Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
VÍZ, VICA, EMBER Búzakoszorú és a szalagok... T4. §. A Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott világoskék mezőben álló, ívelt oldalú, piros-fehér-zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról piros-fehér-zöld, jobbról vörös színű szalag fonja át. A pajzs fölött középen elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre. (A Magyar Népköztársaság Alkotmánya) Fotókiállíhís Balatonfőldváron Az Utcán szép, fiatal nő sietett. Valamit vitt a kezében. Egy kicsit szeles, szökellő léptekkel közeledett, néha mosolygott. Amikor jobban szem- iigyre vettem, mit is hoz, meglepődtem. A magyar címert vitte valahova. Talán az irodába, talán kirakatidekorációnak. Néha ránézett, vigyázva fogta, amikór sűrűbb lett a tömeg, magához szorította. Az emberek utánafordultak. Régi pengőket, forintokat nézegettünk egy gyűjtővel. Nem volt nagy értékű ritkaságok tömege. Miért őrizgeti őket mégis? Elmondta, hogy a fiának tartogatja. Ö még ismerte, használta valamennyit, a 13 éves gyereknek azonban már történelem a sokféle pénz. És magunk is el-elcsodálko- zunk: jé, ilyen is volt? Rézből húszfilléres, búzakalászos két- fillér, munkás alakos ötven- fillér. És a címerek? Árpád- sávos:, három halom kettős kereszttel, sarló-kalapácsos... Egy-egy kor jellemzői. Visszatérve, kicicomázva, kisajátítva letagadva. És a mai? összenézünk, szégyenkezve : mi jogon mondunk mi értékelést országunk jelképéről? Sután jutnak eszembe a szavak. A búzakoszorú a szalagokkal a csillag felé mutat. Könnyen érthető jelkép. A címerpajzs a nemzetiszínnel, őrzi az államalapítást, a múltunkat, és vele egybefonódó jelenünket. Szép ez a címer. Jelképezi a mát, a kort, amelyben alkották, amelyben élünk. Iskoláskoromban minden osztályban ott függött a címer a fekete tábla fölött, a katedra mögött. Nekünk, nem volt. Gyerekként, a baráti körrel addig kutattunk a padláson heverő régi lomok között, amíg találtunk egy ütött-ko- pottat. Vettünk kromofágot, festéket, és nekiültünk. Másnapra kész lett. A pedellust kértük meg, hogy szögelje föl nekünk. És amikor reggel iskolába mentünk, figyeltük, hogyan fedezik föl osztálytársaink az új szerzeményt. És nem árultuk el, hogy mi voltunk. Azután már senki sem csúfolta a hatodik át, hogy nektek még címeretek sincs. Vajon mi hajtotta azt az öthat kisdiákot? Miért éreztük, hogy nekünk kell az a címer? Ma sok iskolába látogatóik el. És ma is ott látom a tábla fölött... — Hogy néz ki a magyar címer? — kérdeztem egy tizenéves ismerős lánytól. — Izé. Hát olyan kerek, meg piros-fehér-zöld. — Mégis, pontosabban. A vállát vonogatta. — Nem mindegy? — kérdezte, és nem értette, miért firtatom a dolgot. — És a zászló? — Nemzetiszín. Jaj, hát hogy lehet ilyet kérdezni? Lassan kiegyeztünk, hogy a címer sem mindegy. Éppúgy nem, ahogy a zászló, és éppúgy tiszteljük, szeretjük ... Az utcán csak pillanatokra állítottam meg embereket. Ugyanezzel a kérdéssel. Náhé- nyan válaszoltak rendesen, szabatosan. Az emberek többsége tudja, milyen a címer. Nagyjából. Egy fiatal pedagógus a gyerekek közt is végzett fölmérést róla. Kevesen tudták pontosan. És amikor a falra mutatott. csodálkoztak. Jé, hát persze. De azt tudták, hogy a Ford Mustangon egy lábait összekapó vágtató ló van, a Trabanton S-betű, a Mercedesen egy kör három sugáral... Címeres mez, címeres oklevél. címer a pecséten, címer a házasságkötő teremben, az anyakönyvvezető szalagján ... Biztonságot nyújt, büszkék vagyunk rá, hivatkozunk rá, szépnek találjuk, felemelő érzés, ha ránézünk, egy-egy esemény elképzelhetetlen nélküle. A hétköznapokban elfelejtjük megtanítani a gyerekeinknek. Gondolatvilágunkban a nemzetiszínű lobogó »árnyékában« él. Ha átgondoljuk mit jelképez nem állítunk föl sorrendet; egymás mellé került a kettő. Luthár Péter Somogyi szemmel, szívvel — idegenben. Talán ez lehetne a mottója a földvári kiállításnak, melyet a Siotour üdülőhelyi klubjában láttam. A kiállítók a Somogyi Fotó- és Filmklub tagjai, s ez a tény bizonyos értelemben (ha nem is döntő módon) meghatározó. Például a témaválasztást illetően. Ugyanis nem mindegy, hogy honnan utazunk, s mit viszünk magunkkal láthatatlan, de elhagyhatatlan pogy- gyászként abból a miliőből, amely az otthonunk, esetleg a szülőföldünk. Ettől is függ. mi érdekel, mi döbbent meg a felfedező barangolások közben, s mit viszünk magunkkal (magunkban) haza az utazásról. Az sem mindegy természetesen, hogy ki utazik. A legtöbben — közlési kényszer s átadóképesség híján — csak saját maguk profitálnak (ha profitálnak) útiélményeikből. Ezért jó, ha egy fotós utazik. Még jobb, ha jó fotós vagy fotóművész utazik. A földvári kiállítók — Csonka Béla, Gyertyás László, Jávori Béla, Nagy Lajos, Rozslay Géza, dr. Torma Ákos — utazásának volt értelme mert nemcsak »maguknak« utaztak. Tekintettel arra, hogy tárlatuk célja élményeik átadása, magas színvonalú riportfotóikból válogattak. Az utóbbi hangsúlyozására tüntették fel a fotók »születésének« helyét és idejét is. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden alkotásnál szükségét érezzük ezeknek a kiírásoknak. Némelyik riportfotónak készült munka ugyanis olyannyira »magáért beszél«, hogy a nézőnek teljesen mindegy, Párizsban avagy Görögországban sikerült a fotósnak egy-egy pillanatban az örökkévalóságot megragadnia. És ezek a »riportfotók« már nem is riportfotók, hanem művészi alkotások. Ez jellemző például Jávori Béla legtöbb képére (Fekete vízen, Mazúri hajós, Hagymakupolák, Egyedül, Tövises út stb.), dr. Torma Ákos egy-egy lírai töltésű tájkompozíciójára, enteriőrjére (Esőben, Gyergyó, Ablak), Nagy Lajos csupa vibrálás Sikátor című képére, Gyertyás László Tornyok, Csopka Béla Turista- szálló. Nézőtér című munkáira. Sorolhatnám tovább a neveket, illetve azt az egy-egy művet, mely az eredeti szándék ellenére lett több vagy más. mint riportfotó. Előbbi megállapításomnak csak látszólag mond ellent, hogy némelyik alkotás esetében viszont éppen a képbe sűrített kultúrhistóriai és esztétikai tartalom miatt jó a helyszínre utaló cím. (Jávori: Késmárk.) Ilyenkor ugyanis a sajátos at- I moszfárájú táj, város lelkületének lényegét sikerült megragadnia a fotósnak. (Gyertyás: Dalmácia.) A kiállítás rendjében — az elmosódott kontúrok ellenére — bizonyos tematikai elkülönülés fedezhető fel. Az első paravánon látható képek például a vizek, a vízpartok szépségéről vallanak, s az emberről, aki a vizek vonzásában él. (Jávori: Parti ember; Gyertyás: A tenger; Csonka Béla: Halász az Adrián.) A Balaton közelében honos ember víz- imádata nyilvánul meg e megfogalmazásokban, amelyekben a szikrázó fény és a szomorkás árnyék (honvágy?) kontrasztja néha drámai hatású. Ezután az intimitások következnek. Egy-egy öreg ház, domboldal, ablakmélyedés, magányos szikla, út hangulata. Majd az utcák. Jugoszláviában, Görögországban, Párizsban, Olaszországban. Az utcák embere. Rozslay Gézát például Róma oszlopai között egy elesett kis öregasszony emlékeztet a múlandóságra. Antik görög oszlopok között fáradt kirándulók üldögélnek (Rozslay), Snlit forgalma, nyüzsgése elandalítja a nézelődő idegent. A Szajna hídján szintén családias a hangulat (Jávori). Mondom: jó, ha fotósok utaznak. Még jobb, ha jó fotósok utaznak. Szapudi András Közművelődési díjat kapott „ Szerencsés ember vagyok” Kenyereim Tartottak elemi csapásoktól, parancsolok szűkmarkúságától és imába szőtték: »Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!« A gyerek úgy nevelődött, hogy a kenyeret minden körülmények között tiszteletben kell tartania, mert az »Isten teste«, melyet nem gyalázhat meg avval, hogy a földre hajít, vagy »nemszeretem«-mód- ra félrelök. Emögött is a félelem lapult: ne vesszen kárba egyetlen morzsája — vagy ahogy nálunk mondták, »egy élő zsurmája« — sem, hiszen nincs belőle olyan sok, hogy pazarolni lehetne. Volt egy kemencénk a hátsó udvarban. Nem téglából épült, így azután rangja sem volt Nagyanyám tapasztotta 6árból, s formálta két kezével szépen, boglya formájúra. Abban sült a mi kenyerünk Kelt a kovász, majd szépen egyesült a liszttel, lehetett dagasztani. Só nélkül nincs kenyér, az is kell bele. De minek részletezni? Az a kemence sütötte életem legjobb kenyerét. Rövidesen odajártak a szomszédok is. Fűteni való fát hoztak magukkal, a fizetség meg a »Köszönöm, ángyi!«, vagy a »Köszönöm, Bözsi néni!« volt. Azazhogy mégsem. Mert kedveskedésként — nincs udvariasabb ember a falusinál — a sütés végén mindig előkiáltottak engem, aki egyébként is ott tébláboltam mindig, lesve a szertartásszerű mozdulatokat. Pici cipót kaptam. A teteje meghintve finom kökénymaggal. Felnőttként járva a somogyi falvakat, másutt is rábukkantam erre a szokásra, s ha emlékezetem nem csal, ezt a kenyértészta végéből formázott kis gyerekkenyeret bubotának mondták. Ez még a péknél sült lángállónál is jobb volt. Mert egy időben a pékhez jártunk a többi környékbeli családdal együtt. Szerettem nézni, ahogy a pék a hosszú nyelű lapáttal be- ügyeskedi a kenyérré változó tésztát a szűk kemencenyíláson. Nyakig állt a kemence előtti árokban, s bár egy szál fehér gatyán és a péksapkán kívül más nem volt rajta, mindig izzadt a pokoli hőségben. Nyaranként rokoni aratásba hívták nagyanyámékat ; a segítség bére olykor egy zsáknyi élet volt. Igaz, a búzát nálunk soha nem hívták így, ilyen szépen. Csak érezték . .. Volt olyan év, hogy a ház- helynyi kis földdarabon mi is arattunk, a kötelet terítetKOPPÁNY Géza fejedelem alapította a kolostort Szent Márton hegyén, de akár a magyar államnak, Pannonhalmának is István épített olyan fundamentumot, amelyet nem bírt elmosni a történelem hullámverése. A somogyi tizedeket kapta a kolostor, miután Koppány vezér elbukott, teste felnégyeltetett, szállásterülete pedig a nagyúr hatalmába került. István és Koppány. Árpád vérei, közeli rokonok, mindketten a magyarságot akarják megmenteni. Csakhogy Koppány a múltnak, István a jövőnek. Itt, a várbeli zegzugok, ezeréves kövek között láttam egy meghökkentő erejű Koppány- képet, középkori ikonok, madonnák, franciskánus keresztek és modern festmények társaságában. Holló László olajvázlatát. Csak néhány ecsetvonás a mű: a magyarság honfoglalás utáni történetének első igazán tragikus mozzanata. A viharos háttérből előlépő vasakarat — István nagyúr — rátalál Koppány tetemére. A legyőzőitek iszonyú magánya hever a somogyi gyepen; az elhallgattatott nomád csatakiáltások, a magyarság 'fennmaradása végett szükségszerűen gúzsba kötött szilajság szomorúsága mered a történelem törvényét megtartó és megtartató hatalom szemébe. Koppányról tűnődöm a középkori altemplom homályában is, az Árpád-házi királyok külön bejárata mellett. Pedig itt I. Lászlóról, Könyves Kálmánról, IV. Béláról vallanak a kövek, s józan történelemalakító gondolatokról, amelyek e helyütt fogantak a somogyi vezér igazságát cáfoló évszázadokban. S akkor már kinek jutott volna eszébe az egykor István ellen fenekedé, rokon királlyá felkent vérei közül, hogy Koppány halálát, ősatyja megnyomorítását felhány- torgassa az államalapító emlékének. István akkor már (a középkori felfogás szerint) szent .volt. öx. A. tem minden fennkölt gondolat nélkül. Tűzött a nap, alig vártam a munka végét. Nem tudom, mikor bontottuk el azt a kemencét. Előzőleg már régóta hideg volt, s a kihűlt sárboglya alatt szelíd tyúkok leltek pihenőhelyet. Ahogy a többi család, mi is rátértünk a bolti kenyér fogyasztására. Már nem kellett attól tartani, hogy nem jut. S naponta hozták a frisset. Később meg már egyenesen a jgyárból, nem holmi kis pékségekből. Hol jót, hol kevésbé jót. Azóta is megmaradt az a szokás rokoni körökben, hogy vendégségbe érkezve, kóstoljuk az ottani kenyeret. Hasonlítgatjuk: a kaposvári, a dombóvári vagy a pesti jobb-e. Már nem rajzolunk pici keresztet a hamvasabb oldalára, a keményet el is dobjuk. Megkóstolhattam az Adria-parti hiebet, a müncheni brotot, a párizsi hosszú le pain-t is. Kenyereim lettek egy hétre, kettőre. S egyszer az jutott eszembe: egy nagy kenyér az emberi lét is, az évek meg egy- egy karéj belőlük. L. L. — Előfordulhatna-e, hogy ön az itt eltöltött majdnem húsz év után feladná a tahi nagyközségi könyvtár vezetői állását valami előnyösebbért, • nagyobb településen? Bolevácz József a tűnődő mosoly közben ismét rágyújt — húsz perc alatt a harmadikra. — Többször »nekiindultam« már, del valami mindig visszahúzott, eltántorított a szándékomtól. Nehéz szívvel hagytamí volna el mindazt, aminek létrehozásában részt vettem. Az sem bizonyos, hogy mindenütt ilyen szerencsém lehetne. Mert szó ami szó, nagyon szerencsés ember vagyok, az is voltam világéletemben, a felvételi vizsgáimon, a kinevezésemkor, s talán most, a kitüntetésemkor is. Nem kételkedhetünk a szerény könyvtárigazgató állításában, legföljebb annyit tehetünk hozzá, hogy Tabnak is szerencséje van ővele. Korábban hat év alatt öt igazgatója volt a könyvtárnak, most tizenhét esztendő óta — ő, Bolevácz József. — Amikor ide jöttem, háromezer kötetből állt az állomány, most harmincöezer- ből. Igaz, sokat kellett veszekednem ezért, mert volt idő, amikor alig-alig kaptam beszerzési keretet. Hanglemeztárról például akkoriban szó sem lehetett ; most háromszáz lemezünk van. Igaz, botfülű Vagyok, de legalább az iskolások élvezik a hallgatásukat. A könyvtár és a közművelődés más ágazatainak kapcsolatáról szóló kérdésemre élénken kapja föl a fejét. A vérnyomás látható növekedését természetesen jóízű rágyújtás. követi. —■ Nem panaszkodhatunk, jók a partnereink. (Ez is szerencse?!) Az általános iskola tanulói rendszeresen járnak hozzánk órákra, előadások^}, s előfordul, hogy a napközis foglalkozásokat is itt tartják. A helyi üzemekkel kialakultak már a kapcsolataink; a BVG-ben, a Videotonban és most aúgusztus elseje óta a kaptárüzemben is van fiók- könyvtárunk, ami nyilván igen jól kiegészíti a közművelődési tevékenység más formáit. Uj könyvek A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közül említsük meg Renato Guttuso, olasz kommunista művész most megjelent könyvét, mely A festő műhelye címmel került a könyvesboltokba. A nálunk is ismert kitűnő művész e könyvéből azonban nemcsak »a festő műhelyébe«, hanem mozgalmas életébe, gondolatvilágába is betekinthetünk: könyve segítségével megismerhetjük egy nagyszerű művész küzdelmes életútját. A Magyar Nők Országos Tanácsával közösen jelentette meg a Kossuth a Házasság, család, gyermek című kiadványt, amely szerényen A családjogi törvényről alcímet viseli. A Bacsó Jenő által összeállított könyvecske azonban ennél többet nyújt, mert kitűnő, hasznos eligazítást ad e széles témakörben valóban minden fontos, közérdekű kérdésről. Az Európa Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot Szergej Jeszenyin, a klasszikus orosz költő válogatott műveinek reprezentatív kiadása. A kötet a verseken kívül is közöl egy drámát, továbbá a axerző hazánkban naég nem A FRSTŐ MŰHEIYE publikált prózáját, tanulmányait, cikkeit, önéletrajzi írásait, leveleit is megtaláljuk a vaskos kötetben, amelynek anyagát Gerencsér Zsigmond válogatta. Elefántcsontparti történet a címe Bernard B. Dadié elefántcsontparti író könyvének. A szerző annak a nemzedéknek * történetét mondja el, amely — hátat fordítva a korábbi hagyományoknak — elindul az európaizáló- dás útján, hogy végül megtalálja az igazi utat — vissza a néphez, az afrikai valósághoz, a megvalósítható és egyedül értelmes afrikai jövőhöz. Újabb kiadásban látott napvilágot Charlotte Bronte: Shirley című regénye, a Világirodalom remekei sorozatban Daniel Defoe: Moll Flanders-e és A lammermoori nász, Walter Scott egyik ismert regénye. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó példásan gazdag termése azért is elismerédt érdemel, mert a kiadó mintha még azt is figyelembe vette volna, hogy vakáció van, s a kisebb-nagyobb diákok ezekben a hetekben érnek rá leginkább olvasni. A Képes történelem sorozatban látott napvilágot — újabb kiadásban — az 1917-es szocialista forradalom története. A Nagy Október, Földes Péter kitűnő munkája. Jurij Jakovlev kedves ifjúsági regénye, a Barátom, az oroszlán; Ludvik Soucek fantasztikus regénye, A vak ! madarak titka. A szó a nyolcvantagú nyugdíjasklubra és a citerazene- karra terelődik, s amint az várható volt, egy »szerencsés véletlenre»' is. — A nyugdíjasok klubját a népművészeti értékek megőrzésére, ápolására hoziuk létre néhány évvel ezelőtt. Jól működött — ma sem rosszabbul —, a tagok eljártak a foglalkozásokra, s így történt ez akkor is, amikor a József-napot kellett megünnepelni. A jó hangulatban dalra fakadtunk. Emcor ío- gamzott meg az énekkar es a citerazenekar létrehozásának ötlete. S a József-nap jó jegynek bizonyult. Nem volt ugyan könnyű ezeket az idős embereket rábírni, hogy színpadra lépjenek, az együttesek mégis sikerrel estek át a tűzkeresztségen, hangos sikert aratva a járási kulturális szemlén. A fejlődés még gyorsabbnak ígérkezik: sikerült zenei vezetőt szereznem az együttes élére, s ezzel nagy kő esett le a szivemről. A megkönnyebbülést sóhaj jelzi, s a cigarettásdoboz is újra könnyebbé válik. — Pillanatnyilag két óriási gondom van. A könyvtár — 150 négyzetméternyi alapterületével — szűk a megnövekedett igényekhez képest. Valamiképpen raktárhoz kellene jutnunk, hogy átrendezhessük a termeket. A másik megoldásra váró feladat pedig a doktori disszertációm elkészítése. Ideje lenne, hiszen már negyvenkét éves vagyok. (Újabb sóhaj, füstfelhővel.) Magyar történetemmel, a dualizmus korával foglalkozom. S ha ezzel elkészülök, vár ram Tab történetének megírása, legalábbis egykét fejezeté. Asztalán a Gyorsuló idősorozat kötetei, Mátrai László és ' Száraz György tanulmányai. — Sok tehát az elfoglaltságom a könyvtárral — a tizenegy fiókintézményt is rendszeresen végig kell látogatnom —. a nyugdíjasklubbal, az együttesekkel, a tudományos tevékenységgel, s természetesen mindennap időt kell szakítanom arra is, hogy két gyermekemmel törődjek. De legalább nem unatkozom! S ez az örömteli tény — a művelődési ház kijáratánál — újabb rágyújtást érdemel. Akárcsak az, amiről Bolevácz József nem szolt: a művelődni vágyó tabiak sem unatkoznak. L. A.
