgálja a kelő gyomot. A kislány arrafelé tekinget, amerre a sárga madár repült. Emlékszik, melyik fára repült, de hiába nézi, nem látja a fán. — Gyere- csak — szól rá az anyja. A sírkő mögött a földbe ágyazva literes forma befőt- tesüveg és egy bádogdoboz. Az elszáradt csokrokat kidobja belőlük az asszony és a maradék vizet a nefelejcsre löttyenti. — Ebbe én, ebbe én! — fogja a kislány a konzervdobozt és szalad az anyja előtt; tudja már az utat a csaphoz. De fölfordítja közben a dobozt, rozsdabarna lé csurran ki az aljáról. Nézi a fehér harisnyán szétterülő barna foltokat, s rémülten les föl az anyjára. — Te! Agyonütlek!... — Keserű, hirtelen indulattal nyakon legyinti. — Nem tudsz te vigyázni? ... Vesd le rögtön! Lehúzza a kislány lábáról a rozsdafoltos harisnyát. Sokáig mossa a csapnál, a hideg vízben. — Mit szerencsétlenkedsz? Húzd le a másikat! A kislány lehúzza a másik harisnyát is. Mezítlábra csatolja föl a cipőt. Nem meri elkérni most már anyjától a bádogdobozt, hogy ő vigye a vizet. Lépked a nyomában, nézi a dobozt, de nem meri elkérni. Anyja meglocsolja a virágot a síron, és még egyszer fordul. Megint kilocsol valamennyit, aztán visszaigazítja az edényeket a sírkő mögé, a földbe, s beléjük helyezi a két csokrot. Amikor minden rendben van, újra ráborul a sírkőre. Átremeg testén a hangtalan sírás, valamit suttog is közben, de nem érteni. Sovány testét a hideg márványhoz szorítj a válla megrándul. Görcsös mozdulattal öleli magához a sírkövet. Mögötte áll a kislány, moccanás nélkül. Valamennyi idő múlva közelebb sompolyog hozzá, irigyen furakodik, s csípőjéhez szorítja a homlokát. Fölegyenesedik az anya. Megtörölgeti a szemét, s búcsúzóul még egyszer végigtekint a síron. — No eredj, eredj — mondja. A kislány szeretné anyja kezét fogni, de előre kell mennie a keskeny gyalogúton. Szótlanul lépkednek a sírkövek közt. A fordulónál belekapaszkodik az anyja kezébe. Félénken kérdezi: — Anyu... és mitől szoktak meghalni? Az anyja nem válaszol. — Mitől lehet meghalni? Anyu... Betegségtől — felel az anyja. — Mástól nem lehet? ... Az asszony keresztet vet a kápolnánál. — Mástól nem lehet meghalni? Anyu... — Jól van már. Mindentől lehet. Az öregségtől is lehet. Eltűnődik ezen a kislány. Föl se néz, úgy kérdezi: — És még? És még mitől?... K iértek már a kőkapun, sietni kell a megállóhoz. Épp most kanyarodik ki a temető sarka mögül a villamos. Megremeg a föld, sikoltoznak a nehéz vaskerekek. A kislány irtózattal nézi a közeledő villamost. Egy mozdulat, vagy 'annyi sem, csak a moccanó szándék — aztán görcsösen kapaszkodik az anyjába; meleg testébe markol és föl jaj dúl. — Mi lelt?! — szól rá indulattal az anyja. De megretten egy kicsit, s lehajolva kérdi: — Ej, hát mi bajod? ... Nem válaszol a kislány. Vézna kis reszkető testével erőszakosan bújik az anyjához.
