Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

A z ódon kastély dülede- ző fa tornya körül a szélbe dőlve lavíroz­tak a kiáltozó csókák. Sűrű és forró volt a levegő, raga- csosan tapadt az ember iz­zadó bőrére. Az acélos fény­nyel tűző napon is érezni le­hetett, bármelyik percben le­csaphat a koranyári vihar. A szél erősödött, s a hatalmas park százados fenyői izgatot­tan búgtak, hajladoztak. Mint megváltást, úgy várta az egész természet, annak legkisebb és legnagyobb la­kója a robbanást. A húrok már pattanásig feszültek, de a láthatatlan hangoló még ...... ­alatt valahogy mégis megszi­matolták. Bilincsben vitték el az édesapját. Belépett a pókhálós ajtó­nyíláson. Tétovázás nélkül botorkált a félhomályos elő­csarnokban. Akárha tegnap jött volna el, fordult ottho­nosan a málladozó falépcső felé. Egyik karjával a pók­hálókat ráncigálta maga elől, a másikkal a karfába fogódz­va kapaszkodott fölfelé az emeletre. — Tudom a titko­dat, egyenesen a szívedet pusztítom el! — A cselédek olykor bejutot­tak a kastélyba, de a háló­feszítette to­vább. Ekkor egy kövér eső­csepp dobbant merészen az idős férfi poros cipőjére, és mi­előtt az lepil­lanthatott vol­na, milliárd gyalogosával lezúdult a ziva­tar. A felhőszakadás azonban, ahogy jött, el is ment. Az előbukkanó nap fényében a bőrig ázott férfi dideregve rázódott meg. öreg volt már, elmúlt hetven éves. — Visszajöttem! — mond­ta, ahogy szembefordult a kastéllyal. — Visszajöttem, mert számadásunk van. — Az elaggott, magányos kas­tély hallgatott. Csak a kor­hadt eresz csonkjairól csöpö­gött a víz, mintha sírna a ház. Szentgyörgynapkor is zuho­gott az eső. Apja azonban úgy jött haza a kastélyból, úgy ballagott komótosan a zápor dárdái között, mintha misére indulna egy napfé­nyes tavaszi vasárnapon. Odafenn visszaadták a cse­lédkönyvet, mehetett isten hírével új helyre szegődni. Csak ennyi? — könnyebbült meg anyja. Azóta a vereke­dés óta ezt úgyis tudták. Mert hogy az ura eldöngette az intéző öccsét. Korábban jött a mezőről és itt érte, amikor a nagylánnyal szívé- lyeskedett. Az intéző , ugyan az apjának adott igazat, de az anyja tudta, ebből még bajuk lesz. Az öregember fölfelé bá­mult. A hatszögletű fatornyot nézte, amelyben most csókák laktak, de amelyből ifjúsága idején tengerésztávcsővel el­lenőrizte a nagyságos gróf. melyik mezőn lazsálnak a cselédek. Este aztán behívat­ta a gazdatisztet, s ha valami szabálytalanságot látott az­nap, volt nemulass! Egy hétig vég nélkül esett. Egy hét után, az első verő­fényes napon tért meg édes­apja munkakeresőből. Lelke­sedve futottak elé. Hanem az arca megállította őket. Ha­lott emberé volt: sötét és merev. Nem kapott munkát. Hiába vitte a gyűrött köny­vet, pár perc után mindenütt visszaadták: betelt a létszám. — De a keservét! — csapott apja az asztalra, amikor vég­re mesélni kezdett. — Utá­nam még húszán is szegőd­tek. Mindegyik mintha bol­hát keresne, nagyítóval vizs- gálgatta a passzusokat. Az enyémet meg vigyorogva visszaadta: nem kellesz! Már ezerszer megnéztem. nincs ennek semmi baja. Hát akkor mi a rosseb van velem? A málló falon alig volt kivehető a címer. Pe­dig amikor először itt járt, nem tudta róla levenni a szemét. Még álmodott is vele. Álmában ellopta a fal­ról és elrejtette a patak bok­rai közé. Amikor meghallották, hogv az éjszaka megölték az intéző öccsét, azonnal tudták, ki tette. Tudta azt minden cse­léd, de senki sem vallott rá. Azért a csendőrök pár nap Rózsaszínfüggönyös ajtó szoba küszöbét soha nem léphették át. Még a belső inasok közül is csak a leg­első volt feljogosítva erre. Odakinn az emberek között mendemondák szálltak a ti­tokzatos szobáról, csodákat és szörnyeket képzeltek belét A TITOK élénken mozgatta a fantáziájukat, s később, ami­kor ő már egyedül élt, ha a múltjára gondolt. először mindig ez a titok ötlött eszé­be. Ügy érezte, egész életük­re magyarázatot kap, ha megfejti. A sötét és fülledt folyosó levegőjébe vaskos gerendát hasított a fénysugár. Az öreg­ember csoszogó lépései sej­telmes porfelhőket táncoltat­tak. Itt már mozdulatlanul lapult a súlyos levegő, s az öregember nyirkosságtól sö­tétlő ingére ódon pókhálók tapadtak. Botjával ingerülten kaszabolt maga elé a leve­gőbe, vad virtussal szabdalta szét a nyolclábú nemzetség évtizedes birodalmát. Kiszá­radt rovartetemek hullottak a földre. Az ajtó előtt megállt. Szíve a váratlan élménytől és a megerőltetéstől hevesen do­bogott, mintha távoli üstdo­bok szólnának. Centiméterről centiméterre vizsgálta az aj­tót, erőt gyűjtött az utolsó lépéshez. M intha sóhajtott volna a ház. Odafönn, a pad­lástérben, sötéten csil­logott a zivatar után maradt esőtócsa. - Tompa horkanás hallatszott és a bokáig érő szennyes víz bugyborékolva tűnt el egy repedésben. Fel­nyögött a padló, teljes hosz- szában kettészelte már a re­pedés. Fönt, a foghíjas tető korhadt gerendái recsegni kezdtek, s málló cserepek zu­hantak alá. — Phü! — nyögte az öreg­ember és letörölte homloká­ról a duzzadt verítékcsöppe- ket. — Nem nyílik az átko­zott! — Hátrált néhány lé­pést és tisztes korával mit se törődve, nekirontott az ajtó­nak . . . A főgerenda éles roppanás­sal kettéhasadt, s a megsza­kadt tetőgerinc hangos ro­bajjal bezuhant a padlásra. A hosszú repedés már több mint egy méter széles volt, s ha valaki ott áll, láthatta volna, amint egyre nagyobb sebességgel tágul. Teljes hosszában kettényílt a ház. a repedésen át a padlástól egé­szen a pincéig lehetett látni. Fájdalmasan dörzsölte a vállát. A por hamuszürkére festette, de nem törődött ve­le. Dühösen meredt az ajtóra. — Be kéne törni! — gon­dolta és töprengve körülné­zett. Az ania cselérikönyvét ke­gyeletből megőrizte. Egyszer az ablak felé fordítva apró lyukakat vett észre benne. Nagyító alatt kiderült, hogy az első oldalba hegyes tűvel parányi kérdőjelet tetováltak a név fölé. Ügy emlékezett, a lépcső- fordulóban valami nagyobb fadarabot látott. Visszacso­szogott,, és rá is lelt egy vas­kos ágylábra. A ház első fele lassan dől­ni kezdett. Lenn a völgyben a falusiak döbbenten kapták föl a fejüket.’ Elindult a ház, vélték, aztán egyszerre min­dent porfelhő lepett el. Az emberek futni kezdtek arra­felé. Sehogy sem bírt az ajtó­val. Dühében és kétségbeesé­sében már ész- ===== re sem vette, hogy hangosan gondolkozik: — Akkor is ki­nyitom! Csak ezt a kilincset kéne valahogy megmozdítani. — Keserűen legyintett. — öreg vagyok. Nincs már erő a karomban. — Lihegve állt az ajtóval szemben. Lesöpörte homloká­ról a portól szennyes nedves­séget. Csapzott haja össze­vissza meredezett, s a keze nyomán született szennyes csíkoktól olyan lett, mint egy öreg és részeg indián va­rázsló. Hátralépett. Tehát ki­felé kell húzni! — mondta hangosan és nekiveselkedett. Eltűnt a kastély homlok­zata, mintha félbe hasították volna. A völgyben szaladó emberek tisztán látták a füg­gőleges falakat és az emele­teket tartó padló vaskos víz­szintesét. Olyan volt mint egy megelevenedett Mond- rián festmény. A hajdani szobáknak csak a kerete ma­radt meg, s a négyzetháló második emeletének legki­sebb kockájában jól látha­tóan ötlött szemükbe egy hó­fehér ajtó. Halvány, rózsa­színű fátyolfoszlány lebegett, csapkodott rajta a könnyű szélben. Talán függöny lehe­tett valamikor. Kis híján hátraesett, ami­kor az ajtó a heves rántás­nak túlságosan is könnyedén engedett. Sikerült ugyan tal­pon maradnia, de a fejét alaposan beverte az ajtó élé­be. Fájdalomtól zúgó hom­lokkal, a feleslegesen nagy mozdulat üres rándulásának mérgével lendült előre . . . most végre minden kiderül... É pp, hogy sikerült meg­kapaszkodnia az ajtó­félfában. Ujjai kifehé- redtek. a görcsös erőlködés­ben. Szédítő látvány tárult elé: az ajtó a völgyre nyílott. Elakadt lélegzettel bámulta az ismerős, most mégis oly idegen tájat. — Elveszett... — motyog­ta magában, habár nem tudta volna pontosan megfogalmaz­ni, mi is veszett el valójá­ban. A szédítő mámor lassan elenyészett, és ahogy csende­sült a szívverése, Ügy szállt lelkére a mérhetetlen nyuga­lom. Lent, a lába előtt futva, hadonászva gyülekeztek a kiáltozó emberek. Csendesen hátralépett és becsukta maga előtt a rózsaszínfüggönyös aj­tót. \ Bencsik András A'cinciit Ferenc \a«vok tűnt idők szabadja vagyok tűnt idők szabadja vándor kit nem tűr gazda alszom és a laazal lánggal ég vagyok a hajnal tája éhség égig érő fája irigység s a legfényesebb kegy de nem megyek magamba velem szekerce balta magam faragta világomig ér így az éhínségre vendég száraz kútra káva — piros madarlca röppen nincs-házam ablakára David Alfaro Siqueiros: Sirató (Mexikó) OKTOBER ELŐFUTÁRAI Az őszinte bolond és a kiegyenesedett hajóvontató A mívesen kovácsolt csil­lárok alatt felháborodottan pfujolt, fütyült a máskor pél­dásan illedelmes pétervári közönség. »Kocsisok, büdös parasztok operája!« — rikol- tozták aííektált franciássággal a jólfésüit nemesurak és a finoman púderezett hölgyek; elfeledve, hogy az ócsárolt »pórnép« mentette meg őket negyedszázaddal korábban, 1812-ben — Napóleontól. Igaz, amit a színpadon, a harmincegynéhány esztendős Glinka operájában láttak, nem hízeleghetett túlságosan hiúsá­guknak. Mert hogy egy Iván Szuszanyin nevű szakállas pa­raszt húzta volna ki a cár atyuska birodalmát a ba jból a XVII. század elején, zsákut­cába vezetve a lengyel hódító­kat — ez mégiscsak több a soknál! A bukás borzalmas volt, olyannyira, hogy ezután majd­nem fél évszázadig orosz mű­vésznek eszébe sem jutott a parasztot »premier pianban« ábrázolni. A nyugatosok fi­gyelmét a hőskeresésnek ez a lehetősége teljesen elkerülte, figyelmüket inkább a kínlódó értelmiségi kötötte le, a »szla- vofilek« pedig csak baivégez- tébe beletörődő, földhözragadt lénynek látták a kenyéradót; s bár istenítették nemes er- kölcsiségéért — elsősorban Tolsztoj — alig tekintették társadalmi tényezőnek. Az orosz művészet — nem önhi­bájából ,— elvesztette azt az irányt, amelyet a harmincas években Puskin tömege és Pu- gacsovja, vagy Glinka áldo­zatkész parasztja jelzett, ám a fonal újrafölvételével nem kellett addig várni, amigTur- genyev éietúnt nemeseiről, Dosztojevszkij »messiásairól* vagy Tolsztoj töprengő gaz dálkodóiról és Csehov íuldok­Ódor László Csend, liget Partjait ölelő Balaton hal-vadon súgását hallgatom: csend — liget — nyugalom, jó rokon, emberboly hangyáll a partokon. Márványmell díszít egy bronzleányt, szépsége friss vízből tűzbe ránt; hullámok tördelnek sugarat, szemebe fröcskölik — s ott marad. Szer,tgyörgy-hegy oldalán Villányok váltják !e őrhelyén a napot; Badacsonyt köszöntik est Hágok, — bazalt-bor gyöai^-fénye csillan ott. MOSÓNŐK Kohán György festménye. ló értelmiségeiről végleg ki­derült, hogy cselekvésképtele­nek. , A »mosdatlan Oroszország tisztátalan csordája« hamaro­san olyan erővel robbant be a művészi termékekbe, olyan szépítetlen hitelességgel jelent meg a festövásznakon, kotta­lapokon és a könyvek hasáb­jain, olyan naturális őserövel nyilatkozott meg, ahogyan an­nak a kor magyar művésze­tében — Mikszáth adomázga- tó parasztjaiban vagy a nép­színművek hol vigadó, hol bú- songó magyarkodásában — nyomát sem találjuk. Kezdetben volt a tömeg, A »peredvizsnyikek« — vándor­festők — immáron nem súj- tásos hadvezéreknek látták a gazdag orosz történelem moz­gató rugóit; a történelmi ma­terializmus ismerete nélkül, ösztönösen éreztek rá a tö­meg szerepére. Morozova bo­járnőt ugyan még sötét, arc nélküli sokaság lincseli meg Szurikov vásznán, Szuvorov nyomában is nyalka tisztecs- kék lovagolnak az Alpokon át. Csakhogy a Volgán haladó csónokból már olyan kísérte­ties szempár pislant kifelé, amely akkoriban nyilván so­kakat megrémített; Sztyenyka Razin. a légendás parasztve­zér emlékének újraélesztése jeladásként is felfogható volt, hiszen a marcona arc félre­érthetetlenül elszántságot, bosszúvágyat . sugallt. Rjepin zaporozsjei kozák- j jai egyelőre csupán fontoro- ] kát vágnák, jóízűen hahoiáz- j nak, miközben a török szul- I tannak — vagy az orosz cár- I nak?! — íródó levelet tűzde­lik meg zamatosnál zamato­sabb »népi« kifejezésekkel, de a Nyekraszovköl töménytől ihletett Volgái hajóvontatók cimú festményen egy fiatal munkás — jelképként — már kiegyenesített derékkal áll hajlongó, megtört társai közt. A nép. az eddig szinte ész­revétlenül maradt földműves­tömeg sanyarú élete, kristály- ! tiszta művészete lopózntt be az oiszágot járó vándorfestők alkotásaiba: gyönyörűséges hagyományok, tetszhalottsá- gukból felrázott szokások fo­galmazódtak üde színekbe, népmesehősök — Szadko, Iván cárevics és a szürke farkas, Ilja Muromec stb. — ébresz- tették-riogatták fel a szen­dergő nemzeti tudatot, egy­ben — és lénységében itt kü­lönbözik az orosz realizmus népiessége a korabeli magyar romantika népiességétől! — az osztálytudatot is. Mert a Muszorgszkij zene­drámájában lázadó tömeg már nemcsak laza érdekközösség, [ de önmaguk embervoltát fel­ismert megalázottak osztálya is, annak ellenére, hogy igaz­ságukat egyelőre csupán a Bolond vágja a gyilkos zsar­nok, Borisz Godunov cár sze­mébe. Itt, a tömegábrázolás­ban keresendők a későbbi ha­talmas sodrású szovjet regény­eposzok. A Golgota vagy a Csendes Don előzményei, ál­talában a huszadik századi orosz művészet közösségi fo- gantatású gyökerei. Gondol­junk csak például az orosz kórusművészet elterjedtségére és színvonalára! íme hát, s kétféle Hős, a forradalom két szellemi elő­futára : a vergődő értelmiségi — létének folytatását később Bülgakovnál, Paszternáknál találjuk meg, valamint Gor­kij drámáiban — és az egy­szerű parasztember, a prole­tár, aki, egy-két évtized múlva a forradalom tömegbázisát al­kotja majd, részben munkás­sá és katonává alakulva. A művészet — a társadalom vál­tozásai nyomán — zsákutcák, botlások, téveszmék ellenére, mégiscsak kikínlódta a meg­váltót . .. S ez a kudarcélményekkel való szembeszállás, a remény­telenségnek és az eltökéltség­nek ez a sötéten csillogó ke­veréke — az orosz irodalom legmaradandóbb szépségé. Gyönyörködtetnek a díszletek is; Péíervár kedves csatornái és a Nvevszkijen suhanó hin- tók, a komótosan ballagó Vol­ga, az udvarházak mestermü- vü fadíszei, a nyirfaligeiek va­kító fehérsége, a pingáit sza­movárokból csordogáló zöld tea. A dekorációk mögött azonban ott. rejtőzött a rög- hözkötött jobbágy, a véle­ménynyilvánítás jogától meg­fosztott, g.vótródő értelmiségi, a saját gyalázatára rádöbbent kisnemes, s később a Putyilov vagy a Lihacsov-gyárban na­pi tizennégy órát robotoló munkás. Megoldást kellett talál­ni. kivezető utat a proletár­nyomorból és az írástudók lelkiismereti válságából. Ezt természetesen nem Puskin, Gogol, T urgenyev, Doszto­jevszkij, Tolsztoj vagy Rjepin tette meg, ám az irányt ők is mutatták! Példájuk követé­se konkrét történelmi szem­pontból szerencsére már sen­kinek sincs szüksége — álta­lános emberi viszonylatban azonban annál jobban. Mind- annyiunknak. Lengyel András Somogyi Néplap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents