Somogyi Néplap, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-09 / 212. szám

A nagy család A közösség nevelő ereje Egy fogyatékost akkor tekintünk szociálisan rehabili- táltnak, ha a neki megfelelő munkakörben, munkaviszony­ban dolgozik. A társadalmi normáktól eltérő magatartási!, érzelmi és akarati sérültek helyzetével az egységes csa­ládjogi törvény által beveze­tett új intézményrendszer, a hivatásos pártfogói felügyelet csak 4—5 éve foglalkozik. A gyermekek egy része ugyanis az állami gondozás megszűné­se, illetve a különleges neve­lőintézetből való elbocsátás után nem kerül gondos csalá­di környezetbe. Sokan közü­lük nem képesek önálló élet­re, szükségük van a felnőttek irányítására. Megyénkben hét pártfogói körzet van. Az utógondozot­tak száma 250—300 fiatalkorú. A gyámhatóság a védő- és óvóintézkedések során bármi­kor pártfogót rendelhet ki a veszélyeztetett kiskorú részé­re. Feladata: a szülők és a gyermek segítése abból a cél­ból, hogy magatartása megfe­leljen a társadalom szokásai­nak, követelményeinek. Segíti a gyermek erkölcsi fejlődését, nevelési tanácsaival támogat­ja a szülőket. E feladatokat részben hivatásos, részben pe­dig társadalmi pártfogók vég­zik. A gyámhatóságok — fel­ismerve a megelőző és az utó­gondozó funkció egységének rendkívül fontos szerepét — mind több veszélyeztetett kör­nyezetben élő kiskorút helyez­nek felügyelet alá. Az utóbbi évben az ilyen fiatalok száma a kétszeresére nőtt, számuk évente 150—200. Az eddigi eredmények a pártfogás létjogosultságát iga­zolták. A széthulló családok miatt sajnos egyre több azok­nak a száma, akik beillesz­kedési zavarokkal küzdenek, nem tudnak megfelelni a tár­sadalmi (iskolai) követelmé­nyeknek. Ez az állapotuk azonban átmeneti, és speciális neveléssel megszüntethető. Megyénkben a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmé­nyek száma emelkedett. Ügyükben a fiatalkorúak bíró­sága jár el. A döntések nagy részének ellenőrzése, a fiata­lok gondozása és nevelése a pártfogók feladata. Az utógon­dozás célja ugyanis az, hogy a fiatalkorú ne kövessen el ismét bűncselekményt. Me­gyénkben a pártfogói felügye­let sokat tett a visszaesések megakadályozására, amit iga­zol, hogy az általuk szemmel tartott fiataloknak csak 4—6 százaléka visszaeső. Ez orszá­gos viszonylatban is figyelem­re méltó eredmény. Nehéz feladatot, áldozatos munkát végeznek az erre vál­lalkozók. A pártfogó tanulmá­nyozza az iratokat, fölkeresi az iskolát, a munkahelyet, ér­deklődik és segítő társat keres munkájához. A társadalmi be­illeszkedés előfeltétele a tan­köteles korúaknái a rendszeres iskolába járás, a munkaképe­seknél pedig a munkaviszony létesítése, a tényleges munka. Sajnos, a megelőzői szakasz­ban a felügyelet alatt állók közül az iskolás korúak ará­nya 60 százalékos. A 70—80 ipari és mezőgazdasági válla­lattal, oktatási intézménnyel — ahol a gyermekek dolgoz­nak, illetőleg tanulnak — ele­ven munkakapcsolatot alakí­tottunk ki, hogy minden utó­gondozottért társadalmi párt­fogó is tevékenykedjen. Né­hány fiatalkorú esetében azon­ban azt tapasztaljuk, hogy a brigádok idegenkednek az an­tiszociális magatartást tanúsí­tó fiataloktól. Esetenként