Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-11 / 109. szám

SZÁN ró Dl LEVÉL

Egy úr a XVII. Szásádból

Elsimulnak a ráncok

A hajósok védőszentjének tiszteletére emelt barokk kápolna mögött megállt Boldizsár Iván, s hatalmas hangon — angol nyelven — hívta maga köré vendégeit. Odalent a Balaton májusi arca tündökölt, az író nagy, bár- sonypillás szeme itta a fényt, s a külföldiek az elragadtatás érthetetlen mondatait motyogták. Meghitt, zavartalan percek. írók, művészek tekintenek az ezerszer megcsodált tóra, élvezik a sokszor megénekelt, megírt, vászonra varázsolt atmoszférát, s most senki sem beszél idegenforgalomról. vendéglátásról, műemlékvédelemről. Ünnepi, áhitatos csend támad Szent Kristóf barokk kápolnája körül a Balaton tiszteletére.

A tó mozdulatlannak tetszik a napverésben. Felséges, lenyűgöző szimbóluma a nyárnak. Csak hódolat illeti. A látvány festői, költői, zenei hatása feledteti a gondokat, elsimulnak a ráncok a homlokokon. Mert pár száz méterrel közelebb a főútvonalhoz, egy náddal fedett, fehér falú házban (ahova a Balatoni Intéző Bizottság összehívta az írókat, művészeket) sok szépséghibát hánytak Balatonunk szemére. Keresztúri Dezső, az északi part erdőinek fölesküdt védője ezúttal a giccstenyészet ellen hirdetett »keresztes háborút«, s e »maszek-ízléstelenség« gyors pusztulását kívánta teljes szívvel. Hozzátette: a drága, ízléstelen, úgynevezett emléktárgyak helyett az iparművészek megbízható termékeit kellene a Balaton vendégeinek kínálni. Perez János ötvösművész hevesen bólogatott. Bizony, nem először. Mint ahogy a giccs Ba- laton-parti inváziói ellen sem most toborzott először harcra, avatott művész szava. A giccs mégis élve maradt. A »maszek-ízléstelenség« mégis

megtölti a butikokat, s modern iparművészetünk (amely egyébként világszínvonalú) hazánk legesztétikusatob vidékén továbbra is mostoha sorsú. Mi az oka? Csupán a nemtörődömség ?

Boldizsár Iván a külföldieket riasztó »árrablók« mesterkedéseit ítélte el hangos szóval. A hatszáz forintos reggeli- és az ezernyolcszáz forintos vacsoraszámlák után — mondta — a legjámborabb külföldi is megesküszik, hogy nem lép többé Magyarország földjére. Az árrablókat, a

vendéglátás gátlástalan fosztogatóit a hazai közvéleménynek kell lehetetlenné tennie. Ahogy dr. Ábrahám Kálmán államtitkár, a BIB elnöke megjegyezte, sajnos van bennünk valami érthetetlen, hamis és oktalan gavallériából fakadó szégyenkezés (netán valami dzsentroid-marad- vány?), s az legyűri a felháborodást, amely az indokolatlanul magas, ám szolgálatkészen elénk tárt számla láttán elfog bennünket.

Szántódpuszta legmagasabb pontján, az öreg pince felett. Szent Kristóf kápolnájától nem látszik a »maszek-ízléstelenség«, semmi sem látszik, ami bosszant, ami felháborít; Boldizsár Iván öblös hangon hívja vendégeit Balatont csodálni, Keresztúri Dezső félrebillent fejjel nézi a domboldalt, s halkan, szinte magának mondja: »Valamikor

diákkoromban táboroztam errefelé.« Lassan, szállingózva indulunk vissza a tanácskozóház irányába. Tóth Dezső miniszterhelyettes rövid ujjú ingben, hajszálnyi ráncokkal, foszló mosollyal a szeme körül — talán kedves költőjére, a dunántúli születésű Vö- rösmartyra gondol. Udvardi Erzsébet, a képzőművész, öreg, időmarta kövekben gyönyörködik. Keresztúri Dezső Pálóczi Horváth Ádám házára pillant (1787-től 91-ig bérelte a pusztát), majd tekintetét átemeli a tetőn, s Nik- lára néz. A Zrínyi Miklós termetű Nemeskürty István, gondolom, most is azon töpreng, hogy Mohács után »két pogány közt« mely fontos okok lobbantották föl Tinódi, Sztá- rai. Bornemissza Péter tüzét; csak Lipták Gábor »Füred szellemi földesura« (ahogy Boldizsár Iván találóan mondta) nem jött el sétálni, bejárni a műemlék pusztát. Gábor bácsi nehézkessé vált lába miatt a nádíödeles házban maradt. De tudom, minden lépésünket látja, mint a hívők lépteit az Isten.

Sok a látnivaló. Sokkal több, mint amit valóban — a két szemünkkel — láthatunk, mert közben bennünk már a jövő Szántódpusztája is felépült. Ez a kép pedig az enyészet karjából kiragadott, féltő gonddal óvott múltbeli szépséget mutatja, amely régi cselédlakások, kúriák, magtárak, különféle gazdasági épületek fundamentumán gyönyörködteti majd az utánunk jövő nemzedékeket is. Harminc épület a tizennyolcadik, illetve a tizenkilencedik századból, egy egész major, mely lényegében ép, csak meg keil látni benne a műemléket, hogy ezután is ép maradjon, és szebb legyen majd, mint valaha. »Nem valószínű, hogy van még egy major Közép- Európában, ahol kétszáz éven át minden a helyén maradt« — vélekednek a vendégek, s dr. Fodor János szemüvegén ismét felvillannak az izgalom fényei. Mert a jövő Szántód- pusztájának ő a »szellemi földesura«, előadásában ő festette meg erőteljes ecsetvonásokkal a puszta jövendő képét. A Siotour vezetője olyan izzó szeretettel beszélt a tervekről, hogy az volt az érzésem, élete legnagyobb csalódása lenne, ha valami miatt elmaradna a megvalósítás.

Csak tőmondatokban a tervekről ... A negyvenhektáros területet — ismeretes — megvásárolta az állam legutóbbi tulajdonosától, a zamárdi termelőszövetkezettől. Az épületeket a VÁTI műemlékfelügyelőség tervei alapján állítják helyre. Két vendéglőt nyitnak. Vadászati, helytörténeti, népművészeti, gazdaság- történeti kiállítást rendeznek be. Ménest telepítenek a pusztára. Lovasiskolát terveznek. Lesz lóversenypálya és rendszeres futtatás. A kirándulók pónilovas fogaton járhatják be a környéket. Juhot is tenyésztenek majd, természetesen racka fajtát, s népünk kedves kutyáit: a komondort, a pulit és a magyar agarat.

Népművészek és népi iparművészek számára rendeznek be műhelyeket, s ápolják, sok-sok színnel gazdagítják majd a szántódi búcsúi hagyományokat.

Keresztúri Dezső azt mondta, legyen az egyik vendéglő neve Ménescsárda, hiszen legelőször L András király rendelt ide harminckilenc mént a Tihanyi Alapítólevélben. A másik vendéglő neve Postaúti csárda lehetne, emlékeztetőül. (Valamikor erre vezetett Buda felől Nagykanizsára a posta út.) A vendégek tűnődnek, bólogatnak. Porzik a gyalogösvény. A lombok közül elő-elővillannak az épületek. Mint lerongyolódott vitézek, akik állták ugyan a viharokat, de tudják: a »túléléshez« szerencse is kellett.

Szapudi András

Valentyin Csernik

Buszlajev emlékezései

Szemjonnak eszébe jutott, hogyan vágtak át az erdőn Tyihomirowal. egész nap mentek, és Szemjon úgy elfáradt, hogy már lépni sem tudott, soha életében nem érzett ilyen fáradtságot. Tyihomirov felültette a hátára, biztosan nagyon nehéz volt cipelnie több órán át a nagy növésű, ötéves fiút. Szemjon kényelmesen ült széles hátán. Erős vállába kapaszkodott, úgy aludt egy keveset, azután nyárfaleveleket tépdesett a feje fölött, és egyszer olyan erősen megmarkolt egy ágat, hogy Tyihotni- rov elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Szemjon fel'kaca- gott, mert Tyihomirov majdnem átbukfencezett a fején. Szemjon nevetett, Tyihomirov meg feltérdelt, nehezen lélegzett. az inge aljával letörölte arcáról az izzadtságot. Szemjonnak valahányszor eszébe jutott ez a jelenet, mindig el- szégyellte magát.

13.

Kattant a hadnagy öngyújtója.

— Na, mi újság? — kérdezte Szemjon.

— Két óra múlva megérkezem — mondta a hadnagy.

— Tehát nem sikerült megismerkedni vele?

— Elkéstem — vallotta be a hadnagy. — Korábban keltett volna kezdeni, meg ki tadja, hogyan reagálna rá.

— Azit sosem lehet tudni.

— Egyébként van, akivel járok. Pontosabban volt — helyesbített a hadnagy. — Most vesztünk össze.

— Mi miatt? — érdeklődött Szemjon.

— Csak úgy. Nem akart hozzám jönni. Várjunk egy kicsit, mondta.

— Talán még nem biztos a dolgában — vélte Szemjon.

— Ha nem vagy biztos benne, ne vedd meg — mondják nálunk a faluban. Ilyen esetbe bizonyosat kell tudni. Bizonygatni értelmetlenség. Vagy szeret vagy nem — különösen ha egy katonatisztről van szó.

— Miért — kérdezte Szemjon.

— Mert a polgári életben a szerelmen kívül mindenkinek megvan a maga dolga. De engem elküldenek egy távoli helyőrségbe, a féleségem természetesen velem jön, ott nincs szükség a szakmajára, tehát csak feleség lesz, csak a szerelem és a gyerekek maradnak. Hogy ezt valaki vállalja, ahhoz abszolút szerelem kell. Olyan, amire azt mondják: szerelem az első látásra. Ha halogatja az időt, ha az érzelmeinek fokát, mélységét méricsikéli. akkor csak azt mondhatom : ha nem vagy biztos a dolgodban, ne vedd

I :. Nataska nagyon jól érezte magát falun.

— Egész életemben éllaknék itt — mondta, amikor egy este a folyóparton ültek. »Dehogy laknál« — gondolta Szemjon akkor. Az első megpróbáltatást a kemence jelentené. A falusi kemencét fűteni nem kis munka. Nem egészen úgy van, hogy a gáztűzhely gombját elcsavarjuk, odatartjuk az égő gyufát, és már ég a tűz. A falusi kemencét kora hajnalban begyújtják, igaz, hogy az ebéd meleg marad benne, de estére újra csak be kell gyújtani. Főleg télidőben. És vízért járni és mosni, a fürdőházban begyújtani, a tehenet fejni. De semmit sem szólt.

Nataska életében először járt igazi orosz faluban, s nem egy nyírfaerdőben meghúzódó nyaralónegyedben. Marija Trofimovna házában minden érdekes volt számára. Szemügyre vette az edényfogót, maga próbálta vele kihúzni a fazekat a kemencéből, és majdnem kiborította a két napra főzött scsdt.

Marija Trofimovna még a háború előtt elvégezte a tanítóképzőt, majd egy katonához ment férjhez, és bár akkoriban ritkaságszámba ment a válás, egy évig sem éltek együtt, elvált a férjétől, és hazament a szülőfalujába. Most, hogy már ilyen régóta él falun, igazi falusi asszony lett belőle, csak egy kicsit divatosabban öltözött, mert gyakrabban ment föl a városba, és nem tudott és nem is akart lemaradni a városi tanítónők mögött.

(folytatjuk.)

A holdember színpadot ér

Szőke István Cyrano megformálójával.

Éppen Kaposváron, a Csiky

Gergely Színházban : ezüst maszkja Helyey Lászlót rejti, ő alakítja Cyrano de Berge- racot, a nagy fantáziájú költő-lovagot, e XVII. századi emfoercsodát. Edmond Rostand éppen most nyolcvan éve, 1897«ben írta színpadra a romantikus históriát.

Próbán vagyunk. Szőke István mellett ülök. Nem tud rólam, pedig ő ültetett le. Itt ül mellettem, s mégsem : együtt él odafönt azokkal a színpadon: Réti Erikával,

Dánffy Sándorral, Rajhona Adámmal, ifj. Mucsi Sándorral, Mihályi Győzővel. A kis asztalon zsebóira, bontott cigarettásdoboz, gyűrt rendezői példány. A feszültség percről percre nő, Szőke szinte szikrázik. A színpad vajúdja a művet. Tudat alatti szexuális vágyak lesznek egy-egy mozdulatban valósággá, harsányra felfűtött, ezervoltos emberi energiák termelődnek.

— Az első próbán eldől minden, amikor a rendező felolvassa a darabot — hűl le Szóiké István rendező a szünetben beszélgetés-hőfokra. — A színpad erővonalait képes érzékeltetni egy jó felolvasás. Már ott kezd élni egy előadás. S minden próba pótolhatatlan! Iszonyú iramot diktálok, hogy célba könnyedén futhassunk be.

1942-ben született Ved rés - ábrányban. Marosvásárhelyen szerzett színészi diplomát, két évig játszott Szatmárion. Rendezői diplomát Budapesten kapott 1973-ban. Kecskeméten megrendezte a Luxemburg grófját, a »szakma« felhördült: »így is lehet?« Kleist Heiltoronni Katicáját is fölfedezte a színpadnak, s rendezte R istic drámáját, a Savonarola és bará.ait. Mi, kaposváriak először diplomamunkáját láttuk: Az ész netovábbja című Katajev-darabot. Következett vendégként a Diákszerelem, az őrület, vagy más. A 25. Színház tagjaként Raszpuljev nagy napja. Majd Kaposváron már szerződésben: Erdő, Piros bugyellá- ris.

— Kemény kezű rendezőnek ismerjük hallomásból.

— Ez egy társasjáték. Tudok valamit: van egy-egy alakról elképzelésem. Érzem magamban. Ha a színésznek is van róla képzete, s bizonyítja, hogy az színpadra érett, hajlandó vagyak az improvizációra. Kemény kéz? Ragaszkodom a próbák intenzitásához,

— Miért döntöttek Cyrano mellett?

— Ok és magyarázat: volt

egy színész, akinek alkata, tehetsége kiáltott a figura után. Helyeyről van szó. A műsorterv úgy alakult ki, hogy minden rendező elmondja, mit szeretne csinálni. Meghatározó a társulat összetétele is. A mi Cyranónk »lélekben nagyorrú«. Don Quijote-i szellemiségű.

Az előadás végén a Színház parkban petárdák robbannak majd minden este, tíz óra tájt: karnevállá bomlik az előadás. A robbanások az ünnepi érzések külsőségei. Pénteken premier!

U U

Kinyitják a kutatóknak

Gr aduál lakat alatt

Egy oldal a Csurgói graduálból.

Példás rendben sorakoznak a csurgói gimnázium könyvtárának polcain az iskola alapítói és mecénásai által adományozott kéziratos és nyomdai úton előállított históriás könyvek, szótárak, természettudományos, irodalmi és zenei művek. Szinte háborítatlanul. A zsúfolt régi könyvtárba csak néhány ember jut be, és bár Virágh György könyvtáros szívesen mutatja meg a kincseket az érdeklődőknek, diákoknak, nincs rá mód, hogy túl sokáig időzzenek itt. Egyelőre csak arra alkalmas, hogy polcain őrizzen mintegy hu- szonnyolc-huszonkilencezer kötetet.

Sok a dupla példány. Az elődök arra is gondoltak, hogy egy-egy véletlenül eltűnt könyv pótolható legyen.

A legrégebbi, leghíresebb köteteket lakat alatt őrzik. Virágh György első helyen említi a legféltettebb kincsek között a Csurgói graduált, azaz énekes, Utániás könyvet. Feltehetően az 1620-as években írták kézírással, s rajzolták az egyszerű iniciálékat. Ebben a könyvben már egy kezdetleges kottajelzés mutatja a dallam vonalát.

Ugyancsak értékes kéziratos énekeskönyv a kálmáncsai, amely 1622 és 1640 között készülhetett szorgalmas körmö- léssel, rajzolással. Az egyik somogyi adományozó és iskolaalapító család, a Sárközyek hagyatékából való egy Károlyi-biblia 1704-ből, amelynek érdekessége, hogy belső borítójára följegyezték a családi eseményeket. Az első dátum: 1762. Mellette a bejegyzés: Gigében született legelső Katica lányunk...

Nagy albumban őrzik — egymástól fehér papírral elválasztva — a neves elődök keze írását. Megtaláljuk — természetesen — Csokonaiét is. Egy levélben számol be a csurgói helyettes tanító Sár- közynek az »oskola elmaradott állapotjáról...« Látható Arany János, Gyulai Pál, Deák Ferenc kézírása, és amire nem számít a látogató: egy levél Luther Mártontól.

— A diákoknak mindig megmutatjuk az iskolai órákon ezeket az értékeket, amelyekkel kevés intézet dicsekedhet — mondja Virágh György, miközben visszara- kosgatja a kézírásokat. — Igazában azonban úgy szolgálná az oktatást, ha minél több időt tölthetnének itt olvasgatva, jegyzetelve, ha kézbe vennék ezeket a könyveket. Itt van például ez a kis »zseb- szótár« ...

Hét-nyolc kilós, csatos, hatalmas könyvet emel ki a szekrényből: 1627-ben Bázelben nyomták a nyomdászatnak ma is dicsőségére váló könyvet. Tizenegy nyelvű.

Német, francia, olasz, latin, héber, angol és más nyelvek mellett a magyar is szerepel benne, mégpedig úgy, hogy egy szót ugyanazon a helyen fordít mind a tizenegy nyelvre.

Virágh György a könyvtár jövőjéről :

— Már készül az új polc- rendszer a csurgói fűrészüzemben. társadalmi munkával. A megyei könyvtár igazgatója tervezte számunkra. Amikor elkészül, innen, a régi könyvtárból ki tudunk vinni könyveket, és a kis előtérben elhelyezünk egy kis olvasó-kutatót. Egyelőre erre van pénzünk.

— Mikorra készül el mindez?

4— A nyár közepére.

— Hogyan lesz tovább?

Ezzel a kérdéssel már Tóth

Józsefhez, a megyei tanács művelődésügyi osztályának gazdasági csoportvezetőjéhez fordultunk.

— Ismerjük a csurgói könyvtár nyomasztó gondjait. Évek óta téma a rendbe hozása. Azonban éppen a napokban jártam ott, és láttam, hogy az iskola felújítása — amelyet eredetileg nyolcmillió forintra terveztünk —, most már megközelíti a tizennégyet. Egyelőre azt kell befejezni, utána majd a könyvtárra kell pénzt szereznünk.

— Ez tehát azt jelenti, hogy az idén nem jut erre a megyei alapból?

— Semmiképpen.

Szita Ferenc, a megyei könyvtár igazgatója:

— A könyvek egy része nagyon rossz állapotban van. Űjra kötni, restaurálni kellene őket, méghozzá minél hamarabb, mert egyre több megy tönkre, és a nagy értékű somogyi gyűjtemény napról napra gyérül. Az jó, hogy a legfontosabb: az új polcrendszer elkészül. így legalább tisztán lehet tartani a köteteket. A végleges megoldás azonban ennél jóval költségesebb.

Mit tehetük mindehhez? Minél tovább húzódik, annál költségesebb lesz.

Simon Márta