Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-02 / 180. szám
Keressük az igazunkat Munká§nők Záráshoz készülődtünk, amikor nyolc óra előtt néhány perccel megszólalt a telefon. Férfinév, pontos cím. Panasz. Beázik a lakás. A falon ömlik be a víz, pedig ma csak amolyan csendes eső áztatta a várost. Hamvába holt téma. Nemcsak általában, hanem ez a ház is. Agyonírtuk. Fájdalom, a sajtó nem pótolhatja a felületes munka hiányait. De talán, ha a vállalat valamelyik illetékeséhez fordulna ... — Megtörtént, kérem. A legutóbbi felhőszakadáskor magát az igazgatót hívtam ki. — Nocsak. És meg is jelent a helyszínen? — Nem szívesen, csak a második hívásra, de eljött. És meghajolva a tények előtt, kijelentette: a hiba kijavítása nem tűr halasztást. Reggel intézkedik. Tartotta a szavát. Munkások jöttek. Hosszan meditáltak, azután valamit tettek. De nem eleget. A falon változatlanul csorog a víz. Mondja, mit lehet tenni? Tényleg, mit is? A legkézenfekvőbbnek látszik: ismét megkeresni az igazgatót. — Igen, erre én is gondoltam — hangzik a válasz. — Csak már röstellem az ügyet. Bármilyen furcsa Is. szégyellem felhívni. Ennyit zavarni egy nagy vállalat igazgatóját. Aki — mint mondta — nem állhat ott mind a háromezer dolgozója mellett. Mondtam, hogy igazán sajnálom, de én is legföljebb ennyit tudnék tenni, és miért kell az ilyesmi miatt neki szégyenkeznie? Talán inkább fordítva lenne természetes! A kagylót letéve azonban elbizonytalanodtam. Mintha már magam is lettem volna hasonló helyzetben. Amikor — ugyancsak lekásügyben — harmadszor indultam az egyébként készséges művezetőhöz a szennyvízelvezető nem Kaposvári erkélyek (Gjrertyás László felvételei) (Azaz ki mire használja az erkélyét) éppen rendeltetésszerű működése miatt. Akadékoskodó- nak éreztem magam, aki talán valami hibát követett el, vagy magasak az igényei... Szóval, alig megmagyarázható szorongással hallgattam dobogósát, amelyből — bár a tehetetlen szakembereknek szólt — mintha nekem is jutott volna. Pedig igazán nem én helyeztem el a csöveket — mint később kiderült — minden lejtés nélkül a falba. De akkor is zavarba jöttem kissé, amikor a néhányszor fölvett cipőt kénytelen voltam visszavinni a boltba, majd megszégyenülten kellett távoznom, mert a boltvezető nem tartotta indokoltnak a cserét. A feletteséhez is sűrű bocsánatkérésekkel kopogtattam be, és még nag’^pbb gátlásokkal küszködve mentem vissza az üzletbe, ahol a felsőbb szerv utasítására új cipőt választhattam. De az is eszembe jutott, hogy milyen együttérzéssel hallgattam a posta illetékesének a magyarázkodását a létszámhiányról, amikor egy választávirat soha meg nem érkezése ügyében érdeklődtem. Csak kettőnkben — az esti telefonálóban és bennem — munkálna e gátló szemérmesség? A szerkesztőségbe érkező panaszok azt bizonyítják: mások is gyakran kénytelenek föladni — vagy egyéb úton- módon, más eszközökkel folytatni — az egyenlőtlen küzdelmet. Nemrég egy Kaposvár környéki bácsi keresett föl bennünket, és panaszkodott egy — a község életében jelentéktelen, számára mégis fontos — mulasztásra, bizonyos csapadékelvezetési hibára. Mondtam, ez a helyi tanácsra tartozik. Tudja ő ezt, járt már ott kétszer is. Küldtek is egy munkást, az babrált valamit, de a helyzet nem változott, a házát továbbra is veszélyezteti a víz. Amikor másodszor ment vissza, türelmetlenül utasították el: hiszen megcsináltuk, mit akar még ? Persze, harmadszor már nem kopogott be a tanácsházára Vagy hányán jönnek — telefonálnak. írnak — hozzánk: »Nem kézbesítik rendesen az újságokat. Voltunk a postán, de ott helyettesítési gondokra hivatkoznak.« — »A Gelká- nál már a harmadik határidőt jelölik meg, most jövök onnan, de már röstellek érdeklődni is.« — »Néhány száz forint jár a tsz-től, többször voltam az irodán, már az elnököt is megkerestem, de mindig leráznak, hogy most nem érnek rá, majd utánanéznek. Jöjjek máskor. Már szégyel- lek zavargolódni.« Az igazukat keressük. Jogos érdekeinket próbáljuk érvényesíteni azokkal szemben. akik azért vannak, hogy kielégítsék az igényei okét. Természetesen nem ingyen : tisztes ellenszolgáltatás fejében. És mi gyakorta meghátrálunk a magyarázkodások előtt. Vagy csak megalázkodva lépünk tovább — mert kiszolgáltatottak vagyunk. Kényszerítettünk arra, hogy megértsük, átéljük az asztal, a pult túlsó oldalán helyet foglalók gondjait: a krónikus létszámhiányt, a szabadságolást, a dolgozók túlterhelését, szakmai felkészületlenségét, a technikai fogyatékosságokat és még sok mindent. Az úgynevezett objektív okokat. Hiszen végtére is itt élünk, naponta tapasztaljuk e feszültségeket, ellentmondásokat, nyíltan beszélünk róluk, megírjuk az újságban is — hát akkor mit akarunk? Semmi különöset. Csupán megfelelő színvonalú munkát és szolgáltatást. Anyagiakban is, ügyintézésben is. Természetesen , előfordulhat, hogy valahol hiba csúszik egy folyamatba. De emiatt nem nekünk kell szégyenkeznünk. Paál László Balaton lelkin Ölbe tett kézzel ülnek a betanított munkásnők az asztalok mögött. — Borzasztó rossz az anyag- ellátás — sóhajt az egyik. — Ha van anyag, éjjel-nappal dolgozunk, ha nincs, akkor ücsörgünk. A budapesti Híradástechnikai Szövetkezet balatonlellei telepének még festékszagú a munkacsarnoka, ahova nemrég költöztek. A nyolcéves üzem dolgozói egyre-másra hagyják el a régi szükséghelyiségeket, és a modern technikának megfelelő új épületekbe költöznek. Akiket keresek — o Balaton brigád —, a televíziókészülékek beméréséhez szolgáló műszereket és ipari tv-kamerákat gyártanak. A hatvan ember többsége lyártó, betanított szerelő, néhány bemérő technikus és meós tartozik még közéjük. A meósoknak mostanában kevés a kifogásuk, mert »itt mindenkit a saját lelkiismerete hajt«, és azt tartják: »a meóst át lehet verni, de a lelkiismeretet nem«. Az üzemvezető-helyettes magyarázza a nők túlsúlyát az üzemben : — Az egyhangú munkát a férfiak nem bírják. Ha ugyanabból a munkadarabból a tizediket veszik kézbe, bizony földhöz is vágják. A mi asszonyainknak, lányainknak pedig áldott türelmük, kitartásuk, no meg kézügyességük van. A szövetkezet központja Budapesten van. A Tóth lllisz Ottó leilei üzemvezető irodájában látott fotóról tudom, ott is építkeznek, ott is igyekeznek korszerű körülményeket teremteni a kényes munkához. Ezernégyszázan dolgoznak a Híradástechnikai Szövetkezet kötelékében, ebből a gyermekgondozási szabadságon levőkkel. valamint a szakmunkástanulókkal együtt háromszázan lellei alkalmazottak. Ennek a háromszáz embernek az életével szerettem volna megismerkedni. Nem szívesen beszélnek. Végül egy bemérő technikus: Pretz József és három szerelő szánta rá magát az ismerkedésre. Barkóczy Sándorn'é talán az egyetlen, akinek a munkáját nem gátolja az anyaghiány. Keze a forrasztópákán, mi pedig körülüljük őt. — Hát ez az... ez a közönyösség, ez a visszahúzódás ... ez az, amivel nem tudok megbarátkozni — mondja — Pedig jócskán vagyunk már itt törzsgárdatagok. Ipari munkásoknak valljuk magunkat, de a túlzott óvatosság, a visszahúzódás, a ne szólj szám, nem fáj fejem szemlélet él... Barkóczyné a nőbizottság vezetője: — Érzem, tudom, hogy sokat segíthetnénk, de nincsenek bizalommal az emberek. Addig tart a bizalmuk, amíg rám szavaznak, de hogy elmondanák a bajukat, elképzelésüket, azt már nem. Tudja, aki máshonnan jön, annak igen, de aki velük együtt, itt a faluban nőtt fel, azzal, szemben így gondolkodnak:' miért pont neki mondjam el...? Próbál más utat is találni: panaszládát helyezett el az öltözőben, hátha a levélírás jobban megy. Eleinte találtak egy-két véleményt, észrevételt, de mostanában üres a láda. így hát a riőbizottság javaslatok, kérések nélkül, öntevékenyen igyekszik szolgálni a köz érdekét. — Kirándulás szervezése nem sikerült. Tudom, néhány munkatársamról, hogy még Kaposvárig se jutott el, mégis gondot okozott, amikor nyo’c embert kétnapos jutalomutazásra küldhettünk. Nem akartak elmenni. Belefásul a kudarcsorozatba az a tisztségviselő, aki nem idegenből jött. .. Egykori nászút — Eladó a menyasszony, uju-juju-jujü! — Járja a csárdást, a kopogóst a menyasszony, már alig kap levegőt ... Az anyós által tartott leveses tálból »Kossuthok«, »Adyk« tömege kacsingat az újabb és újabb cimborák fogadásakor. öreg néniké, botra támaszkodva, nehezen. vonszolja magát a kör közepe felé. Odaérve határozott mozdulattal egy ötszázast dob a tálba. — Enyém a menyasszony!... próbál rikkantani. A menyasszony derekára teszi a kezét, de táncolni már nincs ereje. Helyette jobbról, balról megcsókolja, majd könnyeit nyelve Igyekszik vissza az asztalok mögé, öreg párja oltalmába. — Nem, nem közeli rokonom sem a menyasszony, sem a vőlegény — kapcsolódik a beszélgetésbe. — De ilyen kis faluban, mint a mienk, az a szokás, hogy az utca-, a szőlőszomszédokat is meghívják egy-egy nagyobb lakodalomba. A meghívást mi is elfogadtuk, így nem maradhattunk ki a menyasszonytáncból sem. — De akkor mit sirat a n^- ni, ha nem örömszülő, nem közvetlen rokon? — Azt még, lelkem, én magam sem tudom. Talán a régi fiatalságomat, talán a mi szegényesebb esküvőnket, meg az akkori nehéz sorsunkat siratom...? Mert mi, mai öregek talán föl sem tudjuk fogni azt a nagy-nagy különbséget, ami egy régi házasság, az akkori esküvői szokások, a fiatalok megélhetése, megbecsülése meg a mai körülmények között kialakult. Mert ami nekünk akkor természetesnek tűnt, azt ma már az ember szégyelli még elmondani is a fiataloknak. Mert melyik mai fiatal hinné el — fejével a férje felé int —, hogy negyvenhárom évvel ezelőtt, amikor mi ösz- szekerültünk, ilyen lakodalomról, ilyen menyasszonytáncról, nászútról, önálló la- kásröl-háztartásról, megélhetésről még csak nem is álmodhatott egy falusi fiatal. Vagy azt, hogy a mi nász- útunk az esküvő után — jaj, nem is tudom, mondjam-e — egyenesen az istállóba vezetett...! Ügy bizony! Jól hallotta... Az istállóba! Batéba hozott a férjem egy távolabbi községből. Nálunk ilyen szokásról — hogy a fiatal házasoknak, amíg a szüleik élnek, az istállóban a helyük — addig nem hallottam. De az esküvőig a vőlegényem sem »dicsekedett« ezzel. Képzelje el az én helyzetemet, amikor Batéban a szekérről való le- pakolás után az uram kézen fogott, és azt mondta: — Gyere, megmutatom a fekvőhelyünket. — Bevezetett az istállóba és rámutatott egy összeeszkábált priccsre ... — Igen kemény ember volt az apám — veszi át a szót a férj. — Görcsösen tartotta magát a régi hagyományokhoz. »Amíg a szülők élnek, addig a fiataloknak az istállóban a helyük. Mi is ott éltünk, mégis itt vagyunk«. Pedig nem voltunk földhözragadt szegényemberek. Kétszobás, konyhás lakásunk volt már akkor is, az van még ma is. Az egyik szobában az apámék laktak, a másik pedig kellett tisztaszobának. Abba kályha még ma sincs beállítva. Az istállónkban akkpr egy pár ló és hat szarvasmarha állt. — Hosszú-hosszú évekig háltunk az istállóban — szipogja a feleség. — A tisztaszobában csak az ünneplő ruháink voltak. De mikor volt nekünk arra szükségünk? Elgondolhatja, hogy milyen »illata« lehetett a hétköznapi gönceinknek? Bizony, az istállószagot még a templomba is magunkkal vittük! A beszélgetésbe több idősebb ember is bekapcsolódott. Komótosan bólogatnak. Bizony-bizony, nem egyedi eset a komáéké. Nem ők voltak az elsők, sem az utolsók abban az embertelen életben. Igen sokat lehetne beszélni azokról az időkről. De minek? Vagy kinek? Ki hiszi ma már el ezeket az életsorsokat És ha elhinné is. A fiatal pár már a lakodalomból indul nászúira. Valamelyik SZOT-üdülőbe. A fiú öccse viszi őket a saját kocsijukon. A fiatal pár a menyecske szüleinél fog lakni. A három- vagy négyszobás lakásukból kettő már a fiataloknak van berendezve, de úgy, hogy abból még a fog- pis'zkáló sem hiányzik. Volt itt már olyan lakodalom is, ahonnan a fiatalok egyenesen Jugoszláviába indultak nászúira ... — Na látja, ezért sírok én minden esküvőn. Siratom az elmúlt fiatalságomat, azt, hogy nem én vagyok a menyasz- szony ... Hej... pedig de jó lenne ebben a mai világban fiatalon újrakezdeni...! Dr. Szendi József — Jómagam is lemondtam a kirándulást — vallja be Horváth Józsefné. — Nekünk kocsink van, mindig megyünK, már háromszor voltunk külföldön. Nem úgy vagyunk itt, mint Kaposváron vagy Pesten. Itt kukoricát kell kapálni, otthon az aprójószágot ellátni, meg aztán majdnem valamennyien nyaraltatunk. Hozzánk is vissza-visszatérnek a régi ismerősök. Horváthné is. mint oly sok munkatársa, korábban szállodában dolgozott, örült, amikor az idénymunkát állandó elfoglaltsággal cserélhette föl. A szerelőszalagon az egyetlen »nadrágos« a tizenhat éves Farkas Gyula. Asztalán üdítő ital, piros kábelszál kandikál ki az üvegből: speciális, helybeli szívószál. Éppen Vali néni előtt ül, aki itt sem felejtheti nagymamaságát, és a többiekkel együtt anyáskodik az ifjú ember fölött. — Az általánosból jöttem ide, mert igen-igen vonzottak a műszerek, a színes kábelek, és már otthon is szereltem a rádiókat. Nagyon tetszik a munkám, de azért jövőre tovább tanulok — pislant Pretz Józsefre, aki szemmel láthatóan a példaképe. Nem minden ok nélkül, hiszen kiváló szakmai tudása elismeréseképpen a Videotonhoz és az Orionhoz is hívták, választhatott volna Fehérvár és Budapest között, ahol fejlesztőként dolgozhatna. — Hogy miért döntöttem Lelle mellett? — vonja fel szőke szemöldökét. — Lát- rányhoz, a szülőfalumhoz ez esik legközelebb. Fizetés szempontjából ugyan nem első osztályú hely, de szeretem, s meg is maradok itt. Szépek a feladatok, és gondolom, még szebbek lesznek. Amikor nincs munka, foglalkozhatom kedvenc területemmel, a digitális technikával, az integrált áramkörökkel. Mégis: jobban örülnénk, ha folyamatosan dolgozhatnánk. Gombos Jolán