jogo­san is, mert a munkában ál­lók egyharmada még 6 hóna­pot sem dolgozott ugyanazon a helyen. Nagykorúvá válásuk után azonban kötődnek előző munkahelyükhöz, 70—80 szá­zalékuk ottmarad. Az ilyen fiatalok többségének 2000— 2200 forint körüli átlagkere­sete van. Az állami gondozásban levő gyermekek kisebb hányada (évente 15—20), különleges nevelőintézeti elhelyezésben részesül. Nehezen nevelhetők, éppen ezért személyiségválto­zásukra a közösség nevelő ere­jével kell hatni. Társadalomel­lenes magatartást tanúsíta­nak, néhányan még a legele­mibb társadalmi szabályokat is figyelmen kívül hagyják. A közösségi nevelés azonban személyiségüket pozitív irány­ba fejleszti. Befejezhetik meg­kezdett tanulmányaikat, szak­munkás-bizonyítványt szerez­hetnek. Szabadulásuk után el­helyezésüket gondosan előké­szítjük, segélyezzük őket, és megszervezzük utógondozásu­kat, amelynek hatásfokát a munkahelyek dolgozóinak se­gítségével növelni lehet. A 2016/1969. Korm. sz. hatá­rozat 'kötelezte a munkaválla­lókat, hogy segítsék a párt­fogói felügyelet alatt álló fia­talok társadalmi beilleszkedé­sét. Dr. Orbán István, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet Igazgatója (Folytatjuk.) I Lemezfigyelő Egy nemzedék életleltára {»Rádiós bemutatója után rpa&nós kazettákban, folyóirat­ban, a budapesti Radnóti Iro­dalmi Színpad műsorán szere­pelt Szilágyi György Hányás vagy? című monológja. Most hanglemezen is megjelent a mű Kálmán György előadásá­ban. Miért e példátlan siker? »Hányás vagy? 28-as? Mi félszavakból értjük egy­mást ...« Vissza-visszatérve, mint rögeszme, s mégis azono­sítási jelként szerepel a mono­lógban ez a rész. Egy nemze­dék tart Szilágyi György mű­vében életleltárt. »Hányás vagy?« Még a nyílt á zárttá csukásának is cinkosi jelentés- tartalma van : »hányas«. E nem egészen félórás felvételen az a történés van jelen, melyet tör­ténelemnek nevezünk. Történe­lem, az 1928-ban születettek szemszögéből. Békaperspektíva vagy madártávlat? Ez is, az is. Olykor egy időben mind­kettő, a paradoxon is lehet megtörtént valóság: ami az előbbi percben még lehetet­lennek tűnt, realitássá válhat a következőben. Ezek a 28-asok ilyen időket is megéltek ... Kívülről fújták az első hábo­rú tábornokainak nevét, szin- , te a »hiszekegy« pontosságá­val. Apáik, nagyapáik szájából ez szállt a gyermekfülekig. 19- ről ritkán esett szó, s akkor is , csak a felszínt súrolva, ahogy a madár néha elhussan a víz fö­lött. Nyiladozó értelmükbe — a gyerek fogékony — beivó­dott minden. Olyan is, ami ké­sőbb jelentéktelenné szürkült. Héjjas, Prónay nevét megta­nulták, Bacsóért és Somogyiét legföljebb félve ejtették, az összeesküvők feszültségtől vibráló, halk hangját. Látták a Zeppelint. Látták Pacelli bí­borost. Volt »Csonka Magyar- ország nem ország ...« felira­tú falvédőjük otthon, a kony­hában. Kamaszként élték a második világháborút. A le­ventefoglalkozásról elmaradót pofonokkal visszatérítették a csendőrök. Kaptak cigarettát a vagonokban kelet felé utazó németektől. Lett belőlük Hu­nyadi-páncélos. Lett belőlük röpcédulát közvetítő. Kaptak cigarettát orosz katonáktól. Kijöttek a fényre, és fényes szelek fújták a lobogójukat. Ágáltak, agitáltak, megforgat­ták a világot. Ott voltak min­denhol, lett belőlük minden. »Lent« és »fent«. Neveket ta­nultak: Mao Ce-tungét, Enver Hodzsáét, Eisenhowerét, stb. Ugyanakkor neveket kellett el­felejteniük. Ma, közel az ötvenhez; meg­ritkultak. »Megtanultuk mi már ezt a harcot...« — ének­lik néhanapján, találkozókon. Megtanultak állni forgószélben Vajon a fiák is fölveszik-e majd a dal fonalát? »Megta­nultuk mi már ezt a harcot...« Szilágyi Györgynek nincs kétsége efelől, hiszen mono­lógjában a folyamatosság it ér­zékelteti, utolsó kérdése költői kérdés. Az apák mindig elbe­szélik fiaiknak, mit és hogyan értek meg. A fiák mint leckét mindig megtanulják ezt. Nem­zedéki arculatukat ez is for­málja. Igaz: a 28-asoknak nagy terheket kellett viselniük. De így van ez: aki egyedül él, annak tüskéi nőnek. Kifelé is, befelé is. Jobbik kirendeltség­vezető magamagán tapasztal­ta ezt. Ettől a Lábtörlősditől elröppent belőle a maradék kedv; minek jött ide?! Egy­általán, miért hívta be az öregasszony? Ledöccent a kí­nált helyre; Istenes Francis­ka az utolsó pillanatban pár­nát is nyomott alá. — Iszol valamit, elnök? Nem várta meg a választ, poharat koccantott a férfi elé. Fonatos üvegből bugybogott bele a bor. Rá-rátölt az öreg­lány magának is, ahogy sus- mogják? De Istenes Francis­ka előtt nem állott pohár. Vastag karjait perecforma egymásba fűzte, úgy nézett Jobbikra. — Egészségedre., ; Lö­työgsz az ingedben, Lajos. Pihenhess! Sok magot vészel egyszer talán akad valaki, aki megírja majd — mondjuk — a 20-asok vagy a 43-asok nem­zedéki életleltárát is. Bizony mondom: ezek is gazdagok lesznek negatív és pozitív em­lékekben. Mint ahogy minden emberi generációé az volt, és lesz. Szilágyi vállalta, s szép fo­lyékonysággal, irodalmi stí­lusban vallomást is tett nem­zedékéről. Tulajdonképpen folytatta azokat a hosszú iel- tárverseket, melyeket időnkén* hallottunk tőle már a rádióból. S, amelyeket korábban is ked véltünk. Kálmán György a felvételen kitűnő »nemzedék­társa«, noha ő 25-ös. Érzéke­nyen, árnyalva adja elő a mo­nológot, szép színészi teljesít­ménnyé emelve. L. L. ki a mezőre, de keveset ta­karsz be, mert felemészti azt a sáska. Hideggel, meleggel egyszer­re önti nyakon az embert ez a Franciska. Jobbik zavartan dünnyögte. — Nem értem én a példa­beszédeit, Francis néni. Mond­ja ki, kerek perec, amit akar. Az öregasszony szemével az asztalterí tőt térképezte. Nem tud rögtön a sűrűjébe vágni, ismert föl a kirendeltségveze­tő. Ügy van, ahogy én voltam Magyalékkal. Milyen lajtorját állítsak neki? De Istenes Franciska megelőzte: — Meg akarok én köszönni neked valami, elnök ... elv­társ ... Jobbik lapockatáján szúrás- nyi fájdalomsorozattal verej- tékcseppek kezdtek buggyan­ni. Az »elvtárs« úgy hullott koaéjük, mint egy lőtt madár. Románia népművészete Román női viselet. Stólarészlet a szász női viseletből. Fölavatták Balázs János festőművész síremlékét a Emlékkiállítás nyílt megyei könyvtárban Kegyelettel emlékeztek teg­nap délután a kaposvári Nyu­gati temetőben Balázs János­ra, a fiatalon elhunyt festő­művészre, aki többet teljesí­tett az ígéretnél, de a kitel­jesedést megvonta tőle a sors. Huszonhárom éves volt, ami­kor meghalt. Síremléket állított Balázs Jánosnak a város — a festő portréját Ispánky József for­mázta bronzba — megjelölve azt a sírt, ahol a művész öt­ven éve nyugszik. A Hazafias Népfront városi bizottsága és a Kaposvári Városi Tanács rendezte a síremlékavató ün­nepséget, melyen fúvószene­kar és a Hámán Kató Általá­nos Iskola énekkara működött közre. Eljöttek emlékezni Ba- lázi János hozzátartozói, bará­tai, és azok, akik közvetve, művészetén keresztül ismerték meg. Ady Endre A Duna val­lomása című versét Pellérdi Gyula mondta el a sír mel­lett, majd Novák Ferenc, a népfront városi titkára mon­dott avató beszédet. Kiemelte: a hányatott sorsú művész életútjának, kallódó hagyaté­kának a feltárásával Mautner József és Bernáth Mária ala­pozta meg az utódok, a város, a művészetpártolók tisztelgő emlékezését Balázs Jánosra. A síremlékre elsőként az emlékezés vörös szegfűit Ba­lázs János húga, Balázs Rózsi helyezte el, majd a rendező szervek és a festő nevét vi­selő képzőművészeti szakkör tagjai rótták le kegyeletüket. A megyei könyvtárban meg­nyílt emlékkiállítás a ma is ható festő műveit tárja a né­zők elé. Többségét Balázs ré­gi barátai, rokonai adták az intézménynek a bemutatóra. Az emlékkiállítást Bernáth Mária művészettörténész nyi­totta meg. 0 , — Balázs János, amikor 50 évvel ezelőtt meghalt, ránk bízta magát. Gondoljuk csak el: ő nem tudott 'már felnőtt fejjel kiállni képeiért, ő nem tudott részt venni kiállításo­kon, hogy nevét megismertes­se, ő nem tudott helyet szorí­tani magának a magyar festé­szet egészséges vérkeringésé­ben, ő meghalt, mielőtt élt volna, és szó szerint: kiszol­gáltatta magát nekünk. Meg kell menteni egy csodálatos tehetséget az enyészetnél is rosszabbtól, a feledéstől. Ba­lázs János művészi hagyatéká­nak sorsát nemcsak Kaposvár ügyének érzem. Helyesebben fogalmazva: sajnálatos, hogy egyelőre csak Kaposvár érzi magáénak. Mindenesetre az, hogy a figyelem, halálának 50. évfordulóján, most feléje for­dul, biztosan nem lesz hiába való — mondta Bernáth Má­ria. S hogy így fogalmazott, an­nak csak egy oka lehet: az adósság. A jelentős művészi hagyaték elismertetése fűtötte a művészettörténészt. Milyen festő volt Balázs János? — Csöndes művészet ez — magyarázta Bernáth Mária. — Alázattal kell megközelíte­nünk, hogy feltáruljon külö­nös szépsége. Olyan szerénység és tisztaság árad Balázs ké­peiből. hogy feltétlenül a szemlélőnek kell megtennie fe­léje az első lépést. Legyen fülünk a csendhez és legyen szemünk meglátni a hivalko­dás nélküli szépséget! Szoron­gó szemű önarcképe, egy kis vázában elénk állított virág leheletérzékenv szirmai, az életét körülvevő szegényes tár­gyakból szőtt csendéletek so­ra megannyi tanúja a balázsi mikrokozmosznak, amely zárt és a maga nemében tökéletes világ. A Kaposvári Városi Tanács az évfordulóra megjelentette Bernáth Mária és Mautner Jó­zsef monográfiáját, amely Ba­lázs életét és művészetét mu­tatja be. A kiadvány huszon­nyolc fekete-fehér és színes reprodukciót közöl. H. B. Istenes Franciska életében először mondta ki hangosan. Jobbik szemhéja meg-megreb- bent, nem nézett az öregasz- szonyra. A bástyaszerű kre- dencről a gáztűzhelyre pat­tant a pillantása, onnan meg a mosógép tömbjére. A »Min­dene megvan !«-megállapítás föggüny a nyugtalansága előtt. Mára a Magyal Mari-féle cir­kusz éppen elég! — Nagyon nehéz volt előtte egyedül. Tudhatod, hiszen, tő­led sem kér enni senki... Mit akar ez?! Jobbiknak hosszú idő óta először jutott eszébe a felesége: hét — vagy nyolc? — éve már, hogy meg­szökött tőle a gyerekkel, pe­dig igazság szerint neki kel­lett volna nyúlcipőt rántania, annyit marta az asszony: »A falunak esküdtéi örök hűsé­get, vagy nekem!?« Aranká­nak a maga módján igaza volt, de nem egyeztek ők ösz- sze másban sem. Tűz és víz együtt: lucskos hamu. A gyerek iskolában van, Jobbik pénzeli. Viszolygás kezdett benne cefrésedni. Mit akar tőle az öregasszony? Mit kö- szönget néki? Mit elvtársaz- za? Mi az, hogy »előtte«? Hirtelen eresztett gyökeret a gyanú: Istenes Franciska meghibbant. Mint az apja a második háború idején. Igaz, annak oka volt. Az öreg Csengető asszony nélkül nevelte fül mi a Fran­cist). őrzötte volna még a szemek elől is, mert fogadal­mat tett a felesége koporsója mellett, hogy csak a boldog­ságnak engedi át. A boldog­ság később meg is testesült Csengető Márton képzeleté­ben : jegenyés, nem e világi legény volt. Franciskát bele­nevelte a bibliás nyelvbe, mert a vaskos, zöld fedelű könyvben — úgy érezte — minden bajra talál gyógyító tanácsot. Vasárnap délutánon­ként úgy üldögélt a ház előtti kispadon, ahogyan sodomai Lót ülhetett a városkapuban, amikor a két angyal ítélkez­ni érkezett: »Mert mi elveszt­jük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Űr előtt...« Talán az ilyen beszédek miatt kezdtek húzódozni Csen­gető Franciskától a lányba- rátnék. Hamar el is vitték őket a legények, némelyiknek két-három, zöldet szivárgó orrú poronty is kapaszkodott a szoknyájába, amint Fran­ciskától kérdezte álnokul: — Te, hogy s mint Francis? Mi­kor hirdetnek? De nem kérte senki, mert Csengető Márton mindenkit elmart mellőle. Egészen addig, amíg Sovány András meg nem markolta mellén az in­get: — Igaz, hogy a lányát az ágyasának őrizgeti? — A bibliás ember bicskáért ka­pott, de lefogták. Sovány András aznap este bekopogott Franciska ajtaján. Csengető Márton hallgatott a oizita alatt, de amikor a legény tüntetőén nyílt mozdulattal »felejtette ott« a bekecsét a dikón, az öreg úgy horkan- ott, mintha köpni készülne. Ha a bekecs a házban marad — elfogadják a kérőt. Ha másnap reggel szégyenszemre a kerítésen lobogtatja a szél — le is út, fel is út! Csenge­tőék kerítésének nyárshegyes karói másnap is csak a sem­mit sebezték, nem böktek lyukat Sovány András beke­csébe ... Rá két hónapra megtartot­ták az esküvőt. Vendéget nem hívtak: Franciska huszonhat éves volt már. Igaz, a ti­zenhat évesen anyává lett fiatal menyecskék is irigyel­ték kupolás melléért, fehér lábáért. A Csengető lány öt holdjához Sovány András ho­zott még kettőt, ezzel kezd­ték meg az életet. Az újdon­sült férj szófukar ember volt; fiatal korában megbicskázták, s a kés — mely a homlokától orrnyerge mellékéig megje­lölte — mogorvává faragta arcát. (Folytatjuk.) Somogyi Néplap

Next

/
Thumbnails
Contents