Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-15 / 243. szám
Am elsőből az utolsó ? Ne II ■ II o{adhatunk Be az titán utatásról Néhány évvel ezelőtt szovjet vendégek jártak a lengyeltóti építőtáborban. Akkor éppen Somogy megyei középiskolás lányok dolgoztak az állami gazdaságban. A vendégekének nagyon jól esett, hogy orosz népdallal kedveskedtek nekik. Amikor lehetőség nyílt rá, megpróbáltak a lányokkal tolmács nélkül beszélgetni. Kiderült, hogy csak a dalolás ment olyan folyékonyan, még a legegyszerűbb kérdésekre is nehezen feleltek a vendégek anyanyelvén. A lámpalázt is beleszámítva, egy kicsit lehangoló volt ez a vizsga a több mint hat év óta tanult nyelvből. Az újságok is beszámoltak róla, hogy most tízéves az Orosz Nyelv és Irodalom Tanárainak Nemzetközi Társasága, (MAPRJAL). Jelenleg negyvenegy ország száztizenhárom tagszervezetét tömöríti. Magyarország a szövetség alapító tagjai közé tartozik. A magyar szekció négy évvel ezelőtt alakult meg, s utána sorban létrejöttek a megyei szervezetek is. A somogyi volt az első, három és fél évvel ezelőtt az országban. Ott voltam az alakuló ülésen, s örömmel adtam hírt arról, mit tesznek majd a korszerűbb nyelvoktatásért. 1974- ben szerte az országban megemlékeztek az orosz nyelvoktatás bevezetésének 25. évfordulójáról. Akik akkor elmondták a véleményüket, úgy értékelték: a nemzetközi társaság adta segítség, útmutatás nagyon fontos a somogyi pedagógusok számára is. A cikk elején említett példa is bizonyítja, hogy a bevált és jó tanítási módszerek általános alkalmazása mindenhol — a járásokban kiemelten — szükséges. A megyei szervezet nagy lendülettel látott munkához, ösztönözte a fiatalokat, hogy résat vegyenek az orosz nyelvi versenyeken, szorgalmazta; a diákcserét a két ország között, a pedagógusokhoz pedig eljuttatta a munkájukat megkönnyítő irodalmat és folyóiratokat. Sajnos, ez a kezdeti lelkese* dés lelohadt, már tavaly többször hallottam a nehézségekről. Az is igaz, hogy a három és fél évvel ezelőtt megválasztott elnökségi tagok közül többen máshová kerültek. S ha nincsenek, akik tervszerűen továbbítsák a feladatokat, az információkat, nyilván nem is követhetik őket. Ez a legutóbbi hetekben különösképpen éreztette hátrányos hajtását. A magyarországi tagozat több regionális találkozót szervezett. A baranyaiak, somogyiak, tolnaiak tanácskozása Pécsen volt, a tanárképző főiskolán. E fórumon a három megyei szervezet háromszáz tagjának szemszögéből elemezték a munkát. Somogyból is voltak ott nyelvtanárok, a megyei szervezet elnökségét azonban senki (!) sem képviselte. Azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra, milyen fontos láncszem maradt ki. így az is esetleges miként értesül Somogy több mint százhetven általános iskolai és középiskolai orosz nyelvtanára a mindnyájukat érdeklő tervekről. Olyan érdekességeket vitattak meg többek között, mint a pedagógusok féléves moszkvai továbbképzése. a szemléltetést elősegítő művek kiadása. A magyar tagozat nemzetközi szimpoziont hív össze a tanfolyamokon folyó orosz nyelv- oktatás kérdéseinek megvitatására. Két év múlva nálunk lesz •az orosz nyelvoktatási folyóiratok szerkesztőinek nemzetközi tanácskozása. Somogy megye is kapott feladatot: 1979-ben a három megye regionális tanácskozásának Kaposvár» ad otthont. Most az az első feladat, hogy olyan új elnökség alakuljon, amely ismét lendületet ad ennek a tevékenységnek. A fiatalok és a felnőttek nyelvtanulásában kamatoztathatják a nemzetközi társaság útmutatásait Megéri a fáradságotl Lajos Géza Zichy Mihályra emlékeztek szülőfalujában Emlékkiállítás nyílt Siófokon A 150 éve született világhírű festőművészre emlékeztek tegnap Zalán, Zichy Mihály szülőiházánál. Az egykori, kúria, melyet 1823-ban építettek, ötvenhat évvel később műteremmel is bővült. Ez előtt gyűltek össze a község lakói, a környékről az érdeklődők, hogy a ház egykori lakójára emlékezzenek. »A zalai kúria az időben központja volt a környék úri családjainak. Az apa, Zichy Sándor mulatós természetű ember, nagy vadász volt, ki a gazdasággal csak ímmel-ám- ' mai foglalkozott. Annak gondját nejére: Eperjessy Júliára hárította, aki bár erős- akaratú asszony volt, férje játékos kedvteléseit nem tudta ellensúlyozni. Mihály gyermekkora tele volt szomorú magánnyal.-« így jellemezte dr. Lázár Béla Zichy Mihály élete és művészete című könyvében azt a helyet és családi atmoszférát, ahol és amelyben a festő nevelkedett. Dr. Szabó Károly, a községi tanács elnöke, az ünnepség házigazdája, a helyi lakosság jogos büszkeségéről beszélt. — Zichy, a nagy festő és gra-. fiikus innen, ebből a házból indult el a világhírnév felé. A nagy művészről ezekben a napokban éppúgy megemlékeznek Párizsban, ahol a Magyar Egylet első elnökeként működött, vagy a Szovjetunióban, ahol a cár udvari festőjeként dolgozott, mint hazánkban. Dr. Szőke György, a Siófoki Járási Hivatal művelődésügyi osztályénak vezetője ismertette ezután Zichy Mihály életét és munkásságát, majd az 1927-ben felavatott emléktáblán koszorút helyeztek el a község, a járás, a Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága nevében. „ Az úttörők vörös szegfű- csokorral köszöntötték Zichy Mihály unokáját,* Csicsery- Rónai Istvánnét Zichy Mária Alexandrát, aki, féltő gondoskodással őrzi a szülői házat és a művész hagyatékát. A zalai megemlékezést tegnap délután emlékkiállítás követte Siófokon, a művelődési -központban Zichy Mihály köz- és magántulajdonban álló műveiből és a festő gyűjteményének legszebb darabjaiból; A kiállítást — melyet a Somogy megyei Mú- aeumok Igazgatósága, rendezett — Honfi István igazgató nyitotta meg. Már az első látogatók bejegyzéséiből is arra következtethetünk, hogy a múzeum feladatvállalása nem merült ki szokvány emlékkiállítás rendezésével, hanem — épp mert rendkívüli értékeket vonultattak fel — jól népszerűsíti Zichy Mihály művészetét. A kiállítás első részében azokat a könyveket láthatjuk, amelyek Zichy grafikai munkásságának a gyöngyszemed közé tartoznak: Aranv János balladáinak 1896-os és 1959-es kiadására, Madách Az ember tragédiája; Rusztaveli A tig- rislbőrös lovag című művére gondolok. Zichy híres fegyvergyűjteményének legszebb darabjait is megcsodáltuk. Az érdeklődés középpontjában a kaukázusi szobarészlet áll. Finom érzékre és kiváló mesteri tudásra vallanak azok a bútorok, melyeket csontberakásPrSba van. A porta előtti folyosóra csak tcnnpa beszédfoszlány, egy-egy hangosabb kiáltás, nevetés, meg a zenekart pótló zongora hangja szűrődik ki a színpadról. Kint, a folyosón, a fal melletti kis- padón ül Hosszúhegyi, az epizódszínész és az egyik muzsikus. Most nincs szükség rájuk. Beszélgetnek. Nem mesz- sze tőlük Pocaky ácsorog cigarettázva. Csend és béke van ilyenkor a színház táján, igaz, a bejárat fölött öles betűk világítanak a belépő szemébe: Csendet, próba van! Hosszúhegyi fájós térdéről mesél az érdeklődő muzsikusnak, aki szemlátomást lenyűgözve hallgatja: — Most nézd meg ezt a térdet! — mondja drámai hangsúllyal. — Látod, milyen vastag? Hasonlítsd össze a másikkal! Micsoda különbség! — rövid hatásszünet, a cigarettázó Pocaky (ő is régi bútordarab már) odasandít. — Tele van vízzel! — mondja Hosszúhegyi, és fájdalmasan sóhajt. — A szívtől van! — véli a zenész, — Attól szokott a láb megdagadni. Hosszúhegyit felháborítja a dilettáns gondolat: — Már hogy mondhatsz ilyet! — kiáltja mérgesen. — A szívtől mindkettőnek meg kéne dósai, gyöngyházzal díszítettek. Egy vadász díszes bőröltözéke is becses értékű kézi munka. Ilyenek azok a kis és nagy ládák, melyeket festéssel és ugyancsak csontberakással díszítettek. Életközeibe hozza a kiállítás Ziehyt, a festőt is. Kiállították festőkészletét, állványát; ezen egyik fiatalkori önarcképe álL A Zichy-képék többségén különös démonok jelennek meg. — Bibliai, mitológiai jeleneteket feldolgozva, korának visszásságait erkölcsi tanulsággal állítja elénk — írja a kiállítás katalógusában Horváth János, a Somogyi Képtár vezetője. Az utókor dolga, hogy eligazodjon művészetén, és értéke szerint becsülje, s tudja becsülni. Este a művelődési ‘központban Somogyiéi a Kaukázusig címmel ünnepi műsort mutattak be. H. B. 4 gadni, nekem meg csak a bal térdem dagadt! — Mert a szíved is a bal oldalon van! — mondja hunyorogva a zenész, akiről még mindig nem tudni, viccel-e vagy komolyan beszél. Hosszúhegyi mindenesetre besétál a csapdába, és perceken át folyik a szakmai vita kettejük között. Közben azonban a Pocakyból álló egyszemélyes közönség megszaporodott: — Menjen el a Balogh- hoz, művész úr! — ajánlja az öreg portás. — Az majd. ad magának egy injekciót! — Hosszúhegyi arca fájdalmasan megrándul. — AÍl is elárulom, milyet — mondja a jól értesült portás bácsi: — hid- rocortisont! — Hajjajt — sóhajt Lucifer együttérzésével a színésztárs, Pocaky. — Hajjaj! — sóhajt fef a szenvedő is. — Voltam már orvosnál, nem is egyszer... — A Baloghnál? — csodálkozik a portás. — Nem, a Kovácsnál az SZTK-ban! Azt mondják, az a legjobb specialista! — feleli Hosszúhegyi. Neme cseh és a filmrendező Fábri Zoltán hatvanéves À történetet sokszor flme- séltç a rendező. Nádasy Lász-, ló Fábriról szóló kis kötetében nyomtatásban is megjelent. Talán azért olyan 'ismert ez a história, mert mindenki érzi: kulcsot ad jelleméhez, természetéhez, tehetségének megfejtéséhez. Az elemi iskola harmadik osztályába járt, amikor házi feladatul azt kapták, hogy a tankönyv egyik ábráját otthon szabad kézzel rajzolják le. Amikor a tanító bácsi megnézte az ő rajzát, ezekkel a szavakkal húzta át: »Nem az apád munkájára vagyok kíváncsi.« Az önérzetében sértett gyerek sírva bizonygatta, hogy ezt ő készítette, mire a tanító kiküldte a táblához, rajzolja meg ott, előttük, akkor elhiszi. A gyerek hátra sem fordult, amíg készen nem lett. Amikor a munkáját befejezte, már az iskola igazgatója is ott állt a háta mögött, s a tanító így 'kért bocsánatot a kisdiáktól. Látszólag teljes a siker; a hihetetlenség, a teljes jóhiszeműség sárba tiprása azonban életre szóló nyomot hagyott benne. Bizonyára nemcsak ez az egy élmény, de talán ez az első maradt meg leginkább emléke7.etében. Mert nem lehet véletlen az a többféle variációban elhangzott, de mindig egy tartalmú nyilatkozata sem, amelyet sok filmje forgatása előtt, alatt, után elmondott: »Szörnyű az. ha egy társadalom arra kényszeríti legegyszerűbb polgárait, hogy hőssé váljanak, ha meg akarják őrizni a leghétköznapibb emberi becsületüket.« Ha innen, annak a gyér- mekkori élménynek és ennek a nyilatkozatnak a szemszögéből vizsgáljuk Fábri Zoltán filmjeit, akkor olyan nézőpontot találunk, amelyik a valósággal áttetszővé teszi műveit. Összefüggővé válnak ezek a filmek, amelyek nagy érzékenységgel, de harcos keménységgel tiltakoznak minden emberi megaláztatás, elnyomás, megszégyenítés, megcsa- latás ellen. Ha filmjei sorát visszafelé pergetjük, legutóbbi, Moszkvában nagydíjat nyert művében, az Ötödik pecsétben szinte tételszerű illusztrációját adja személyes hitvallásának: kétségbeejtő az a világ, amely emberfeletti hősiességet kíván a köznapi polgártól, ha meg akarja őrizni emberségét. Kaffka Margit Hangyabolyában, az apácák között is ez az alapeszme foglalkoztatja: miért járt vereséggel, megalázással a jóindulat, a jóakarat. A Pál utcai fiúk Nemecsekje talán a legtisztább irodalmi megtestesítője a magyar literatú- rában ennek az igaztalanul megvádolt, esendő kis emberkének, akinek az életét kell áldoznia, hogy elhiggyék hűségét, tisztaságát. A film, amelyet Molnár Ferenc regényéből Fábri készített, ezért lett több egy szokványos ifjúsági műnél, ezért lett ízig- vérig felnőttfilm. Az Utószezon — mint később az Ötödik pecsét — a második világháború testet- lelket próbára tevő kínjai idején vizsgálta a kisember lehetőségét, s Gyurica órással, Béla kollégával és a későbbi Fábri-hősökkel ellentétben itt képtelen volt a hősiességre a főszereplő patikus. A Húsz órában a személyi kultusz éveinek és az ellenforradalomnak próbára tevő pillanataiban a falu egyszerű embereit vizsgáztatta, a Nappali sötétségben ismét egy hősiességre képtelen ember, egy művészember küzd utólag a lelkiismeretével. Édes Anna megintcsak példaszerű típusa a Nemecsekek nemzedékének, s a Két félidő a pokolban egy egész ártatlanul meghurcolt, üldözött, meggyilkolt népcsoport szükség teremtette hősiességének állít emléket, Hannibál tanár úr ismét egy a Nemecsekek garnitúrájából. Tudom: van ebben az áttekintésben jó adag leegyszerűsítés is, mint ahogy néhány — szerintem kevésbé fontos — filmje nem is fér bele ebbe a sorba. Mégsem lehet másként tisztelegni a hatvanéves Fábri Zoltán előtt, mint a tudomásulvételével annak, amit munkásságában talán ő is a legfontosabbnak tart: tisztelet az esendő embernek, akit sorsa, • körülményei gyakran erején felüli erőfeszítésekre késztet, s aki néha állja a próbát, néha elbukik, de a lelkiismerete ilyenkor sem engedi, hogy otthagyja az emberiesség nevére érdemes milliók családját Valaha, az 1950-es években, amikor a kamaszból a felnőtt korába lépett a magyar filmművészet, Fábri neve szinte egyedül fémjelezte itthon és külföldön ezt a műfait. Azóta méltó utódai, társai emelkedtek mellé, de neve ma is azonos filmművészetünk élvonalával. Reméljük, a hatvanadik év után is a korábbiakhoz hasonló Fábri-filme- ket láthat a magyar mozi- közönség. Bcrnáth László Falumúzeum Magyaregregyen A Baranya megyei Magyaregregyen Csernavölgyl Endréné tanítónő vezetésével 1970-ben kezdte gyűjteni az általános iskola honismereti szakköre a falu helytörténeti és néprajzi értékét. Mintegy 300 munkaeszköz, használati és népművészeti tárgy gyűlt össze, s ezekből falumúzeumot rendeztek be. A szakkör tagjainak jóvoltából állandóan gyarapodik a helytörténeti gyűjtemény. A »faluházat« a községi tanács tartja fenn. A portás hangja türelmetlenül cseng: — A Baloghhoz menjen! Én mondom magának, egyedül az ért hozzá! Miért hiszi él minden pan- cser tanácsát? ■— korholja nem minden alap nélkül Hosszúhegyit. — A... utca tizenöt, második emelet balra! Majd meglátja, kap egy injekciót, és akár táncolhat is! Hosszúhegyi hangjában egy Abelárd lemondása rezeg: — Azt hiszi, van arra időm? Mások csak egyet köhhentenek — az érthetőség kedvéért be is mutatja —, én meg járni sem tudok... de itt vagyok! Próba van! — int nemes pátosszal a csukott színpadajtó felé. — Csak ne kéne állandóan térdre esni! — panaszkodik. — A rendezői instrukció szerint én mint ... gróf térdre borulok a fenséges asszony előtt. Ma reggel már hatszor borultam térdre, és akkor még nem számítom a mély meghajlásokat! Hogy fogok én ezzel a térddel - a bemutatón játszani? — A költői kérdésre (már ilyen annak a természete) nincs válasz, a színész pedig feláll, és néhány lépést tesz. — Hallják, hogy ropog? Tényleg ropog. Valahányszor lép egyet, hallhatóan megroppan. Azért a bizonyosság kedvéért Hosszúhegyi jó párszor fel s alá sétál a keskeny folyosón. A térde szép Sűrűn ropog. A többiek illedelmesen fülelnek. Pocaky, az intrikus lelkű művésztárs ' úgy érzi, nem hallgathat tovább. — Le fogják szívatni! — mondja mély meggyőződéssel. Hosszúhegyi, mintha kést döftek volna belé, megremeg a hír hallatán. — Beledöfnek a térdedbe egy marha nagy tűt, és lassan kiszívják a vizet! — A Hosszúhegyi lelki szemei előtt megjelenő vízió olyan félelmetes, hogy le kell ülnie. — Te meg ordítani fogsz! — teszi még hozzá Ppcaky nagy lelki finomsággal, s mint aki jól végezte dolgát, újabb cigarettára gyújt. — Ugye mondtam, hogy a szívtől van — szól csendesen a háttérbe szorult muzsikus, szavai azonban elvésznek a dermedt hallgatás fagyos csöndjében. A jelenlevők, más-más formában már a közelgő gyászos esemény kimenetelét latolgatják. Hosszúhegyi elhatározza magában, hogy amennyiben ” amputálni kéne, inkább végez magával. Pocaky pedig arra gondol, hogy ha most kiszaladna a sarki bisztróba tizenöt deka sült kolbászt venni mustárral, vajon visszaérne-e addig, amíg újra szólítják. Mert ami az egyik embernek sorscsapás, az a, másikban mint egy hulló falevél — jön, s elenyészik. Ám a csend most megszakad, és a hangszóró suttogva színpadra szólítja Hosszúhegyit, aki feledve baját, sietiie eltűnik egy ajtó mögött. Odabenn vad lárma, dobogás, kiáltozás fogadja. Verejték gyöngyözik a még civilben játszó szereplők homlokán. A szerző által megálmodott helyzetek és a rendező mindenható utasításai szerint sírnak, nevetnek, szeretnek vagy éfípen térdre esnek akár százszor is egymásután. Próba van! Bencsik András
