Somogyi Néplap, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-08 / 133. szám

Világok jelzései Kiállítás a Dél-balatoni Kulturális Központban Képzőművészeti életünk je­les képviselői jelentek meg műveikkel a Dél-balatoni Kul­turális Központ kiállítócsarno­kában, ahol immár másodszor rendezték meg a Művészet a Művészetben című tárlatot. Különböző nemzedékek, irány­zatok, törekvések kényszerű együttesében, égy folyóirat mindent láttatni akaró szer­kesztési elve alapján. Mert a rendező a Művészet című fo­lyóirat. Az a Művészet, amely érthető módon arra törekszik, hogy a hazai képzőművészet minden fontos s eseményére, minden új vagy újnak ható törekvésére fölfigyeljen, rea­gáljon. A kiállítás anyagát az 1976. évfolyamban megjelent mű­bírálatok, elemzések, pálya­ismertetések határozzák meg, s ahogy a folyóirat is kép­telen a teljesség keresztmet­szetét adni — bár törekszik rá — következésképpen a tárlat is adós marad ezzel. A folyóiratnak persze lényegesen nagyobb lehetősége van a szerkesztői koncepció megva­lósítására, elfogadtatására az olvasóval, mint a nézővel e tárlatnak, amely (bár a mű­vekhez mellékelték a kritiká­kat, pályaismertetéseket is), mégsem cikkek és reproduk­ciók, hanem egyedi alkotások összessége. Ugyanakkor — ez új és mindenképpen tisztelet­re méltó a vállalkozásban — a folyóirat vállalja a »szem­besítés« kudarcait is. Mindjárt megjegyzem: főként látszatkú- darcokról van szó, azokról véletlenszerűnek, esetlegesnek ható rendezői elképzelésekről, amelyeket — épp a kiállítás sajátossága miatt — szinte le­hetetlen volt másképp elkép­zelni. Sokat mondó nevek fémjel­zik e kiállítást. Borsos Mik­lós, Tóth Menyhért, Bartha László az idősebb mesterek közül, de jelen van Bálványos Huba, Deim Pál, Országh Lili, Kő Pál, Patay László is a többi között, a közép- és a fiatalabb nemzedék képvise­lőjeként. (Megjegyzendő: ha tovább olvassuk a névsort, feltűnik, hogy a folyóirat ta­valy milyen sok fiatal művész munkásságát elemezte.) Indo­kolatlan volna fölpanaszol­nunk, hogy kikkel nem foglal­kozott a folyóirat, s túlzott igényre vallana, ‘ ha felsorol­nánk, kiket látnánk még szí­vesen e tárlaton. Hiszen így is sokan vannak. A harminchat művész egy- egy vagy több művét — a szakma által ismert, már mél­tatott, díjakat nyert alkotáso­kat — kétségtelenül nagy él­mény látni, még akkor is, ha néha szöges ellentétben áll a másikkal egy-egy felfogás vagy értelmezés. A szakma Kétszáz éves vízimalom képviselői, vagy a modem képzőművészetben jártas láto­gatók minden bizonnyal ré­szesei lesznek ennek a nem mindennapi élménynek, a ke­vésbé »-bennfentesek« azonban — gyanítom — a szokatlanabb kifejezések előtt értetlenül fognak állni. Mert a kiteljese­dett és már a közízlést is ha­tékonyan befolyásolni tudó Borsos-életmű itt látható rész­letével könnyebb az érzelmi­értelmi azonosulás, mint pél­dául Deim Pál vagy Országh Lili törekvéseivel. Tóth Meny­hért autonóm világa, amely­ben népmesék, hiedelmek, em­berek, állatok élnek és sugá­roznak a mindent átható, tisz­ta fehérségben, ugyancsak közelebb áll ma már a poszt­impresszionisták vizuális él­ményeit reprodukálni képes j nézőben, mint például Sché- ner Mihály játékok ihlette plasztikái vagy Szenes Zsuzsa tárgymontázsa. Persze, osto­baság volna azt kívánni, hogy kevesebb Borsost vagy Tóth Menyhértet lássunk a kiállí­táson, hiszen ezzel örömünk csonkítását kívánnánk botorul, de minden bizonnyal sokan szívesen látnának több képet Deim Páltól, Országh Lilitől és másoktól is. Mert egyetlen alkotás, még ha mérföldkő­ként értékeli is a szakma, egy- egy nehezebben megközelíthe­tő egyéni rendszerben, kevés ahhoz, hogy a vizuális kul­túráját fejleszteni akaró nem szakmabéli megsejtsen vala­mit a művész világából. Az ilyen munkák esetében a mel­lékelt kritika sem mondhat sokat, vagy elhiszi a néző, vagy nem, s csupán a felso­rakoztatott alkotások (az al­kotó folyamat, az előzmények érzékeltetése) segíthetnének a művész és a néző asszociá­ciós azonosulásában. Érthető: a legtöbb művész egy vagy két képpel, szobor­ral, grafikával szerepel ezen a tárlaton. Meggyőződésem azonban, hogy a legtöbb mű ezek közül (a jó érzékre valló kiválasztás okán) »telitalálat« az említett közművelődési szempontból is. Mert például Patay László egyetlen kis mé­retű temperája (Barcsay mes­ter emlékére) vagy Kő Pál ka­litkába zárt szárnykészítője, továbbá Káka Ferenc Asz- szony meg a katona, Kiss György Izzásban című munká­ja (sorolhatnám tovább az »egyműveseket«) olyan tő­mondatba sűrített jelzése egy- egy világnak, amely képes megsejtetni annak egész bo­nyolultságát és mélységét. Nem mindennapi kulturális esemény ez a kiállítás a Bala- ton-parton. Élményt ad, gon­dolatokat ébreszt, hazai kép­zőművészetünk sokszínűségé­ről, gazdagságáról vall. Szapudi András Fürdő, faló, fahús A fürdő és a kisgyermekek­nek épített játékok, a »mese- ház« annyiban közös nevező­re hozható: a szabad idő kel­lemes eltöltését szolgálja mindegyik. A strand valami­vel még többet is. Barcs ide­genforgalma évről évre fejlő­dik: nemcsak Jugoszlávia fe­lől érkeznek vendégek, az ős­borókás és a vadregényes Dráva-part is sokakat vonz. Ezért a nagyközségben nagy gondot fordítanak a fürdőre, pedig ehhez nem is állnak rendelkezésükre komolyabb összegek. Mégis, minden év­ben gyarapodnak valamivel: ha más nincs, hát Gazdanecz János, a fürdő vezetője »büty­köl össze« valamit. Neki kö­szönhető az a kis medencével ellátott szökőkút is, ahol tek­nősbékák napoznak, s ő csi­nálta a hintákat, a körforgót — a legkisebb vendégek nagy örömére. A víz 700 méter mélységből tör fel, hőmérséklete 39 fok. Több medence várja itt a na­gyon szépen rendben tartott strand vendégeit: egy 33,33 méteres, egy az idősebbeknek és egy pancsoló az apróbb gyerekeknek. Emellett van a csúszdás — a merészebbek­nek. Bővült erre a szezonra is a fürdő: elkészült a szigetvári Zrínyi Tsz büféje. A tetszetős faház összesen 220 ezer fo­rintba került. Ezekben a na­pokban a sportolók szorgos­A strand új büféje. kodnak a fürdőben: társadal­mi munkában készítik el télen is használható öltözőjüket. A nagyközség központjában levő — nagy területen fekvő — strand programját úgy hatá­rozták meg, hogy egyaránt szolgálja a helyi úszósport fel­lendülését és a pihenni vá­gyók szórakozását. Üj- játékok nemcsak a für­dőben találhatók. A Somogyi Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság barcsi gyáregységének napkö­zijében kilencven kisgyerek tölti napjait. Két és fél éves koruktól tíz éves korukig kell ; gondoskodni róluk. Ebben a I gyáregység vezetői és dolgozói nagy segítséget adnak: társa­dalmi munkában bővítik az intézmény fölszerelését. Most készült el fából egy játékvo­nat. Még árválkodik, a lovas­ra vár társa, a faló is. A nap­közi árnyas udvarán fölállí­tott kis ház sem régi még, de máris a gyermekek kedvence. Talán az előbb említett favo­nat és faló jelent majd neki konkurrenciát. Hálás munkát választottak így a barcsi gyáregység segítőkész dolgo­zói: a kisgyermekeknek min­den új nagy örömet jelent. M. A. Kiilső-Somogy Daloló, muzsikáló tájak A folyóvíz energiáját hazánkban már egy évezred óta hasz­nosítják malmok hajtásánál. Egyik legszebb és legismertebb ipari műemlékünk a XVIII. század végén épült, de ma is , üzemképes túristvándi vízimalom. (MTI-fotó — Bisztray Károly felv.) Ezzel a címmel közvetít jú­nius 12-én, vasárnap 18 óra 45 perces kezdettel színes nép­rajzi műsort a Kossuth Rádió. Fölcsendül a törökkoppányi menyecskekórus tolmácsolá­sában néhány szép, helyi gyűjtésű népdal, majd a hete- si Pöttendi Lidi emlékezik ar­ra, amikor Vikár Béla fo­nográfjába énekelt. Mint ismeretes, Karád ar­ról is nevezetes, hogy népdal­gyűjtő útja során fölkereste Kodály Zoltán. Ezt az emlé­ket idézi Herk Mihály, a nép­dalkor vezetője, és hallhatjuk Sárközi Fillér Ferencnek meg brácsázó társának előadásá­ban a karádi rözögőst és hat­kopogóst, amit ugyancsak el­játszottak Kodály Zoltánnak. Nagyberényben Szántó Ferenc pásztor beszél életéről, ' ame­lyet átszőtt a dalok szeretető, s megszólaltatja sokféle csen­gőjét, kolompját is. Buzsákon Kara Lajosné dalolását vet­ték hangszalagra, különösen érdekes és még nem ismert változatát énekelte »A guna- ras lány balladájá«-nak, Vele külön kis műsor is készült — ebben életéről, népdalszerete­téről vall. Érdekesen beszél a hódosháti Virág Gyuláné az egykori »kódisénekekről vagy istóriás dalokról.« A kisbár- apáti Tóth Imre, a népművé­szet mestere eldalolja legked­vesebb pásztornótáit; ezekre szívesen megtanítja az őt lá­togató fiatalokat is. A 40 perces összeállítás — amely természetesen csak tö­redékét tudja bemutatni an­nak a gazdag folklóranyagnak, ami Külső-Somogyban még megtalálható — a Mezei Bé- láné vezette göllei népdalkor énekével fejeződik be. Azok a riportok, színes beszélgetések és zenei felvételek, amelyek ebbe az adásba már nem fér­tek be, a Magyar Rádió pécsi stúdiójának későbbi adásai­ban, a június 22-i »Hét köz­ben« című magazinban, vala­mint a július 15-i »Zöldövezet hullámhosszán« című adás­ban hangzanak majd el. A Kossuth Rádióban el­hangzó összeállításhoz Olsvai Imre, a somogyi népzene is­mert kutatója, gyűjtője mond bevezetői. SZAPUDI ANDRÁS POFONOK Egy ifjúsági vezető naplójából — Elég sokai. Bár ebben a dossziéban nemcsak levelek vannak. Följegyzések is. A »vérbeli pedagógus« jegyzetei Takács Tecáról. Belelapozok. — Mondd, sok ilyen dosz- sziéd van? — Inkább azt kérdezd, sok Takács Tecával van-e dolgom? Igien. Sajnos. És ahány Ta­kács Teca, aninyi dosszié. Ha­talmas jegyzetanyagom van, bár eddig nem sok hasznát vettem. Egyszer talán majd írok egy tanulmányt. Ha lesz rá időm... Hajaj! Lemondó legyintés. — Ezt a levelet is odaadom, ha szükséged van rá — mon­dom­— Hogyne. He megenged­néd, máris elolvasnám. — Előbb idd meg a kávédat, mert kihűl. — Ja. persze. Köszönöm. — — Egyik kezével a csészééit, másikkal a levélért nyúl. — Van benne új dolog is — mondja, miután elolvasta. — Mi az? — A társadalmi érdeklődés. Elmosolyodom. — A felszólalásommal kap­csolatos megjegyzéseire gon­dolsz? Komoly arccal bólint. — Eddig sohasem beszélt vagy írt ilyesmiről. Egyéb­ként rengeteget beszélgettem vele. Szerintem az átlagnál értelmesebb. — Tavaly szeptemberben talán megkapaszkodhatott volna — mondom. — A kollégiumban? Való­színű. Jó messzire, az ország másik végébe küldtük. Ott egyhamar nem találták volna meg a haverjai, később pedig már lett volna ereje lerázni őket Sajnos, nem sikerült. A nyár utána nyúlt. Képzeld, micsoda botrány... A gyanút­lan osztály és tanár urak egy- szercsak megtudják, hogy Te­ca galeri-tag volt, csövezett és valószínű, bűncselekményeket i6 követett el. Két hűvös arcú rendőr várakozik az igazgatói irodáiban, aztjskola előtt pedig a meseautó... Pipa voltam, gondolhatod. Rengeteg mun­kám, időm veszett kárba. Mindent' »bedobtam«, hogy rávegyem: tanuljon tovább... De hát tudod, mi van? A rendőrség nem pedagógiai in­tézmény. És Teca valóban csövezett, csaknem egész nyáron a Balaton környékén csavargóit a haverjaival. A Balaton mentén pedig ember­feletti a rendőrök munkája. Nemcsak amiatt, hogy odase- reglenek a bűnözők, hanem, mert rengeteg csellengő fia­talt kell megóvniuk attól, hogy belekeveredjenek va'ami marhaságba. Csak egy példát mondok. Fonyódon van egy negyven férőhelyes, úgyneve­zett megőrző, ahova ezeket a gyerekeket gyűjtik össze, hogy épségben, lehetőleg még »tiszta lappal« küldjék vissza őket a szülőknek. A negyven fős megőrzőben százötven- százhatvannál kevesebben so­hasem voltak a nyáron. Ér­ted ? ‘ Köztük egy egész sere g jómódú, jóállású szülő gyere­ke, akik ötven forinttal a zse­bükben két-három hetet szán­dékoznak a Balaton meglett eltölteni. Ugyanis akkor érzik magukat belevaló srácoknak, ha tényleg ki tudnak jönni az ötvenesből. Hogy hogyan sike­rül ez nekik, ha sikerül, senki előtt sem kétséges. Gondold meg, tizennégy-tizenöt éves lányok egyik alkalmi partner­tői a másikhoz sodródnak, és a többi és a többi. Nos, ezt tudni kell, és azt is, hogy évente hat-hétezer fiatal szö­kik el valahonnét. Otthonról, nagyszülőktől, intézetekből, és az első kétségbeesett tele­fonhívás mindig a rendőrsé­gen csöng ... Valami nyári ügyben nyomoztak, Teca neve is fölbukkant, hát megkeres­ték és kihallgatták. Az más kérdés, hogy az én dolgomat jól megnehezítette ez a vá­ratlan fordulat. Pár nap múl­va meg is jött az isten tudja hányadik búcsúlevél a lánytól. Kinyitja a dossziét, előveszi a levelet. — Itt van. Olvasd! »Kedves Tanár Űr! Énrám most tessék nagyon haragudni, mert megint dobbantottam. Ügy gondolom, addig csöve­zek az ország különböző vá­rosaiban, míg le nem bukók. Ez az elhatározásom szabad akaratomból történt, ezért sem szüléimét, sem a barátaimat hibáztatni nem lehet. De még a rendőrséget sem!!! Anyá- méktól elvittem 500 forintot. Remélem, egy ideig elég lesz. Viszont azt is remélem, hogy semmiféle lopásra, villabetö­résre sem vesznek rá. És hogy a gimivel mi lesz? Sem­mi. Mert engem valami vonz. Hogy mi? Én sem tudom. Egy örök csavargó: Teca« (Folytatjuk.) A világ filmjeinek magyarító) Napjainkban természetes­nek tartjuk, hogy a televízió képernyőjén a külföldi filmek­nek 96 százaléka magyar szinkronizálásban jelentkezik és a mozikban vetített filmek­nél is 80 százalék a magyarul beszélők aránya. Magyarorszá­gon kétévenként nyolcszáz fil­met szinkronizálnak a Pannó­nia Filmstúdióban a mozik­ban, illetve a televízióban tör­ténő bemutatásra. A munka nagyságára jellemző az is, hogy két év alatt kilencszáz színész fordult meg a szink­ronstúdióban, s közöttük egy­re több az új, kevésbé ismerős hang, lassan feloldódnak a szereposztást sablonok. Egy közelmúltban született kultu­rális minisztériumi állásfogla­lás szerint két éven belül — néhány opera- és balettfilmet leszámítva — kizárólag csak szinkronizált filmekkel talál­kozhatunk majd. A szinkron művészei nagyon fontos munkát végeznek. A világ filmjeinek magyarítása tömegméretekben folyik és művészi igényt kíván. Így ke­rül közelebb a külföldi film­alkotás a magyar nézőkhöz, aki szinkronizálással a teljes szöveget kapja, míg a felira­tozásnál maximálisan annak egyharmadát, s akkor is meg kell osztania figyelmét a kép és a felirat között. A szinkron akkor jó — szokták monda­ni —, ha szinte észre sem le­het venni a jelenlétét, azaz a néző természetesnek veszi a különböző idegen filmek ma­gyar megszólalását. Szinkronművészetünk, mely­nek jelenlétét már régóta filméletünk természetes vele­járójának tekintjük (sokszor olyannyira természetesnek, hogy nem is figyelünk rá) eredményei mellett sem gond­talan. Például a nagy rende­zői egyéniségek stílusát hang­ban visszaadni tudó színészek és rendezők kellenének, s Ma­gyarországon nincs ilyen irá­nyú színészképzés. (Nincs a baráti államokban sem.) Hol­ott egyre égetőbb szükség vol­na rá, hiszen a színésznek a már korábban megalkotott szövegekhez és a megrendezett játékhoz kell alkalmazkodnia, a már fölépített szereppel kell azonosulnia. Sok-sok gondja mellett a magyar szinkron- .filmgyártás alighanem a leg­jobb helyzetben van, a kör­nyező és távolabbi baráti or­szágokkal való összevetésben. Személyi és tárgyi ellátást te­kintve is. Hiszen 'több ország­ban nincs is önálló szinkron­stúdió, hanem más filmszak­emberek — mintegy mellék- foglalkozásként — mívelik a szinkronizálást. Amikor a külföld filmjeit nézzük a moziban és a televí­zióban, már eszünkbe se jut külön elismeréssel gondolni a filmek magyarította, a szink­ronművészekre. Nem ők álla­nak reflektorfényben. Két­évenként a debreceni szink­ronfilmszemlén azonban mér­legre teszik munkájukat. Ez történt most is május köze­pén, amikor tizennyolc ver­senyfilm bemutatásával léptek a nagyközönség és a szakma elé. Vetítéssorozattal vizsgál­ták egyazon filmjelenetsor más-más nyelvű szinkronizá­lását, és művészi hatását. A baráti országok küldötteivel együtt számba vették a szink­ronfilm helyzetét is. A magyar szinkron ebben a számvetés­ben jól vizsgázott. S ez alka­lomból érdemes az érdeklődés reflektorfényét a magyar szinkronfilmre villantani. B. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents