Somogyi Néplap, 1977. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-18 / 115. szám
A szó azonossága a tettel — Tudtuk, hogy a hatalomért folyik a harc. Akkorit ban a kommunista párt még nem volt tömegpárt. Ez határozta meg munkánk jellegét. Nekünk. propagandistáknak, agitátoroknak azt kellett megértetnünk az emberekkel, hogy egyedül a kommunista párt szolgálja a nép érdekeit, az ő programja biztosít az embereknek boldog jövőt. — Akkor még nagyon fiatal volt. Magyarország felszabadulásakor mindössze huszonegy éves. Hogyan rendelkezett olyan tapasztalatokkal, áttekintő készséggel, ami — érzésem szerint — feltétele a jó és eredményes propagandamunkának? — Kezdettől fogva propagandista vagyok. Valóban fiatal voltam, amikor 1945-ben beléptem a pártba, és elkezdtem az agitátori munkát. Ösztön kellett hozzá, ma is ezt vallom. Kevés volt közöttünk a képzett propagandista, én az érzéseim alapján döntöttem a kommunista párt mellett. Csak ezt követően tehettem magamévá a párt eszméit, programját, és kezdhettem el dolgozni a megvalósítása érdekében, — A felszabadulást kővető pár év munkájából melyik élményére emlékszik vissza a legszívesebben? — Az aranyospusztaira. A földosztás volt programon, s annak érdekéiben agitáltunk, hogy kezdjék meg a munkát a földeken. Jól emlékszem: egy szederfa alatt gyülekeztünk, beszélgettünk az emberekkel. Féltek elfogadni a földet, mert természetesen működött az ellenpropaganda is. »Visszajönnek a terület volt gazdái, és akkor...« Nem volt könnyű az embereket a biztos jövőről meggyőzni! Fenntartásaik voltak. Mély nyomott hagyott bennem, amikor — propagandánk hatására — elkezdték a földek megművelését, barázdát vontak maguk után az ekék, kalásziba szökkent a gabona a kiosztott földeken. Szabó József, a barcsi vasútállomás főnöke. Nagy termetű, ám csendes hangú ember. Legalábbis a beszélgetésünk alatt. S ezt már csak azért is leírtam, mert — gondolom sokan — az agitátort érces, erős hangúnak képzelik. Holott a fő »fegyver« nem a tág torok, hanem az okos érvek, a bizonyított tények, a hit. — Hogyan fogalmazná meg a propagandista munkájának lényegét? — Egy eszmének, egy tanításnak a propagálása, egy cél hirdetése, s ezeket elsősorban maga a hirdető teszi magáévá, vallj g a sajátjának, amit azután elhitet másokkal, megfelelő bizonyítékok alapján — véleményem szerint ezek a jó propagandista ismertetőjegyei. — És ma? Ma minek az érdekében kell propagandát kifejteni? — Ma valóban nincsenek olyan látványos, szembeötlő forradalmi tettek, mint az 1945-öt követő években. Megvannak azonban a jelennek-is a nagy lélegzetű feladatai. Ezek teljesítése tulajdonképpen forradalmi tett. Ezt elsősorban a fiatalabb nemzedékekkel kell megértetni, s ez a ma propagandistájának az egyik nagyon fontos feladata. — Harmincöt év óta propagandista. Más pártfeladattal is megbízták? — Volt is. van is bőven feladatom. Tagja vagyok a barcsi járási pártbizottságnak, s a mellette működő pártépítési munkabizottságot vezetem. Ma este Darányban tartok pártnapot az időszerű nemzetközi kérdésekről. Feladatom az is, hogy előadásokat tartsak a marxista esti egyetemen. Minderre persze készülni kell. napról napra, nem elegendő alap a pártfőiskola szakosított tagozatán 1964-ben szerzett diplomám. De bogy ez mennyi segítséget ad nekem, mint propagandistának, azt meg sem próbálom elmondani! — Megszokta ezt a fokozott tempót? Nem vágyik egy lassúbb ritmusú életre? — Egy időben elfáradtam. Ezt mások is észrevették : azonnal tehermentesítettek. A végén attól félem, hogy ez okoz majd bajt Ma már minden a helyén van, csak bele kellett zökkennem a kerékvágásba. attól fogva nincsen semmi panaszom. — Április 22-én vette át a Munka Érdemrend arany fokozatát. Első ízben tüntették ki propagandistákat ilyen magas elismeréssel. — Hatan kaptuk meg. Amikor a nevemet olvasták, arra vártam, hogy egy másik Szabó József indul maid átvenni. De hozzátették: a barcsi vasútállomás főnöke. Ez pedig csak én lehettem ... Mindezt azért mondtam el, hogy érzékelje, mekkora meglepetés volt! M. A. Változnak a szokások Idegenek a munkásszállásokon Országos téma lett a munkásszállás egy tévéhíradóbeli riport nyomán, s még az irodalmi hetilap is foglalkozott vele. Somogybán is tapasztalható, hogy egyre kevesebb az állandó lakó a munkásszállásokon, egy idő után mindenki szívesebben keres más megoldást, vállalva akár a napi utazást is. Ez persze nem jelenti, hogy rögtön csökken a munkásszállások szerepe. Somogybán is szükség van rájuk. Azt hiszem, elég néhány adatra hivatkozni: 219 munkásszállás található a megyében, s ezeken négyezer-hét- száz munkás kaphat helyet. 1971 óta hétszázzal több a hely a somogyi munkásszállásokon. A másik oldalon azonban tapasztalható, hogy a javuló közlekedés, a munkás- szállítás rendszeressége miatt már nem nő az igény az elTízzel több baleset Négy hónap alatt két haláleset a tsz-ekben Az év első négy hónapjában általában kevesebb baleset történik a somogyi termelőszövetkezetekben. Mégis, amikor a tapasztalatok összegezése végett Kiég 1er Tamással, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának felügyelőjével beszélgetünk, kedvezőtlen kép alakult ki a múlt év azonos időszakához képest Akkor 354, most 364 üzem) baleset fordult elő közös gazdaságainkban április végéig. Csökkenés csak a marcali, a nagyatádi és a siófoki járásban volt. A balesetek miatt kiesett munkanapok száma szembetűnően emelkedett: 11154-ről 11 607-re nőtt. A helyzet főként a kaposvári és a marcali járásban romlott. A kaposvári járásban például tavaly április végéig 3046, az idén pedig csaknem 3760 napot töltöttek táppénzen az üzemi balesetek sérültjei. A múlt év első négy hónapjában ketten haltak meg súlyos baleset következtében. Ez a szám az idén sem lett kevesebb: egy-egy halálos kimenetelű üzemi baleset történt a kaposvári és a marcali járásban. S mindkettőt megelőzhették volna, ha nagyobb körültekintéssel végzik munkájukat. 1970-tÖl évente mintegy tíz százalékkal csökkent az üzemi balesetek száma a somogyi termelőszövetkezetekben. Az elmúlt négy hónap tapasztalataiból következtetve nagyon sokat kell tenni az üzemekben azért, hogy ez a javulási lyamat az idén se szakádon meg. Különösen az álla- okkal kapcsolatos munkákra onatkozik ez, hiszen itt történt a balesetek 18 százaléka. Ez után a különféle esésekből származó sérülések következnek 17, majd a munkagépekkel összefüggő balesetek 11 százalékkal. Örvendetes, hogy az erőgépeknél a tavalyi 21- rol most 7-re, a fogatolt járműveknél pedig 25-ről 10-re mérséklődött a balesetek száma. A levonható következtetések egyike az, hogy jóllehet ezrekre tehető a megye tsz-ei- ben a traktorok száma és több százra a gépkocsiké, az erőgépekkel összefüggő balesetek aránya az összesnek csak alig két százaléka, a munkagépeknél viszont megközelíti a tíz százalékot. Minthogy a traktort, az autót szakképzett emberek vezetik, kezelik, a munkavédelmi előírásokat is jól ismerik és jobbára megtartják. A munkagépkezelők viszont többnyire képzetlenek, az éppen adódó munkaerőből válogatják ki őket. Mindez visszavezethető a balesetek számának alakulására, és meghatározza a feladatokat ezen a területen. Eddig még mindig szóltunk róla, valahányszor a baleseteket előidéző okokat taglaltuk: a legkisebb mulasztás is súlyos árat követelhet. A megyei felügyelő ismertette az egyik halálos kimenetelű baleset körülményeit. A kadarkúti tsz- ben az egyik fogatos a háztáji munkák befejeztével lovait a kocsi elé fogta, majd elkezdte a kocsiderékba rakni a munkaeszközöket. Eközben egy másik fogat haladt el arra, s a két ló elindult a fogat után. A lovak ráugrottak a kocsira, összetörték; a hajtó olyan szerencsétlenül esett le a bakról, hogy néhány nap múlva belehalt sérüléseibe. Hatvanhét éves nyugdíjas volt. A halálos végű üzemi bal- I esetet az okozta, hogy a fogatos a rakodás idejére nem vette le az istrángot a lovakról. Apróság? Néhány mozdulat csupán — s nem következik be a tragédia. A legtöbb, üzemi balesetet elkerülhették volna, ha betartják az előírásokat, a. w. helyezés iránt, évek óta ugyanazon a szinten mozog. Különböző témák tárgyalásakor mindig szóba kerülnek azok, akik a családtól távol töltik a heteiket. Mi sem természetesebb, mint hogy a mai igények sokkal nagyobbak, s csöppet sem mindegy, hogyan és mint helyezik el a dolgozókat a szállásokon, milyen programot nyújtanak ott nekik. Az SZMT közgazdasági bizottsága most összegezte a helyszíni vizsgálatok során tapasztaltakat, s első helyen hívta fel a figyelmet a körülmények további javítására. Tavaly a Minisztertanács és a SZOT elnöksége is foglalkozott a munkásszállások helyzetével. Éppen az ott megállapítottak szellemében fontos, hogy minden szakszervezeti bizottság rendszeresen ellenőrizze a vállalati munkásszállások fölszereltségét, az emberek hangulatát, foglalkozzon a gondjaikkal, járuljon hozzá a nevelő munka kibontakozásához. Sokan lebecsülik az önkormánytat szerepét, pedig példák bizonyítják, milyen fontos eszköz a javaslatok megvalósításában, a szállóbeli körülmények javításában. Vannak jó példák is: a textilművek, a Balatonboglári Állami Gazdaság munkásszállásán, a kaposvári kórház nővérszállásán időben újjáválasztották az önkormányzati szerveket. Ez annak is köszönhető, hogy a szakszervezeti bizottságok odafigyeltek, fontosnak tartották a működésüket. Az emberek gyakori cserélődésére hivatkozva másutt — például a cukorgyárban, a TANÉP-nél — nem tartják szükségesnek az ön- kormányzatot. Ezzel elsősorban azért érdemes vitatkozni, mert a gyengébb körülményeket ott tapasztalták a vizsgálatban részt vevők, ahol nincsenek önkormányzati szervek. Nincs minden vállalatnak lehetősége arra, hogy saját munkásszállást építsen, helyre azonban szüksége van. A megyében még nincs szervezett formája annak, hogy az igények és a lehetőségek találkozzanak, az együttműködés jelei azonban már több helyen kimutathatók. A Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat a Május 1. Ruhagyár telepén dolgozóknak ad helyet Siófokon, a textilművek a helyek több mint a felét átengedte másoknak. A cukorgyár, a SÁÉV szintén befogad máshol dolgozókat. Kirívó, hogy például a Balatonboglári Állami Gazdaság házirendje megtiltja, hogy a munkászál- láson más szervek dolgozóit elhelyezzék. Nem árt újra felhívni a figyelmet a Munkaügyi Minisztérium rendeletére — ezt sajnos még kevesen tartják be —, eszerint ugyanis mindenki köteles bejelenteni a szabad helyeket, illetve az igényeket. Sok gondot lehetne orvosolni ezáltal! Nemcsak a már említett tévériport, hanem a valóság is arra int mindenkit megyénkben is: új munkásszállást csak az igények alapos fölmérése után szabad építeni. A régiek körülményeik javítása azonban szinte mindennapos feladat L. G. Betongyár a metrónak Veszprémben gyártják az építőiparban használt, nagy teljesítményű betonkeverő gépeket. Nemrégiben készült el a metróépítők számára a tizenháromféie beton előállítására alkalmas, lyukkártya vezérlésű betongyár, amely óránként 13 köbméter betont ad. Párhuzam S zokatlan megoldásra vállalkozom, s ez rendszerint veszéllyel jár. Egy kis közösség magatartását, »leiké («-lelkesedését és tettvágyát szeretném párhuzamba állítani a nagyobb közösségével. Elárulhatom: a szándék mindkettőnél azonos és tiszteletre méltó. Csakhogy a szándék kevés. A mai jegyzetben szereplő kis közösség tettekben több, nagyobb a nagynál; pedig úgy mondták: nincs csoda a tetteik mögött. Csupán egyet akarnak, azt nagyon akarják: tűzön-vízen keresztülhajtják, nem ismernek lehetetlent. A nagyobb közösség is sokat tesz. feladatai bonyolultabbak. De vezetői hajlamosak a magyarázkodásra, s emiatt tetteik is gyakran »elhúzódnak«. Így azután mintha a nagy közösségben lassúbb lenne a fejlődés. De száz szónak is egy a vége: a fegyelem, a következetesség, a közösségi tudat is nagyobb abban a kis faluban, amelyre többször hivatkozom majd, mint a megyében, ahol a lépéshátrány — mai témánkban — visszatérő fogalom. Ne kerteljünk tovább. Vörsről, a mindössze 742 lelkes kis faluról már olvashattak lapunkban: két hónap alatt (!) igen nagy összefogással és odaadással óvodát teremtettek egy volt lakásból. De nem' olvashattak még arról az izzó légkörű tanácskozásról, amelyen két társadalmi testület ötéves tervünk kulturális és egészségügyi beruházásainak helyzetét taglalta. Tudom, sokan azt fogják mondani: »meredek vállalkozás« összehasonlítani e két témát. Vállalom. Mert a vörsiek tettének általános érvényű mondanivalója van ; s ha léteznek szemek és nyitott fülek — miért feltételezném, hogy nincsenek —, akkor az is követhető, amit a »kicsitől« látunk vagy hallunk. Nem bizonyos, hogy a legjobb ötlet és módszer mindig ott születik, ahol a »legnagyobbak« élnek és dolgoznak. Attól lesznek a »legnagyobbak« ha megismerik a »kicsik« összpontosított erejét és tetteik rugóit. Vörsön a pártvezetőség, a kőművesek és az ács, a villanyszerelő és a pedagógus, a falu egész népe magáénak vallotta a gondolatot: itt még sohasem volt óvoda, kell, hogy legyen. Ne higgyék, hogy könnyű dolguk volt. A bürokrácia útvesztői partközeiben sem különböznek az általánostól. Hivatalos fórumok támogatták őiket, azután elúszott a 100 ezer forint. Újra adták a pénzt, s több mint 60 ember sokszor éjjel egy óráig dolgozott (munkaidő után) ingyen és lelkesen. Azok is, akiknek nincs és már nem is lesz óvodás korú gyermekük. Itt élnek, az ő falujuk kincse lesz az óvoda, ennyi a magyarázat. Ott jártam, és keserves igyekezettel kutattam az indítékokat. Egy fiatalember — Bilibók János, az ács —, aki ráadásul csak öt hónapja »származott ide« (nem is ismerheti a falu »lelkét«, az ösz- szefogás hagyományos sikereit), értetlenül állt a kérdés előtt. »Ha egyszer azt mondja valaki, legyen meg. akkor meg kell lennie. Nincs fék, nincs »megállj«. Volt egy ember, aki elkezdte; Farkas Lászlónak hívják, a pártvezetöség tagja — ez a nyijja az egésznek. 0 nem ismer korlátokat, magával viszi a falut... Mennyit dolgoztunk? Számít az? Nem másé az óvoda, a mienk.« Neveket soroltunk a beszámolóban, szakemberekét és másokét, akik több százezres társadalmi munkában igazán lelkesen adták önmagukat. Tizenöt-tizennyolc napot dolgoztak személyenként? Nem fontos. Számukra nem. A megyét természetesen nem lehet társadalmi munkában fejleszteni. Nem is ezt akarom elmondani. Az akarás, a következetesség, az összefogás, és a »kincs« megbecsülése adta a vörsiek példáját, s a vezetés, amely nem ismer lehetetlent. Olvastam a beszámolót, hallgattam a vitát. Kínos és izzó légkörű tanácskozás volt. Lépéshátrányban vagyunk. Nem tilos »bevallani«, hiszen hogyan is juthatnánk másképp előre? A központ kínálta lehetőségekkel, ajánlásokkal csak nyolcvan százalékig éltünk; húsz százalékkal kevesebbet terveztünk a lehetőségeknél. Miért? Magyarázat van. A tanácsok önállóak. S ha járdát akarnak építeni fejlesztési alapjukból, akkor nem építenek tantermet vagy óvodát De akkor hogyan érvényesülhet a központi akarat? Nem kellene módszereket kutatni és alkalmazni, amelyek révén — az önállóság fönntartásával is — végrehajtható egy ötéves fejlesztési terv? Adósság maradt a IV. ötéves terv időszakából is; győztük-győzzük behozni. És most? 1976. évi tervünk a művelődési ágazatban csak 80,7, az egészségügyi ágazatban 66 százalékra teljesült. És talán jobbak az 1977. évi kilátások? Felrázó, felelősségébresztő arányok ezek. Óvodákat és tantermeket, új iskolákat és közművelődési létesítményeket terveztünk. Nem légvárakról van szó, hanem életünk szükségszerűségeiről. Vajon jól gazdálkodunk a szellemi, az anyagi, a fizikai erővel? Miért van az, hogy miközben évekig húzódik egy kórházi rekonstrukció előkészítése, kiderül, hogy talán még pénzünk sincs rá? A tervezésben vagy a végrehajtásban van a hiba? »Szónoki« kérdésnek látszik, tudom. S már hallom a választ: könnyű beszélni róla. Igaz: sokkal nehezebb tenni céljainkért. A lassúság azonban méreg, a magyarázkodás tetszetős lehet, de célravezető soha. Példákat mondok. Ki tudja, hány éve beszélünk a megyei kórház rekonstrukciójáról? Először Mosdós, azután Nagyatád vitte el a pénzt. A »célokmányt« végre 1976-ban jóváhagyta a minisztérium; 1977-ben készül el a beruházási program. 1978 első felére a kiviteli terv. Ha tíz év után három év kell az előkészítéshez, ugyan mennyi idő alatt lehet végrehajtani a rekonstrukciót? Lassúak vagyunk, és be kellene látni végre: nem mindig gazdálkodunk jól a javakkal, öt évre például 29 milliót terveztünk az egészségügy gép- és műszerellátására. Nem nehéz kiszámítani: 5,8 millió jutna egy évre. 1976-ban 3,4 milliót költöttünk el, pedig »műszerügyi bizottság« — feltehetően szakemberek — döntöttek. Vannak, akik álmodozásnak tekintik az orvosi igényeket. Pedig — tudomásom szerint — elsősorban életmentő gépekről »álmodoznak«, s ez még akkor is fontos, ha nyugati beszerzésről van szó. Akarjuk inkább, hogy legyenek, és ne ismerjünk lehetetlent... Hallottam, hogy jó néhány elképzelés megvalósítását »fedezethiány«, a terv vagy az előkészítés hiánya akadályozza. Lemaradásainkat »terv végi« hajrával nem lehet behozni. És megengedhetetlen, hogy a lakásokhoz kapcsolódó egészségügyi és művelődési beruházásra szánt pénzt más célra fordítsák. Feszültségteremtő »módszer« ez; nem szabad feladni a valóságot a látszatért. V örsről beszéljek? Az a »legenda« járja, hogy a hol- ládiak pénzt kértek a tanácstól a művelődési otthon felújítására. Az elnök azt mondta: lesz, ameny- nyit kérnek. Csak előbb szerezzenek egy olyan embert, mint a Farkas Laci. Mendemonda, de sokatmondó. Helyi vezetők kellenek, akik nagyon akarnak; akik nem ismernek gátakat, ha a közösség érdekéről van szó. S akkor nem nehéz az egyeztetés, a megyei irányítás, a tervek végrehajtása. Helyi emberek, akik magukkal tudják ragadni a közösséget; akik együtt vannak velük, akikre hallgatnak, s akiket önszántukból követnek, mert tudják, hogy jófelé viszik a szekeret. Nem rossz, ha ez a képesség és erő — mint Vörsön — a pártszervezet vezetőségében testesül meg. (Nem árt, ha a tanácselnök, az iskolaigazgató is úgy érzi : személyes érdeke, hogy legyen kultúra, óvoda, bölcsőde, étkezési lehetőség, öregek otthona a faluban. Adósságot kell törlesztenünk. Ehhez csak egy út van: a tervezés, a döntés után a végrehajtásban is egyet kell akarnia mindenkinek. Jávori Béla
