Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-20 / 169. szám

Csak egy pohárral Egvrt többen otthon isznak I (Csaknem 2000 olyan üzlet, élelmiszer- és vegyesbolt, ét­terem, bisztró, presszó, büfé van megyénkben, ahol szeszt vásárolhatunk. A bortermő vidékeken szinte nincs olyan ház, ahol ne kaphatna »szomjas« ember egy pohár vágj' egy üveg bort. Az éven­te leleplezett bögrecsárdák száma mindössze 8—10, a tilos szeszárusítás ennél jóval ma­gasabb. (Ennek visszaszorítá­sában, csakúgy, mint a zug­pálinkafőzés megszüntetésé­ben nagyon sokat segíthetne a tanács és a lakosság.) Az alkoholfogyasztás csök­kentésében — s ez nem el­lentétes a vállalati érdekkel — fontos szerepet játszhatnak a vendéglátó vállalatok, a fo­gyasztási szövetkezetek, ha üz­letpolitikájukat ennek meg­felelően alakítják. A Somogy megyei Vendéglátó Vállalat az egyetlen — sajnos, nemcsak megyénkben, hanem az or­szágban is —, ahol a vendég­látóhelyek dolgozói, vezetői nem kapnak jutalékot az al­koholforgalom után, csak az ételt és az üdítő italt premi­zálják. Tavaly vezették be ezt a követendő módszert. Ennek eredményéről beszélt Balogh Lajos igazgató. — A korábbi években átla­gosan 10—12 százalékkal emel­kedett a szeszfogyasztás, ta­valy, az új jutalékrendszer el­ső évében viszont csak 3,1 százalékkal. így is 91 millió forint értékű bort, sört, tö­mény szeszt értékesítettünk. Dolgozóink egy része nem fo­gadta szívesen ezt az intézke­dést, noha jövedelmük nem lett kevesebb. Előfordul az is, hogy a rendeleteket megszeg­ve kiszolgálnak ittas embere­ket vagy kiskorúakat. Több felszolgáló ellen indítottunk emiatt fegyelmi eljárást, tet­tünk szabálysértési följelentést, hármat el is bocsátottunk. Fi­gyelemmel kísérjük az étel, az ital és az üdítő ital forgalmá­nak alakulását, s azt is, hogy melyik egységünkben fordul elő rendszeres ittas botrány­okozás, illetve hol nem tart­ják be a kiskorúakra és az ittas emberekre vonatkozó elő­írásokat. Nemrég több egysé­günk vezetőjét leváltottuk, mert nem bizonyultak alkal­masnak feladatuk ellátására. — Milyen az étel és üdítő ital forgalmának alakulása? — Kedvező, noha nem lehe­tünk elégedettek. Az ételfor­galom 6, az üdítő italé pedig 7,3 százalékkal emelkedett. Tavaly például 2 millió 475 ezer palack üdítő italt adtunk el, ebből a fogyasztás egy év alatt Ü00 ezer palackkal nőtt. Tíz egységünkben reggel 8 óráig nem szolgálunk ki sze­szes italt. Több kaposvári vendéglőben, bisztróban ebéd­idő alatt csak sört mérünk ki — az étkezők számára —, hogy ezzel is visszaszorítsuk az alkoholfogyasztást. Különö­sen nagy — s egyre emelke­dik — a tömény szesz forgal­ma. Borból a múlt évben az előző évinél 9,6 százalékkal fogyott kevesebb, töményből viszont 9,3 százalékkal több. A szeszes ital forgalmának múlt évi alakulása világosan igazolja a vendéglátó vállalat törekvésének helyességét. A korlátozó intézkedések azon­ban nem elegendőek, másra is szükség van. A megyei élel­miszer-kiskereskedelmi válla­lat múlt évi adatai azt bizo­nyítják: mind többen vannak olyanok, akik inkább otthon, baráti társaságban italoznak. A Somogy megyei Élelmiszer-, Háztartási és Vegyiáru Kiske­reskedelmi Vállalat tavaly 100 millió forint értékű szeszt értékesített, 11,9 százalékkal többet, mint az előző évben. S ha még csak otthon in­nának. De hallottunk olyan­ról is, hogy hiába szüntették meg a? üzemi, vállalati büfé­ben a szesz kimérését, bevi­szik azt a közeli üzletből tás­kában vagy kosárban. Mond­ják azt is, hogy van olyan vidékről Kaposvárra bejáró társaság, amelyik közösen ve­szi és fogyasztja az üveg pá­linkát, s mindennap más a fe­lelős, hogy az ital reggel ren­delkezésükre álljon. Találtak olyan üzemi dolgozót, aki fe­hérre festett üvegben hordta be — mint tejet — társainak a házi pálinkát, s árusította hitelben. Milyen szerepe lehet a vo­naton, buszon megivott, vagy a titokban bevitt, s így fo­gyasztott pálinkának az üze­mi balesetek számának alaku­lásában? Sajnos, ilyen vizsgá lati adatok nincsenek! Mert igaz, hogy Kaposváron a reg geli órákban nem lehet a vas­úti és az autóbusz-pályaudva­ron meg az üzemek körnvé kén szeszes italt kapni, ám, aki megszokta, az nehezen tud lemondani róla. S otthon, mi­előtt vonatra, buszra szállná­nak, majd mindenütt nyitva vannak a vendéglők meg az italboltok ! Szalai László Rippl-Rónai festészete a város kincse (Folytatjuk.) Fölfedezés és árnyaltabb látásmód Marina Cvetajeva: Szonyecska regénye Lassacskán kezdjük meg­szokni, hogy a Szovjet Iroda­lom című folyóirat nemcsak a hatalmas országban keletke­zett új alkotások bemutatásá­val igyekszik szélesíteni mű­vészeti látóhatárunkat, hanem feledésbe merült, elveszettnek hitt értékek fölfedezésével is. S bizony, ilyenből még jócs­kán van! Az elmúlt évtize­dekben ugyan többé-kevésbé eltűntek a szovjet szépiroda­lom térképéről azok a fehér foltok, amelyeket Babel, Bul­gakov, Platonov, Ahmatova, Paszternák, Bunyin vagy Zos- csenko köteteinek hiánya oko­zott. ám a hazai fordítóknak még így is bőven akad ten­nivalójuk, hogy az összkép a mi tudatunkban is olyan ár­nyal tá, sokszínűvé váljék, amilyen valójában. Üjabb lépés — s nem is akármekkora — az ideális felé az a kisregény (vagy talán re- gényesített emlékirat, vagy el­beszélő költemény prózában?), amely a Szovjet Irodalom leg­újabb számában jelent meg. A szerző — Marina Cvetajeva, a hányatott életű, szomorú vé­get ért költőnő, a szovjet köl­tészet »új hullámának« világ­hírű példaképe és egyik leg­főbb hivatkozási alapja — ko­rántsem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt. Kiadták már nálunk egy kis verseskö­tetét, s Fogoly lélek című. iz­galmas emlékiratait. E. Fehér Pál és Rab Zsuzsa jelentős ta­nulmányokban is méltatta már ellentmondásos személyi­ségét és munkásságát, mégsem ismerjük jól. Drámái, amelyek hazájában évekkel ezelőtt megjelentek, nálunk egyelőre nem váltak közkinccsé, akár­csak feszült hangulatú, líraian tömör prózai írásai. Ez utóbbiakból a legértéke­sebb került most a magyar ol­vasó könyvespolcára. A Szo­nyecska regénye Cvetajeva utolsó prózai alkotása, a fran­ciaországi emigrációban élő költőnő honvággyal teli emlé­kezése ifjúságára, hazájára — egy halott barátnő alakjának ürügyén. (Tudjuk, hogy Cve­tajeva két évvel e gyöngyszem megírása után, 1939-ben visz- szatért a Szovjetunióba, ám amikor művészi újjászületése már bizonyosnak látszott, ki­tört a háború, s ő — hazájá­nak pusztulásától feldúltan — öngyilkos lett.) A címadó fő­szereplő, Szonya Jevgenyijev- na Hollyday, a húszas-harmin­cas évek legnevesebb szovjet színésznője, a világhírű ren­dező, Vahtangov legtehetsége­sebb tanítványa volt, e tény teszi e kis remekművet nem­csak irodalmi kinccsé, de mű­velődéstörténeti értékké is. A gyönyörű portrévázlatban talán az a legmeghökkentőbb, mennyire dosztojevszkiji vere­tű figurákat alkotott Cveta­jeva — 1937-ben. A bájos, mindig és mindenkivel áldo­zatkész Szonyecska, tudatos érvényesülni nem akarásával és elvetélt, de megőrzött sze­relmével méltán tekinthető Szonya Marmeladova (Bűn és bűnhődés) vagy Nasztaszja Fi­lippovna (A félkegyelmű) szel­lemi leszármazottjának, s ön­magában ez is messze vezető következtetésre serkent. A hagyományőrző, a nagy klasz- szikus tradíciókon alapuló szovjet művek hazai megisme­rése nélkül a Szovjetunióról alkotott fogalmaink féloldala­sak maradnának. Az avánt- garde-ra épülő majakovszkiji vonal csak egy volt a sok kö­zül, de a mély filozófiai és lélektani tartalmakat hordozó »cvetajevai-paszternaki-ah- matovai« vonulat legalább olyan fontos. Ez az alapigaz­ság már legalább tizenöt esz­tendeje elolvasható a szovjet általános és középiskolai tan­könyvekben, a mieinkben azonban nyoma sincs ennek az árnyaltabb szemléletnek. Pedig könyvkiadóink és iro­dalmi folyóirataink — ameny- nyire csak fordítói kapacitás­sal bírni lehet — lankadatla­nul törekszenek egy őszintébb, hitelesebb kép kialakítására, ezt igazolja a Szonyecska re­gényének közrebocsátása is. Ilyen szemléletre lenne szük­ség az iskolákban is — a tom­pító közhelyek helyett. t>. A. Rippl-Rónai: Medgyessy Ferenc olvas. A kisvárosi hangulatok úgy elevenedtek meg a vász­nán, hogy a »legfranciásabb magyar festő« címkét is élet­művére függeszthették. Rippl- Rónai művészetének sokféle jellemzését hallottam ez ideig, egyről azonban nem tettek említést vele kapcsolatban, öt nem lehet hangosan ünne­pelni, nem kavar vihart, el­lenben csönddel veszi körül magát, pedig festészete nem­csak Kisvárosi interiör'ökbő! áll, hanem egy különös kert virágait is nekünk ajándékoz­ta. Hatvanhat évet élt. ebből tizennyolcat hazájától távol töltött, s Kaposváron — Bel­gium, Pétervár és Moszkva után — telepedett le végleg 1902-ben. Novemberben lesz ötven esztendeje, hogy meg­halt. A Somogyi Képtárban most nemcsak a kaposvári, a somogyi érdeklődők ismerked­hetnek Rippl-Rónai -nagyszerű festészetével, hanem július, augusztus hazai és külföldi »vándorai« is. akik útra kel­nek, hogy szépet lássanak. Egy ilyen — de csupán fel­tételezett — utazóval gondo­latban végigsétáltam Kapos­váron. Milyen látnivalót nyújt a város? Rippl-Rónai szülőházát már nem mutogathatjuk idegenek­nek. Róma-hegyi hajlékát sze­rencsére gondozásába vette a város. Évente — talán több mint egy évtizede — a nyári hónapokban az ő festészeté­nek a bemutatásával fogadjuk vendégeket. Joggal, mert a magyar képzőművészei ki­emelkedő alakja, dicsekedhe­tünk vele, becsülhetjük alko­tásait. Ha jogos büszkeséget táplálhatnak egyes városokban a régi korok üzenetei, a mű­emlékek, akkor fölöttébb így kellene lennie Kaposvárnak Rippl-Rónaival is. Föltéve, ha alaposan ismerjük. Az iménti képzelt városi sétához — azt hiszem — hoz- zátehetem az egyik középis­kolánkban szerzett tapasztala­tomat is. A gimnáziumban a tanév vége felé Rippl-Rónai emlékkiállítást rendeztek : reprodukciókból. Nemcsak Kaposváron nem tenném ezt, de Somogybán sehol sem, hisz a tanulmányi kirándulások során bárhonnan könnyűszer­rel elérhető a Somogyi Kép­tár, ahol egész évben szere­pel műveinek egy kis csokra. A Rippl-Rónai halálának ötvenedik évfordulója alkal­mával rendezett emlékkiállí­tás fő célját tehát abban iá- tom, hogy alkalmat ad a he­lyi lakosságnak festészetének mélyebb megismerésére, a jo­gos büszkeség érzésének föi- keltésére, táplálására A kép­tár a saját anyagát ezért ki­egészítette a Magyar Nemzeti Galériában őrzött művek egy részével, és a kaposvári mű­gyűjtőket is bevonta a kiállí­tás megrendezésébe. Koránt­sem a teljes életmű áll előt­tünk, a nyolcvanegynéhány kép azonban elegendő tájé­koztatást és élményt nyújt Rippl-Rónai festészetéről, munkásságáról, ha vannak fo­gyatékosságai is ennek a be­mutatónak. (Az 1968-as emlé­VÉÇP ANTAL Hogy is mondta A»gyal Sándor az első falugyűlésen? Menni fog ez, Bálint fiam, hogyne menne! Egyik geren­dát tesszük a másik után. Egyszer csak a túlsó parton leszünk! »•Ezt a hidat nem lehet fel­építeni! Mindennek van tör­vénye !« De ha nem jön jeges ár, ha az emberek kitartanak, ak­kor ... Rakni kell a gerendákat egymás után, Angyal Sándor­nak van igaza, el kell érni a túlpartra, mert ott a föld, és Angyal Sándornak az kell... ez is törvény! Lement a töltéshez. Nagy parazsak izzottak a tűzön, az emberek körülötte meleged­tek. Máskor soha nem volt, hogy szó nélkül otthagyják a munkát. Nem ugrasztottá szét őket — Ekkora a tüze a forgács­nak? — Tettünk rá a gerendák­ból is! — Gerendákból? Éppen most, amikor minden geren­da úgy kell, mint a kenyér? Könyörgésre se adnak már a gazdák egy ökörfogsíot, hogy az erdőre menjünk! Azt hitte, széttép valakit. Visszament a hídra 22. össze kellene hívni az em­bereket — gondolta Bálint —, és beszélgetni velük. — Kon­gassák meg a vasat! — kiál­totta. Angyal Sándor lelökte a válláról a száldeszkát, szája elé tette kérges tenyerét, meg­fújta elgémberedett ujjait. — Miért? — Ne törődjön vele! — Nincs még dél! Délre kongatni szoktak, es­tére nem, mindenki akkor hagyta abba a munkát, ami­kor már úgy gondolta, hogy haza kell mennie. Eleinte ké­ső sötétedésig maradtak, mos­tanában már csak néhány an vártak be a szürkületet. Bálint még egyszer meg­próbálta felgyújtani az embe­rekben a- tüzet. — Jöjjenek közelebb, em­berek! — mondta Bálint. Cammogva közeledtek a bó­déhoz. Meleget leheltek meg- gémberedett ujjaikra. Bálint apja is jött. Kevés beszédű ember volt mindig, mostanában szavát se hallot­ták. A hidegben kirepedezett ujja hegyén a bőr tegnap vér­zett, bekente a keze fejét, te­nyerét, ujjait faggyúval. Kár, hogy nincs itt Sándor bátyja. Az mindig jókor szól... — Idefigyeljenek, emberek — kezdte Bálint — árad a Szamos! — Látjuk mi is! — És ahelyett, hogy kemé­nyebben dolgoznánk, csak lö­työgünk itt a parton. Ahelyett, hogy hajnalban kezdenénk, és végeznénk este... Nyolcvanan vagyunk .. . két-háromszáz ember kellene ... — Ahá — dünnyögte vala­ki —, hát akkor nem velünk van a baj, hanem azokkal, akik nincsenek itt... — Aki nincs itt, az tudja, miért nincs! Csak azokra szá­míthatunk. akiknek kell a híd ... akiknek szükségük lesz rá. Azért szóltam maguknak, hogy most kell beleadni min­dent. Ha most nem, akkor so­ha nem lesz belőle semmi... — Ezelőtt te se ezt mond­tad ... (Folytatjuk) kezetes tihanyi kiállításon sem szerepelt ennél több kép. Ta­lán a válogatás volt szeren­csésebb ; a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai-gyűjte- ménye alkotta a tárlat anya­gának javát.) A kaposvári emlékkiállítás érinti Rippl-Rónai valameny- nyi témakörét, kivéve ipar- művészeti tevékenységét. Kár, hogy ez utóbbi műfajról még csak hírt sem ad a tár­lat. Bodnár Éva művészettör­ténész írta róla a tihanyi kiál­lítás kapcsán: — Müveiből, mint valami színes naplóból, szinte olvashatjuk élete folyá~ sát, nyomon követhetjük az embereket, akikkel érintke­zett. Festette szüleit, családját — mély gyermeki szeretettel —, a kisvárosi délutánok érett nyugalmát, az interiörök be­szédességét. Ezeket az inte- riöröket Bodnár Éva Babits Sunt lacrimae versének a szépségével rokonltja. Ezekből a képekből meggyőző soroza­tot mutat be az emlékkiállítás Kaposváron. A »pöttyös«, a »kukoricás«, a pointillista korszak ugyan szűkebb ke­resztmetszetben jelenik meg előttünk, de két aktos festmé­nye (mindkettő a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona» kárpótolja a nézőt. Nagyon hiányzik ugyan a Vörössag- kás önarckép, de örömünkre itt az önarckép barna kalap­ban. A portrék sorát gaz­dagítja az Ókulás néni, me­lyet 1915-ben festett. Kiemel­kedő a Bányai Zorka fekete ruhában című is. Maga írta 1911-ben megjelent Emléke­zéseiben: »Engem nagyon ér­dekelnek a kőműves, a tanár, a pap, a pincér, a suszter, oa asztalos — mindmegannyi ka­rakterkép. Mindegyik egy-egy külön világ. Szeretem bennük, hogy különböző vonásaik kül­sőleg is megnyilatkoznak, hogy hivatásuk, mesterségük, társadalmi mivoltuk már a formájukból, mozdulatukból kitetszik.« Szavaira gondolha­tunk a szüleit ábrázoló port­rék, de egyebek között a Pet- rovics Elekről és Meller Si­monról készült kettős portré kapcsán is, vagy a női pasz- tellarcok láttán. Szívesen venném a mostani bemutatón Rippl-Rónai ismert íróportréit is: Szabó Lőrincét, Babitsét, Osváthét. a nyugato- sokét. Ügy vélem, ez a mostani emlékkiállítás csupán kezdete annak a programnak, amely ezután vár ránk az ősz és a tél folyamán : Rippl-Rónai halála ötvenedik évfordulójá­nak évében, amikor felfrissít­hetjük ismereteinket az ő nagyszerű művészetéről. Horányi Barna Erre a hídra büszke lesz ez a falu, az unokák is: »Mi nem vártunk, mi nekimentünk a folyónak, hogy hidat emel­jünk felette. így lett ebből az országból még egyszer: or­szág.«. Zakatolt, duruzsolt, zúgott a fűrész, visszhangzott a túlsó part. Erős, fekete gömb volt a fá­ban. Lefulladt a motor, és megállt. Az acélpenge elsza­kadt. Bálint káromkodott. — Mennyi idő alatt tudjá­tok megforrasztani ? — Kell hozzá két óra! — Az tíz rönk, egy sor pad­ló a hidon! Bálint lement a vízpartra. Nézte, méregette: a folyó há­nyadrésze felett áll már a híd. Két jó erős hét kellene még. Vagy kétszer annyi em­ber. Ha a túlsó partról is elkezd­ték volna építeni a hidat... Csakhogy onnan ide átjönni nem érdeke senkinek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents