Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-05 / 183. szám

VÁLTOZÓ VÁROSOK

Hol vannak a művészek?

„Az én házam, az én váram« — mondta az angol. A Kalinyin városrészben vagy a Kinizsi lakótelepen élők ezt aligha mondhatnák el. Nemcsak életforma változott meg, hanem a nagyságrendek is. Ahogy az élőlény »építőkövei« a sejtek, a hagyományos városok úgy szaporodtak az egymás mellé épített házakból. A modern város alapsejtje vagy egysége ehhez képest óriásira növekedett. Egy lakóterületen belüli egységből nem lehet kihagyni a közintézményeket, udvarokat, parkokat sem. A magános pol- gárhaz átalakult három-négy ezer embert befogadó teleppé.

Egy ilyen egységen belül számtalan meghatározó érvényesül, megszabva 'kiterjedését, formáját, s az így kialakult településből a későbbiek folyamán sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet.

A boldog fiatal család néhány évi várakozás után megkapja a számára kiutalt lakást, beköltözik, s hamar rádöbben, meg kell tanulnia élni a helyiségben. A konyhában például nincs hely a »családi ebédhez«. Igaz, többnyire a munkahelyen étkeznek, vasárnap azonban így is gondot okoz egymás kerülgetése. Ma hazánkban a lakások átlagos alapterülete 53 négyzetméter. A tervezőknek ehhez kell alkalmazkodniuk, s nagy felelősséget ró rájuk a szűkös terület »életképessé« formálása.

A terület nagysága viszont gazdaságossági szempontok alapján alakult ki, hiszen tömegigényt kell kielégíteni. Az ideális megoldás tehát egy olyan »kompromisszum«,

melyben a tervező a meglevő adottságok keretein belül nem mennyiségi szempontok szerint, hanem a mozgás, az élet törvényeire ügyelve, előre próbál »elevenséget varázsolni« a lakásba. Ez már az egyes tervezők képességétől is függ.

Igaz, nem mindig csak az éoítészek a felelősek a félig n sikerült megoldásokért. Az északnyugati városrészben tu- laidonképpen egyetlen vendéglátóhely — a Volga bisztró — hivatott ellátni több mint tízezer embert. Ez képtelenség. s oka az, hogy az v éttermek, eszpresszók építése

már nem számít szorosan a lakásokhoz járuló »elemek« közé. A tervező szán neki helyet, megvalósulása azonban már egy másik vállalat pénzügyi elképzelésétől függ. A tervek között mindenesetre szerepel egy nagy befogadó- képességű étterem ebben a városrészben.

A lakásból a munkahelyre az utcán át vezet az út. Ha van egyáltalán utca. Olykor úgy tűnik, nincs. Igaz, megváltozott a közlekedési mód is. A gépesítéssel együtt járt, hogy a gyalogosoknak szánt utcák szétváltak járdára és úttestre. Később külön úttest vált szükségessé az autók és a gyalogosok számára. Erre jó példát szintén a Kalinyin városrészben találhatunk. A jó elképzelést azonban itt is csak félig sikerült megvalósítani, aminek eredményeként a hagyományos utcát ridegnek érzik az arra járók, a belső sétáló udvar funkciója pedig zavaros.

Két házsor közé szorult szűkös terület szolgál a közlekedésre, a sétára, a bevásárlásra és a játékra. Az emberek egymást zavarják, s igazán sem a felnőttek, sem a gyerekek nem érzik jól magukat itt. A megoldás talán egy térelválasztó fal lenne, mely a járda mellett húzódva elválasztaná a vásárló, közlekedő embereket a pihenő, szórakozó csoporttól.

Pedig fontos szerep jut az utaknak. Nem nehéz kiszámolni: időnk jelentős részét ezen a közös területen töltjük. S bár az egyenes, jól megépített utakon gyorsabban érünk el kitűzött célunkhoz, megfeledkezünk arról, hogy itt menet közben találkozni, tájékozódni, informálódni lehetne. A régi városrészekben például bármily girbe-gurbák voltak is az utcák, néhány magas templom vagy nagyobb tér révén könnyen tájékozódott az arra járó. Az új lakótelepeken csak az ott lakók igazodnak el. Egy idegennek reménytelen dolog felületes magyarázat alapján rálelni ismerőse lakására.

Bevett szokás, hogy a közterületen felállítandó műalkotásokat utólag, egy városrész elkészülte után helyezik el.

,A szakértők és az alkotó bejárják a helyszínt, s kikeresik azt a helyet, amelyik a célnak a legjobban megfelel. Vagyis egy meglevő űrt töltenek ki. A környezetnek ez kedvező, viszont nem bizonyos, hogy a mű előnyére válik. Márpedig, ha egy szobor »nem képes érvényesülni«, azt végül az ott lakók síny- lik meg. A Honvéd utcai lakótömbben elhelyezett kis szobornak például halálát okozzák a hozzá képest aránytalanul hatalmas méretek.

Nyilvánvaló: a hézagok

pótlása helyett a műalkotásoknak is a már felsorolt általános törvényekkel összhangban kéne »beépülniük«. Azaz, még a tervezés folyamán, ismerve a majdan kialakuló tér főbb törvényeit. Csak így volna képes a környezetével rokonértelmű jelzéseket használva tájékozódási pontként kapcsolatba kerülni az emberekkel.

A hiányosságok, a hézagok pótlása természetes, majd- csaknem ösztönből fakadó igény. Azonban még e javító tevékenységnél se mindegy, hogyan végezzük. Bogláron például, a balatoni forgalmat ismerve, legalább húszezren látják naponta a nemrégiben elkészült, tűzfalra pingált reklámot. Hatása tehát mesz- sze felülmúlja a leglátogatottabb múzeumát is.

Talán ennyiből is látható, nem könnyű feladat egy ' új várost létrehozni, ám ép-1 pen ezért megnövekedett a létrehozók felelőssége. S azt soha nem szabad szem elől veszíteni: ebben az új környezetben generációk élik majd le életüket. Téved tehát az a tervező, aki csak »puszta feladatot«, nem pedig élő problémát lát maga előtt. Egy szakember így fogalmazott: »Az építészetbe vissza kéne hozni a művészet rangját. Vagy a művészek bevonásával, vagy azzal, hogy a tervezők saját tevékenységüket emelik művészi színvonalra«. Azt hiszem, valahogy így érhető el az, amit Arisztotelész egykor megfogalmazott: »A város célja, hogy lakóinak boldogságot és biztonságot nyújtson!«

Bencsik András

Éneklő ország

Interjú Maróthy Gyulával, a KOTA főtitkárával

Ki gondolná, hogy százötvenezer kórustag van Magyarországon? Az amatőr művészeti ágak közül kevés büszkélkedhet ilyen nagy táborral. Az emberek szeretnek énekelni. Daloló fürdőszobák, nótázó műhelyek és fütyürésző utcák a tanúi ennek. Ám kórusban énekelni nemcsak a zenélést jelenti az ember legősibb »zeneszerszámával«, a hangjával, hanem az együvé tartozást, a társaságot is. Ezért is alakultak meg a munkás- mozgalom hajnalán a munkás-dalos egyesületek, ma pedig népi hagyományainkat ápolva a pávakörök. S alakulhatnának fiatalokból, a fiatalok mondanivalóját, érzéseit kifejező vokálegyüttesek,

hangszeres vagy csupán énekes kisegyüttesek. De ki tudja miért, erre nemigen vállalkoznak a zenét szerető fiatalok. Megelégszenek a hallgató szerepével.

A hét esztendővel ezelőtt alakult KOTA — a Kórusok Országos Tanácsa — hivatott arra, hogy ezt az amatőrmozgalmat pártolja, segítse, ösztönözze. De hogyan? Miben is áll tanácsadó szerepük? — erről beszélgettünk Maróthy Gyulával, a KOTA főtitkárával, a Zeneművészeti Főiskola tanárával.

— Akik tudnak létezésünkről — s mert nemcsak itt a fővárosban »vagyunk«, hanem minden megyeszékhelyen is vannak bizottságaink—, ha kórust akarnak szervezni, már a kezdet kezdetén hozzánk fordulnak. Ott, ahol már létezik kórus, új tagoknak könnyebb megtalálniuk az utat-módot. Hogyan is kezdjék? — kérdezik. Mi tapasztalatból tudjuk, hogy legfontosabb jó kórusvezetőt, karnagyot találni. Mert az ő személye kovásza, éltető eleme a kórusnak. Mi ajánlunk néhány diplomás karnagyot, s akkor a leendő tagok döntik el, hogy kivel tudnak majd a legjobban együtt dolgozni.

A későbbiekben azután segítünk, hogy a kórusok magukhoz méltó feladatokat találjanak. A túlzottan magas kívánalmak, vagy éppen az alacsonyra állított »mérce« el-i kedvetlenítheti a kórustagokat. A KOTA aktivistái —

több százan vannak — ismerik a kórusokat: hangjukat, repertoárjukat, zenélési kedvüket. Tanáccsal, javaslattal segítenek. Igen sok kórusfesz- tivált rendeznek az országban, a világban — amelyen hasznos részt venni. Sok énekkar nem mer vállalkozni, pedig megtehetné. Az ilyeneket ösztönözzük. Persze az is előfordul, hogy azt tanácsoljuk, várjanak még. Máskor a repertoárjuk kialakításához adunk tanácsot, konkrét segítséget.

— Ki szervezi, rendezi a kórustalálkozókat, fesztiválokat?

— A »házigazda« mindig más. Szombathelyen például hagyományuk van a munkásdalos találkozóknak, ma is redszeresen megtartják. Gazdájuk a város, a város minden társadalmi szervezete. Miskolcon csak most kezdődik el a remélhetőleg sikeres sorozat. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának köszöntésére szerveznek ifjúsági kórustalálkozót. A találkozó helye a Sportcsarnok lesz, mert az

ország szinte minden ifjúsági karára számítanak.

— Szakmai »továbbképzés?«

Szeretnénk elérni, hogy minden kórustag tudjon kottát olvasni. Van is ilyen igyekezet a kórusokban. A pedagógusod énekkarában például a kórustagok a saját iskolájukban karnagyok, vagy esetleg szakfelügyelő tanárok. Így, amit egy-egy pedagógus-énekkar elér — ez sok-sok kórus előrelépését is jelenti.

Ma már rendszeressé váltak a vasárnap délelőtti múzeumi hangversenyek. A párt köz- művelődési határozatának nyomán a Nemzeti Galériában is szerepelnek kamara- együttesek, kórusok, egy-egy órás műsorral. A hallgató néző, tárlatlátogató is egyben. A hangversenyeknek nagy sikerük van. Egy évre előre tudjuk, melyik kórus szerepel. S azóta más múzeum is jelentkezett hasonló igénnyel. A bemutatott művek pedig egy kicsit mindig a kiállított tárgyakhoz kapcsolódnak — kórusnak is, hallgatónak is érdekes »művészettörténet« ez.

K. Gy.

Nyaralás Lengyelországban

Igaz, hogy a Balti-tenger habjai nem túl melegek, mégis sok lengyel és külföldi nyaraló tölti itt a szabadságát. Van Lengyelországnak azonban egy másik »tengere« is. A romantikus Mazuri-tavakon egy egész kis flotta szállítja a kirándulókat, üdülőket.

mikor megszületett, elneveztük Micónak. Ezt a nevet hordta egészen a névadó ünnepségig, amikor is kitudódott, hogy lány az eszemadta. Ekkor azután a csilingelő, lányos Micike nevet kapta. Jó- ravaló, illemtudó, szobatiszta volt, már amennyire egy háromhónapos kiscica mindeme jelzőkre rászolgálhat. Ha dur- rogott is olykor nagymami kezében a seprű a menekülő, pákosztos Micike után, nem volt az neki veszélyes, mert három seprőnél is gyorsabban vitte az irháját lugason, virágoskerten át. Máskor lomhán járlzált a vetemé- nyek, rózsabokrok között. Lompos farka sötétszürke sétabotnak tűnt, amire olykor rátámaszkodott. Testét májfoltos rozsdaszürke szőrruha borította, két hegyes fülecs- kéje alatt pedig mint fülvédő, két fekete pont díszlett. Nyugodt, csöndes napokon oly meghitten, bizalommal ült nagymami ölében, mintha sosem látott volna a kezében seprűt.

Fél éven keresztül, tavasztól őszig borzasztó betegségben vergődött a Micike: jöttek a fogai. Nem evett, nem ivott. Csoda, hogy bőre alatt maradt valami hús. Már sötét, őszi felhők kergették egymást, lassan belepte fehér csipkéjével a kihűlt földet a kora reggeli dér, de Micike még mindig kesergett. Kihasználta ezt az úri cicábe- tegséget: csak hxist, tejet meg tejfölt evett volna egész nap. Hozzám legalább úgy vonzódott, mint a tejfölhöz. Volt is rá oka: esténként varjú- meg szarkafiókákat hoztam neki sudár jegenyefákról. Visszanézve életem derekáról azon a hosszú úton, amelyet azóta megtettem, hej de jó volna, ha most is itt élne közöttünk a Micike. Most tudnám csak igazán ellátni hússal, tejföllel. Meg simogatnám, megszeretgefném.

No de azért sem a Micike, sem az én hasam nem szenvedett hiányt. Nagymamái napnyugtakor a kezembe nyomott egy karéj kenyeret, s azt mondta:

— Este van, eredj, kisfiam, vacsorázni!

Azzal felmásztam a kis ház előtti nagy eperfára, s o kenyérből harapdálva a friss eperszemekhez, megtömtem a hasamat. Hüvelykujjnyi fekete eper termett azon a fán, s amikor lemásztam, magam is nagyot kacagtam a tükörbe nézve: egy cirkuszi bohós nincs úgy kidekorálva, mint én voltam akkor. Csak a szemem meg a fülem látszott ki a finom epermaszat alól.

Hanem a Micikétől, ne kanyarodjunk el.

Egy meleg nyári reggel nyávogásra figyeltünk föl. A Micike állt az ajtóban, előtte egy ugyanolyan tarka kiscica csúszott-mászott.

— Édesanyám! — kiáltottam. — A cipősdobozt béleljük ki ronggyal.

— Még mit nem! — torkollt le az anyám.

— Sajnálják a rongyot is ettől a macskától. Rongy csak van elég nálunk.

De nem vitázhattam ezen, mert a Micike letette az apróságot a tűzhely alá. s máris lebbent kifelé. Mi utána az udvarra. Onnan lestük, hogyan mászik fel a háztetőre, végigszalad a gerincen, s a hátsó szín cserepe alatt eltűnik. Kisvártatva jött vissza, óvatosan lépdelve hozta szájában az újabb Mi- cike-csemetét. Nyolcszor egymás után men1 föl a tetőn át a padlásra. Nyolc apró cica tiyávogott a tűzhely alatt.

Már a második cica láttán megdühödött az apám. Méiy gödröt ásott a kert hátulján, abba hányta mind. Hiába

könyörögtem, csak mondta a magáét haragosan:

— Magunknak is alig van mit enni, nem veszek a házamba még egy éhes hasat.

Akkor éreztem először, hogy úgy is tud fájni az embernek valami, ha nem verik. És attól kezdve sűrűbben másztam meg a jegenyéket, és hoztam az ingem kor- cában a bús Micike mamának finom varjú- meg szarkafiókákat, hadd vigasztalódjon szegény. Vagy inkább azért, hogy magamat vigasztaljam.

A forró nyár után újra ősz lett. Vége a vidám madarászásnak. Egy hűvös reggelen megismétlődött a nyári eset. Csak ekkor már kevesebb: öt kiscicával.

— Elpusztítom ezt a dö- gött! — apám az asztalt öklözte. A Micike azonban ezúttal sem jutott a gyerekei sorsára. A tél után kitavaszodott. A cica úgy járt a rügyező rózsabokrok között, mint egy beképzelt kisasz- szony. Megszagolta a bimbókat, rügyeket, megrágott néhány fűszálat, majd elvetette magát, s fájón énekelve hempergett a puha pázsiton.

— Jaj, beteg a Micike! — kiáltottam.

Bizony beteg volt, csak azt nem tudtam, mi a baja. Esténként borzadva hallgattam a kiságyamban fájó, si- koltó nyávogását a háztetőről.

— Édesapám — ültem fel az ágyamban —, hallja, bántják a Micikét.

Az apám mérgesen mozdult meg az ágyában•

— Majd segítek én holnap a rondán. Agyonütöm, nem fogok minden félévben a kölykeivel bajlódni.

Augusztusban bő térdnadrágot húztak rám meg kiscsizmát. Alábbhagyott bennem a Micike-láz is, mert ábécés, meg egyszeregyes könyv került a házba, s egy csodaszép palatábla. A világ összes Micikéje sem érdekelt volna akkor engem: forgattam butus fejemmel a könyvet, rajzolgattam a palatáblára, meg anyám szavait hallgattam, milyen nagyszerű is az az iskola. Apám kint a hátsó színben, ahova szalonnasütésre ment ki a család, a nagy, okos tanítóról mesélt esténként. Ezt a színt lomtárnak használtuk, a gazda a nyári konyha mellé építette valamikor. Csöpögött a szürke zsír a kenyérre, s én a tűzbe révedezve csodáltam a nagy, okos tanítót, aki majd minden tudományra megtanít.

Akkor este csak forgolódtam az ágyamban. Nem álmodtam, mégis láttam magamat cilinderrel a fejemen, fehér kesztyűvel, sétabottal, arany zsebórás mellényben. Mindenki, még a Szegedi Pityu is kalapot emelt előttem, akivel pedig haragban voltam, minthogy a birsalmáját nem felezte meg velem. Én meg szívélyesen lendítettem viszonzásul ide is, oda is a cilinderemet.

S egyszerre belesivit az udvarról az álmomba a Micike

kétségbeesett nyávogása. Annyira, hogy felültem az ágyamban. Apám, anyám mélyen aludt. Sajnáltam a cicát, mert talán megint bántják szegényt. De nagyon bánthatják, mert rettenetesen nyávog. Az apámat fel nem költhetem, mert ö csak úgy akar rajta segíteni, hogy agyonüti. Ekkor már nemcsak nyávogott, hanem kaparta is kívülről az ajtót. Kiosontam, kikapcsoltam az ajtót. A Micike nemhogy megnyugodott volna, hanem beszaladt a szobába, felugrott a varrógépre, és ahogy kifért a torkán, fájó hangon könyörgött. Anyám felébredt, apám felugrott, egyenesen a Micike torkának lendült. A macska meg kirohant az ajtón, azután vissza, legalább háromszor megismételte, közben szüntelenül nyávogott. Apám dühösen szaladgált kibe utána:

— Agyonütöm! Elegem van ebből az egyből is!

— Ez a macska tényleg megbolomdult — mondta anyám.

— Azért mégis lehet valami oka, hogy ilyen háborodott. — Azzal kibotorkált az örökösen síró Micike után. De alig ért ki az ajtón, ösz- szecsapta a kezét:

— Uramisten, ég a szín!

Kirántottunk.

Apám feltépte az utcai kaput, behívta segítségül az arra járó embereket, akik csak növelték a pánikot: kiabáltak, szaladgáltak, vödröt, vízhordó edényeket követeltek.

— A szalonnasütés eredménye — nézett anyám vádlón az apámra.

A szín szürke füstgomolyba burkolózott.

A Micike szaladt elől, mi követtük. De a padlásfeljáró létrájánál még az erős apám is megtorpant, mert ki mert volna a ropogó lángtangerbe utánamenni. A macska felszaladt nagy sikoltással, mintha ember sikoltott volna, fájó őrjöngő ember, s beugrott a lángtengerbe. Kis idő múlva egy kiscicával a szájában megjelent a létra tetején.

— Megvan a tűz fészke, ide a vizet a szín közepére, ott parázslik! — kiáltott valaki a szín bejárójából.

Anyám újra odapiszkált az apámnak:

— Sose képes lelocsolni a szalonnasütés parazsát. Ha ez a macslca nincs, leég a szín, de a nyári konyha is. Miből fizetnénk ki!

Micike ekkorra már a második kismacskával fáradozolp lefelé a létrán. Dülöngélj meg-megszédült apró terhivel. Apám meg levágta magáról a vállára dobott Jca- bátját, felgyűrte a hálóinge ujját, s felszaladt a létrán. Nagymami kétségbeesve kiabált utána:

— Fiam, fiam! Nincs ott semmi mentenivaló! Üres a padlás!

Tízig sem számolhattam, mikor megláttuk az ölében a mentenivalót. Jött apám lefelé a létrán hörögve, fulladozva, de azért mosolyogva, ölében egy korhadt fadobozzal, melyben apró cicaéletek szűköltek. Letette a létra alatt a ládát a földre, és megsimogatta a benne lévő kis Micikéket. Kilenc kismacska nyávogott a ládában, apám mégis mosolygott.

— Hát mind megtartjuk, édesapám? Mind a kilencet? — szakadt ki belőlem az öröm. Mire apám felkapta a ládát az apró cicákkal meg a Micike mamával, s vitte őket be a konyhába gonddal, vigyázva, miközben jó hangosan ezt mondta:

— Meg, fiam, megtartjuk. Ahol hat embernek van ha- rapnivalója, ott tíz macska sem halhat éhen!

Dénes Gésa

Micike