Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
I« Otven év távlatából Balázs Jánosról önarckép »Pénteken eltemettek Kaposváron egy huszonhárom éves festőt, bizonyos Balázs Jánost... mellette álltam, amikor elindult... Kaposvár nem tudta, miként vergődik egy fia, egy huszonhárom éves fiú, és a kaposváriak nem tudták micsoda érték válhatott volna belőle .. . Párizsból a párizsi magyar festők nevében egyetlen szál virágot helyez Balázs János sírjára: Martyn Ferenc.« Egy ötven évvel ezelőtti kaposvári lap hasábjain jelent meg a nekrológ: Egy ifjú festő halála címmel. A huszonhárom évesen elhunyt festő méltatásában Martyn Ferenc arra helyezte a hangsúlyt, hogy »micsoda érték válhatott volna belőle.« Többet tudunk-e róla halála után fél évszázaddal később? Takáts Gyula dolgozószobájának falán a költő fiatalkori arcképe: Balázs János készítette. így emlékszik rá: — Hét évvel volt idősebb nálam. Együtt jártunk rajzolni. Mielőtt elindultunk, nálunk jól beuzsonnázott. A szüleim nagyon kedvelték. Szeretetük- ben a féltés is megnyilvánult. Takáts Gyula tizenhat évesen verssel búcsúzott a halott baráttól. Milyen kár, hogy a vers kézirata azóta sem került elő! Ellenben alakját a Róma-hegyi írásokban Rippl-Rónaié mellett felidézte. így vall róla: — Balázs huszonhárom évesen már érett festő volt. Emlékszem, a főiskolai felvételire protekció nélkül ment. Ezt zokon is vette a főiskola igazgatója és Rippl-Rónait levélben korholta. hogy miért nem értesítette Balázs kitűnő képességéről. Rpnai válaszlevelében — mintha most olvasnám, emlékszem — ezt írta: Balázs nem szorul protekcióra, nálamnál is jobban rajzol. 1950-ben rendeztek Kaposváron emlékkiállítást Balázs János képeiből. (Két képétr őrzi a Somogyi Képtár. Illusztrációink ezeket mutatják be.) »A Somogy megyei Múzeum dolgozóinak május elsejei munkafelajánlása keretében készült el és nyílik meg vasárnap a Balázs János emlékkiállítás« — adta hírül a Somogyi Hírlap 1950. április 27-én. Az emlékkiállítás tehát pontosan huszonhét éve nyílt meg. Dr. Gerő Gyula méltatta a Szabad Művészet .hasábjain. írásának befejező mondata így szólt: »Munkássága emléktáblát érdemel.« Hiába keressük ezt az emléktáblát. Nevét egy kézzel festett tábla Őrzi csak az Ady Endre utcában: Balázs János képzőművészeti szakkör... Az Arany utca lakója volt a Balázs család — olvasom a megsárgult újságokban. Ismerem az utcát, amely ma is őrzi — térdrerogyott házaiban — az ötven évvel ezelőtti szegénység emlékét. Eoglyák Takáts Gyula asztaltársasága délelőtt tizenegykor foglalja el a helyét a Május 1. utcai Omnia kávészalonban. Balázs Jánosról beszélgetek a költővel. A társaságban szóra bírta a hangfoszlány Balázs egykori gyerektársát is. — Balázs János apja egy időben fuvarosként kereste a kenyerét — mondja. — Egy sárga, vak lovuk volt. Ha megmakacsolta magát, nem bírták bevezetni az istállóba, mert olyan alacsonyan volt a gerenda az ajtóban. Aztán: Balázs szerkesztett egy Arany utcai kézírásos újságot is. Minden benne volt, hogy mi történt az utcában. Most könyv készül Balázs Jánosról halálának ötvenedik évfordulójára. Mautner József és Bernáth Mária írja. Mautner Józseffel, Kaposvár múltjának kutatójával beszél-, gettem. — Hogyan került kapcsolatba Balázs Jánossal? — Személyesen nem ismertem, de megfogott élete, amelyről a pártarchívum vezetője, Andrássy Antal beszélt nekem. — Hogyan kezdődött ezután a munka? — Az egyik kaposvári nyomdában valamikor együtt dolgoztam Balázs húgával, Rózsival. Az ő felkutatása volt számomra az első legfontosabb lépés. Az Arany utcai ház telekkönyvi bejegyzése nyomán találtam rá budapesti otthonára, mert hiszen már régen férjhez ment, s lánynevén nem kereshettem Budapesten. — Milyen dokumentumokat fedezett fel? — Először nagyon kevésre bukkantam, aztán egy ládafia hagyaték került elő: Balázs leveleit, személyes dolgait találtam benne. Később fölkerestem azokat, akik személyes®« ismerték; Martyn Ferencet, Bernáth Aurélt, Róka Istvánt, akinél főiskolás napjai idején Pesten élt. Jó barátja volt Bernáth Cézár is, és ismerte személyesen Soós István. Velük is beszélgettem róla. A dokumentumok között van egy elkezdett válasz is a Somogyi Újság 1925. december 25-i számában megjelent A keresztény erkölcs és a szépirodalom című írásra. »Hogy minek az új? Tán még lóvas- úton járhatnánk?! Pedig már feltalálták a repülőgépet is... az emberi agy, ez a folyton forrongó szerv szüntelenül dolgozik és inkább a jövő kialakításán fáradozik« — szánta válaszul. De a levél is torzó, mint Balázs rövid élete, amelyet a tüdőbaj emésztett fel. Balázs János műveit sokan nem ismerjük. 1950 óta új generációk nevelkedtek, de nem láthatták képeit. Halálának ötvenedik évfordulóján a megyei könyvtárban rendeznek kiállítást — a mulasztás pótlására. Gondozatlan sírját — úgy hírlik — rendbe hozzák, és készül már Ispánky József y műtermében Balázs János portréja, plakettje, amellyel megjelölni kívánják nyugvóhelyét a Nyugati temetőben. Balázs János emlékének őrzése pedig legyen mindenkori feladata a városnak, ne csak az évforduló idején. Horányi Barna KÖNYVEKRŐL — RÖVIDEN A Kossuth Kiadó újdonságai A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közül említést érdemel a nemrég elhunyt másfél évtizeden át volt dunaújvárosi . tanácselnök, Tapol- czai Jenő viszaemlékezéseinek érdekes kötete, az Egy elnök naplója. A kommunisták illegális küzdelmeiről ad realisztikus képet Balázs Anna elbeszélés kötete,, a Veszélyes játék. Érdekes tanulmányokat tartalmaz L. Nagy Zsuzsa műve, a Szabadkőművesség a XX. században. Mariane Constance visszaemlékezésének kötete a Vörös évek, kifejező az alcíme: Guernicától Mauthausemg. A Móra Kiadó Kozmoszszerkesztőségének új kötetei is említést érdemelnek. Gulay István riportregénye a Somdy álma. Itália farmerben címmel érdekes dokumentumkötet jelent meg, az olasz ifjúság mai életéről tudósít reálisan, sokoldalúan. John Wyndham regényét és elbeszéléseit tartalmazza a Kozmosz fantasztikus könyvek sorozatában napvilágot látott újjászületés; a szerző életrajzát Kuczka Péter ismerteti. Megjelent — Fábián Zoltán kisregényével és elbeszéléseivel — A vízipálma című kötet és Újhelyi János regénye, a Vágyódás. John Braine híres regénye — Hely a Tetőn — szintén a Kozmosz könyvek választékát bővíti. A magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban látott napvilágot a harminc év lírai történetét nyújtó Szimfónia című válogatás. A kötet szerkesztője Burányi Ferenc, ő írta a bevezetőt is. A Műszaki Könyvkiadó gondosságát, s a nyomdai előállítás hozzáértését bizonyítja a most megjelent Nyomdaipari Enciklopédia, amelyet minden érdeklődő haszonnal forgathat. A Számítógépes irányítási rendszerek műszaki tervezése Westsik György munkája, a Papírcsomagolás című szakkönyv Szendrö Lajosé. Megjelent Werner Linder nemzetközileg is ismert híres könyve, a Finommechanika rövides és tömören. Piriké, nem kerestek a minisztériumból? — kérdezte titkárnőjétől Stirpák Sándor, a Timsó- és Robbanómotorgyár furfangos vezetője. — De igen, keresték — bólintott Piriké. Sürgetik a kimutatást az elmúlt negyedévi lencse, bab és borsó felhasználásáról, valamint részletes jelentést kérnek, hogy milyen arányban keverték a mócsin- gos húst a marhapörköltbe. Ezenkívül javasolták, hogy gyártsunk havonta tízezerrel több diós palacsintát... • — Köszönöm. Van még valami? — Odakint várakozik Per- czegős Norbert művezető. — Guruljon be! A kövér művezető — legalább 120 kilót nyomott — szuszogva tette be maga mögött az ajtót. — Foglaljon helyet, Per- czegös! — mutatott az igazgató egy kényelmes karosszékre. — Mi újság? — Igazgató kartárs, büszkén jelentem: az üzemben remek a munkahelyi légkör. Az ön zseniális ötlete nyomán veszteséges üzemből rövid idő alatt nyereségesek lettünk. E gy életrajzot — hirdették ki a nyelvészeti óra szünetében. — Mindenki írjon egy életrajzot! — kiabálta a KISZ-tit- kár. — A kihelyezéshez kell. — Akszin, magyarul asz- szony. Nem érzik, kollégák, ezt a feltűnő azonosságot? — kérdezte álmos hangon a prof, öt perccel később. Nem feleltünk. Irtuk az életrajzot. Laczkó homlokán megjelentek az első veríték- csöppek. Bodnár megérintette a vállam: — Figyeld csak . . . Negyvenöthöz ért. I Ilyenkor mindig izzadni kezd. Az apjának volt egy kócerája, és ez sehogy se illik be az összképbe. Most szuszogva küszködött I a származást meghatározó bonyolult terminus technikusokkal. Oldalbabökíem Bodnárt: — Elhallgass! — s közben már az járt eszemben^estére majd hogyan is lesz. Mert Varjas üzent a Cigánnyal, hogy tízre legyünk a szokott helyen, mert megint munkát kapott a brigád. A mi brigádunk. De előbb még vacsorázni is kellett. A menzán Unottan gőzöl- gött a karfiolleves. A korán jövők már a tonhalat rágcsálták. — Te nem eszel? Bodnár bádogkanalával dobolni kezdett az asztalon. — A karfiolt kihagyom ... Persze, ha valami finom leves volna, aranysárga zsír- pacnikkal a tetején és hosz- szúszálú tésztakazallal a fenekén, akkor... — Pofa be! — mordult rá egy vörös hajú jogász. Itt tilos volt az otthoni kaját emlegetni. S zemben velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az író nem lakmuszpapír, hogy megfestődjék, ha hozzáértetsz egy eszmét! — hadonászott Laskai, a szemüveges költő. — Szuverén joga, igenis ... szu-ve-rén __ — Hahaha? A valóság tán az? És eltűri, hogy festeges- sék? — kiáltotta Laczkó, szemmel láthatólag már megfeledkezve az életrajzírás gyötrelmeiről. Istenem — gondoltam, csak néhány óra még, és milyen messzire távolodik majd tőlünk mindez! Otthon, az albérleti szobában anyám levele várt. Ujja immal megropogtattam a borítékot. Pénz is volt benne. Minden hónapban száz forintot szokott küldeni. »Édes fiam! Apád még mindig beteg. Kétnaponként jár hozzá az orvos, annak is kell fizetni. Ezért most csak ötven forintot küldök ...« Legszívesebben visszakülI deném — jutott eszembe, de már félálomban. Annyit aludtam. hogy majdnem elkéstem. Már eldudálták a tízet, amikor lihegve. izzadtan fékeztem a gyülekezőhelyen. — A tanár — mondta Varjas, és legyintett. Ott álltam a rakodónál. A többiek már a betonpadkán ültek, úgy hintáztatták lábukat a semmiben. — ... akkor én eléugrot- tam, és rákiáltottam — hadonászott a Cigány —: hagyd a feleségem, te piszok, mert ha nem.., — Laskai? — Söpri a raktárt. — Laczkó? — Itt vagyok melletted. — Megírtad az életrajzot? — Meg. — Hány oldal lett? — Négy... Varjas közbeszólt: — Hé tanár, jó lesz, ha kipihened magad, mert reggel nem tudsz majd hazamenni. — Bölcs vagy — pöcköltem vissza a szavakat. — Különösen így este, sötétben. Elvigyorodott. A fél kezével összelapíthatott volna. De csak vigyorgott. Elnéztem őket. Ha jó nagyot slukkoltak, a cigaretta felparázsló vége vörös fénykort vetett arcukra. Mind itt voltak. Bundik kettő. Mihalecz. Dzseki. Meg a többiek. A mi brigádunk. Ú gy kezdtük most is, mint mindig. Először sorsot húztunk. Eldöntötte a szerencse, kinek melyik vagon jutott. Közelebb vagy távolabb a raktárajtótól. Aztán fölálltunk párosával. A vállamra dobott zsákdarab hamar lucskos lett a verítéktől. ötvenkilósak voltak a sószsákok. És a só, mihelyt megérezte a nedvességet, kezdett átszivárogni a rostokon, hogy beleehesse magát a felpuhult bőrbe. — Csípi már? Csak a fejemmel tudtam inteni Bodnárnak: csípi. Egy éjszakára kétszáz forint ! Nekünk megéri. A vasútnak meg bomba üzlet. Percenként egy forduló. Huszonöt méter a vagontól a raktárig. Aztán ugyanennyi vissza. Igyekeztem nem odafigyelni. Először a nőkre koncentráltam. Szekszis, mini szoknyás csajokra. Aztán elrágódtam egy régesrég tanult versen. De végül — most is, mint mindig — csak apám jutott eszembe. Amint áll a téglagyárban, a forróságban, a kemence mellett. Naponta nyolc órát. És háromhetenként mindig éjszaka. Hány éve is? Huszonöt? Harminc? Hogy bírta? Hogy nem ún- ta meg? Ha fölépül, miért fog ismét oda visszamenni ? Újabb forduló... — váltott az agyam. ... A prof. Igen, a prof. Amint ott áll a dobogó szélén. Kedvtelve feszül pocakján a mellény... »Nehéz, mint a só... Tisztelt hallgatóim, ez a szállóige népi eredetű. Figyeljék csak, milyen frappánsul summázódik benne a nép empirikus bölcsessége !«... Varjas szuszogva stoppolt mellettem. Arca vörös. volt már. Kidudorodó izomcsoroó! közt kis völgyek képződtek, azokban csordogált a veríték, — Te úr leszel egyszer, tanár — lihegte. — Fehér ingben és esernyővel mész iskolába, és akkor majd észre se veszel bennünket.., — Ugyan, eredj már — — löktem oldalba. — De bizony, így lesz — szívóskodott. — És majd dumálsz az én gyerekeimnek is a tisztességről; arról, hogy forog a Föld, meg hogy mink vagyunk az urak ... Mert dumálni, azt már tudtok... De előbb még »'.eg kell ta- » ülnöd, mi a meló, hallod- e! — hajolt közelebb. Na, lódulj a zsákokért, tanár! Bodnár mellémsompoly gott. — Hé — suttogta. — Mi lenne, ha megmutatnánk neki?... — Laczkó! Laskai!... Nyomás!.,. Futólépésben tettük meg az utat a vagonokig. Aztán megpróbáltunk futni vállunkon az ötvenkilós zsákokkal is, a raktár felé. Hat forduló után a mellkasomból kezdett kipumpá- lódni a levegő. Hiába tátottám a szám, sehogy se tudtam eleget slukkolni az ájer- ből. De azért futottam tovább. Mögöttiem Bodnár lihegett. Először Laskai dőlt ki. A tizedik fordulónál meg Laczkó. Én a tizennegyediket futottam már, amikor a raktárajtóban hirtelen elgyöngültek a lábaim. Nekidőltem a vas ajtókeretnek, miközben a zsák lassan lecsúszott a váltamról, és tompa puffanással talajt ért. B odnár elügetett mellettem. Benne még maradt annyi szufla. De akkorra már odaért Varjas is. — Jól van, na — pillantott rám a szeme sarkából, de azért megbocsátón. — Tíz perc pipahuja. Leroskadtunk a raktár szélére. Rágyújtottunk, és himbálni kezdtük lábunk a semmiben. A cigarettaparázs kis felvörösödő fényköröket vetett az arcokra, amelyek párásán csillogtak a verítéktől. A Cigány ekkor énekelni kezdett. Rekedt, szomorú hangja volt a Cigánynak. Különös nótákat dalolt. Egy lányról, akit elhagyott a szeretője. Egy fiúról, aki hiába akart szeretni egy lányt. Varjas a falnak dőlt, Las- kgi a szemüvegét törölgette. Bodnár a csikkről új cigire nyújtott. Bundik kettő belenézett a .sötétbe, egy képzeletbeli futbállpálya irányába. Mihalecz szája mozgott, mintha gondolatban számolna. Dzseki meg a ritmust próbálta kiverni tenyerével a hűvös betonon. Bámultam a cigarettafényben néha felvilágló arcokat Így hallgattuk a Cigányt. A tíz perc már rég letelt. Valahol messze fölkukorékoltak az első kakasok. Hajna- lodott. Papp Zoltán A mi brigádunk Galambos Szilveszter Kernek — Őszinte leszek — gyújtott rá szivarjára derűs mosollyal Stirpák —, kezdetben csupán az volt a célom, hogy javítsak valamelyest az üzemi koszton, mert én is azt mondom: gyomrán keresztül lehet megfogni a férfit. S mivel a gyárban kilencven százalékban férfiak dolgoznak, elhatároztam, hogy a jó konyha segítségével megszüntetjük a munkaerő-vándorlást. És azóta mi történt? Szenzációs Ü jházy-tyúklevesünk hírére az ország minden részéből érkeztek hozáznk szak- és segédmunkások. Nagy kedvezmény az is. hogy a nyugdíjasaink továbbra is bejárhatnak hozzánk enni, havi 500-ért. Mi még a kiváló termelési eredmények jutalmát is kolbászban adjuk ki. — Fejenként harminc méter príma kolbász — duruzsolta rajongó tekintettel Perczegös Norbert, konyha — A nagy fordulat akkor következett be, amikor konyhánk vezetését Mariska néni vette- át, a barcelonai, tokiói, brüsszeli, Los Angeles-i szakácsverseny tizenhat aranyéremmel kitüntetett mesterszakácsnője. — Ezután egyre nagyobb lett nálunk a vendégjárás. A szomszéd üzemek vezetői állandóan fölkerestek minket, lehetőleg ebédidőben. A vendégeket ilyenkor illik megkínálni... Stirpák elégedetten gyújtott rá egy újabb szivarra: — Ezt követően villámgyorsan elterjedt a híre annak, hogy a kerületben nálunk lehet enni a legjobb falatokat. Dolgozóink már éthordóval jártak be, hogy a családjuknak is vigyenek a főztünkből. A kerületi vendéglátóipar azt javasolta, hogy kooperáljunk velük. A nagy haszonkulcsnak nem lehetett ellenállni: bővítettük a konyhát ... A nagy gépteremben, ahol egykor a robbanómotorok készültek, most monumentális méretű kondérokban bablevest termelünk. A timsórészleg futószalagján frissen hámozott krumpli, apróra vágott vöröshagyma suhan a feldolgozóba ... — Bizony, ma már csak szimbolikusan termelünk ipari termékeket: havi egy robbanómotort és két darab tim- sót. Csupán, hog neve legyen a gyéreidnek — mondotta derűsen Perczegös Norbert. — Főnököm, ön igazi lángelme! — Zavarba hoz, kedves Perczegös — hárította el magától a dicséretet az igazgató, majd így folytatta: Ügy gondolom, továbbra is csök- kentenünk kell a timsó és robbanómotorok gyártását. Ezekre a termékeinkre rengeteg panasz érkezett, ételkülönlegességeinkre viszont... A titkárnő benyitott az ajtón: — Osztrák üzletemberek várnak odakint, a bablevesünk iránt érdeklődnek. — Küldje be őket! Szélesedik a piacunk — dörzsölte elégedetten a kezét a Timsó- é* Robbanómotorgyár zseniális vezetője.
