Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-23 / 197. szám

SZABÓ ERVIN 1877—1913 Kunfi Zsigmond és Lukács György más-más alapról is­merték el: »-mindnyájunk szel­lemi atyja volt«. A tanítvány Révai József élete végéig vias­kodott a tanítómester teljesít­ményének értékelésével. Az egyre inkább eszmei ellenfél, Jászi Oszkár legközelebbi ba­rátjának tudta. Halálakor, az egész haladó magyar szellemi közélet meghajtotta előtte az elismerés és a tisztelet zász­laját. S tulajdonképpen a mai nap­ig sem csitultak el körülötte végleg a kedélyek. Életművé­nek egyetemes értékelése, mo­nografikus feldolgozása késik. Mindazonáltal a marxista tör­ténetírás és elmélet néhány fontos, a megoldás felé muta­tó kritikai szempontot vetett föl a Szabó Ervin-i gondola­tokkal kapcsolatban. A könyvtáros Működésének legegyértel­műbben megítélt — korszerű és kiemelkedő — területe a könyvtárügy. A foglalkozása szerint jogot végzett, alacsony, vézna, bajuszos, szemüveges, beteges Szabó Ervin élete vé­géig könyvtáros volt. Gyors karrierje 1899 végétől 1904-re mindössze két közbeeső állo­máson át vezetett a megala­kítandó Fővárosi Könyvtár élére. Bárczy István budapes­ti polgármester és Wildner Ödön kulturális tanácsnok tá­mogatásával, nagyfokú függet­lenséggel és a kor világszín­vonalán építette ki Budapest máig működő nyilvános és tu­dományos (szociológiái és po­litikai) könyvtárát. A világhá­borús évekre a mai Ferenczy István utcában otthont talált, immár önálló intézmény a kor­szerű társadalomtudományos műveltség fellegvára, a korban egyedülálló haladó és demok­ratikus művelődési központ lett. A politikus Édesanyjának orosz rokon­sága révén került kapcsolatba 1898—99-es bécsi tanulmányai idején az orosz forradalmá­rok — szociáldemokraták, öko­nomisták, esszerek— egyes ki­emelkedő képviselőivel. Egy­ben az osztrák szociáldemok­rácia vezetőivel is szoros ba­ráti viszonyt alakított ki. A bécsi környezetben vált szo­cialistává. Mindkét kapcsolata élete végéig elkísérte. Egyik összekötője lett az oroszorszá­gi forradalmi mozgalmaknak. Embereket és kiadványokat se­gített továbbítani, különböző — egymással is rivalizáló — orosz irányzatoknak segített. Ugyanakkor rendszeres cikk­írójává vált a Neue Zeitnak, a kor vezető marxista folyóira­tának. Hazatérve igen hamar a Népszava főmunkatársa, állan­dó cikkírója lett — egyelőre ideálisan összeegyeztetve könyvtárosi-tudományos és pá­lyakezdő mozgalmi tevékeny­ségét. Már ekkor komoly fenn­tartásai voltak azonban a ha­zai szociáldemokrácia színvo­nalával — provincializmusá­val, időszerűtlen betegpénztári jellegével, esetenkénti amora- litásával szemben. Ügy érezte: magasabb, korszerűbb és for­radalmibb szintre kell emelni a magyar mozgalmat. Elvi ál­lásponttá váít idegenkedése a fegyelmezett pártkeretektől megkönnyítette számára a frakciós tevékenység vállalá­sát. Fiatal értelmiségiek-egye­temisták csoportját (a Polányi testvérek, Pór Ödön, Mérő Gyula, Vágó Béla, Beck Sala­mon, László Jenő) gyűjtötte maga köré, nevelve-képezve az alig fiatalabbakat. Tulajdon­képpen neki köszönhető a szo­cialista diákmozgalom önálló, az agitációt és a kultúrmunkát segítő-fejlesztő tevékenységé­nek megindítása. 1903-ban megvált a Népsza­vától és hajlamainak, és kép­zettségének megfelelően a kor legszínvonalasabb és leghaté­konyabb haladó értelmiségi fo­lyóiratával, a Huszadik Szá­zaddal és az azt kiadó Társa­dalomtudományi Társasággal lépett kapcsolatba. E minden­képpen lehetővé tette, hogy a haladó- és liberális polgári ér­telmiség jelentős csoportjaival ismertesse meg a szocializmust. Egyben kritikája volt ez a lé­pés az SZDP vezetőségének, amellyel szembeni ellenzéki frakciós tevékenysége is ettől az időponttól datálódik. Ek­kor, ezekben az években fek­teti le — a hagyományos, né­met típusú parlamenti mun­káspárt alkalmatlansága felet­ti túlzó reakcióként — párt­szervezési elveit; a decentrali­zált, demokratikus, ■ frakciók alakítására is lehetőséget nyúj­tó, a szilárd vezetést és fegyel­met megkerülő pártfelépítési modellt. Ugyanekkor fordult a francia szindikalisták tevé­kenysége és elmélete felé. Ben­nük az általa mindig parla­mentinek felfogott meddő po­litikai harc helyett a gazdasá­gilag szervezett munkásság közvetlen akciójának, egy tényleges forradalmi változás­nak az ígéretét látta. A korabeli munkásmozgalom állapota — Lenin és Bernstein is ezt bírálva alakították ki egymással gyökeresen szem­benálló mozgalmi-ideológiai elméletüket — őt is taszította, de kérdéseire nem találta meg a lenini választ. Ellenzéki tevékenységét nem adta fel, sőt 1909-ben magával a párttal is szakított. Élete vé­géig ezután független szocia­listának számított. Noha köz­vetlen környezetének jelentős része 1918-ban megtalálta az litat a kommunista párthoz, ő maga igazi tábort, tömegeket nem tudott, nem is Volt képes maga mögé állíani. Az ideológus 1903-ban a Társadalomtudo­mányi Társaság vitáján »A szociológia újabb irányzatai­ról« címmel Szabó Ervin is­mertette a szocializmust. Tör­ténelmi pillanat volt ez. »Ma­gyarországon, magyar nyelven ekkor jelent meg a marxizmus teljes tudományos fegyverzet­tel. Magyar tudományos fóru­mon először lépett fel valaki a marxi és engelsi életmű is­meretében, ráadásul a kor szo­ciológiai műveltségének birto­kában« — írja egyik életrajz­írója. S hogy a vitában végső soron győztes szocialista (marxista) világnézet a szűk értelmiségi körön túl is terjed­jen, azért Szabó Ervin sokat tett. Nagy marxista szocioló­giai szintézisét a társadalmi osztályokról és az osztályharc­ról ugyan nem sikerült meg­írnia, az eredeti Marx- és Engeis-szövegek kétkötetes ki­adásával és a 48—49-es ma­gyar forradalom és szabadság- harc első marxista igényű mo­nografikus feldolgozásával év­tizedekre befolyásolta a marxizmussal ismerkedő hazai érdeklődőket. Ahogy a pártról vallott fel­fogása végső soron késleltette a forradalmi, új típusú mun­káspárt megalakítását, anti- dialektikus és esetenként eti­kai idealista nézeteit a marxiz­mus teljességének átélésében és alkalmazásában gátolták, írásai, cikkei, tanulmányai mégis ,a mai napig tartalmaz­nak fontos, meglepően aktuá­lis mondanivalót, mindenek­előtt a marxista tudományos alapállásnak, az elmélet és a gyakorlat kapcsolata elválaszt- hatatlanságának igényét. »Nem szabad elmaradnunk az elmé­letben. Régi megismeréseink állandó és folytonos revízió alatt kell, hogy legyenek. Le kell vonnunk a gyakorlati pró­bák tanulságait. És új megis­meréseket kell szereznünk.« Szellemi-gondolkodói nyugha- tatlanságának, a fennállót ál­landóan meghaladni törekvő marxi igényességének értékes vallomása ez. Megszólalnak kövek és emberek Föld alatti szoborkert Mintha hómezőbe fúródna a gép orra, amikor eléri a felhők felső határát. Néhány percig úgy tűnik, az ablakra kívülről papírlapot ragasztot­tak, azután ritkul a pára. Odalenn havas nyírfaligetek, messzebbre apró kertes házi­kók, alattunk pedig Sereme- tyevó betonpályáinak szürke szalagjai, s máris gurulunk az egyiket. Faházak — dácsák, azaz nyaralók —‘ és fából épült la­kóházak, behavazott nyíresek között vezet Moszkvába az autóút. Hirtelen hatalmas vasszerkezetet hagyunk el. Egy fura épület váza is le­hetne. — Sün — mondja a kísé­rőnk. Én f*y sem tudom, mi volt az, de azonnal eszembe jut­nak a háborús olvasmányok. A második világháború alatt, a hatalmas vastövisekből ké­szült tankcsapdákat hívták így. De ez az út melletti sün új: emlékmű a szovjet fővá­ros egykori védelmi vonalai­nak helyén. Hamarosan lakótelepek tűn­nek fel. A Leningrádszkij proszpekten megyünk. Buda­pesti távolságokhoz szokott szemem megnyugszik: rögtön bent vagyunk. De elfelejtet­tem, hogy Moszkvának már majdnem annyi lakosa van, mint Magyarországnak. In­nen még majd egy óra a vá­ros központja, s úticélunk, a Vorovszkij utca, Rosztovék háza. Ma a Szovjet írók Szövetségének központja. Va­laha a Rosztov grófoké volt, Natasáéké a Háború és béké­ből. Ebbe a házba hozták a sebesült Andrej herceget Bó­rogyinóból. Azóta Borogyinó is beleépült Moszkvába. Rövid megbeszélés, ismer­kedés után kísérőnk, Mojszej Izrailovics Akerman szállá­sunkra kalauzol bennünket. Ki se csomagoltam, máris ar­ra gondolok, hogy mihamarabb el kell jutnom a Szadovájára. És egyedül. Még térképem sincs, de nekivágok. A szálló­tól nem messze rémülten taxiba ülök. A Szadováján lenni megha­tározatlan dolog. Tizenhét ut­ca és tizenkét tér alkotja. Né­mi erőltetéssel — tegyük meg — hasonlítható a budapesti kőrúthoz. ■ Tizenöt és fél kilo­méter hosszú. Itt egy Hja Ehrenburg nevű gimnazista még lóvasúton járt: »Egy ge­be húzta: a Precsisziyenka úti emelkedő előtt egy fiatal fickó ugrott fel a lóvasútra : ő tartotta kisegítő gebe gyep­lőjét és elkeseredetten gyü- ázott. A lóvasúton az egész Szadováját végig lehetett utazni, ami igen hosszú út volt« — irta később »Embe­rek, évek, életem« című mű­vében. Köd terjeszkedik minde­nütt. Sűrű porhó, lámpák de­Ahogy körüljáratja az em­ber a szemét, mintha az egész várost befogná tekintete. Fes­tőművész ecsetjére méltó lát­vány nyílik a donneri rész e magas pontjáról, s bizonyára nem véletlen, hogy Kapos­vár három új műterme itt épült meg. Verőiényes napsütésben gyülekeztek a kaposváriak — meghívottak és érdeklődők —, hogy jelen legyenek három festőművész: Honthy Márta, Csiszár Elek és Leitner Sán­dor új műtermének avatásá­nál. A Fonómunkás Kisszin- pad tagjainak szavalatai, va­lamint a Csiky Gergely Szín­ház kamaraegyüttesének elő­adása foglalta méltó keretbe a hangulatos megnyitót, ame­lyen Balajcza János, a városi tanács elnökhelyettese többek között így fogalmazott: — Ér­tékesek hagyományaink, je­lentősek eredményeink. A már megépült műtermek, s azok, amelyek majd később épülnek meg, már a jövő út­ját jelölik ki, egy jobb és egy hatásosabb közművelődési tevékenység körülményeit biz­tosítva. A megnyitó után a három festőművész rögtönzött kiállí­tásra hívta műtermébe a je­lenlevőket. A látogatók meg­győződhettek arról, hogy a külső kialakításában elegáns épület belső elrendezése is kielégíti a legmagasabb igé­nyeket. A mintegy száz négy­zetméter alapterületű műter­mek galériáival, raktár- és tisztálkodóhelyiségekkel ki­egészítve, valóban ideális munkakörülményeket bizto­sítanak. Ezt állapította meg Török Béla, a Képzőművészeti Alap igazgató-helyettese is. A lá­tottak annyira megnyerték tetszését, hogy javasolni fog­ja: ezt a műterem-kialakítást vegyék át az ország más pont­jain létesítendő művészeti munkahelyek építésekor Mint elmondta, mára reális igény- nyé vált a kultúra decentra­lizálása, azonban nemcsak óhajtani kell, hogy kialakul­janak Budapest ellenpontjai, hanem tenni is kell érte. A Képzőművészeti Alap támo­gatja az ilyen törekvéseket, ezért is volt örvendetes Ka­posvár vezetőinek elhatározá­sa. Hozzátette: a támogatás önmagában nem elég, ennél fontosabb, hogy a városi szer­vek és vezetőik magukénak érezzék az ügyet. Kaposváron, úgy látszik, már kialakulóban vannak egy magasabban szer­vezett művészeti élet szemé­lyi és tárgyi feltételei. Ezt hivatott elősegíteni majd az a szeptemberi tárgyalás is, ami­kor az Alap vezetői, vala­mint a város képviselői a le­endő művészeti központ to­vábbfejlesztéséről tárgyalnak. Bár a művészetet nem lehet pénzzel kifejezni, kétségkívül sokat nyert a város a kor­szerű műhelyek kialakításá­val, s nem utolsósorban az­zal, hogy Csiszár Elek sze­mélyében, siófoki művésszel gazdagodott a megyeszékhely festészete. — Szakmailag első osztályú színvonalon készült ez a műterem — mondta új munkahelyéről a művész. — Nekem Siófokon csak egy kis szobám volt, itt fény is, hely is, nyugalom is van elegen­dő. A lehetőségek tehát meg­vannak, már csak dolgozni kelL Leitner Sándor a feslőkollé- gák nevében mondott köszö­netét. — A látvány magáért beszél. Itt minden négyzet­centimétert a lehető leggon­dosabban készítettek a mun­kások, mintha csak maguknak csinálták volna. És azt ni- szem, nem tévedtek : a mű­vészet nem magánügy, a mi hivatásunk az egész közösség kultúrájának gazdagítása. Re­méljük, megvalósul majd a művészeti központ. Ehhez az első lépcsőfokot jelenti a most átadott három műterem, s mi, itt dolgozó művészek termé­szetesen vállaljuk azokat a feladatokat, melyek a nagy­szabású tervből ránk hárul­nak. B. A. Pantaleőn hölgyvendégei Mindennapi ember Panta­leon Pantoja százados, Mario Vargas Llosa főhőse. Szolid, megbízható, szorgalmas, gát­lásos, mamakedvence. Két szenvedélye van, a hadsereg és a család. »Komputeragya« van, és egy bulldog makacs­ságával tör célja elérésére. Ám minden erkölcsi fenntar­tását, testi gyengeségét vas­akarattal, elnyomja, s hittel, kritika nélkül mindent végre­hajt. Ez a Pantoja százados min­dennapi irodalmi hős. Ö és a hozzá hasonlók gyakran az embertelenségnek, az önkény­nek, az elnyomó szigorúság­nak kétely nélküli figurái, cselekvő részesei. Drámák­ban, regényekben, megélt, megtörtént eseményekben vo­nulnak előttünk ismerj és. is­meretlen alakjai. Az örök emberi gyengeség, s egyszers­mind — fájdalmasabban — a XX. század egyfajta erkölcsi magatartásának hordozói, ök, a Pantaleőn Pantoják. A perui író mégsem e tisz­tes középszer veszélyeit áb­rázolja. Llosa többet tesz, töb­bet akar. Megérti törekvő, szorgos hősét — egy bizonyos pontig. Amikor a százados a hadseregben a • ruhaellátás fe­lelőse lesz, senki sem tud ná­la többet a divatról, a test­méretekről. Élelmezésvezető­ként a fanyar, rossz étvágyú férfiban hirtelen mérhetetlen szeretet támad az asztal örö­méi iránt... Derék Pantita. S akkor is önmagát adja, ami­kor a forró, párás Am-azóniá- ba vezénylik új feladattal. Különös világ Amazónia. A szüntelen forróság szükségte­lenül fölhevíti az emberek vé­rét. Izzóbb itt a gyűlölet, kiáltóbb a szegénység, rossz- indulatúbb a pletyka és szá­nalmasabb a dilettantizmus. »Mosónők« járják a várost, bekopogván az ablakon: »Van-e mosnivaló?« Vallási fanatizmusból embereket fe­szítenek keresztre, majd a megfeszítők szentként tiszte­lik a megfeszítetteket. Az unalmas őserdei helyőrségben felforr a legénység vére, a fö­lös férfiúi hevület túlcsordul a környékbeli asszonyok, lá­nyok igaz bánatára. És jön Pantita. Hölgyvendég Szolgálatot szervez. Különít­ményt a »mosónőkből«, hiva­tásos örömlányokból, »szolgál­tatásaival« csillapítandó a sű­rű katonavér zakatolását. Pantita a szokott lendülettel, alapossággal lát munkához. Számol, statisztikát készít, ta­pasztalatokat szerez, kipróbál. A Hölgyvendég Szolgálat szervezése a nehézkes katonai zsargonban előadva ugyan- csak próbára teszi nevetőiz­mainkat. (Valószínűleg a for­dító hibája, hogy nem jobban.) S a tökéletes szervező, tökéle­tes munkát végez. Beindul a gépezet, minden a legjobb úton halad ahhoz, hogy telje­süljön a százados hő álma, az évi 100 ezer »szolgáltatás«. A botrány persze dagad, majd a hölgyek elleni kalóztámadás­ba, parázs lövöldözésbe, s em­berhalálba torkollik. A Hölgy­vendég Szolgálat jövöjén ag­gódó százados az események vasiogikája, a szervezet leg­tisztább érdekei szerint jár el: a lövöldözésben elesett hölgy­vendéget katonai tisztelet- adással búcsúztatja. Ez Llosa eredeti regényszer­kesztési bravúrja. Két gondo­latot egyesít a remek társa­dalmi parabola. A szorgalom és a becsület, az odaadás és a komputeragy tragikomédiába fúl, ha ostoba a cél, ha bi­gott a társadalom. De Panta­leon felelőssége sem kendőz­hető el. ». • • nekem szüksé­gem van arra, hogy parancs­nokaim legyenek. Ka nem lennének, nem tudnám mi­hez kezdjek, úgy érezném, rám szakadna a világ« —- pa­naszkodik. Alakja mögött Whyte szürke, arc nélküli szer­vezet-embere sejlik föl, s hu­nyorog ránk közömbös-fáradt tekintetével. Az erkölcsi part­talan ság, a cél és eszköz tö­kéletes káosza ez. Csak a lányok, az egykori hölgyvendégek siratják jó dolgukat, szép sorsukat, nyu­godt életüket. A Rendet, ame­lyet egyenesen nekik hozott Pantita. A létbiztonságot. S ennél semmi sem drágább Amazó- niában. Csupor Tibor rengő foltjai, reflektorok su­hanó pászmái. Hol jobbról, hol balról, hol hátulról vagy szemből lök meg egy köd­alak, ütközöm neki valakinek. Megyek az eltűnt Szadová- ján, egy derengő M betűig. Itt is azt jelenti, amit Pes­ten: metró. Eíőkotrok a zse­bemből egy ötkopejkást, bedo­bom, lelépcsőzöm. Találomra beszállok egy beérkező sze­relvénybe. Sok választásom nincs is: nem jól helyezked­tem, s az áthatolhatatlan tö­meg amúgy is belesodorna. A metrózásnak ugyanis kü­lön technikája van. Nem le­het csak úgy cél nélkül meg­állni valahol, de ha már ez megtörtént, semmiképpen sem lehet azon a helyen gyökeret ereszteni, legföljebb az esti záróra után, addig haladni kell a többiekkel. Az egész már a mozgólépcsőn elkezdő­dik. Aki nem siet túlságosan, az jobbról megállhat, de bal­ról sosem. Ha mégis ezt csi­nálná a tájékozatlan, gyorsan a helyére teszik azok, akik sietnek, s a bal oldalon ro­hannak le. Ugyanígy lent is: ha beálltál egy sorba, oda kell utaznod, ahová a sor igyekszik. így is történt. Az­után ugyanezzel a módszerrel átszálltam, s kiszálltam a For­radalom terén. Mintha föld alatti szobor­kertbe léptem volna. A mély­állomásban a forradalom har­cosainak, vezetőinek szobrai, két-két sorban. Fölfegyverzet- ten vagy sebesülve, rövid pi­henő közben vagy rohamra in­dulva. Egy békés kompozíció ragadja meg a tekintetem. Két kislány. Egyikük ke­zében földgömböt tartva ül, a másik áll, és jobb kezének mutatóujját a. forradalom fő­városának csillag ábrázolatá­ra helyezi. Régóta sétálhatok már a szobrok között. Az egyik állo­másügyeletes megkérdi, hova szeretnék menni. A Maja­kovszkij térre. Elmagyarázza, megérkezem. Korántsem olyan monumentálisán díszí­tett állomás, mint a Forrada­lom teréé. Színes, mozaiksze­rű mennyezeti freskókat lát-, ni, két alapvető téma ihlette őket: a munka, a szocializ­mus építése és eredményeinek védelme. Zelei Miklós (Folytatjuk.) Egy nagyszabású terv első lépcsőfoka Műtermek körpanorámával

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents