Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

/ A mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy harapjon vala­mit, az asszony éppen a gye­rekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogasabbakká terebélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnöknek úgy tűnt, mintha jómaga is rejtvényt játszana: mondandója nem egyenesen, hanem labirintusi zegzúgokon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste-lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire hú­sát vesztő szilva a magjára. Fájt a feje, erre még az iro­dában bevett egy pirulát. Ezt meg rögtön visszahúzni akarta az üres r~ gyomor. A fü­lébe legyek­ként bozsorog- va beteleped­tek, párzottak és szaporodtak a gyűlésen ne­ki címzett hoz­zászólások. Hörbölte az ételt, itthon lágyra most nem tudta igazí­tani vonásaik — Hoci! — nyúlt a köny­vért. A gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fenn­hangon olvasta a példát. Min­dent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskodtak agyába a szavak. »Lófogattal egy katasztrális hold földet lehet felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét hol­dat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?« Szokványfeladat! Az ő fia Leskó László ...mígnem elemészt téged — nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Egyet szántottam föl, pedig majd a belem lógott ki, úgy törtem magam abban a rohadt gevemyásban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te istenbarma kölke?... Hány holdat szántott föl a paraszt? — E... gyet — vacogta a gyerek. Egyet! A gép meg hetet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe ! Állánál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás nedvességtől undorodott: kire fajzott ez a kölyök? Li­di, az első fe­lesége volt ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis sze­rencsétlenség hogy jön össze? nomlokíalát Rudnay és Bábony nem kellett ráfegyelmeznie magát a csörömpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések verejtékesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől félt : másoktól mintázza a kés és villa páros használatát. Kedélyére nagy, fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre acsarko­dóit, de Árendásnak hallása volt rá, hogy az ostorcsatta- násos hangsúly tulajdonkép­pen az ő késének szól. Az »Isten verte kölyke, én nem kínlódok tovább veled!« cso­magolása annak a ki nem mondottnak, hogy »Az én munkám ebben a házban már csak annyit ér. mint a ló pottyantása!« Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem késik. De a férfiból még r.em párolgott el a délelőtti gyűlés sósavas hangulata, emiatt nem gurított békítbe- tő mondatokból szőtt szőnye­get az asszony elé. Lánvakorú fehércseléd volt ez a Margit, dédelgetnie kellene akár a macskát, hiszen amíg meg r.em nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala miatta. Attól a perctől, mi­helyt a kettőjük dolga kitu­dódott, senki sem merte töb­bé szép arcú Margónak /hívni az adminisztrátorlányt. Áren­dás azonnal elvált első asz- szonyától. Szegény Lidi csak tyúkültetésben, paprikapalán­tázásban. mosásban, takarí­tásban tudott gondolkodni ! Az elnök elvette Margitot. Már gömbölyödött a lány ha­sa. — Vesződjön veled egyszer a kujtorgó apád is! A z asszony lecsapta a gyerek elé az írószer- számot és magukra hagyta őket. Menése mosta­nában kezdett puha macska- mozdulatokból súlyt éreztető döcögőssé alakulni. Árendás érezte, hogy a nemtörődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? A gyerek gyanakodva lesett föl rá. Árendás ez, le sem ta­gadhatná az apját! Sűntüske- kemény hajbokor, sovány arc — mintha belülről viccesen beszippantotta volna a fölös­leget a fogsorok közé —, pe­reménél kifelé gördülő fül, a szem keskeny résben kuksol:' rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis valahogy alamuszi ez a gyerek: nagyapakorú apa és nagyon is asszonyos menyecs­ke bókkanó fejű termése. Nem volt ideje összemeleged­ni a fiával. Otthoni, szűkös idejét Margit igényelte — El... akadtam — lehel­te a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendás­ban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csapdáz- ni akarta a fia pillantását, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá —, ezt a gyereket még sohasem hallotta nevet­ni. Mosolyt préselt az arcá­ra, belefájdultak a pofacsont­ra feszülő izmok. Bizalmat követelő — nem kérő — nyá­jasság ez, érezte. Puhább nem tudná ezt mondani ? A hirtelen sarjadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — békülékennyé tet­te. — Hogyan gondolkodtál, Sunyukám? A gyerek pillantása a füzetlapra fagyott. Si- pítós hangja útközben meg-megkarcosodott : — A tizenkilencből el köll venni hetet. .. — Rrrrossz! Kiröffent belőle, mielőtt fe­gyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostaná­ban elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óva­tosan, mint a Mmes tojással! Puhított a hangján: — Mondd el a példát, Su­nyukám. A »Sunyukámba« azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészekből rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett pi­rulni a bőr. Árendás elfordí­totta a fejét: istenverte köly­ke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes eme­leteiben látni az épületet! Árendásban egyre tarajosab- bakká híztak a rosszkedv hullámai. Kezdjük elölről! — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis man­csával a füzetet gyűrögette. Az arca nyálkásan csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Torkából csak többszö­ri nekikészülődésre ugrottak a szavak: — ... A lófogat ... hetet. Ugye? A reménykedő »Ugye?« ke­gyelmet kunyorált. Árendás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gyerek! belülről égette valami. Nem hallotta mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek mar­kukba röhögnek: az elnök fia megbukott!! — Amikor a traktorra ül­tem öt-hat holdat megszán­tottam. Nem hetet! De ötöt, azt meg ! Kemény gyerek vol­tam ... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt ... Azt mondták az emberek: »Áren­dás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottál a gazdák­ra, légy az elnökünk !« ... Ti­zenkilencszer öt, érted?! A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak elérte Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, hogyan: egy­szerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gyerek... Vagy ő, csak a bensejében gyerek­ként. Újra hallotta a főagro- nómus szavait: »Jani bátyám, lépnünk köll, mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakértelem nélkül...« Mondd ki: hülye vagyok!« Nem er­ről van szó, te is tudod. De a bővített újratermelés azt kí­vánja . ..« A friss okleveles állattenyésztő bólogatott: ki­zárták őt maguk közül az idegen nyelvű szakkifejezé­seikkel. Ütött. — Gatyába rázni a szövet­kezetei jó voltai»!? E melte a kezét újra: — Éjszakákat a terv fö­lött gunnyasztani jó voltam!? ... Elnökként is traktorra ülni jó voltam!? ... Hitelt kikuncsorogni jó vol­tam!? ... Kitaníttatni az ag- ronómussá vakaródzott ura­kat jó voltam!? A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven. Margit vijjogva röppent ki a belső szobából, — Megölöd, te állat... Se­gítség, emberek! A boltból átszaladtak néhá- nyan és lefogták Árendás Já­nost. A boltos telefonált or­vosért. Bábonyi házak. 1922-ben egy sovány, ma­gas, szürke zsakettes, kala­pos, fehér kesztyűs férfi szállt le a bábonyi vasútállo­máson. Rudnay Gyula volt, az ismert nevű festő. Pon­tosan ötvenöt éve érkezett először Bábonyba, ebbe a kis külső-somogyi falucskába — sógorának, Dusza Pál refor­mátus lelkésznek a meghí­vására. Heteket töltött a két domb hajlatához lapuló, csendes faluban. Szorgosan, csendesen dolgozott ecsetjé­vel, a vásznon alakot, for­mát, színt öltöttek a bábonyi utcák, a fák, a domboldalak és az emberek. »Ha végig megyek az utcán, csak kap­kodom a fejem, olyan gyö­nyörű járásúak az emberek, asszonyok« — vallotta ké­sőbb. 1922-ben Rudnayt vég­képp magához láncolta a szelíd, somogyi táj. Ezután nem múlhatott el év, hogy a nyár közeledtével ne csoma­golt volna izgatottan, nagy várakozással, s ne készült volna Bábonyba. Nyárelőn egy hónapot töltött Szént- mártonkán a rokonainál, majd júliustól októberig Bá- bonyban, Bábonynak élt. MEGHÍVÓ. K sjúe.te. 8 AzaIc.-.» Nyomtatott meghívó a bábo­nyi hangversenyre. ZELEI MIKLÓS Egy emberélet tényei A történet 1941 augusztu­sában kezdődik, amikor a tizenkilenc esztendős Dániel Mihály Pálmonostoráról Bu­dapestre jön és kalauznak szegődik a BSZKRT-hoz — betöltve a június 26-i kassai provokáció után hadba vo­nullak által üresen hagyott helyek egyikét. Nyolc nappal a doni vere­ség után Dániel Mihályt is elviszik katonának. A BSZKRT 1946. április 7-ón, a fölszabadulás első évfor­dulója után három nappal törli a létszámból. Indok: igazolatlan távolmaradás. A törlést két év múlva az igaz­gatótanács érvényteleníti, s Dániel Mihelyt hét nap rend­kívüli fizetett — mivel?! — szabadságra bocsátja. Indok: fogságból hazatért. Az életéből huszonöt év telt el. A huszonötből hat lett a háborúé, a hatból négy maradt a lövészárokban, a tábor szögesdrótja mögött. A férfikor fele — és még min­dig csak a kezdetek. Az úgy­nevezett élet elején. Nul­lán. (Vigasz: egy egész or­szággal együtt). A középmagas, zárkózott, lassú járású férfi összeszo­rítja a fogát, és nekivág. A dokumentummá átminősült - szolgálati papírok jelzései: 1949. május 20-án kétszázöt­ven forint házassági segélyt kap, fél év múlva szoba- konyhás szolgálati lakást. Azután villamosvezető lesz, utána elvégzi a trolivezetői tanfolyamot. Jóval később a nyolc általánost. Közben jár­ja a soros szakmai és poli­tikai tanfolyamokat. Egyszer kollektíván — pecsétes levél­ben — dicséri meg egy Pes­ten kirándult tsz-csoport; egyszer túllépi az előírt se­bességet. Néhány dicséret. Balesete nem volt. — Tudta, mi mellett kell szólnia. Mindig az érdekein­kért agitált. Ha háromszáz órát kellett dolgozni egy hó­napban, annyit dolgozott. Havi egy, esetleg két sza­badnappal. Nem vitatkozott azon, hogy milyen feltételek­kel dolgozik. Bér- és juta­lomvitánk sem volt soha — mondja a felettese. — Jelenleg nem lépjük túl a havi kétszáz munkaórát. Négy-öt, sőt hat szabadna­pot is adhatunk egy hónap­ban a járművezetőknek — folytatja a munkahelyi ve­zető. — A »hőskorszakban« ezt nem lehetett. Kevés volt az emberünk. De annak a kevésnek meg­fizethették. Dániel Mihály pedig befejezheti a szabad­ság-hegyi lakás építését, pár év múlva kicseréli a kocsit is. — Ha nyugdíjas leszek, majd barangolok az ország­ban. ötvenéves. Eljutott oda, ahová fiatalon lenne jó, fia­talon lett volna jó — hábo­rú nélkül, fogság nélkül, szegénység nélkül. De még­is föllélegezhet. Föllélegezne, ha nem érez- né, hogy baj van a szivével. De ez titok, önmaga előtt is. A tengelyen töltött idő után járó korkedvezménnyel már csak három év van a nyugdíjig. Ki kell bírni. Csak három év! — Az üzemorvosi ellátás­tól idegenkedett. Valószínű­leg saját orvosa kezelte — mondja az üzemorvos. Az orvosi kartoni bejegy­zése: «-Vérnyomás-emelke­dés. Heti szabadnap meg­adása mellett vezethet. Ne túlórázzon. Egy hét múlva jelentkezzen vérnyomás-el­lenőrzésre«. (Nem jelentke­zett). — Hogy fordulhatott elő, Miért ragaszkodott e ter­mészet adta szépségekben bővelkedő kis zughoz a tár­sasági életet fölötte kedvelő mester? Hiszen olyan volt számára pesti baráti köre, a testet-szellemet éltető viták, éjszakába nyúló beszélgeté­sek világa, mint halnak a víz? Miért vállalta akkor mégis a csendes, lassú per- gésű bábonyi napokat? Erre Rudnay Gyula személyiségé­nek, művészi magatartásá­nak ismeretében válaszolha­tunk. Rudnay a felvidéki Gö- mörben született. Erdők, ko­mor hegyek, gyors esésű pa­takok, s a vad szépségű táj adták eszmélkedő gyermek­korának nagy élményeit. A természet, a hegyek friss le­vegője, napsugara, virágilla­ta egész életében ott zson­gott a lelkében, s hatással volt gondolkodásmódjára. RUDNAY — mint tudjuk — nem a természet csendes és halk szavú művésze: ko­mor indulatok, nagy ellenté­tek és szenvedélyek festője ő. Hollósy Simontól Mün­chenben megtanulta a szi­gorú iskólázottságú, részle­tező, s pontos természetáb­rázolást. De ennél sokkal többet, lényegretörőbbet akart. 1905-ben Hódmezővásár­helyen találjuk, a híres al­földiekkel: Tornyai Jánossal, Endre Bélával, Kiss Lajos­sal. Járják a tanyavilágot, a Tisza-parti füzeseket, pa­rasztudvarokat. Hosszan el- * beszélgetnek az alföldi ku­bikosokkal, tanyasiakkal, is­merkednek életükkel. Rud­nay több képet fest ebből az időből, e képekből mégis hiányzik valami. Festői-em- beri látásmódja, érdeklődési köre kitágul, szélesedik, szo­ciális érzékenysége fejlődik. Miért nem kamatozik ez közvetlenül műveiben? Bényi László, Rudnay élet­rajzírója találóan fogalmaz: hogy nem jelentkezett? — Az emberi felelősséget nem lehet teljesen admi­nisztratív útra terelni — mondja az üzemorvos. — Ritkán betegeskedett. Tavaly vettem betegállo­mányba, három napra — mondja a körzeti orvos. — Súlyos anyagi veszte­séggel jár, ha valakit nyug­díj előtt tiltanak el a ve­zetéstől — mondja a kollé­gája. A barátja pedig: — Vigyázott magára. Nem dohányzott, nem ivott. Mun­ka után egy fröccsre se ment be sehova. Társadalmi mun­kát végzett, a brigád életé­ben benne élt. Nem panasz­kodott semmiért. Egyszer, a halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy nagyon fáradt. A viz is kiverte. Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől. El­szánta magát: — Megtartani, amit elér­tem. A reggeli csúcsforgalom végén Dániel Mihály a vo­lán mögött rosszul lett. Mun­káját így is lelkiismeretesen végzi: azonnal fékezni kezd. Fékezés közben belehal az infarktusba. A jármű egy fának gurulva megáll. Személyi sérülés nem tör­tént, az anyagi kár jelenték­telen. (Rudnay Giji la festménye) »Nem lévén alföldi ember s nem lévén paraszti szárma­zású, sem táji, sem osztály­élmény, sem a gyermekkor legmélyebb benyomásai nem köthették a festészetét az al­földiek csoportjához.« Rudnay a tízes években még hazajárt Gömörbe. Ek­kor, az első világháború él­ményeinek hatására festette megrázó erejű képeit a me­gyébe özönlő galíciai mene­kültekről. 1920-tól azonban már nem mehetett vissza a gyerekkora óta olyannyira szeretett tájakra. S akkor egy látogatás elég volt, hogy fölfedezze Bábonyt. Ezután minden nyáron itt találjuk. Itt él, sétálgat, gombázni jár, beszélget a falusiakkal, és eorra-rendre készülnek vásznai. A bábo­nyi évek alatt sajátos szem­léletbeli változás figyelhető meg festészetében. Gyakran dédelgeti az igénytelen té­mákat, a szalmatetős házso­rok fordított V-homlokzatát, az árva kútágast, a magá­nyos galambdúcot, a roska­dozó fészert, az elhagyott pázsitot, a poros útkereszte­ződést. A falu természetvi- dám hangjaira is fölfigyelt. Itt, a kis somogyi faluban talál rá a világlátásának leg­inkább megfelelő festői mo­dorra. A népről való mon­danivalója jelentékenyebb volt, igényelt, semhogy apró zsánerjelenetekre, elbeszélés­töredékekre szabdalta volna. Kedélye, vérmérséklete is az olyan súlyosabb előadásmód felé terelte, • amelynek az irodalomban a ballada felel meg leginkább. Erőteljes sötét tónu­sokból, gyöngyöző vidám színekből bomlik ki előttünk a bábonyi világ. »Az én bá­bonyi tájképeim földje: ége­tett umbra, kis okker és ke­vés fehér, a fű pedig perga­men zöld. Lehet, hogy kis égetett siena is van benne« — mondja Rudnay e képek­ről. A festő nemcsak szemlé­lődik, s ecsetjét forgatja, ha­nem egyszersmind pezsgő kulturális életet is teremt a faluban. Tanfolyamokat szerveznek a földművelésről, mezőgazdasági szakismere­tekről a falubelieknek, hang­versenyeket és zenés esteket tartanak. A festővel együtt él öccse, Rudnay János, a világháborús kézsérülését élete végéig szenvedő hege­dűtanár, a bábonyi közélet fáradhatatlan szervezője. Összegyűjti és földolgozza a környék igen gazdag betyár­hagyományát. Rudnay Gyula élete vé­géig látogatja a kis somogyi falut. Ide vonzották a falu­ban élő rokonok, a gömöri hegyek helyett megtalált zöld dombok, ahol megvaló­síthatta művészi elképzelé­seit. Ezt így fogalmazza meg legtisztábban az Ifjú szívek­ben élek című baloldali röp- iratban: »Minden idők min­den nagy művészete, az ab­szolút művészi szabadság ér­zete mellett, saját nemzeté­nek volt kifejező lelke ...« Máig érvényes igazság. Csupor Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents