Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
Leves bajusztésztával E lsétáltak a ház előtt, pár lépés után visszafordultak és a kerítésbe kapaszkodva lesték a kertet. A barna rozsdapor lábuk elé pergett a dróthálóról. Az udvari ösvényt benőtte a fű, csíkos potrohú poszméhek lebegtek az elvadult virágok között. A kerekeskúton széllel bélelt lakást szőtt néhány pók. Az egyik hálót leszakította a szél. és lengedezett, mint egy elhagyott kasmírsál. A napsugár foltokra foszlot- tan pihent a fák alatt; néha a levélbilientő széL összesöpörte. Futkározott a fény, s a félig már földbe süppedt, bumfordi vizeskancsón 'megmaradt zománc vidáman csillogott. A földön bodobácsok bóklásztak társtalanul vagy összekapasz- kodva-, »naszúton«. A férfi elnevette magát: — Nini, pótkocsis gobár! — Emlékezett gyerekkori mondására. A ház üres volt. A lehullott vakolat összegyűlt a fal tövén. Az ablak fölcsereipesedett barna íesíékkeretében félkótya roló szomorkodott. Még nézték egy ideig. Ácsingózva, állukat a kerítés- oszlopra téve, mint a gyerekek. A nő engedte el a hálót először. Hátralépett. — Kockás lett a kezem! Barna kockás, mint az abroszunk — nevetett, és megtö- rölgette a tenyérét a járda mellett álló fák levelében. A szomszéd oldalról két kövér asszony bizalmatlanul mustrálta őket. Abbahagyták a kárálást — valami Manciről volt szó, aki szerintük szexóniás —, és csipőre vágott kézzel, kicsit előrehajolva figyeltek. — Biztosan lopni akarnak. Az ilyenekre mindig vigyázni kell — súgta a keskenyebbik. — Meglehet — hagyta helyben a lokás, és mérgében toppantott. Irigy hangon még hozzá krákogta : — Fiatalok. ( Aztán megunták a leskelő- dést a pár is távolodott, s ők eltűntek neoncsövekkel kirakott kertjük mögött. A z öreg ház egyik ablakára ráesett a napfény. Vidám gúnnyal hunyorított az üveg. Lopni? Innen? ■Ugyan mit? — Talán egy kedves öreg pár... — mondta tétován a férfi. — Û, te mindig legendákat költesz magadnak, ha valami megtetszik — legyintette képen kedvesen a társa. Azután ő is a képzeletbeli öregekről kezdett beszélgetni: —T Lehet, hogy örülnének nekünk. Talán senkijük sincs. Ódon szobákra gondolt. Nyugalomillatú ebédlőkre- dencre, stílustalan steppelt fotelokra, kézzel horgolt, nehéz függönyre, behemót íróasztalra. amelynek tetején föl repedt már a bőr. Rézfülű, nagy, titokzatos fiókos szekrényre, félhomályos sarkokra a cserépkályha mellett. Az ovális asztalon kecsesen öblösödé tálban gőzölög a leves. Egyenes hátú, kényelmetlen székeken feszengenék körben. A néni csipkés, sötét lila plüsspongyolában ül, s meg kérdezi : — Sok bajusztésztával akarja, kedvesem? A férje értetlenül visszakérdezett : — Mit akarok én a tésztával? — Jaj, semmi! Csak elryié- láztam — pirult el szégyenlősen. — Ebédeltünk mi? — so- molygott vissza a férfi. — Csak te költfietsz mindenfélét?! Lassan megkerülték a házakat. Egyre lassabban mentek. Félve közelítettek a szomszédos utcára nyíló kapu felé. A kert kaján fintort vágott rájuk. A »főkapunál« másik ar cát mutatta. A kör alakú ágyások mentén futó, • gondosan stráfosra gereblyézett utcácskáit, frissen nyírt bokrait, hivalkodó kardvirágait. Csendesen nézték, ahogy négyen közelednek a házból. Az idős pár szakasztott olyan volt, mint képzeletükben. A bácsi észrevette őket. és bár eddig még sohasem találkoztak, rájuk mosolygott. Lehajtották a fejüket. A néni is odabólintott. A búcsúzkodást is látták. Szapora, kelletlen puszik, néhány szó után az öregek befelé indultak, a kopaszodó, negyvenes férfi és a jól »konzervált«, hide? tekintetű nő az utcán álló autóhoz ment. A nő fújt egyet: — Utálok ide$ jönni. — Tudom — válaszolt egykedvűen a férfi, miközben a kocsikulcsokkal babrált. — Én is, de az öcsém sohasem jön. Így nagyobb esélyünk van az örökségre. M Apáti Miklós Első hattyúdal Nem, ne is vigasztalj: Nem fájok senkinek. Későn, Szívet-szorongatóan későn, Csak ma vettem észre: Halálakor senki sem Mondja majd a nevem. És még egy szívet szorító, Ki sem mondható rettenet: Talán a fiaim, a fiaim. Ahogyan én is Azt fogom suttogni végül: Apám. Kelemen Lajos Karácsony Rippl-Rónai képéhez Súlyosodik nemcsak a nyüves szomorúság, nemcsak a hóesés. Körös-körül érdes háló a fekete, a fehér, s belül kaparászás, jégmoraj. De íródik , hozzám •—tiszta üzenet. Leheletük, kezük' ezüstlését házamba elküldik a nők, ülnek mozdulatlanság cementjében, mosolyuk sehol, csak bánatuk tekint töprengve, könnytelen. Olvasó nő ir.dketten megfordultak. A férj szórakozottan gyűrögette a gallérját. Csalódott kitalált történeteiben. Felesége a nagyszülőkre gondolt, és maga elé motyogta: — Nagyon hiányoznak az öregek. Igazán nem kellett volna meghalniuk. Még hasonlítottak is rájuk... — Nekem ... nekem .. I az a másik ház jobban tetszett. — Melyig? — kérdezte hök- kenten az asszony ? — Hát az.. ott, a másik utcáról... — Jaj, te átok! Hát miért akartad, hogy mindkét oldalról lássuk? — Nézzük meg még egyszer — kérlelte. Újra megkerülték a házakat. Megint belekapaszkodtak a kerítésbe. Beszívták a burjánzó kert szagát. — Legalább a legendám megmarad. — Nem mennek innen! Ha még egyszer meglátom magukat, kiengedem a kutyát! Hogy van képük itt szimatolni? Mindenki a védtelen öregekre akar rátörni! A tokás nő átkozódott tovább. Elsiettek. Aztán az asz- szonyka újra mesébe kezdett: — Emlékszel, mikor a nagyapának durrogtattuk a légycsapót .,, Lut'hár Péter Könyvgrafikák a falon Reich Károly kiállítása Balatonszemesen A tehetség' próbája, hogy a könyvgrafi'kák érvényesül- nek-e a falon. Intimitásukat feladva, a szöveg — legyen az Shakespeare nyelve vagy gyermekeknek írott mese — láttató erejétől függetlenül képesek-e az önálló életre a kiállítóteremben? Ismerős képek között járunk: Balaton- szemesen. a művelődési házban Reich Károly grafikáit állították ki. Illő tiszteletadás a művész részéről szülőfalujának, ilyen a fogadtatás is mely kiegészül egy kaposvári bemutatóval. Aki nem szokott a kiállító- termek látványához, az is ismerős világba csöppen Szemesen. Talán nincs olyan családi könyvtár, ahol nem lelhetnénk fel Reich illusztrációit mesekönyvben, a felnőttirodalomban. Könyvművészetünk igényes alkotótársa a grafikus, aki egyéni képességeivel, alázattal szolgálja a műveket, az írót. S hogy ezt mily magas művészi fokon képes gyakorolni, arról most is meggyőződhetünk. A bevezetőnkben föltett kérdésünkre feleletként elmondhatjuk: az illusztrátor nem másodlagos szerzőtárs«, hanem öná1 lórin is megállja a helyét. Reich grafikáinak a népszerűségét az igényesség — a későbbiekben ennél részletesebben szólunk róla — adja, nem pedig a nagy példányszámú nyomtatás. l — Mindenekelőtt Ura, érzelem jellemzi Reich Károly rajzait. Akkor is, ha a külső világot — a könyv tartalmát —, külső személy — a szerző — gondolatait, érzelmeit tolmácsolja — .írja a grafikus kiváló ismerője, Frank János művészettörténész a Szóra bírt műtermek című népszerű arcképcsarnok-kötetében. Mi lehet az alapja Reich lírájának? Vagy milyen líra az övé? Alkata, világirodalmi műveltsége, a falusi háttér kevés magyarázatot ad, erre csupán utalhatunk. Ennél fontosabbról beszélnek művei : harmöniateremtő képességét kell kiemelnünk, mellyel idilli képet raizol az emberről és az őt körülvevő világról. A teljesség paradicsomi békéje honol e lapokon.1 Nemcsak könnyed vonalairól ismerjük fői Reich rajzait, hanem kedvelt motívumai legalább ily fontos »tájékoztatást« adnak alkotójukról. Ezek a visszatérő jelek a szerelmes madarak szabadságát, az emberek békéjét, vágyainak beteljesülését, a képzelet nyitottságát úgy formálják képpé, hogy a legváltozatosabb művék születéséhez vezetnek. E jeleket nem is szabad különválasztani egymástól, mert összefüggésükben hordozzák Reich mondanivalóját. A ló az egyik ilyen visszatérő motívuma, a háziállatok »királya«, mely szép arányaival más művészek — főleg szobrászok — érdeklődését is fölkeltette, a művészettörténetben jelentős helye van ábrázolásának. Reich- nél azonban — mondhatni elég olcsó kifejezéssel — »a ló is ember«. Ezt érezzük, amikor Lédái mellett szelíden állnak a sörényesek, ezejc a . »férfiállatok«, akik a szerelemről annyit tudnak. A pajzán történetek — illusztrációk Lis- sák György Ókori szerelmek című kötetéhez — sem bán- tóak; olyanról beszélnek, amiről szóban is nehéz, de hogy ne bemocskoljanak, ezek a rajzok, ahhoz nemcsak szellemesség. hanem nagyfokú kultúra, emberség is szükséges. A drámai helyzet bemutatására ritkábban vállalkozik Reich, noha szűkszavúan ilyen témákban is sokat mondanak rajzai. A Fájdalmas emlékezésre gondolok: erre a hábo- I rút idéző lótetemre. melyre I éhes emberek várnak... Ilyen I töltésű a Radnóti-illusztráció is. Csak azért kell külön beszélnünk Reich gyerekkönyv- illusztrációiról, mert végül is azok a gyerekekhez állnak közelebb. Művészi rangjuk szerint méltó társai az előbbieknek. A leleményességre, sokszínűségre ilyen rajzok esetében még inkább törekednie kell az illusztrátornak, hisz a gyereki képzelet világát kell kielégítő módon Ÿe- nénesítenie hőseivel, a mése- világ minden rangú élő m élettelen lakójával. Olyan katalógust vásárolhat a kiállítás látogatója Balaton- szemesen, melyben csupán az áll, hogy a megyei nyomda állította elő. Sajnos, más támpont nem szolgál a megrendelésre, ezért általánosan címezzük meg kifogásunkat is: a szép kiállítású nyomdai termék huszonhárom grafikát közöl, köztük olyat is. amely sajnos nem szerepel Balaton- szemesen. Apróság, de nem tetszik a »feltúrt« plakát sem, mely egyszerre kívánta propagálni az amatőrkiállítást és Reich grafikáinak szemesi bemutatóját. Az olcsóság itt nem pénzben jelentkezik, h" nem szellemiekben. Horányl Barna Olvasónapló Kardos G. György; A történet vege Kmetty János festménye Úri őrmester egy napjában — akárcsak a régebbi regény- hős, Avraham Bogatir hét napjában — évek halmozta puskaporos hordók között bolyong, töpreg, tapasztal, s kimondatlanul ítél az életveszélyek edzete, s az emberi esen- döségek nagystílű és piti aljasságok lehúzó mocsárvilágából szerencsésen kimenekült humánum. És a hordók között gyújtózsinórok indáznak, s néha hallani vélem az alattomo- I san kúszó láng kígyószisszené- seit. Úri őrmester láthatatlan jelet visel a homlokán, amely vonzza vagy taszítja a vele fokon, illetve a tőle idegen szellemiségeket. Leszerelőparanccsal a zsebében járja a jól ismert vidéket (Palesztinát), amely otthont Ígért az érte harcolónak, de aki mindvégig otthontalan maradt. Színes világ, sokszínű gyökérzetú embertömeg kavarog, hánykolódik, vicsorog körülötte; a fanatizmus egykori áldozatai fanatizmustól vakultan; cinikus, már otthonosan mozgó haszonkovácsok ; kétségbeesett kapkodok; s e reménykedő reménytelen világot már egy kicsit felülről, egy meg nem io- I galmazott, de minden mondatában, gesztusában, s a hallgatásában is érezhető új világnézet szintjéről szemléli az őrmester, s a búcsúzók enyhe szomorúságával, amelyben egy kis öröm is bujkál, a menekültek fellélegző öröme. Mintha Madách Luciferje kísérné a jelen és a múlt egymásba fogódzó útjain; íme ilyen az ember, nagy kiszolgáltatottságában, s ilyen hatalmi elvakult- ságában; ilyen, ha nyugtalanul szűköl, ilyen, ha biztonságban véli magát. Vörösmarty »sáíkányfog- veteménye« Kardos művében előítéleltet gyárt, előítéletek által pusztul és pusztít. Úri őrmester — mint egykor a kalandos életű, sok hányattatást megért író —- az első arab- izraeli háború után lélegzik a szentföld közegében, de, mintha a hatvanas, hetvenes évek tapasztalatai is motiválnák gondolkodásmódját, elelhallgatott, de annál nyilvánvalóbb véleményeit.' Egyszóval sejteti az író A történet vége utáni történetet is, amelyet már nem a cselekmény helyszínén ért meg. Mint egyik nyilatkozatában elmondta, számára ezzel a regénnyel a a vatörténet véget ért, bár lóságban folytatódik. A történet pedig az író első kötetében, az Avraham Bogatir hét napja című regény első lapján kezdődik, amikor a Palesztinába vándorolt zsidó parasztok faluja közelében, »az országút felől lövések hallatszanak, talán kiáltások is«. Ez a könyv 19^8-ban látott napvilágot, s olyan sikere támadt, hogy — mint Bertha Bulcsu írja a tardes G. György-in- terjúban — Markov its Rodion Szibériai garnizon című műve óta nem volt magyar könyvnek ekkora híre Európában. Mert' az Avraham Bogatirt vagy hét nyelvre lefordították, s írójától új műveket vártak a kiadók. A következő regénye — a Hová lettek a katonák? — 1971-ben jelent meg. s helyszíne, közege ezúttal is a Közel-Kelet: Palesztina az angol uralom idején, egy évvel a második világháború után. Ez a regény kevesebb szociográfia} anyagot markol, mint az első, ám éppen a zseniális témaválasztás okán — zárt, ■ akváriumszerű szanatóriumban -játszódik cselekmény egy zsidó és egy arab település között — léleklátó-megidéző képességének rendkívülisége megmutatkozhatott. Alakábráozlása a leg- nagyobbakra emlékezte'ett. A történet vége című regény olvasásakor is. melyet a két első ismeretében egy különös, izgalmas írói világ trilógia-szintézisének befejező tételeként foghatunk fel. Amikor Kardos G. György első művével »berobbant« az irodalomba, már elmúlt negyvenéves. Most ötven. Eddigi életműve ez a három könyv. Be ha ezután egyetlen sort sem írna, akkor is a magyar próza jeleséi sorában volna a helye. De hát még »csak« ötvenéves ... Amikor új könyve olvasásába kezdtem, magam előtt láttam kreol arcát, vakító fehér ingét... A győri szerkesztőségben találkoztam vele először, valamikor az ötvenes évek végén. Azóta sem. Középiskolás kori irományaimat segítette nyomdafestékhez, elnéző jóindulattal. Azt hiszem, akkor még eszébe sem jutott a regényírás. Pedig író volt már akkor is. Az én kamasz szememet nem tudta megcsalni. Jel volt a homlokán. Láttam. Sz. A.
