Somogyi Néplap, 1977. július (33. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-17 / 167. szám

T

óth Deneft. a csöme- szarvai hanyor, apám barátja volt. Ö szerezte be annak idején vadőrnek, ő találta meg arcra borulva, holtan a Király-tó közelében. És « hozta haza szekerén. Dénes bácsi és felesége, Bertus- ka néni tartottak keresztvíz alá, és nemcsak engem, hanem a testvéreimet is.

Amikor belépünk a tanya- udvarra, Bertuska nénit pillantjuk meg. Az istálló felé tart egy ölelésnyi szénával. Észrevesz bennünket, de nem ismer meg rögtön. Megáll az istálló küszöbén, hunyorogva, bizalmatlanul fürkész a saé- nanvaláb mügül.

— Én vagyok, keresztanyám, Varga Edit — mondom jó hangosan.

— Szűz Mária 1 Hát te vagy az?! No nézd csak!

— Ez itt a férjem — mutatok Sanyira.

— Isten éltesse... jaj, ha tudom... — beszalad az istállóba. — Máris megyek — kiált vissza, és néhány másodperc után a kendőjét igazgatva, a kötényét verdesve ismét megjelenik. Megölel, megcsókol, Sanyival kez§t fog,-' és még egyszer mondja: Isten éltesse.

— Ne magázzon engem, Bertuska néném — nevet Sanyi, és gyorsan megcsókolja. Keresztanyám boldogan szabadkozik.

— Ó, fiam. nem érdemiek

én ilyen tiszteletet!

— De hiszen rpkonok vagyunk, nem igaz?

— Igaz. A komaság, rokonság . . . Erről jut eszembe, megvolt-e a lakodalom?

— Megvolt — mondom.

— Szép lehetett a menyasz- sraony . . .1

— Ágos Erzsi? Mondjuk rá. — Es ti jól mulattatok-e?

— Hát.. . eltelt az idő. Iszogattunk, táncoltunk. Hanem keresztanyámékat hiá- nyólta a rokonság.

— Hivatalosak voltunk — bólogat szaporán az asszony. — István megtisztelte Dénes bátyádat, személyesen jött ki meghívni. Örömmel mentünk volna, ha az uram' lába egészséges, de éppen a lakodalom napján hasogatta a fájás a legvadabbul. Így' azután csak a nyugalmat kívánta.

Egy kis zavar látszik az arcán.

P éisae, jut eszembe, Ágo- sékkal ősidók - óta ha-t ragban vannak: Valami szónál ici tán különböztek össze a férfiak, isten tudja, milyen régen, táján még negyvenöt előtt. Azóta nem beszélnek egymással."

— Megjött keresztapád — rebben az asszony kendője, és orgonavirág-szemében az izgalom jele villan.

Az öregember nem néz a feleségére, nem is köszön neki.

— Hoztatok-e kóstolót a lakodalomból? — kiált le a szekérről virágos arccal.

— Erről bizony megfeledkeztünk — restelkedem.

— Ne búsulj, ittam már a mennyegzói botból a vőlegény jóvoltából. Asszony, van-e még a demizsonban?

— Van. Hogyne volna. Van itthon bor.

— De én azt kérdeztem,

amit István hozott — Abból is van.

— Nahát! — Lekiszálódik a szekérről, nyújtózik, s nehézkes, sántikáló járással jön felénk.

— A férjem — mutatok Sanyira.

— Isten éltessen! — Megszorítja, megrázogatja a kezét. Engem megcsókol, és mosolyogva nézeget.

— Kevés a hús rajtad — mondja —, de azért szép lány vagy.

— Nem lány, hanem menyecske — nevet keresztanyám.

Szénaillat lengi be a tanyaudvart. A Rábca túlsó partjáról átinteget az alkony. Fél óra múlva sötét lesz.

Az öreg hanjVrr tvköti a lovat, cigarettára gyújt, és azt mondja:

— A jövő hónapban beköltözünk.

Megrezzen az udvar, a porta. Az öreg fák .meginganak. A szabad Hány mélyén feltámad a szél, s egy szempillantás alatt itt terem.

— Hetvenöt éves vagyok, az asszony hatvankilenc — mondja keresztapám, es széttárja a karját. Mintha mentegetőzne. —- Fáj a lábam, gyöngül a szemem. Megöregedtem.

— Mi lesz a házzal? — kérdi Sanyi. .

„Beszélgetés” a szobrokkal

Hát, új lakó nem lesz benne, az biztos. Ki jönne ide?

A ház elég réginek látszik. A falakon sok a repedés.

— Gyerekkoromban már megvolt — mondja az öregember. — Abban az időben egy Varga Sándor nevű han.v- őr lakott benne. Sokszor láttam vadászatokon. Hajtottam is neki. Akkor nem gondoltam volna, hogy én leszek az utódja.

Füstöl, és nézi a házat.

— Azért sú nálnám. jta eltűnne a föld színéről — mondja.

nai házra ? — kérdezem.

— Hát bizony ' elég sokat. Vagy százezret.

— Ejha!

,— Olyan, mintha most épült volna. Meg istálló is kiöl lőtt.

— Városban istálló?

— Eltért a telken. A lovat ugyanis magunkkal visszük. •

— A Hinát?

— Ez nem a Lina, akit te ismertél. Az szegény, két éve elpusztult. Nem bírta világra hozni a csikaját.

Fátyolos a hangja, a szeme.

— Sajnálom — mondom. — Okos ló volt. Szuroksötétben, úttalan utakon is hazavitt bennünket.

Az öregember bólint.. Egy kicsit elméláz, arcát a lolyó télé fordítja. Talán ióiobo- gást hall a híd felöl.

— Ez is jó ló — int az s- tálló felé. — Már megtanult mindent. Tudja, hol érdemes megállni, és ha elbóbiskolok, hazahoz szépen. Gondoi'am, magammal viszem a városoa,, é$ néha kijövök vele. Ha megsokallom az emberiséget, gondoltam befogom, azután előre a Hanyba. Talán két- három napig is kinn leszek olyankor. A ménesem itt marad.

— Most van-e kutyája?

— Még fiatal, ttanítgatom.

A konyhában ég a lámpa. Bertuska néni bort tett az asztalra meg [/'Varakat.. Az öregembernek füles pohara van, ezt szokia meg, neki csak ebből ízük a fröccs.

— Gondol-e még a vaddisznóra? — kérdezem, mert évekkel ezelőtt arról volt hires, hogy az útjain szelídített vaddisznó kísérte. Málackora óta nevelte, sokan . akarták rrsegvenni tőle jó pénzért, de nem adta. Az állatkertnek szánta, ingyen. Azután valaki lelőtte.

Legyint.

— Legénykorom óta puska van a kezemben, de a lelőtt vadnál mindig jobban szerettem az élőt.

— Mostanában lőtt-e valamit?

— Legfeljebb kóbor macskát. Behasadt. a sarkam, nemigen tudtam járni.

Sokáig beszélgetünk. Va dákról, halakról, áradásokról, emberekről, akik fel-fel tűnnek néha a tanya közelében meg olyanoktól is. akik már sohasem jönnek többé.

:— Szar az élet, ha az ember megöregszik — emeli keresztapám a fülespoharat. — Minden megváltozik, minden keserves. Néha, mintha más ember szemével nézném magamat, csak csodálkozom. Hát, ez lett belőlem?! És ilyen gyorsan?! Mintha tegnap haj * I * I

tottam volna uradalmi vadászatoson. Pedig haj,ó csak gyerekkoromban voltam. Mint egy-egy évszak, olyan hamar elment a gyerekkorba legénykor, a férfikor. Az öregség meg, akár a, csiga. Ezek a csontfájásos esztendők lelnek el a legnehezebben. Nem így van, asszony?

Bertuska néni finom ezüst feje előbukkan a homályból.

— Hát, tudod Dénes, azt hiszem, teneked igazad van — mondja. — De én úgy voltam mindig, most is, meg fiatal- asszony koromban is, hogy minden áldott napom nehezen telt itt a tanyám, de csak addig, amíg te, Dénes, haz.a nem jöttél./ És bizony, több olyan nap volt, amikor sötétedés után jöttél, mint olyan, amikor világosban. És én hiába dolgoztam reggeltől estig, hiába volt itt mindig az a rengeteg állat. Soiiasem tudtam magam annyira elfogulni, hogy eszembe ne jusson, mennyire egyedül vagyok.

Az öregember mereven ül, egy ideig nem szól. '

— Aztán a Hány sem a régi már — mondja kis idő múlva. — De nem ám! Isten tudja, mi az. oka de valami baja van, az biztos. Megérzi az ember. Nem hiszem, hogy jót tett neki az a sok csatorna, amit az utóbbi évtizedben belevágtak. A Hány’az Hány. Annak nem köll a Kukorica meg a glédába állított nyárfás. Megtermi muszájból, köl- lellenül! Mert az csak azt szereti, amije mindig volt. Amióta világ a világ.

'Nem szólok. Sanyi is hallgat.

— Szóval a jövő hónapban beköltözünk — sóhajt az öregember.

A hirtelen ránk szállt csöndben hallani lehet az ablak alatt vetkőző rózsafák finom neszeit.

— Itt alusztok, és holnap majd hazaviszlek benneteket kocsival — áll fel az asztal mellől keresztapám.

Álompuha derékalj, ropogós, fehér lepedő, dunyha.

— Vagy inkább paplannal takaróztok, kedveseim?

— A dunyha meleg lösz — véli Sanyi. — Én inkább pokrócot szeretnék.

— Még mit nem? Az kellene, hogy lópokróc alá dugjam a vendégeimet. Holnapután az egész falu azt beszélné, hogy Berta népéteknek még tisztességes ágyneműje sincs. Itt van kát pehelypaplan. Még egyiket sem har-náltam.

— Köszönjük, keresztanyáin — mondom félig már levetkőzve, és gyorsan megcsókolom.

Átölel, megsimogatja a hátamat, a karomat.

— Milyen szép vagy, kislányom — mondja halkan, ér elered a könnye.

Újra megcsókolom, s most már az én szemem is könnyes.

— Jó éjszakát, keresztanyám !

— Jóccakát, kedveseim!

— Kezét csókolom — köszön Sanyi a paplan alól.

Bebújok az ágyba, élvezem a kaszálószagú csendet, amely a nyitott ablakon árad a szobába.

Egyszer csak lövés dörren.

Fölkapom a fejem, s egy pillanatig éles fényben látom a magas, vadőrruhás férfit, amint hirtelen megfordul, majd elvágódik a fűben. A kétcsövű puska leesik a válláról, kalapja elgurul.

Bokorzörgés, fojtott hangok, sietős léptek.

Valaki lámpát gyújt.

Fölülök az ágyban, az arcom csupa könny.

•»Apu meghall« mondom.

A lámpa közeledik, mögötte földig érő halóingben anyám.

»Apu meghalt« mondom hangosabban, és ómba a könnyem.

»Mit beszélsz Kislányom?!« Anyám arca nyúiós sarga a lámpafényben.

»Meghalt. Megölték.«

»Rosszat álmodtál. Aludj szépen!« A lámpa lassan el- imbolyog az ágyamtól.

»Apu meghalt!« sikoitom.

»Mindjárt leönteleg, ha nem hagyod abba!«

Nem hagyom abba. Anyám a szájamra üt.

Sikoltok.

»Megállj, hozom a fakanalai ! -■ cjühöng anyám, és indul a konyhába.

Ebben a pillanatban megzörgetik az ablakot, Anyám megáll a küszöbön.

»Ki az?!«

»Én vagyok, Tóth Dénes« hallatszik tompán keresztapám hangja.

Anyám nem mozdul.

»Valami baj van?« A hangja remeg.

»Öltözz föl, és gyere ki. István megsebesült.«

»Jézus, Mária, Szentjózsef 1«

»Gyere ki, Jolán!«

Ülök az ágyban, a visítás a torkomon akadt. Odakint ösz- sze-vissza léptek, nagyanyám távoli sikolya, hirtelen feltörő zokogás es recsegő íérílhan- gok.

Nagyatádon, a Gábor Andor Művelődési Központban kiállítást nyílt Mészáros Mi~ háiy szobrász alkotásaiból.

Mészáros Mihály tavaly két szoborral ajándékozta meg az átádi szabadtéri - gyűjteményt: a Dó- zso-portré és a Hommage à Bach szobrok alkotóját tisztelhetjük személyében. Az idén is pályázott: a tavaly elkezdett Si' mon . István- emlékszobron dolgozik _ezek- ben a hetekben Nagyatádon. A néző így összekötheti a szabadtéri gyűjteményben látott Mé-I száros-szobrokat az életmű- j részlettel. Talán -hitelesítheti- ; is a két faplasztikát a kiállítás kisplasztikáival. Mert löl.téí- len szükség van arra. hogy mélyebben is megismerjük azoknak a munkásságát, akik a telepen dolgozva egy-egy alkotással ajándékozzák meg a várost. (Mészáros Mihály kisplasztikái természetesen eltérnek a szabadtéri gyűjteményben látott alkotásaitól. Az el-j térés műfaji eredetű. A kisplasztika intim szobrászat. Nem akar jellemezni- vagy uralni nagy tereket, igénye egy lakásrész, polc, intézményben folyosó, falfelület, ahol azonban érvényessegét megköveteli. A kisplasztikák anyaga zömében bronz. Az egyik legősibb és legnemesebb anyag, mellyel a szobrászok szívesen élnek. De a szoboröntés különleges technikáját, az űgv- neveztt viaszelvesztés módját alkalmazza.

Mészáros szobrainak érzékeny, csaknem bőrszerű felületei vannak. Az előbbiekben említett öntési eljárás eredménye ez. A mintázás ujjlenyomatai is megtalálhatók a öntvények felületén, ezt kihasználva fordultak e módszerhez olyan neves szobrászok is a már klasszikusnak számító művészek közül: mint Maiitól, Rodin. Az eljárást már az egyiptomi és a görög szobrászok is jól ismerték.

A művek nemcsak technikai fortélyuk folytan mutatnak ilyen érzékenységet. Tulajdonképpen beidről jön ez a lírai hangvétel. A szobrász nagyon közel áll a zenéhez is. alkotás közben szinte állandóan szól a magnó a műtermében, de még kinn az atádi telepen is. Különös ritmusa van minden szobrának. Általában a sodró erejű zene inspirálja, főleg Bach. Nem véletlen, hogy a

nagy mesternek állított emléket, s hogy nem egyszeri megfogalmazással adózik Bach emlékének. A zene hatása mellett a klasszikus művészetek, kultúra értékeinek a felelevenítése is jellemző jegye ennek a szobrászatnak. Niké torzója, Orpheus és Euridike című alkotásai a legkézzelfoghatóbban őrzik a hatásokat, másutt áttételesebben, a forma szépségében. Az alkoto nemi következetlenséget is elkövet, amikor a forma szépségét hangsúlyozva a részletekben darabos. (Főleg a fe.ick elna- gyolásában jelentkezik ez.)

A kiállítás egységesen rangos bemutató. Néhény kisplasztikáról mégis röviden: kiemelkedőnek tartom a Dante- évfordulóra készült Beatrice!. (A szobor építkezése, szerkezte a nagyatádi Bach-em- lékszoboria emlékeztet. Fugaszerű elemek emelik fenségességét.)

Innen egy lépés az antik görög téma, Ikarusz, me!vei újrafogalmazott. Két szobrát külön is meg kell említeni. Az eddig felsoroltakhoz tartozók, magukban őrzik ' a klasszikus szépség dicséretét, de a Corpus és a Szobor háború után című alkotások azért születtek, hogv figyelmeztessenek. A Corpust a chilei események inspirálták. A forma régi, hagyományos. corpus. De újszerű a megoldás, mert a keresztre feszitettség itt az élni akarást. fejezi ki, úgy, hogy már- már azt érezzük, közénk lép a áldozat. Bármelyik pillanatban megelevenedhet, azaz: aktivizálhatja a tömegeket. És aktivizálja is. A Szobor háború után pedig egy torzó, hibás öntvény, mely piros festékkel »meglocsolva« felkiáltójellé válik 'Ne legyen többé háború !

Korányi Barna

SoKat. költöttek a csorSzapudi András

LÁTOGATÁS

Az idén nem volt kegyes Juhannus a finnekhez. A nyári napforduló (június 24-e, a mi naptárunkban Szent Iván) napja nagy népi, nemzeti ünnep náluk. Szombatiak vasárnappal háromnapos ünneppé duzzasztják, a városokból kimennek az erdőkbe, a tavak mellé, örömtüzeket gyújtanak, isznak, énekelnek.

Az előtte való hetekben forróság perzselte a tájat, s biztonsági okokból jó előre megtiltották az erdei tisztásokon a tűzgyújtást. Juhannus napjára viszont olyan esős. nyirkos, ködös, hideg idő köszöntött be, hogy a legedzettebb finneknek se volt kedvük a szabadban éjszakázni, sátorban aludni, a tavak mellett kempinge/.ni.

De az ünnepre' mindenképpen emlékezni kell... A fényszóró mellé fűzött zöld lombokkal vágtattak az autók a víztócsás utakon. S a városi bérházak kapu iát műanyag olajoskannába állított nyírfa- j ágak őrizték ezekben a napokban.

Külföldön járva most éreztem először a távolság izét. Nemcsak a térbeliét, hanem az. éghajlat, a sz.okások. az emberek, az. ételek különbözőségét is. Természetesen szaI mon tartják nyelvrokonságot, s hamar megtaláljuk azt a néhány rokon hangzású szót. grammatikai egyezést, amely mosolyra csábítja a vendéget és a vendéglátót.

Az. asztalon nyírfalevélből főzött tea. csalánmártás, szőlőléiéibe göngyölt sült hús. A finnek tiszták, halkak, szívesek, de hűvösek és tartózkodók. Nem ismerik a hamis illemszabályokat (»először a •tálból csak a ház. asszonya vehet...«), az. unos-untig való kínálást és a kényszeredett magakelletést.

Kettős fénytörésben szemlélhettem élményeimet. Egyrészt ismertem már Kodolá- nÿi János Suomi-rajongását. az utazás előtt ül ráolvastam a finnországi útjairól szóló könyveit. Kodolánvi bizonyára sok mindent idealiz.áltan látott a finn éleiben, a íeu- dálkapitál ista Magyarországról szemlélte a polgári Finnországot. s vágyait, reményeit . is belelátta a valóságba. Másrészt az utazásban Takáts Gyula' költő volt a társam, aki h harmincas évek végén járt először Finnországban (több

szép verse őrzi akkori élményeit), s most az. ő emlékező szavai tartották a másik tükröt elém.

A Helsinkitől mintegy száz kilométerre fekvő Lahtiban kétévenként megrendezett nemzetközi írókonferencia

tette lehetővé az. utazást. 19ti:i óta nyolcadik ízben rendezték meg a finnek a 'találkozót. Minden alkalommal másmás téma szerepel napirenden. Az idén akörül folyt a ] szó: Mit tehet ma az. író? A I kérdés eléggé altalános, de épp ez tette lehetővé, hogy szó legyen az irodalom és a lelekommunikációl viszonyáról, az. író és a közönség kapcsolatáról. a könyvkiadás kérdéseiről, az író nemzeti és humanista elkötelezettségéről. Mintegy száz író vett részt a konferenciáéi, fele aránvban finnek, fele arányban mintegy húsz európai ország képviselői: svédek, norvégek, angolok, franciák, belgák, dánok. de izlandiak és janánok is. s természetesen a néni demokratikus országok küldöttei. A nemzetközi írótalál közök gyakori vendégei közül ott

volt például Al Alvarez, angol, Egito Goncalves portugál. Mohammed Dib algíri, Eugène Guillevic francia író.

Amire az. ilyen találkozó alkalmával a magyar író füle különösen érzékeny: vajon ismernek-e, s ha igen, milyen mértékben ismernek bennünket, ismerik-e irodalmunkat? Épp az imént említett Al Alvarez. angol kritikus írta egy magyar novellaantológia angol nyelvű előszavában, hogy ••lost language-, azaz. »elveszett nyelv« a magyar, mert »a magyarokon kívül senki sem beszél magyarul ... « Ennek ellenére az lepett meg bennünket, hogy müven sokan és spontánul érdeklődnek országunk, irodalmunk, nyelvünk iránt. Remek leningrádi kalauzunk. Szergej Volszkii költő önszántából kezdett el magvarul tanulni. Juha Tvnk- kynen. a helsinki rádió fiatal munkatársa már járt egvszer Magyarországon. a Balaton mellett, s találkozásunk ideién éppen Ady-műsoyt állított össze a finn rádiónak, es Ariv-versek fordításával próbálkozott. És semmiképpen se feledkezzünk meg irodalmunk nagyszerű finn közveií- tőjéröl, a kitűnő költőről, An- na-Maija Raittiláról, Mészöly Miklós, Konrád György regényeinek finn fordítójáról, aki 1 Kaivojen maa című kötelében huszonöt: kortárs magyar költő verseit, köztük Takáts Gyu-la hét költeményét ültette át, finnre.

De az. érdeklődés megmutatkozott a nemzetközi írókon ferencia szüneteiben. az. étkezések, a séták, a beszélgetések alkalmával is. A finn írókat és kiadói szakembereket különösen a magyar ifjúsági irodalom ered mén vei

foglal koz.taták. Szemmel látható gondjuk: hogvan tehetne fölnevelni egv új olvasóközönséget az értékes irodalom számára.

Az irodalomtól eiidegenedett felnői'eket, úgy érzik, nem tudják már megnyerni. A mai érdeklődő fiatalokból szeretnének olvasókat nevelni. S ehhez keresik az. értékes, érdekes, igényes ifjúsági műveket a magyar irodalomban.

Tüskés Tibor

Fehér éjszakák

a finnek a

V

A Zsonglőr