Somogyi Néplap, 1977. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-02 / 128. szám

Ag élet peremén Enni csak egyedül Az udvaron idős asszony halad, meggömyed fájós de­reka. Két, vastagon eres keze egy-egy botot markol esetle­nül, azokra támaszkodik. Az egyikhez rossz madzaggal vesszökosarat erősítettek. A kosár púpozva aprított fával. Az asszony kínlódik, húzza nehéz testét; gyengülő lábait a kopogó botok ritmusához igazítja. A konyhában beteg fekszik. Gyűrött ősz haj, lepedőfehér arc. réveteg tekintet. Lefity- tyedt szájasarkából olykor véres váladék buggyan a nya­kába kötött kék kendőre. Jöttiinikre erőtlenül felül, hunyorog a nyitót ajtón be­áradó fényben. Felesége szelí­den visszafekteti ; pihennie kell, agyvérzése van. így élnék Bodrogiék Nagy­bajom utolsó házában, ketten. Bodrogi József 78 éves, tsz- nyugdíjas, a felesége sem sok­kal fiatalabb. Lányuk a szom­széd községben lakik. Átjön néha szüleihez, rendet tesz a ház körül, megkapálja a kis­kertet,' ebédet főz, majd siet haza. Otthon is megvan a ma­ga baja. Nagybeteg anyós, gyerekek, munka a mezőn... A két öreg jobbára magányo­san él. Két örök vendég van a háznál: a betegség és az em­lékezés. — Mi kétezer kezdtük az életet. Először amikor meg­születtünk, másodszor 45-ben. Menekülni kellett, idegen há­zaknál húzódtunk meg. He­tekig hallgattuk a távoli dör­gést, dübörgést. Ki tudta mi történik otthon, mi vár majd ránk? Sok minden átszaladt az ember fején, de ami tör­tént, az a rossz álomnál is rosszabb volt. Odalett minden. Leégett, összeomlott a ház, az istálló, a csűr. S amit a kato­nák meghagytak, azt mások hordták szét... Mindent elöl­ről kellett kezdeni... Mivel telnek az órák, napok, hetek? Az élet lelassult, a vi- lági*a nyitottság beszűkült. A szúpercegésnek is megnő a je­lentősége. Fölerősödnek a je­lentéktelen gesztusok. Gyors dühöt szül, ha hideg a tea, és fordítva. „Éheztetsz!” — csú­szik ki a vád a nehezen mozgó ajkak közül. Bodiroginé szelí­den csóválja fejét. Lehet, ő már tudja: amikor a tekintet befelé mered, nem fontos, ami azon kívül esik. „Szilvakampót” — ez Bod­rogi bácsi leghőbb kívánsága. Szeretné még, ha a nyáron sokszor fürdethetné arcát a meleg napsugárban. Hamar szédül, és igazából azt se bírja már. Januártői könnyebb lett a helyzetük. A házhoz gondozó­nő jár, aki elvégzi helyettük a legnehezebb munkákat. Harmincötén járnak a nagy­bajom! öregek napközi ottho­nába; ennyi embernek jut itt meleg ebéd és uzsonna. Mi­lyen az élettempó e barátsá­gos kis intézményben ? Nem túl gyors. A beszéd néha fá­raszt. Az asszonyok komoly szemekkel ülnek a fotelokban, nyugágyban, némelyikük már a terített asztalnál várja, hogy megérkezzék az ebéd. öregek. Idősek, betegek, rászorulók... Nem is olyan egyszerű ez, amint az első pillanatra lát­szik. Mert bácsi például 92 éves, s már nem is emlékszik azokra a szép, fiatal lányokra, akikkel egykoron aratni járt. S az otthonba járó hatvan- valahány-éveseknek éppen az apja lehetne. Egy nemzedék- nyivel idősebb a legtöbb ott­honlakónál. Mégis egyek ők — közös a sors és közös az asztal. Mert bácsi szívesen jár az otthonba. Felesége ágynak dőlt, agyvérzés érte — az asz- szony is 86 éves — és roppant ingerlékeny. Ha feldühödik ... A napközi vezető gondozó­nője, Dómján Lászlóné meg­mutatja az otthont; néhány szerényen, de célszerűen be­rendezett helyiség. 1 Kockás pléddel letakart heverek az ebéd utáni szundikálóknak. Hideg—meleg víz, csapok, zu­hanyozó a rendszeres tisztál­kodáshoz. Az otthont az orvos is látogatja. Kell az öregeknek ez a komfort, kell a társaság. Kell, mert ír a magányra, az életkedvet sorvasztó egyedül­létre. Mégis vannak „megátal­kodottak”, akik kerülik a he­lyet. Az asszonyok élénken emlegetik egyiküket. „Most is a kocsmában üL” A tavalyi öregek napján is csak inni volt hajlandó, enni — együtt a többivel — egy falatot sem. Először nem nagyon ér­tem. De aztán megvilágosodik előttem: a napi étkezés egy kicsit szertartás is az otthon­ban. Asztalnál, közösen, kés­sel-vilával enni: naponta is­métlődő társadalmi esemény. S aki a szalonnázáshoz szo­kott, az állva bekapott rán­tottleveshez, a gyors bendő- töltéshez, könnyen zavarba jö­het az otthonban, ha kimerí­tik a levest, majd kést-vülát kell forgatnia. Talán ő az elesettek legele­settebbje, s leginkább ágról- szakadt a többiek között. öregek. Megfáradt ölű édes­anyák, fogatlan nagyapák. Gyengék, elhagyatottak, ma­gányosak, a társadalom gon­doskodására szorulók. Hogyan élnek ők? Csupor Tibor \ (Folytatjuk.) Á Bauhaus reneszánsza ►Minden ala­kító tevékeny­ség alapja az építés'*' — je­lent meg 1919 végén Walter Gropiusnak, a Weimari Álla­mi Bauhaus igazgatójának aláírásával egy négyoldalas ki­áltvány. — »Építészek­nek, szobrá­szoknak, fes­tőknek, mind- annyiunknak vissza kell tér­ni a kézmű­vességhez ... A művész a kéz­műves fokozása... Alapítsunk tehát egy új kézműves cé­het! ...« A világháború utáni évek­ben elsősorban a fiatal művé­szek keresték az új életformá­hoz vezető utat; szembefor­dultak a hagyományos érte­lemben vett akadémiai kép­zéssel. A hajdani szász képző- művészeti főiskola és az ipar- művészeti iskola egyesülésé­vel jött létre a haladó, szelle­mű műhely. Abban a Éortoan, amikor még mindig a rokokó meg a biedermeyer divatozott, szinte forradalmat váltott ki az űj iskola jelszava: első szempont a használhatóság! A Bauhaus tevékenysége gyorsan felfelé ívelt. 1919-ben kezdődött, 1933-mal zárult. A »barna hullám«, a fasizmus elnémította az útkeresőket; egy részük emigrált, mások náci koncentrációs táborokban haltak meg. Szelleme azonban elpueztít- hatatLamnak bizonyult, s a szétszóródott tanítványok és oktatók az új művészettel »fertőzték meg« az építésze­tet. Történelmi jelentősége ab­ban van, hogy elindította a tér és formaképzés tudomá­nyosan megalapozott művészi kutatását. S e tevékenységben kezdettől fogva részt vettek az akkori haladó magyar művé­szek, építészek. Gropius gyakornokai az épí­tészet nagyipari módszerekre való átállásának gondolatával foglalkoztak. Forbát Alfréd a szabványelemeken alapuló ti­pizálást, a szériamódszerek ki­dolgozását kutatta. Továbblé­pett a később csatlakozó Breuer Marcell, akinek leme­zes — azaz paneles! — meg­oldású, több emeletes lakó- házmodellje a mai modem vá­rosrészek elődje volt. De egy ideig ott dolgozott Bortnyik Sándor festő is. A magyar csoport talán leg- ' súlyosabb és koncepc i ózusa bb egyénisége Moholy-Nagy Lász­ló volt. ö 1923-tól vett részt a közös munkában. Mint teo­retikus ő a művészet és tech­nika egységéből született új esztétikai — vizuális élményt kutatta és propagálta, képző­művészként is. Korszakalko- tóan új szellemet vitt a fotó-, a film-, a szín pariművészet, sőt a tipográfia területére is. Moholy—Nagy és Gropius az emigráns chicagói műhelyben 1943-ban. „Névadónk hete5 Űttőrő-kamarakórusok találkozója a kaposvári Zrínyi iskolában A tanév vége a legtöbb ok­tatási intézményben nemcsak a tíz hónap során szerzett isme­retek összességének, a szigo­rú számvetéseknek az idősza­ka. Sok iskola ilyenkor külön­böző jellegű, főként kulturá­lis és sportrendezvényekkel oldja fel a tanévben felgyü­lemlett feszültséget és teremt lehetőséget arra, hogy a tanu­lók bizonyíthassák sokoldalú tehetségüket, ügyességüket, művészi hajlamaikat — tár­saik és szüleik előtt. A kaposvári Zrínyi Ilona Általános Iskola poklául ezek­ben a napokban rendezte meg a Névadónk hete hagyományos rendezvénysorozatát. Ez hét­főn társadalmi munkával kez­dődött, s ebben természetesen nemcsak a tanulók vettek részt — a legkisebbektől a búcsúzó nyolcadikosokig —, hanem szüleik közül is sokan eljöttek, hogy amíg a gyer­mekeik az iskola környékén teremtenek rendet, megjavít­sák az udvari fölszereléseket, játékokat, a tantermi beren­dezéseket. Kedden a Kitlián György ifjúsági központban színpadi esten tapsolhatott a szép szá­mú nézősereg az úttörők be­mutatójának. Tegnap pedig társakat is hívtak, hogy még gazdagabb műsorral ünnepel­hessenek : nyolc kaposvári ál­talános iskola énekesküldött­ségét fogadták pajtási szere­tettel. Ez a találkozó tulajdon­képpen egy, a tanév elején megfogalmazott gondolatnak a megvalósulása: az éneket ta­nító növelők akkor kérték az illetékes szakembereket, hogy próbáljanak lehetőséget te­remteni a kamarakórusok sze­replésére, s ez egyszersmind tapasztalatcsereként is szol­gálna. A közös műsor megren­dezésére a Zrínyi iskola vál­lalkozott a hét programjának keretében. Az iskola^szereplésre kitű­nően alkalmas zsibongójában fölállított dobogón elsőként a vendéglátók mutatták be mű­sorukat, majd soraikba hívta a Hámán Kató Általános Iskola énekeseit, közösen adtak elő egy dalt. E kedves gesztussal is jelezték, hogy évek óta sok szálú kapcsolat fűzi össze a két intézményt. Majd egymás után pódiumra léptek a ka- marakórusok és — természe­tesen tanári karvezetés nél­kül — adták elő számaikat. Az égjük csoport kissé elfogó- dottabban, a másik rutino­sabban, de valamennyi együt­tes tisztán, az együtbénekiés örömétől áthatva. A végén Bob Drylon Hány évig élhet? kezdetű népszerű dalát már együtt énekelték-tapsolták vé­gig a zsibongót megtöltő sze­replők és nézők. A rendezvény második ré­szében népdalvetélkedőt ren­deztek — komoly zsűrivel és játékos műsorvezetéssel. Ti­zenöt énekes — köztük egyet­len fiú! —• lépett társai elé, a legkülönbözőbb korokból származó és más-más stílusú népdalokat adva elő. Ide ír­juk az első három helyezett nevét, hiszen vállalkozásukért, népdalszeretetükért és tehet­séges előadásmódjukért meg­érdemlik a nyilvános elisme­rést is: Hauk Erika a Tóth Lajos, Tamás Vera a Szalma István és Tadics Ágnes a Kis­faludy iskola tanulója érde­melte ki a legjobbaknak járó jutalmat. A hét programja ma termé­szetjáró kirándulással egybe­kötött úttörőnappal folytató­dik. Holnap sportnapra vár­ják a meghívott iskolák kép­viselőit, szombaton pedig hon­ismereti vetélkedőn adnák számot a szülőföld és a szű- kebb haza, Kaposvár ismere­téből a helyi szakkör tagjai. A Bauhaus úttörő művészei­nek hazánkban tisztes szerep jutott. A fiatalok — az emig­rációból a húszas évele végén többen hazatértek — jórészt Kassák Lajos és folyóirata, a } Ma köré tömörültek. A Budapesten, a Műcsarnok­ban és az NDK kulturális központjában rendezett kiál­lítást mai szemmel vizsgálva mégis kissé mosolyogni való­an gyermekinek látszanak az egykor merész elképzelések. A korszerű építészet és forma- tervező művészet hihetetlen módon túlszárnyalta őket. Mai nemzetközi reneszánsza azon­ban hitelt érdemlő bizonyí­téka egy ízlésstílius és szem­lélet fejlődésének. Bencsík András Két tantárgy vonzásában Apró kis helyiség dr. Mik­lós Endre Táncsics gimná­ziumbeli szobája. Mosolyog, amikor szóvá teszem. / — Nagyon jó kis kuckó ez. Amióta az iskola kialakította, sokkal kényelmesebben dolgo­zom. A földrajz- és történe­lem szaktantermek is itt van­nak; én elég sok szemléltető­eszközzel dolgozom, s körül­ményes volna átcipelni őket egyik helyről a másikra. Meg aztán itt van kedvenc mun­kaeszközöm, az írásvetítő, ezt sem olyan egyszerű moz­gatni. De más előnye is van ennek a szobácskának. Az ember itt egy kicsit elmélyül­tebben tud dolgozni, összeál­lítani egy-egy órára, amit kell. Bár vannak hátrányai is: egy kicsit kiszakadtam a közös­ségből azzal, hogy nem a nagy tanáriban töltöm a szünete­ket. Persze, azért lyukas órán átmegyek a kollégákhoz. — Van itt még egy Íróasz­tal... — A feleségemé, ö is föld­rajz-történelem szakos. Egye­temista korunk óta ismerjük egymást, és a munkában is társak vagyunk. Több mint 2ooo hangverseny Űj koncertévad küszöbén Az utóbbi évek leggazda­gabb és legváltozatosabb kon­certévadját zárja a napokban a Filharmónia. Az október elejétől május végéig tartó téli-tavaszi hangversenysze­zon során a Budapesten meg­tartott félezer és vidéken megrendezett több mint 1700 koncertnek — a becslések sze­rint — 900 ezer látogatója volt Ebben az évadban olyan híres együttesek látogattak hazánkba, mint a Los Ange- les-i és a londoni szimfoniku­sok, valamint a Moszkvai Filharmónia zenekara, s olyan szólisták fordultak meg hang­versenytermeinkben, mint Szvjatoszlav Richter, aki az évadban többször föllépett a * fővárosban és hangversenye­zett Debrecenben is. A telí­tettség és a növekvő igények miatt a szezon ifjúsági kon­certjeit — közöttük a legki­sebbek számára szervezett Mesélő muzsika cimű bérleti hangversenyeket — már csak iskolákban lehetett megtarta­ni. Vidéken valamivel kedve­zőbb a helyzet. Az ország más nagyvárosainak növekvő jelentőségét hazánk zenei éle­tében több kedvező tendencia jelzi. Ilyen, hogy az előző évadban országos zenei prog­rammá terebélyesedett a Ko­runk zenéje hangversenysoro­zat, amely korábban kizáró­lag a budapesti zenei hetek eseménye volt. E sorozat keretében Pécsen, Szegeden és Debrecenben ki­lenc koncerten szólaltatták meg a kortárs szerzők műveit. Ugyanakkor viszonylag gyak­ran szerepeltek ilyen művek a többi vidéki város hangver­senyprogramján is. A hangversenyek iránti igény évről évre növekszik vidéken is. A szocialista bri­gádok és a szakmunkástanu­lók számára rendezett kon­certekre például az elmúlt évadban — csak vidéken — 17 ezren váltottak bérletet. Ezekkel együtt a Filharmónia vidéki hangversenyeinek több mint félmillió látogatója volt. Budapesten kívül a legtöbb közönséget a Veszprém me­gyei koncertek vonzották, s a most befejeződött évadban azok a megyék »fölzárkóztak«, amelyekben a zenei rendez­vények száma és látogatott­sága eddig viszonylag ala­csony volt. Ma már egyetlen megye sincs, ahol egy-egy évad koncertjeire tízezernél kevesebben váltanának jegyet. Mindez nemcsak azt bizonyít­ja, hogy a vidéki városok ze­nei élete is lendületesen fejlő­dik, hanem azt is, hogy vidéki városaink mind rangosabb he­lyet foglalnak el az ország ze­nei életében. csics gimnáziumban; az ötve­nes években kezdett. — Egészen pontosan 1954. június 15-én, méghozzá úgy, hogy egyben kollégiumi ne­velő is voltam. Kezdők vol­tunk, s a nevelősködésért ka­pott plusz jövedelem nagyon jól jött. De nem ez volt az igazi értéke. Én minden fia­tal tanárnak ajánlanám, hogy legyen kollégiumi nevelő né­hány évig. A mostaniak fél­nek tőle: úgy érzik, távol ke­rülnek a tanítástól. Pedig az ember egész további munká­ját meghatározzák azok a közvetlen élmények, amelye­ket a gyerekekkel együtt töl­tött délutánokon és estéken szerez. S volt időm, hogy szi- lencium alatt én is alaposab­ban fölkészüljek az óráimra, gondolkodjam, hogyan lehetne jobban. Miklós Endre a pedagógiai reformok előtt szakított a ha­gyományos, merev órakeret­tel, s a gyerekek önállóságá­ra, kezdeményezőkészségére alapozott. Sikerrel. Van olyan osztálya is, ahol hét diák vá­lasztott történelemmel kapcso­latos pályát. — Mi a titka a jó órának? — Nehéz válaszolni erre. Valahogy úgy foglalnám ösz- sze: nem elég, ha csupán én lelkesedem valamiért; min­denképpen érdekeltté kell tenni a gyerekeket is. Ezt a történelemszakkörban is ki­próbáltam. Kezdetben csupán megbeszéltük a feladatokat, s a diákok év végére összeál­lították dolgozataikat. Ki-ka a magáét; egymásra nem na­gyon figyeltek. Aztán beve­zettük, hogy egymás dolgoza­tát pontozzák, értékelik. S az eredmény: előre olvasnak egymás témájában. Nagyon szigorú kritikusok. És nagyon sokat megtanulnak a történe­lemből. Miklós Endre saját és má­sok tapasztalatait hasznosítja az oktatásban. Évek óta szak- felügyelő. — Ügy tartják, sokkejj. többet segít, mint bírál. — Rájöttem, hogy nem sza­bad elveszni egy-egy meglá­togatott óra apró részleteiben: engem nem azért küldenek a kollégákhoz, hogy kötözköd- jem. Csupán arról beszélge­tünk, ami nagyon jó vagy na­gyon rossz volt az órában. Az embert kell nézni, a tanárt, és nem a tantárgyat. — Milyen a megye tanári »ellátottsága«? — Jó. De talán több fiatal kellene a tantestületekbe. Ott, ahol fiatalok is oktatnak, egé­szen friss, új a szellem. Van­nak közöttük olyanok is, akik már az első években úgy ta­nítanak, mintha legalább tíz évet eltöltöttek volna a szak­mában. »Kirándulótanárként« isme­rik a gimnáziumban. Régeb­ben minden évben négyszer- ötször útra kelt a diákokkal, hogy megmutassa nekik az ország-legszebb tájait. Ami­óta szakfelügyelő, évente »csak« egyszer-kétszer kerül rá sor. Nagy jelentőséget tulajdonít az önképzésnek. Doktori disz- szertációja témája a gazdasági válság volt, de több sikeres dolgozatot is írt. például a diákköri munkáról, a diffe­renciált történelemoktatás­ról. Nagyon értékes munká­ban foglalta össze az iskolá­ja 1945—1947 közötti történe­tét, amikor a Somssich gim­náziumból Táncsics lett, és valóban dúlt az osztályharc a diákok között is. — Egy szokvány kérdés: ha még egyszer kezdené, ismét ezt a pályát választaná? — Mindenképpen. Velem régi, kiváló tanáraim Pápán a földrajzot és a történelmet szerettették meg. E két tárgy vonzása nem szűnt meg azóta sem. S ehhez társult a tanítás szeretete, a gyerekekkel való foglalkozás öröme. Naponta nyújtani valamit azoknak, akik érdeklődnek, nagyon jő dolog. És megszerettetni a történelmet azokkal, akiket nem annyira érdekel: ez még nagyobb. Simon Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents