Somogyi Néplap, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-14 / 216. szám
Lángolás „Titokkeresőben” Dániában Egy iskola, egy farm Szavaiból, az egesz emberbő valami furcsa tűz árad. Főként, ha a munkáról és a társairól beszél. Varga Fere ne, a Kaposvári ! Cukorgyár targoncás szocialista brigádjának, illetve a cukorraktár karbantartó műhelyének a vezetője. — Mindig örömet lenem a munkáoan, pedig már negyven esztendeje dolgozom. Az ötven- nyolcadik evemet taposom, nem voltam még tizennet, amikor munkába álltam. Miközben beszél, szüntelenül figyeli az új cukorral megrakott targoncákat. Nem-* egyszer félbeszakítja munkáját, s megállítja a járművel haladó társát. Az nem is igen kérdezi, hogy miért, mert tudja: Varga Ferenc csak akkor szól, ha érzékeny füle a motor működésénél rendellenességet tapasztal, amelyet — mielőtt még nagyobb baj keletkezne — sürgősen ki kell javítani. Nagyüzem van most a gyárban. Teherautók, rasúti szerelvények ontják a répát, s a hófehér cukor előbb a csomagotokhoz, majd a raktárba kerül. ; — Naponta húsz-huszonöt vagonnyi cukrot kell a targoncásoknak megmozgatniuk. S nemcsak a csomagolók- hoz meg a raktárba szállítják, hanem az ő feladatuk a vagonok, a tehergépkocsik megrakása is. A folyamatos munkához elengedhetetlen, hogy valamennyi targoncánk mindenkor üzemképes legyen, léri bácsi és brigádja ezt vállalta a Nagy Októberi Szo- c.alista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletéré, csatla-' kozva a többi brigád felajánlásához. Ott voltak akkor is, amikor a váfös fejlődése érdekében kellett dolgozni. Ok állították fel például az Arany utcai óvodában azokat a játékokat, amelyeket társaik itt a gyárban készítettek. Bócz Dénes, a cukorraktár fiatal vezetője nemcsak elismeréssel, de igen nagy tisztelettel is szól a targoncás brigádról és annak vezetőjéről, Varga Ferencről. — öt év óta együtt dolgozunk. Azért becsülöm elsősorban Feri bácsit, mert ha munkáról van szó, akkor korát meghazudtoló fiatalos lelkesedéssel végez mindent, s ezt a lelkesedést brigádja minden tagjába át tudja ültetni. Itt, a gyárban most mindenki azon fáradozik, hogy a kampány sikeres legyen, a beszállított répából minél több' cukrot nyerhessenek, s ne vesszen kárba egyetlen . gramm sem. Varga Ferenc ezt ' a feladatot magára nézve különösen fontosnak tartja: — Munkásőr vagyok, raj- parancsnok a kaposvári La- tinca-egységnél. A testületben is versenyt indítottunk az októberi forradalom tiszteletére, S megfogadtuk: nemcsak a szolgálatban, hanem a munkahelyünkön is példát mutatva dolgozunk. A múlt vasárnap műszaki hiba miatt leállt az egyik targonca. S noha már régen letelt Varga Ferenc munkaideje, addig nem ment haza, amíg a javítással el nem készült. Ha sehonnan nem tudják beszerezni a hiányzó alkatrészt, akkor Feri bácsi odaáll a satupadhoz, a köszörű- meg a fúrógéphez, és elkészíti. Más, hasonló gyártmányú targoncákat üzemeltető gyárakban az akkumulátorokat csak két évig tudják használni, náluk 5—6 esztendeig is. Ennek titka, hogy a brigád nagy gondot fordít az akkumulátorok rendszeres feltöltésére, kezelésére. Azok a szerelők, akik az egész országban végzik a targoncák garanciális javítását, azt mondják, hogy ezek a gépek a kaposvári gyárban vannak a legjobb állapotban. Feri bácsi. .. Itt a gyárban, ahol nemrégen kapott kiváló jelvényt, s a munkásőrségben is, ahol ugyancsak kiváló jelvénnyel tüntették ki, csak így szólítják Varga Ferencet. Becsülik, tisztelik, s nem csupán ősz hajáért, a mögötte levő ötvenhét esztendőért. Elsősorban azért a lelkesedéséért, amellyel a testületben és a gyárban is arra ösztönöz mindenkit: csak így lehet és szabad dolgozni! Szalai László — Ezt a tehenészetet 1749- ben alapította egy Classen nevű paraszt — hadarja a zöld csizmás, gyors beszédű telepvezető. — Az volt a kikötése, hogy 'telepe mindig az oktatást szolgálja. A mezőgazdasági iskola Stubbeköbingben korábban egy évig nyújtott elméleti és gyakorlati tudást a jelentkezőknek. 1971-től kétéves az óktatás, a termelői fogásokat kereskedelmi ismeretekkel bővítették. Fölvesznek minden érettségizett fiatalt, zömmel 21—22 évest, aki már legalább három évet a mező- gazdaságban dolgozott. A tandíj évi 14 ezer korona (46 ezer forint), ennek nyolcvan százalékát az áliam fizeti. Az oktatáson kívül fajtaátalakító (eredetileg skót) ayrshire, a keresztezést folytatnak a finn dán vörös, és a Holstein-Friz fajtával. — Ellenőrzi az állam az oktatást az iskolákban? — kérdem Vestergaard úrtól, a szövetkezeti szövetség titkárától. — Nem — válaszolja. — Ismerve a dán gazdákat, ha nekik megéri, hogy fiaikat a 20 százalékos évi bérért itt taníttassák — tehát jó a képzés —, az állam látatlanban megelőlegezi a .80 százalékot — Látja ott azt a bikát? — mutat büszkén az egyik kikötött állatra a gondozó. — A legutóbbi orzságos kiállításon nagydíjat nyert. Lapos, piros tetejű épületekből, laboratóriumból és gondozói lakásokból áll az ul- sei mesterséges megtermékenyítő állomás, Rönnede közelében. A dán tenyésztők 1934-ben kezdték a mesterséges termékenyítést alkalmazni a teheneknél. Ez nagyon gyorsan elterjedt, es 19Ó5 óta az egész dán marhaállományt így termékenyítik, egyetlen “fajtabölcsőt« sem hagytak meg. Bemegyünk az istállóba. Tízméterenként nedvesseg- és hőszabályozó a mennyezeten. Kezünkbe vesszük a silót, megszagoljuk. Különleges technológiával készült, alig van szaga. — Ha otthon ilyen közel megyek a silóhoz, az asszony két hétig érzi rajtam a szagot — jegyzi meg egy Vas megyei állatorvos. Még itt van a tavalyi takarmányrépa. A gondozó arról panaszkodik, hogy kevés a szalma. Nem merem mondani, hogy nálunk sokszor elégetjük a tarlón a kazlakat is. Nem hinne el. Visszafelé a gondozói lakások mellett megyünk el, nyitva a konyhaajtó. Automata mosógép látszik, és bent egy láncra kötött kutya. — Vigyáz a vagyonra? — kérdem. — Dehogyis! Nem lehet az udvaron hagyni, mert elkapja a tyúkokat. Agyonütni még nincs szívem, szegényt... Gabnai Gábor (Folytatjuk.) Vélemények egy mostoha ágazatról Jó néhány állattenyésztőtől hallottam már, hogy »mostoha ágazatnak« nevezte munkaterületét. Igazolásul sorolták a példákat: ha valahol hiányzik egy traktor vagy pótkocsi, azonnal az állattenyésztő telepét kérik- Más a helyzet, ha nekik kell több szállítójármű. — A növénytermesztők rendszeresen szemünkre vetik, hogy csak 2000 liter a tejtermelésünk. Bezzeg ők 45 mázsa búzát termeltek! (Vajon lehetséges volna, hogy a megyében a növénytermesztők jobban értik a dolgukat, mipt az állattenyésztők?) Arra egyikük sem gondol, hogy abban a “csak«-ban benne van az a silány takarmány is, amelyet — ha a búza meg a kukorica után még maradt idejük vagy gépük — pk termeltek. — Mostanában már bőven kapunk takarmányt. Lucernából annyi a zöld tömeg, hogy be se fér, csak éppen a fehérjetartalma alacsony. A »milyennél« még fontosabb, hogy sok legyen... Az utóbbi panaszt megemlítettem a nágocsi tsz főagro- nómusának. — Nálunk ilyen probléma nincs. ; Mi ugyanis lucernave- tőmag-termelő gazdaság vagyunk, és már csak azért is odafigyelünk, hogy idejében megkezdődjön a kaszálás. A jelenlevő tsz-elnök érezte a mondat visszásságát. Mutatta ezt az arcán megjelenő kesernyés mosoly. A somogysárdi tsz elnöke 15 éven át dolgozott főállattenyésztőként. A fentebbi példákat komoly arccal hallgatta. Látszott, jól ismeri ezeket a sérelmeket. — Nálunk is előfordult, hogy az egyik növénytermesztő szakember azzal állt elő: a legjobb silókukoricákat adjuk el, és a hiányt néhány gyengébb, gazos árukukoricatáblából pótoljuk. Pontosan kiszámította, hogy a tsz az »üzleten« 250 ezer forintot nyerne! Megkérdeztem tőle: milyen erkölcsi alapon várható igy az állattenyésztésben dolgozó emberektől a jobb eredmény? Ha a gyenge takarmány miatt nem produkál a tehenészet, az sokkal több kárt okozhat a tsz-nek, mint 250 ezer forint. A tótújfalust taz szaktelepvezetője és főállattenyésztője szerint a fő gond, hogy a nö- vénvtermesztő nem érdekelt a jobb minőségű takarmány előállításában. — Neki csak az a fontos, hogy a búzával vagy a kukoricával kitűnjön. - Másképp lenne, ha a tsz-en belül az állattenyésztő »megvásárolná« a takarmányt. Az árat a minőség szabná meg. A sárdi elnök szerint ez nem oldana meg semmit, sőt fokozná az ágazatok közti széthúzást. — Nem ez a cél. Tény azonban, hogy hiba volna a sertéstenyésztőt elmarasztalni azért, ha rossz kukoricatermő év után »drágán termeli« a húst. A mi tsz-ünkben is saját eredményeik alapján kapják a prémiumot az ágazatok, csakhogy ennek előfeltétele az egész gazdaság eredményessége. Ez a »nagykalaprendszer« lassan megérteti az emberekkel, hogy az ágazatok nem élhetnek egymás rovására! A szőlősgyöröki tsz növény- termelési ágazatvezetője nem kertel. — Az állattenyésztés elviszi a kukoricatermelés pluszait Ha felhagyhatnánk az állattenyésztéssel, egy csapásra az egyik legnyereségesebb tsz lennénk. — Ha mindenki így látná, Eölténetően megszűnne a hús- és tejtermelés Magyarországon. — En nem ezt akarom. Egyszerűen csinálják az állattenyésztést ott, ahol hagyományai vannak (?!), ahol nyereséges. Mi miért csináljuk ezt, amikor van olyan ágazatunk is, amelyben ki tudunk emelkedni? Előkerült egy friss keltezésű megyei értékelés, mely szerint az állattenyésztés 30 tsz-ben veszteséges és csak négyben hoz 15 százaléknál magasabb nyereséget. A két adat össze- párositása látszólag alátámasztja a növénytermesztő véleményét. Valójában azonban az állattenyésztés nem »általában« veszteséges. Ez csak az alacsony termelési szinten igaz. Márpedig, ha e hibás okoskodásból kiindulva eleve »másodrendű« ágazatnak tekintik, soha nem lesz képes bizonyítani. A mernyei tsz-elnök szerint a szemléletváltozás önmagában kevés. — Ha minden mást az állattenyésztésnek rendelnének alá, akkor sem hozna akkora nyereséget, mint a kukorica. Csakhogy már a veszteség mértéke se mindegy. Ha pedig az állattenyésztés nyereséget hoz, akkor a tsz jól han golta össze a saját és a nép- gazdasági érdeket. Az elnök szavait alátámaszt ja a matildpusztai tehenészetük példája. A mernyeiek megértették, hogy a jelenlegi ösztönzők mellett a tejtermelés növelése valóságos »aranybánya«. Tettek hát, és egyszerre csak Matildpuszta kapta a legjobb takarmányt, oda mindig jutott gép és ember... Az eredmény: 30 százalékkal nőtt a tavalyihoz képest a tejtermelés, és a tejátlag az idén már meghaladja a 3000 litert. A szőlősgyöröki elnök: — Az állattenyésztés álló- és forgóeszközigénye a legnagyobb. Ráadásul ezek a »befektetések« csak évek múlva hoznak eredményt. Közben állandóan oda kell figyelni. A mi környékünkön, ahol a falusiak tucatnyi munkalehetőség közül választhatnak, ember sincs, akit egy »hagyományos« állattenyésztő telep vonzana. Összegezve: sok a költség és a fejfájás. Ezzel szemben a kukoricát elvetjük, és még ugyanaz évben látjuk az eredményt. Pontos technológia, korszerű gépek, biztos nyereség... Ennek ellenére — ha nem is nagy bizakodással — fejlesztik az állattenyésztési ágazatot Szőlősgyörökön. Az új létesítmények lassanként megépülnek, fajtaváltásra is sor kerül, a munkafeltételek javulgatnak. Mindezt följegyezve mégis hiányérzetem volt. A szemléletváltozás persze önmagában kevés, mégis ez az előrelépés kulcsa. Az állat- tenyésztés jövője ugyanis — mint sok példa mutatja — nem a fejlesztési millióktól függ. A pénzt még csak »kiszorítják«. A baj rendszerint a telep átadása után következik, amikor a bizalom és a segítőkészség már önmagában is elég volna. Szerencsére egyre több a matildpusztaihoz hasonló példa. Vannak, akik már megértik a somogysárdi tsz-elnök szavait. Bíró Ferenc Járt úton A zt a címet is adhattam volna a mai jegyzetnek, hogy A gondolkodás kényszere. Csakhogy tartottam tőle: túlságosan szigorú megfogalmazás, nem is egészen pontos. Ámbár valami mégiscsak elmélyültebb gondolkodásra késztette a gyár vezetőit, mint amilyenhez korábban hozzászoktatták őket. S most azért írhatok róluk, mert a töprengésnek gyümölcse érett, s a termés ép, egészséges. Végre rájöttek — és egyre több helyen döbbennek rá —, hogy ha valami újat, ésszerűt, a korábbihoz képest szokatlant akarnak bevezetni a munkaterületükön, akkor azt csak »saját szakállukra«, felelősséggel tehetik. Azaz nem kell várni arra, hogy majd »/önt« — a nagyvállalatnál a központban, a minisztériumban — kitalálnak valamit, ha azt akarják, hogy végrehajtsuk a munka- és üzemszervezésre hozott párthatározatot. Kipattant tehát egy szikra, lángra lobbant, s még csak nem is kellett új utat megvilágítania. A »találmány« legföljebb az iparágban új, másutt eredményesen járják az utat: nem kacskaringós. bokatöréstől sem kell tartani. Igaz, egy sajnálatos eset kényszerített a gondolkodásra; az, hogy március végén kiderült: a Rákospalotai Bőr- és Műanyagfeldolgozó Vállalat marcali gyára hárommilliós veszteséggel zárta az első negyedévet. Részben anyagellátási, részben gyártási, termelésszervezési okok miatt. S ahogy ilyenkor egyre gyakoribb: igazoló jelentést kellett írni, töprengeni, utat találni a kilábaláshoz. A szigor és az a megfogalmazás, hogy a gyárnak okvetlenül teljesítenie kell évi 64 milliós tervét (s emögött 371 000 darab késztermék áll!) megmozgatta az agytekervényeket. Először »csak« mérni kezdték a különböző munkafolyamatokat, s az árulkodó stopperóra sok érdekes jelenségre figyelmeztetett. Farkas János műszaki vezető és Ma tics Miklós gyárvezető gyakrabban dugták össze a fejüket, s nem az okokat, — ki ismerné azokat, ha nem ők —, hanem a megoldást kutatták. S az iparágon belül nem leltek követhető tapasztalatot. A marcali gyárban és telepvein egyébként háromféle terméket: női divat- és bevásárló-, valamint diplomata - táskát gyártanak, s csak az elsőből évente mintegy nyolc- van-kilencven félét. Nem a leghatékonyabb gyártási módszerrel, hiszen a kézi munkát nem lehet kiiktatni. Mint bebizonyították: nem is kell; attól még föl lehet gyorsítani a termelést. Matics Miklós gépészmérnök: más gyárakban, más iparágakban is szerzett már tapasztalatot. S a gondolkodás kényszere fölelevenítette benne a gépiparban alkalmazott, úgynevezett szekciógyártás módszerét. Hogy egyszerűbb legyen: nincsenek önállóan dolgozó, az alkatrésztől a végtermékig minden műveletet elvégző szalagok. Egy erőteljes gyártási törzsre épül a termelés, s azt bedolgozó mellékágak (szalagok) szolgálják ki. Mit és hogyan lehetne ebből átvenni az ő iparágukban és milyen eredménnyel? Mit szólnak hozzá az emberek? Nem éri-e őket veszteség? Nem vezet-e túlfeszített munkatempóhoz, ami elveszi a dolgozók kedvét? Mindez megfordult a fejükben, s ez önmagában is elismerésre méltó. Mert úgy gondolkodtak termelékenységről, hatékonyságról, milliókról, hogy az emberek álltak a középpontban. S hogy máshonnan, más ; iparágból is lehet jó szervezési módszereket meríteni? Ez a másik példamutató »fölfedezés«. E r s azóta — július 10-ón vezették be az új módszert— egy vége van a négy szalagnak, és nem négy; egy szalagról kerül ki a végtermék, s mindenki ott dolgozik, ahol készsége, képessége őt teszi a legalkalmasabbá a munkafolyamat ellátására. Nem történt semmi különös. Egyetlen falat vágtak át (átadónyílás céljára). Az élő munkával úgy takarékoskodnak, hogy mindenki hatékonyabban dolgozik; gépet takarítottak meg (fejlesztették velük telephelyeiket), s a munkások is jól jártak. De mindez szólamnak látszhatna, ha nem jegyeztem volna föl a bizonyító tények sorát. Hogy kezdetben sokan — még a középvezetők is — kétkedve fogadták az új módszert^ ezen nem csodálkozom. De amikor a gyárban jártam, munkásokkal, brigádvezetőkkel beszéltem; túl voltak az első hónapon, pénztárcájukon is érezték a folyamatosabb munka eredményét. Lássuk hát, mivel bizonyítható a kényszerű gondolkodás megérett gyümölcse? A terv szerint 15—20 százalékos termelékenységnövekedést vártak. Meglepő eredmény született. A marcali gyárban a napi 650—700 darab termék helyett már az első hónapban naponta 1000—1100 született! Pénzben kifejezve: a napi 170—180 000 forintos termelési értékkel szemben 240—270 000 forint. S mint mondtam: a létszám nem változott, csak más csoportosításban, hatékonyabban, szervezettebben dolgoznak az emberek. Ezután már csak néhány számot a kedvező változás igazolására. A régi termelési rendszerben a napi nyolc órából 5,5 órát tudtak kihasználni (anyagra vártak stb.); most 6,8 óra a mukaidő-kihasz- nálás, s ez tovább javítható. A kereseti viszonyok? A fizikai állomány júniusi átlagbére 2016, a júliusi 2485 forint volt! Hogyne lepnének elégedettek az emberek? S közben — a jobb szervezés, az átcsoportosítás révén — tartalék gépeik vannak, sőt föl tudják újítani esömendi és somogyíajszi telepük gépparkját is. Igaz, Noékorabeli masinákkal, de ez már így szokás nálunk a nagy vállalatok és a vidéki gyárak kapcsolatában... Szó, ami szó: nem történt falakat rengető, egyéni életeket megkeserítő, lélekmérgező változás. »Csak« a vezetők használták a fejüket. »Csak« kitekintettek korábbi, szűk világukból, »csak« ki merték jelenteni: ezután nem akadozhat az anyagellátás, mert akkor felborul minden igyekezet. Hogy lemaradásukat behozzák, ahhoz nem férhet kétség. Túlteljesítésről azonban még nem mernek beszélni, elvégre az a nagyvállalaton is áll. Bár mint kiderült: az is »kiszolgáltatott« az alvállalkozói révén... (Csak lehetne már Magyarországon »csődbe« juttatni a kötelességet mulasztókat !) A munkásokat jó hangulatban találtam. »Jobban rá kell hajtani, igaz, de ez a rendszer folyamatos, becsületes munkát követel; nem lehet piszmogni«. »Előfordulhat, hogy most a gyengébbek bérét a jobbak keresik meg, ezt nem sokáig viseli el a melós«. »Ha egyformán húz mindenki, akkor van teljesítmény. De most nem muszáj, hanem érdemes/« Ilyen megjegyzéseket jegyeztem föl az előkészítőben, a szalagon, az Arany János brigádban; elégedetten nyilatkoztak Szilágyi László és mások is. Igaz, a bérrendszert még nem nagyon értik — a szalag-, azaz a csoportos teljesítménybérezéssel szemben most műszakbérezés van —, de duzzadt a boríték. S »hiába, nagyhatalom a forint«. A marcali gyár és telepeinek fejlődése előre látható. 1979-re beruházásuk és a profiltisztítás révén (csak női divattáskát gyártanak majd,) ez lesz a bőrdíszműipar bázisüzeme hazánkban. 1978-ra a 400 ezret, 1980-ra a félmilliót is meghaladja divattáska-termelésük, s mindez azonos létszámmal valósul meg. Biztató jövő. Egy kicsit még megpiszkáltam az igazgató önérzetét. Ha nincs hárommilliós veszteség, akkor a gondolkodás is elmarad? »Hát... azért.., szóval, azért folyamatos fejlődésről van ám szó...« — mondta nem egészen magabiztosan, de jól értve a kérdést. Végtére is be kell látnom: majdnem mindegy, hogy mi idézi elő a gondolkodás kényszerét. Csak már általános példaként lehetne emlegetni... Jávori Béla
